1 9 7 0 1 ^ 1 9
TISZATAJ
IRODALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
A Magyar írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: HAVASI ZOLTÁN Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat
Felelős kiadó: KOVÁCS LÁSZLÓ
Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Sze- ged, Sajtóház. Telefon: 12-330 Postafiók 153. Kiadóhivatal: Szeged, Magyar Tanács köztársaság útja 10. Telefon: 13-116, 13-500 Postafiók 153 Terjeszti a Magyar Posta Egyes szám ára 6 forint Előfizetési díja: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Előfizethető a Posta Központi Hirlapirodában (Budapest, V . József nádor tér 1.) és bármely kézbesítő postahivatalnál. Egyéni előfizetések a 61 260, közületi előfizetések a 61 066 csekkbefizetési lapra (átutalások az MNB 8 egyszámlára) küld hetők be. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
70-3966 — Szegedi Nyomda
Tartalom
XXIV. ÉVFOLYAM, 9. SZÁM 1970. SZEPTEMBER
DÉRY TIBOR verseiből: Sirató, Kétfejű sötét lovak, Hajnal, Énekelj költő, Nyakig szennyben, ösz, sze-
relem 803 KIRÁLY LÁSZLÓ versei: Lovasok, Aszály, Vigyázz
rám 810 ÖRDÖGH SZILVESZTER: A juss (elbeszélés) 812
KOCSIS ISTVÁN: Bolyai János megnyugvása (elbeszé-
lés) 820 KESZELI FERENC versei: Tűzbetűs panasztávirat, Em-
lék, Parabola 824 POLNER ZOLTÁN: Haraggal élni (vers) 825
FARKAS ÁRPÁD: A nagyhatár zsoltáraiból (vers) 826
HAZAI TÜKÖR
KOMÓCSIN MIHÁLY: Árvíz Csongrád megyében 828 PÜNKÖSTI ÁRPÁD: Szeged és a biológia — Beszélgetés
Straub F. Brúnó akadémikussal 837
ÖRÖKSÉG
BÓNIS FERENC: Bartók első kecskeméti hangversenye 843 KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Fábry Zoltán kettőspontjai
— Emléktöredékek és búcsú — levelekkel 853
FIGYELŐ
FERENCZI IMRE: A romániai magyar népköltészet ku- tatása — A romániai magyar prózai hagyományok
1969. évi kiadványai 861 ILIA MIHÁLY: Kapuállító 867 (i. m.): A Korunk az együttélésről 868
KRITIKA
Vers
KABDEBÖ LÓRÁNT: Kozmikus bukolika — Weöres
Sándor költészetéről 871 VÖRÖS LÁSZLÓ: Ladányi Mihály: Élhettem volna gyö-
nyörűen 878 PÁLYI ANDRÁS: Bari Károly: Holtak arca fölé 881
Próza
MERÉNYI VARGA LÁSZLÓ: Mesterházi Lajos: Vakáció 883
MŰVÉSZET
Színház
NAGY ATTILA: A színész és a nyilvánosság 886
Képzőművészet
Szovjet mükritikus véleménye vásárhelyi és szegedi fes-
tőművészekről (összefoglalta: Erdei Mihály) 892 Szegedi és vásárhelyi művészek berlini kiállításon 895
Hírek 895 Szerkesztői üzenet 895
K, P.: Kis szegedi művelődéstörténet 896
ILLUSZTRÁCIÓ
Benczédy Sándor (romániai magyar szobrász) munkái:
819., 836., 885., 894.
Bartók Béla fényképe: 847.
Fábry Zoltán fényképe: 853.
D É R Y T I B O R V E R S E I B Ő L
Sirató
Mindenki menjen el! Egyedül akarok maradni a szürke szobában, amely hosszú szárán magányosan ing a föld felett. A szél besüvít a lengő ablakokon. Egyedül akarok maradni az ide-oda hullámzó parkettán, hol a csillagok fényében némán himbálódzik szeretőm holtteste. Melléje feküd- tem. Elfordította arcát. Hosszan elnyúlt a padlón mint a nap utolsó su- gara és besötétedett. Nem tudom eltemetni.
A nyitott ablakon beesik az eső.
(1924)
Kétfejű sötét lovak
megtértem hozzád éjfél mint az arcba tóduló sötét vérhullám megtértem hozzád csöndes ágyban alszol
fekete ujjaid mozognak a takaró alatt, felbontják a holttesteket görgető folyókat és az ember nehéz lelkiismeretét arcodat csak a vakok látják
a kimúló nap viharában lobog hajad eljöttem hozzád, segíts
kétfejű sötét lovak vágtatnak fölemelt kezem alatt így végződik életünk
a temetők párája lassan száll az ég felé pattog az erdei tűz
csigás hajammal fennakadtam az ágak között nem akarok továbbmenni
(1926)
803^
Hajnal
Fölemeli botját a vándor és vastag lábakkal kifut az éjből. Sipkáját magas ívben
fölhajítja a sötéten derengő mezőre.
A csúcsokon
már sárgán forog a hajnali fény s éled és sustorog a fölmerülő fű
s a föld örvendve melegszik. Oszlanak a felhők.
S ahol a sapka lassan forogva lehullt, egy felriadt bokrocska
zsémbesen leguggol, izgatottan zörög egy levél, ijedten ásít a fürj és felszáll s halkan pusmog a szélben billenő lomb.
Világosodik már! A szelíd táj mögött felszáll a madárarcú
nap és hosszú szárnyai közé
fogja a csipogó világot. No ballagj, kis vándor!
Csöndesek még az utak. Borzong a meleg szív.
A könnyű köd varázstavában úszik a vidék lágyan himbálva
a zsibongó szürke habok között melyeket tűnődve figyel a képzelet.
Nohát előre! Suhannak az árnyak,
nyitott szemmel csoszog el köztük a vándor, sipkátlan feje fölött
a madarak ellengő árnyaival és kiált és ugrik a ködben és búcsúzik a régi világtól. Isten veled kis családom!
Isten veled szerelmem! Isten veled esendő táj!
Isten veled megvirradt napom s megkezdett sötét temetőm!
(1931)
Hajnal
Fölemeli botját a vándor és vastag lábakkal - kifut az éjből. Sipkáját magas ívben fölhajítja a sötéten derengő mezőre.
A csúcsokon
már sárgán forog a hajnali fény s éled és sustorog a fölmerülő fű
s a föld örvendve melegszik. Oszlanak a felhők.
S ahol a sapka lassan forogva lehullt, egy felriadt bokrocska
zsémbesen leguggol, izgatottan zörög egy levél, ijedten ásít a fürj és, felszáll s halkan pusmog a szélben billenő lomb.
Világosodik már! A szelíd táj mögött felszáll a madárarcú
nap és hosszú szárnyai közé
fogja a csipogó világot. No ballagj, kis vándor!
Csöndesek még az utak. Borzong a meleg szív.
A könnyű köd varázstavában úszik a vidék lágyan himbálva
a zsibongó szürke habok között melyeket tűnődve figyel a képzelet.
Nohát előre! Suhannak az árnyak,
nyitott szemmel csoszog el köztük a vándor, sipkátlan feje fölött
a madarak ellengő árnyaival és kiált és ugrik a ködben és búcsúzik a régi világtól. Isten veled kis családom!
Isten veled szerelmem! Isten veled esendő táj!
Isten veled megvirradt napom
s megkezdett sötét temetőm! '-.
(1931).
.804
Énekelj költő
Aranygyűrűvel homlokod körül mint a sasok hajolj le némán a habzó havas hegyről
s tekints szét a síkon! Nem félsz már semmitől.
Egyedül maradtál
s a földre árnyékot már nem vetítesz.
Kiálthatsz! A nap égő fátylaiba csavarodva kiálthatsz mint a lengő sötét sasok a nap égő fátylai közt: magadnak kiáltasz.
Az ördög vesszeje körül
kereng lent a föld és sötét pályájáról nem lendíti ki már a dal sem, a dal sem. Sírsz vagy üvöltesz gőzölgő orrlikakkal. Merev kezedet hiába mártod le szajhatermő tájaiba
! e dögök közé e ganéjevők közé e kecskebűzű gyilkosok népébe e vedlett farúák vaskörműek nyúlagyúak közé, e dühálló mocsokba melytől viszket a föld és álmatlanul forgolódik —
az égi fuvalom is
ha gőzeikbe ér, ellobban és lehull De te csak nézz és dalolj! S ha a dal kötelén
majd eljutsz a felső izzó fokra melyről az imádság is megpörkölt talppal elszáll s a jeltelen térben
/ Isóhajod megáll mint egy oszlop,
ásításod sárga puszta, csend van s elaludnál akkor...
(befejezetlen)
(1932)Nyakig szennyben
Nyakig szennyben állnak már a hegyek a föld régi türelmes síkjain.
S ezek is horpadoznák. Tenger
és minden vizek rengve inognak. A táj
sáros szájjal ásít és beomlik.
Itt élsz te? ebben a világban, mely nevét már rég elfeledte szégyenében és köd alá rejti arca foszlányait? ... itt élsz e borongó kísértetek között
kiknek magukra ismerni sincs szemük s egymás árnyékát hessegetve
lapulnak görbe fogakkal... itt élsz te?
a sűrű holdsütésben itt hallgatod a harcolók botja koppanását gőzölgő síkjaidon, hol ha holló repül — mint a sár — loccsan a lég a lomha szárnyak alatt, Kain
hangja kiújul a ködben s a szél már csak a lecsapott füstöt fújja sodorja tova?
Baromi élet! Elfáradott talán ki sorsunkat kötözte s most lustán elrontott játékát válla fölött hátra veti a zsúfolt koporsót
melyben egymást marják a holtak s az élők, zümmögő féregarccal felállnak s megújra lebuknak:
a szolgák, a gyávaság sárga hadai a rabszolgalelkek s még gyávább kúfárjaik: zörögnek a telt koporsóban.
Egyszer talán szerelemben éltünk talán... Gyöngédebb volt mint a sötétség s könnyebb a holdsugárra fonódó
rózsaágnál — enyhébb volt életünk, így képzelem: a küszöbön megálltál s kinyújtott karral megigézted a világot. A falak szétváltak s egy soha nem látott arc tüzelt az éjben, mely egyszerre végetért
— göndör felhőbe gyűlve elszállt s mögötte felizzott a napok rejtett koszorúja s megkezdte lassú forgását.
Oly könnyű vágyak keltek csak amelyek
az út felén már lankadt galambokként
lehulltak: helyükbe egyre újabb
fehér rajok tódultak felfele
s a szárnyak kelő-hulló pelyheivel fehér pitypangként sodródott a föld a fénylő széllel. Be nem telt soha senki a vágyak lágy játékaival.
Egyszer ... egyszer... A tenger mélyebb kertjei akkor még nyitva álltak
s lassan forogtak bíbor lábukon.
Ott találkoztunk ketten a lebegő vizek mélyén s oly szenvedéllyel
keltünk egybe, hogy forgásunk mentén kettévált a víz és megmeredt
s túlnőtt a partokon... Két arany pecséttel a legalsó hullámhoz kötöttek
s egymást átölelve szállunk azóta, örökké!
így képzelem. De fönn a sápadó ég laza fátylai hullámokat vetnek s redőik közt mint a búvó mosoly a tűnődő arcon
az önfeledt kor fényt vált s eltűnik.
Hol maradnak az őszi szellők s az elégedettség kora?
Hattyúk szállnak a park fái fölött s a tányérban banán aranylik egy percig — de már a körkép fordul s fonákja laza szövéséből bő gyűrűkben a köd ömlik s kavarogva megül a táj alján és sistereg.
Igazság, csontos homlokú szellem!
Kíméletlen nagykezű Erény!
fel fel felverni még meddig késtek a nép mocsárba süppedt
lelkiismeretét sötétlő bivaly homlokával s a. lázadás
hosszan kilógó vörös nyelveivel?
Csönd lett:
a századok szétszórt csontjai
összeforrnak s a roppant álomkép
tört furkóját emeli és kitör
a sötéten nyugovó síkságra, az esthajnal homályába s hol lágy szárnyakkal verdesik horpadt arcát a jelenések, csontlábát megveti:
fölemelt bunkója alatt mint aki leszámolni készül s az utolsó ítéletre erőt merít:
az évezredekből özönlő hadait, alázata emlékeit összegyűjti maga köré és nem néz az égre .. .
(1935)
Osz, szerelem
A vadrózsával s lágy náddal benőtt part fölött ludak szállnak. S cseng az őszi harangszó. Ködbe burkolva, letakart arccal a hideg folyó fölé hajlik
a szolga s a zöldhabos csöndet tűnődve figyeli. Felfut a hullám és elapad
mint a vér. A szélben összeverődve borzong a sás és elfordul a naptól.
*
Elmúlt a nyár. A hűlő ingovány esténként még néha vörösen felforr és habzó szájjal ásít a halovány égre. A szolga térdet hajt s elfordult arccal menekül. A lápon dobol az esti szél. Lassan dagad az iszap s feketén kifordul az öklendező partok közül. Hullám hullámra csap.
Villám vilámra. Kopár ágakkal zörgeti az alszél kerti ablakodat.
Kialudt a nap. S a behúzó vihar
dérütő kezével feledhetetlen
hajadba kap. A bútorzat recseg
a féregszülő homályban s az ablakon át látni amint a házat merev szemekkel körülüli a köd. A lápon szárcsa kiált.
Megöregszel te is? Fehérfürtösen liheg nagy ágyában az éji folyó is s némán vonaglik szúnyogtakarója alatt vadkeblű teste. A homályos szobában ágyad elé térdelt a szolga s tűnődve figyeli rejtélyes harcod az elmúlással. A sötétben fehér
hattyúszárnyként villog töretlen arcod.
*
S az évek gyűrűi elfutnak tested fölött mint a víz. Minden idő múlik. A szerelem mint lábnyom az iszapban betelik és szétfut S jön az öregség. S véle az engedelem.
Aki szolgál, az letérdel. Összekulcsolja karját s szemét az égre emeli. Az ablak üvegén hernyó mászik, mögötte korhadt levél libben. Az őszi föld felé tartanak.
*
Csönd van. Egy daru krúgat a láp fölött s felszökik mint a sóhaj az ég fekete gyűrűjébe. Lent a foghíjas szájú lapály loccsan és elhallgat. A nád közt a hajnali csöndben mintha egy hegedű hangosan tűnődne. Az is elhal.
A víz kotyog. Egy vérbeborult tócsa mereven szembenéz a felrohanó nappal.
(1936)
K I R Á L Y L Á S Z L Ó
Lovasok
Jaj lovasok nyikorgó-nyerges
csörömpös fegyverű legénység Áldozati ének kóborlástok Csatakos szürke reménység Hidegrázós ebvonítás az éjszaka Irgalomtálan
és mélység-nélküli és vígság-nélküli és mocskos
holdtalan Jaj lovasok hű lovasok kószálok riadó-paripások
Az egymásnak ugrasztó éjszakában egymásra nem találtok
S a patkók nyoma sem világít itt a sárban
csak fenn az égen
S a sejtelem csóvája fényt nem ád csak ég éppen hogy égjen
Lovasok
hű álmodó álomtalanok robbanni-vágyók
Bizonyosság-űző
jaj kényes nézésű látók Csörömpös beszédű csikorgó kedélyű népség Földet néző
földbe-gyökérző
kinek egy magasság van csak — a mélység
Jaj fiúk
egymástól messze kerengök sereg-nélküliek
Mindenbe belebotlotok így mit a föld jóra-rosszra kivet Szomorún ültök a mezők szélén lovaitok az ég harmatát isszák És kövek görögnek alá a hegyekből és fenyők zuhannak suhogással pusztítva lassan
észrevétlen
a kövek s a fenyők titkát
Aszály
Édesapámnak Víz suhan
sussan emlékeimben Hazaszólít
JÖJJ
haza gyermek keresd meg a földet mely őrzi
őseid koporsóit
.810
Térj meg földedre egyetlen írástudó Elbítangolt
szikra-patájú kölyökcsikó Van aki kiált
van aki hallgatva vár körülállják a házam
örült búzaláng-égés a nyár és vágyódnak utánam Jöjj haza
szólít
a nagy-hegyi-csöndben asszonyanyám Szárazvillám-fényben
nyüszítve hajlik
utánam a nad Láva-föld tűz-nyár
esőtlen hosszú út Csak a halott vigad az élő sehogysem boldogul
Hazatérek Elégett vidék
szürkébe rokkant zöld fogad hamuba burkolózva
Jaj hazajöttél Állok a kapuban szalad anyám egyetlen élő rózsa
Vigyázz rám
Csönd és ordítás csönd és harc csönd és halál
illetlen megnevezése után itt ülök magamban színed előtt íme az egyetlen költői pillanat Vigyázz rám
meg ne öljön
ez a mitikus délelőtt A barackfa fénye hajlik Ezüst-szél bontja vitorláit Fejedelmi-szép erdeimben tűz lobog fénye idelátszik Vigyázz rám
valaki áll az utak végén hangjának érce villan Hozzám ér látatlan Belémolvad
Ereje mozdul tagjaimban
Vigyázz rám Nézzél
Marasztalj
El ne mozduljak innen
Beszélj hozzám, hogy meg ne halljam vadjaim vonítását
égő erdeimben Fordítsd el szemem Ne lássam
ahogy zuhannak ropogva s be ne rohanjak fáim közé őrizd az erőm más harcra nagyobbra
Itt ülök magamban színed előtt
esetlenül lehajtott fejjel sután
Csönddel és ordítás nélkül
csönddel és harcok nélkül
csönddel és halál nélkül
füsttel s pernyével
megjön a délután
Ö R D Ö G H S Z I L V E S Z T E R
A juss
— Mikorra főzzek? — kérdezte az anya, miközben kitárta a kapu meg- vénült szárnyait.
— Addig nem jövünk, míg kész nem löszünk. — Az apa, miután hozzá- csatolta az istrángokat is a hámfához, fölszállt a kocsira.
— De mégis mikorra? Én nem fogom őrizgetni az ételt hiába! Van neköm épp elég más dógom is! — mondta az anya, és önkéntelen a nyári konyha felé nézett, ahol az ajtóban várt reá a sajtár meg a szűrő, fejni készült.
— Hát mit tudom én! Attúl függ, hogy haladunk! Én úgy hat felére itt- hon akarok lönni! — szólt az apa, aztán megrántotta a gyeplőt, kezébe vette az ostort, és ahogy elindult a ló, köszönésül is meg csak úgy magának is mondta: — Na, akkor- isten nevében . . .
A kisfiú ott kuksolt a kocsiderékban, szeme éberen furakodott a nesz- telen sötétbe. A Csinos visszhangzón kalimpált a kövesúton a házak között, a fák csupaszon szomorkodtak az út mentén.
— Ha annyira fázol, ott van a lucernán a pokróc, terítsd magadra! — szólt hátra a bakról az apa, cigarettát dugott a szájába és rágyújtott.
A kisfiú dideregve húzta magára a lóizzadságszagú pokrócot. Álmos volt még, anyja akkor költötte, mikor apja már a lovat vezette az istállóból. Ügy, félig nyílt szemmel felöltözködött, anyja két kabátot is ráadott, aztán fölká- szálódott a kocsira, odahúzódott a herekéve mellé, aludni akart még. De ahogy megindultak, ahogy imbolygott a laposkocsi és az elemózsiás garaboly mellé állított vizeskantából lötykölődni kezdett a víz, egyre inkább szaladt ki az álmosság a szeméből. Nagyon szeretett kocsikázni, hát milyen mérges is lett volna később magára, ha végigalussza az egész utat! Játszani kezdett magá- ban: becsukta a szemét, és úgy érezte, hogy visszafelé mennek. Kinyitotta és becsukta a szemét, és a dolgot olyan furcsának és érdekesnek találta, hogy elnevette magát.
— De nagyon vidám vagy — mondta az apja —, a fődben majd kimulat- hatod magad kedvedre!
A kisfiú nem válaszolt, csak kicsit elszégyellte magát, hogy ő ilyen buta- ságokat csinál, míg az apja gondolkozik. Előre is pislogott, nézte, figyelte apja komor, szakállas arcát, ujjait, ahogy fogták a gyeplőt. Nagyon irigyelte az apját. Már azért is irigykedett rá, mert ő mindig korán kel, meg két vödör vizet, de még teli zsákot is erőlködés nélkül tud vinni, de legfőképpen azért, mert ő hajtotta a Csinost. A kisfiú néha elképzelte, hogy az milyen jó lehet:
.812
fogni a gyeplőt meg az ostort, és ott ülni a bakon, hogy mindenki látja! Ilyen gondolatok kalandoztak a fejében, míg apját nézte, aztán újra bevackolta ma- gát a pokrócba, és a fákat figyelte, ahogy lemaradnak sorra tőlük. Nagyon sokáig bémészolta a fákat, aztán egyszerre csak megkérdezte:
— Édesapa! A fák is fáznak?
Az apa belészívott a cigarettába, krákogott, majd azt motyogta:
— Biztos.
— Akkor ugye nagyon várják már a tavaszt! Mert akkor lesz nekik le- velük, ami melegíti őket! — kapaszkodott föl gondterhelten a bak hátuljára.
— Igen — mondta az apa halkan, oda se figyelve, valahová előreme- redve.
— És te nem fázol most? — nyújtotta a nyakát a kisfiú fázósan.
— Nem — szólt most már hangosabban az apa, és meglegyintette a lovat.
— Pedig hideg van, nem? Én érzem! — és apja nyakára meg kézfejére nézett a kisgyerek. — Te mért nem fázol?
— Ha most fáznék, akkor mi a fenét csinálnék télön? Tán mög kéne fagynom?! — mondta az apa, és eldobta a csikket.
A kisfiú elgondolkozva visszaereszkedett a helyére és hangtalanul vissza- terítette a lucernára a pokrócot.
A Csinos a dűlőútra fordult. A határban lassan foszladozott a szürkeség, alig észrevehetőn pirult az ég alsó karéja.
— Aztán tegnap ünnepöltetök az iskolában? — kérdezett hosszú hallgatás után az apa.
— Igen, fehér ingbe is kellett menni! A kézimunkaórán zászlót ragasz- tottunk meg kokárdát rajzoltunk!
— Azt, mit mondtak?
— Mindet nem tudom, mert már elfelejtettem. De azt tudom, hogy Kos- suthról is meg a Petőfi Sándorról is beszéltek sdkat, még énekeltek is vala- mit, hogy , , . . . Kossuth Lajos kalapjára .. .", de ezt az éneket én még nem tudom. Meg elszavalták a Talpra magyart!
— Áztat se tudod?
— De, azt tudom, mert az olvasókönyvben is benne van! — A kisfiú föl- térdelt, rákönyökölt az ülés karfájára, és elkezdte mondani: — „Talpra ma- gyar, hí a haza, itt az idő, most vagy s o h a . . . — itt hirtelen megakadt, aztán gondolt egyet és folytatta — . . . A magyarok istenére eszküszünk, eskü-?
szünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" . . .
Az apa elmosolyodott, aztán meglegyintette a lovat, körültekintett.
— Édesapa, te ismerted Petőfit?
— Hogy ismertem vóna, de buta vagy, fiam!
-r- És a nagytata ismerte?
. — Hogy ismerte vóna ü is! Ne beszélj mán marhaságokat! Hát mit taní- tanak neköd ott az iskolába?!
A kisfiú visszahúzódott a pokróc alá. Pislogó tekintete trappolva szalad- gált a szántás síkos fényű rönkjein, bekalandozta diadalkiáltással a távolban gubbasztó tanyákat, elképzelte, hogy ő most zászlót lobogtatva fut elöl, mö- götte az osztálytársai még az egész iskola, és ők elfoglalják ezt az egész földet!
A kocsi megállt. Az apa leszállt és szemével méregetve néhány lépést begyalogolt a megfagyott gazzal és tüskés kukoricatarackkal fedett földbe.
A kisfiú is leugrott a kocsi oldalán át, nagy léptekkel, apját utánozva, bele-
gázolt a nyamvadt, didergő gyomba.
— Édesapa! Ugye majd nekem is lesz földem?
— Persze, ha megnősz, egyszer ez is a tiéd lösz!
— Meg más is? — nézett apjára a legényke.
— Tiéd lösz majd a másik három hold is, a Sárosvölgyi kútnál, a Maty- tyontúlon, a Héthalmon. Tiéd lösz akkor majd a Csinos is, mög a paraszt- kocsi is. Az eke is, a borona is, az ekekapa is, a fogasoló is, a morzsoló is!
— Meg a kasza is, édesapa?
— Na látod, az is a tiéd lösz, h a én mán nem bírok vele dógozni!
— Te mindig fogsz bírni dolgozni! Az olvasókönyvben is benne van, hogy a mi édesapánk milyen nagyon erős!
Az apa elvörösödő arccal leemelte az ekét meg a felemás kerekű vezető- taligát a kocsiról, kifogta a Csinost, az eke elé állította.
A nap sárgán, gúnyosan vigyorogva mászott fölfelé az égi kalap karimá- ján, a föl-föltámadó, langyosuló szél ölelgette a meztelenül reszkető világot, mintha vigasztalta volna, hogy ne féljen, vége van az éjnek, s jönnek m a j d az emberek lovakkal és nyikorgó szekerekkel, szétszóródnak a hullámzó ha- tárban, nógatják jószágaikat, néha nevetnek, káromkodnak, hunyorgó szem- mel falják majd a früstököt, leállnak szólni pár szót, újra kilépik pihenésül földjük hosszát és szélességét, és dolgoznak szótlanul.
Az apa megszántotta a barázdát.
— Mindön lépésnél belényomsz egy krumplit a fődbe, de úgy, hogy a krumpli szöme fölfelé legyön neköm!
— Mért kell fölfelé lenni? — figyelt apjára a kisfiú.
— Mert így szoktuk! Így hamarabb, mög könnyebben női! Na nézzem, hogy csinálod?!
A kisfiú bal kezével vonszolta a teli garabolyt, nagy vigyázva dugdosta a félbe-harmadába vágott burgonyákat.
— De most nincs ám játék! Mert mögpofózlak! — szólt még az apa, és az eke szarvához állt. — Különben úgyis möglátjuk, ha kinől a hajtás, ha sok lösz a híja, majd jön rád a feketeleves! '— és elindította a lovat. — Nem köll sajnálni a derekadat, te még fiatal vagy, bírhatod! — kiáltotta hátra az apa, és ahogyan távolodott, úgy zsugorodott össze az alakja.
A föld nyöszörögve, mintha betegágyából zavarták volna ki, tehetetlenül adta meg magát az ellenállhatatlan nappalnak.
A kisfiú szaporán dolgozott, érezte, hogy arcát csípi a rideg levegő, hogy keze gémberedik a hűvös földtől és krumplitól. Mégis sietve és boldogan dol- gozott; elképzelte, hogy most verseny van, krumpli vetőverseny, amit a rádió is közvetít. És nagy, híres emberek indulnak itt, egy olyan erős ember a leg- esélyesebb, mint az apja. De ő sem hagyja ám annyiban, rákapcsol és dol- gozik és hajt, hogy csurog rajta a veríték, oda se figyel a biztató és ujjongó közönségre, behozza az élenjárókat, majd elkerüli és ő ér be győztesen a
célba! Ilyen versenybe élte bele magát, és büszkén állt félre, ha várnia kel- lett, míg az apja utoléri! Aztán beköszöntött a délelőtt, lassan ömlött szerte a napsugár, mintha a komor földrögök is megifjodtak volna, játszi porhanyó- san omlottak össze, lustán, szemérmetlenül mutogatták hasukat a kék égnek.
A kisfiúnak már fájt a karja a nehéz kosártól, dereka sajgott. A ló ha- sadozó lihegése lüktetett a fülében, mikor közeledett és távolodott az eke, a kapaszkodó, vaskos léptek dübögése kongott agyában. Szeretett volna le-
.814
ülni egy kicsit. Csak annyira, míg apja elszív egy cigarettát. De apja előre- nyújtott, feszülő nyakkal, görcsbe dermedt karral nyomta minél mélyebbre az ekét, kezéből lógott az ostor, és a szája szidalmakat köpködött a küszködő lóra. A kisfiú, mikor odaért az apja, próbált nagyon szomorúan nézni, na- gyon fáradtnak látszani, még sóhajtozott is nagyokat, de apja rá se hede- rített, csak birkózott a lóval, az ekével meg a földdel. Elszontyolodott hát, húzta-vonta a garabolyt, dühös-mérges volt apjára, hiszen ezelőtt még egy- két éve, mikor a sógor bácsiékkal együtt arattak, és akkor ő kötelet terített a kévéknek, akkor meg-megálltak pihenni, vizet inni az apjáék, azalatt ő mindig gyíkok után kutatott. Akkor most mért nem lehet megállni, a sógor bácsiékkal mért lehetett, azért, mert a sógor bácsival lehet beszélgetni, hát vele is lehet! És már mióta dolgoznak, ha így csinálják, sokkal hamarébb otthon lesznek hat óránál, és akkor az anya dühös lesz, mert még nem lesz kész az étel! Hát mért nem érti ezt meg az apja?
— Mi van, nagylegény? Tán csak nem vagy elfáradva? — állította meg a lovat az apa.
A kisfiú ijedten fölnézett és azt hazudta:
— Nem.
— Azért! — szólt az apa, és rágyújtott. — Ezt az egészet fölszántjuk, aztán megyünk is haza! — mondta, és nekieresztette szemét a táguló határ- nak. Lehet, hogy még mondani akart valamit, de csak mélyet szívott, a ciga- rettából, visszaparancsolta kutató pillantását, és rávágott a Csinosra. De aztán jól csináld, mert ha nem, lösz majd nemulass! — kiabált vissza a fiára.
A kisgyerek most már gyűlölettel nézett apja után, látta ingatag, nehéz lépteit, az előrekonyuló hátat. Vonszolta a teli garabolyt, és undorral nyom- kodta a krumplit a borozda oldalába. „Azért is úgy csinálom, hogy lefelé legyen a szeme! Azért, hogy később nőjön! Minél később! Soha! Soha! Soha ne nőjön ki, és akkor tudja meg az apám, hogy meg kell állni pihenni, mert én még nem vagyok olyan erős, mint ő! Soha ne nőjön ki!"
A nap vigyorgott az ég tetejéről. Megvolt az ebéd is. Az apa a hátán fe- küdve horkolt a napon, feje alatt egy fél kéve here volt.
A kisfiú a kocsiülésen ült, nézte a távolban lebegő nyárfákat, az utat szegélyező eperfasort, aztán hátrament a kocsin a Csinoshoz, markába fogott néhány szál lucernát, és a lónak adta. A ló előrenyújtotta fejét, szőrös, zöld- nyálas pofája kérőn kereste a táplálékot. A kisfiú így etette, közben figyelte a ló szemét, a szeme mögött a halántékát, ahogy behorpadt ütemesen, mikor rágott az állat, nézte a füleit, ahogy mozgatta őket. Simogatta, magához ölelte ezt az otromba nagy fejet, mikor hirtelen megszólalt az apja:
— Indulás, fiatalúr! Elég vót a lustálkodásból!
A kisfiú mondani akarta, hogy csak még egy kicsit, hogy a Csinos meg- egye az összes lucernát, de mégse szólt, leugrott a kocsiról, szótlanul bandu- kolt a garabolyért.
— Mi az, tán nem tetszik valami?! — kérdezett élesen az apa.
— . . . Kicsikét fáj a h á t a m . . . — bátortalankodott a kisgyerek, keskeny arccal. .
— Hja, fiam, a krumpli nem kerül magától a fődbe!
Űjra nekiindultak. Lassan hátatfordított a nap. Az apa hangosan szidta
a lovat, tolta maga is az ekét, amennyire csak bírta. A kisfiú sírni szeretett
volna, de nem tudott.
— Gyerünk, mozgás, fiatalúr! Ez nem olyan, mint a tanulás! — kiáltott egyszer-egyszer az apa.
A kisgyerek akkor elképzelte, hogy összeesik és meghal. Elterül a baráz- dában, kezéből elgurul a krumpli, és maga az Isten száll le az ő lelkéért! Kar- jára veszi, és emeli föl, föl a magasba, az égbe, mert ő mártír! És akkor majd jönne az apja, meglátná a mozdulatlan testét, szólongatná sírva, átkozná ma- gát, letérdepelve könyörögne néki, hogy: „kisfiam, ne haragudj apádra, kis- fiam, bocsáss meg bűnös apádnak, édes kisfiam, támadj föl!" — és sírna a Csinos is, kapálna mellső lábával, zokognának a madarak is, a kutyák is, minden, de minden siratná őt, kitennék a fényképét Kossuth meg Petőfi képe mellé, de az övét gyászkeretbe! És ekkor ő lekéredzkedne az Istentől, vissza- bújna a testébe, föltámadna és azt mondaná: „Na, nem bánom, még utoljára föltámadok, de legközelebb már nem, mert ha ilyen maradsz, apa, akkor igazán meg is érdemled, hogy én, az egyetlen fiad, meghaljak!" És akkor az apja magához ölelné, fölülnének a kocsira és mennének haza.
— Mit csinálsz, te csirkefogó, az összes krumpli a szömivel lefelé van be- nyomva a fődbe! Nem mögmondtam: se túl mélyen, se túl a tetejin! Hány- szor köll néköd elmagyarázni! Ott járjon az eszöd, mert elverlek! Ha neköm köll mögmutatni, hogy csináld, akkor annak picsogás lösz a vége!
A kisfiú megijedt, reszketett a szíve. Zümmögve keringett fülében a szi- pogása, bukdácsolva vánszorgott a kosárral, és dolgozott, dolgozott, ahogy csak bírt.
Az alkonyban, mintha újból a földből szivárgott volna, sziszegve kúszott elő a hűvösség, kígyózva imbolyogtak az árnyékok. Az apa befogta a habtól fehér lovat, fogat csikorgatva visszaemelte az ekét a kocsira.
A kisfiú szeppenő reménységgel ült föl a bakra.
— Édesapa, sokat dolgoztunk, ugye?
Az apa elébb a kocsikerék küllőin lekaparta a csizmájáról a kérges föl- det, aztán föllépett a kocsira. Még egyszer végignézett a földön, de annyit sem szólt, hogy: „jó már végre ülni, hosszú volt a nap . . . " —, csak beléme- resztette szemét a csillagpislogású végtelenbe, rágyújtott és megnógatta a lovat.
— Gyí, gyíí — törött ki csempén a szó az apából, és újra mélyet szívott a cigarettából. De a fiához egy szót sem beszélt.
— A hétön fölszedjük a krumplit! Muszáj, a gyerök is most tud csak segíteni, mert a jövő hétön mán a fiatalúrnak kezdődik az iskola!
A két férfi állt a kapuban, kezükben cigaretta izzott. A vaksötét már rázuhant a nappalra,. csak a csillagok és tücskök lelke szőtt életet a fáradt- ságba.
— Hát bátya', marha egy meleg vót ma is! Ilyen nyarat még'! Egy kis herét vótam kaszálni délben a Mattyontúlon, de majd belekóvályogtam ebbe az istentelen hőségbe! Pedig én mán csak bírom!
— Az a'! — lökte ki a torkán a szót a szomszéd. — Eső kéne. Bár nem árt mán a nap a krumplinak se, a kukoricának se. Csak az embörnek árt mán!
— Az embörnek mind ön árt mán! Mög mindönki! Ez a hatalmas beszol- gáltatás! Hát mit képzelnek azok ott fönt! Kik azok, talán istennek képzelik magukat?! Velünk mán akármit lőhet csinálni?! Ez a demokrácia, hogy belé- feketülök a dologba?! Azt a keserves . . . ! — Az apa elfojtotta a káromko-
.816
dást, összeszorított szájjal szívta a cigaretta csonkját. — Néha mondogatom:
érdemös lönne közibük vágni valami bombát! Hát nem vót még nekünk, elég a háború?! Hát ki a hétnehézség bírja ezt ki ép idegzettel?! . . . Vagy érdemö- sebb lönne tán a főd alatt l ö n n i . . .
— Korán neki köll kezdeni.
— Hát kettőkor auf lösz! Mondtam is a legénynek, az éccaka nemigen lösz alvás! Itt á munka! Csinálni köll! Az.az előbbrevaló! A mögélhetés!...
Na, jóéccakét adjon isten!
A kisfiú gyorsan osont a konyhába, nehogy rajtakapja az apja a hall- gatózáson. Anyja az asztalnál mosogatott, naptól vörös, villogó karja, akár az árnyék, táncolt. A kisfiú leült szó nélkül a sarokba, szemével kapaszkodót keresett a stelázsi rendjén, a sparhelt lanyha izzásán, a légyfogón, nagyapja pörge bajszú fényképén, anyján. Igen, rebbent a tekintete, az anyjának meg- mondja, az anyjától megkérdezi, az édesanyja biztosan segít, hogy elengedje az apja!
— Édesanya . . . kéredzkedett a kisfiú hangja.
— Készítsd az asztalt! Vacsorázunk! — mondta az anya, és belécsavarta a mosogatórongyot a vájdlingba.
A kisfiú serényen terített.
— Csak azt szeretném megkérdezni, h o g y . . .
•— Neköm ne tögyél tányért, én őszök a rántásosból is! — kavart még egy utolsót az anya a levesen. Ma „böjtölnek", bableves lesz a maradék son- kával. Kicsit már belepte a penész, de jó az még, le kell róla kaparni. Külön- ben nem is csoda, a befőttek is fölforrnak ilyen kánikulában a kamrában, odatűz a nap. . . Zsírosan, puha kenyérrel... meg lehet azt enni, istenkém, két hétben egyszer!
— . . . hogy holnapután szeretnék elmenni a Gabiékkal, a Juhász Gabiék- kal kirándulni. Az édesapjáékkal, autóval mennénk, csak ide, a gyógyfürdő- höz, elmehetnék velük . . . hívtak . . .
— Az apádnak szólj, az majd mögmondja . . .
— Még sohasem autóztam . . . és hívtak . . .
Az apa, miután ellátta a lovat, odadobott elé egy kéve lucernát, még- itatta, belépett a konyhába, kalapját a kiságyra dobta, nadrágját a fogasra akasztotta, és úgy, gatyában nekiült enni.
Hosszú volt a nappal, tömérdek a dolog — nem esik jól a főtt étel.
— Sehova! Szödjük a krumplit! Sehova nem mégy! — riant meg a levegő fülledt leple a konyhában, ahogy kiáltott az apa. Fölkelt az asztaltól, még forgatta szájában a falatot. Az anya nem szólt, úgy tett, mintha teljesen le- foglalná maradék erejét a még hátralevő munka: a tányérok elmosása, a konyha fölsöprése, a megágyazás. .. Hisz reggel négy óta kapált egyfolytá- ban, a kert ezen a nyáron különösen gazos volt, talán túltrágyázták ősszel.
S görnyedve, kiskapával lassan halad az ember!
— De a Juhász Gabi a barátom, aki már itt is volt, akinek az apukája orvos is . . . ! — könyörgött a kisfiú.
— Engöm nem érdek öl! Nem mész, és punktum! Az apádéknak fogsz segíteni! Még csak az kéne, hogy te üdülj, mi mög dolgozzunk, mint az álla- tok! — A férfi nem tudott uralkodni az indulatain, hangja, mint az össze- törő üveg, csörömpölt a csöndben. — És neköm ne nyavalyogj, mert elnadrá-
2 Tiszatáj 817
gollak, hogy mögemlögetöd! Aztán majd möhetsz a harátaiddal üdülni, taknyos!
A kisfiú az anyjára nézett segítséget várva, remegő sírni akarással, de anyja az asztalt törülte gonddal, élettelenül. A kisgyerek lehajtotta a fejét, érezte, hogy forrón lüktet a torka, utolsó reményével kérlelte apját:
— De édesapa. . . hát nem érdemlem meg?! Kitűnő is voltam, egész nyá- ron itthon dolgoztam, még sohasem'voltam nyaralni s e . . . és csak egy nap lenne, aztán tovább segítenék . . . !
— Nem! Hányszor mondjam!
— Ne hozd mán ki a béketűrésből apádat — kúszott a zsivajba az anya szürke hangja.
A kisfiúból kirontottak a könnyek.
— Még picsogsz is?! — ordított fenyetőzve az apa. — ördög bújjon a fajtádba, ide gyere! Ide gyere azonnal, mert szíjat hasítok a hátadból, csirke- fogó !
A kisfiú tudta, hogy verés következik, már félelméből áradtak könnyei, 'könyörgött apjánakj hogy „ne", de csak ájult, vigasztalan zokogás ömlött torkából.
— Hajolj le! — üvöltött az apa, és• észvesztve kirántotta fogason függő nadrágjából a szíjat. — Hajolj le, azt mondtam, mert még jobban mögkeserü- löd! Kitekeröm a nyakad, csavargó! Méghogy üdülni akarsz?! Tessék, üdülj!
— húzott végig fián duzzadó izmokkal. Már ordított a konyha, az ajtó ki- okádta a zsírtól fülledt, gyermekjajongástól és férfivonítástól telített nyári levegőt. — Nesze! Talán mán te szabnád mög azt is, hogy mit csináljunk, nem?! Akasztófáravaló! Ennyire böcsülöd te a szüléidét?! Azokat az őrülte- ket, akik mögszakadnak érted?! N e ' . . . ! — A kisfiú már térdre rogyott, úgy üvöltötte zúduló könnyekkel fájdalmát a földpadlónak. Az apa még csépelte a vékonyka hátat, aztán, mintha maga is megijedt volna, hirtelen abbahagyta.
— Most mögkaptad a magadét! — lihegte, s visszafűzte a szíjat. — Csa- vargó! . .. Mög ne halljam, hogy valamit is kérni merészelj!. . . Hát ezt érde- möljük mink az anyáddal?! Nem kaptál talán mög mindönt?! Ruhát, ételt?!
Ezért neveltelek föl, az anyád szentségit!
— Az apjáét! — bicsaklott ki az anya bénult ajkából, kezében mosogató- vízzel, épp kifelé indult.
A kisfiú még zokogott vinnyogva, arca-keze lucskos volt.
— Ne picsogj neköm, mert mögint kapsz! — mordult föl újra az apa, s odament a kannához, hogy vizet igyon a kupakjából. A kisfiú visszafojtotta még rángó nyöszörgését, fölkuporodott a kiságyra, s homályos szemmel bá- multa nagyapja pörge bajuszos fiatal képét.
Az apa megmosdott, nagy tócsát csinálva.
— Segíts anyádnak eltörülgetni, fölsöpreni! Kettőkor auf lösz! — szólt még büfögve, és bement a szobába, ahol már meg volt vetve az ágy.
A kisfiú üresnek, halottnak érezte magát; eszméletlenül egy végtelen nagy üveghordóban. Fülében távolodó szélzúgás vibrált, szeme mozdulatlanul függött a fogason, apja nadrágján. Fölállt, öklével kisimította fölbolygatott arcát.
— Eredj, kérj apádtól bocsánatot — suttogta az anyja, miközben megtö- rülte kötényével fia könnytől vörös szemét.
.818
— Nem! Soha nem fogok! — sírta el magát a kisgyerek, és anyja ölébe fúrta fejét.
Az anya fáradt volt, vénült kezével csitítgatni, simogatni próbálta gyer- mekét.
— Ne makacskodj! Kérj bocsánatot, különben jobban mögharagszik — tolta el magától a kisfiút, és visszacipelte testét a tűzhelyhez.
A kisgyerek száradó szemmel nézte anyja foszladozó alakját. „Űgyis meg- halok!" — gondolta el véglegesen magában. — „Mert gyűlölök mindenkit és mindent! A színben van is egy hosszú, jó erős madzag, holnap úgyis föl- akasztom magam! Hadd sirassanak, hadd zokogjanak! Ügyis gyűlölöm őket!"
— aztán előremeresztve tekintetét, a szobába indult.
— Bocsánatot kérek, többet nem leszek rossz — mondta, és megcsókolta apja arcát.
Az arc borostásan, mélyen, kisimult ráncokkal horkolt.
819
K O C S I S I S T V Á N
Bolyai János megnyugvása
Kínoz a testem, lehet, hónapok, hetek vagy talán csak napok múlva nem kínoz már, mindegy, nincs mit tenni vele, de a fejem most rendkívül tiszta, holnap lehet, hogy újra rángatni fogják a nyilallások kikészülni akaró agya- mat, de most rendkívül tiszta, teljesen tiszta az agyam, ezt hangsúlyoznom kell, hetek óta alkoholt nem fogyasztottam, ezt is hangsúlyozom, hogy bárki megértse: utolsó hónapjaim legjózanabb, leginkább gondolkozásra alkalmas pillanata ez.
Különben mindegy. Mit bánom én, ha azt hiszik majd, hogy egzaltált ál- lapotban levő bolond nagyzási mániája ágál ezeken az oldalakon... Mert az első, amit el akarok mondani, az, hogy sajnos, én voltam századom legna- gyobb embere. Legnagyobb! Ezt most pokolian keserű szájízzel írom le. Nem azért, mert engem, aki új utakra tereltem a geometriát, kitakarítottak maguk közül az emberek, ezt röhögöm csak, hogy kitaszítottak, ne is szeressen az emberiség egy matematikust, mi köze az emberiségnek egy matematikushoz, ne is legyen köze, rohadt matematikusokkal van tele a világ, a legnagyobb se érdemel egy legyintést se, én tehát csak kacagom, hogy senki figyelembe se veszi, hogy nem született még nálam nagyobb matematikus. Kisszerű alakok, holmi gauss-szok egész életüket a matematikára tették fel, de csak azért, mert az ég fölé akartak nőni az emberek szemében, és veszélytelenül tudtak nőni mint matematikusok, az én századomban nem irtottak ki matematikuso- kat, ha ütötték volna a matematikusokat, akkor ők könyvtárosok lettek volna inkább, és ezeket a saját növésükön kívül semmi az égvilágon nem érdekelte, és ilyen alakok is matematikusoknak nevezik magukat, hogyne kacagjam te- hát, ha senki nem méltatja figyelemre, hogy én voltam ez ocsmány tudós- népség között a legnagyobb . . . És amikor megállapítom, hogy sajnos, nem volt ebben a században nagyobb ember nálam, figyelembe se veszem, hogy én borítottam fel az euklideszi geometriát. . .
. . . És én most végre nyugodt vagyok, megnyugodhattam, mert rájöttem végre, sajnos, elég későn, élni nyugodtan nem nagyon van idő számomra már, rájöttem végre, hogy hülyeség tovább írnom az embermentő tanaimat, amelyekért otthagytam a szintén semmit sem érő matematikát, és amelyek- ben naiv bolondként annyira hittem, hogy a poklok összes kínjait átéltem, amikor rájöttem, hogy roncs testem nem bírja tovább, kifut alólam, s én sose fejezem be az embereket megváltani képes tant, de most nyugodt va- gyok, mert nem is kell befejezni, befejezetten sem ért volna semmit, az embe-
.820
rek csak mosolyogtak volna rajta, nyugodtság tölt el, mert nem kell befe- jeznem.
Csak azt kell már elmondanom, hogy én voltam századom legnagyobb embere, egyszerűen azért, mert én voltam az egyetlen fertőzetlen ember, úgy is mondhatom, az egyetlen normális e m b e r . . . Ki kellene vánszorognom az utcára, és fel kellene pingálnom a falakra, miért vagyok én az egyetlen nor- mális ember, hogy mi teszi normálissá az embert, mert nagyon egyszerű, egyetlen mondatban kifejezhető, bár a nagyon egyszerű gondolatokat mindig nehezen értették meg. Ennyi az egész: az ember akkor ember, ha összes vá- lasztási lehetőségei közül a legnehezebbet választja m i n d i g . . . És abnormálissá válik, mert születésétől fogva haláláig minden alkalommal azt választja, ami könnyebb. Nem válhat normálissá, igazán emberré, mert alkalma sincs át- érezni, hogy mit jelent mindig a nehezebbet választani... Századom legfel- fújtabb embere, Napóleon, akinek látszatra nehéz, súlyos élete volt, tulaj- donképpen nagyon kisszerű alak, ő is pokolian a könnyebbet választotta min- dig, mert a siker könnyebb, mint a sikertelenség, könnyebb hatalmasnak lenni, mint megalázottnak.
Én voltam egyedül, aki mertem mindig a nehezebbet választani. Mer- tem . . . Nem kellett azt merni, az úgy volt természetes . .. Nem volt az én apám éppoly rongy, amilyenné én őt ő maga előtt lefestettem, de én ütöttem őt, mert ez volt nehezebb, bár eszembe se jutott soha, hogy ez nehezebb, de ez volt a nehezebb, és én ütöttem, mert természetes, ember voltam. Neki nem megtörni, hanem szilárddá kellett volna válnia az ütéseimtől, de ő már el volt rontva, őneki már a vérében volt,. hogy mindig a könnyebbet válassza a nehezebb h e l y e t t . . . ö a város és a környék hatalmasaira már akkor is mo- solygott, amikor szemükbe köpni lett volna kedve. Én mindig szemébe köp- tem annak, akinek kellett. De az emberek nem erősödtek a haragomtól, nem szerettek meg, amiért vertem őket, mert el voltak már r o n t v a . . .
Én, a század egyetlen normális embere, legnagyobb embere, csak a mai napon jöttem rá arra, hogy az ember igazán emberré válásának egyetlen sza- bálya ..van: jöjjön rá az ízére annak, hogy minden választási lehetősége közül a legnehezebbet válassza; sokáig én se jöttem rá erre a végtelenül egyszerű lényegre, és cipeltem fölöslegesen az óriási nagy terhet, az ember tanokkal való megváltásának pokolian nagy terhét, és papírra róttam a több százezer sort, nem volt egy nyugodt, gondolkozástól mentes percem se, miközben eze- ket leróttam, és mert a tanokat rettenetesen nehéz volt felállítanom, csak úgy élhettem, hogy tönkremenjenek azok az emberek is, akik mellém álltak, át- tiportam, igen, így kell ezt kifejezni, asszonyokon és embereken, éppen az en- gem szerétő asszonyokon és embereken, hogy megmenthessem a többieket...
Nevetséges, hogy én ezer oldal telefirkálásával akartam megmenteni az embert, mikor egy mondatot kéne az emberiség agyába égetni, azt a rövid mondatot, hogy válassza mindig a legnehezebbet. Az a legpokolibb, hogy ez szinte érthetetlen mondat, olyannak tűnő, hogy normális ember talán nem is mondhatja ki, kegyetlen mondat, de az egyetlen, amit nekem még ki kell mondanom, örülnöm kell, hogy nem fejeztem be azt a hülye embermegváltó tant, amihez hosszú ideig olyan érzelgősen ragaszkodtam, hogy üdvtannak ne- veztem el, és amiért abbahagytam a matematikai gondolkozás helyreigazítá- sát, amit folytatni szintén bolond, értelmetlen tett lett volna, de amihez leg- alább nem vonzódtam olyan érzelgősen...
Az a semmi üdvtan rontotta meg az életemet... Tíz év alatt az öreg-
korba kergette a fiatalságomat ez a hiábavaló semmi dolog. Cipeltem a vál- lamon százezer tonnás súlyát az embermegmentésnek, és aki közeledett hoz- zám, azt is összenyomta "ez a súly.
Még amikor nem vettem vállamra ezt a súlyt, fiatalon és vidáman, ha kimentem az utcákra, mosolyogva néztek utánam az emberek, és suttogták, hogy ez győzött le mindenkit a kardvívásban, ezt szereti az a lány, akiről mindenki azt hitte, legyőzhetetlen, ez győzte le az euklideszinek nevezett geo- metriát .. . Vagyis nem, ezt az utóbbit nem mondták, fogalmuk sem volt az embereknek a matematikáról, ne is legyen fogalmuk, nagyon kisszerű dolog a matematika, hisz ami egyedül lényeges, az kifejezhető egyetlen mondattal:
ember, válaszd mindig a legnehezebbet... De az igazság az, hogy valóban állandóan mosolyogtak rám az emberek, míg fel nem vettem az óriási terhet, megváltásuk, t e r h é t . . . Amit hiába cipeltem... S ha nem bírtam, ha meg- ingott alatta a lábam, akkor összenyomott egy mellettem álló embert. . . Az asszonyomat összetörte, a nőistent, aki a legnagyobb nőisten volt, mert látta a terhelt a vállaimon, mégis mellém állt, mert megérezte, óriási igaz ösztöneivel megérezte, hogy egyedül vagyok igazán ember egyelőre az embe- rek közül, és jött, fiatalon odaállt, és mert rogyadozott a térdem, .egyre öre- gedett.
. . . Dehogy öregedett, ahogy ő a szemem elé került, és ledobtam a nagy terhet, el is felejtettem nyomban, hogy meg fogom menteni az emberiséget, ahogy ő jött, és egyre szépült, ahogy közeledett, csak azért szépült, mert lá- tott engem, és mert közeledett felém, és ő tudta, hogy engem három-négy ezer nő szeret, de egyedül ő olyan, aki egyre szépül, ahogy közeledik felém.
Közeledett és szépült, ledobtam a terhet, nem érdekelt többé az emberiség, mentünk egymás mellett, éveken át mentünk, messze földről jöttek emberek megbámulni a csodát, hogyan szépül egyre két ember csak azért, mert egy- más mellett mennek, és megjósolták az emberek, hogy szeretkezésünkből ú j nap fog születni az égre, és megjósolták, hogy miutánunk már nem lehet úgy olyan semmi módra szeretni, mint előttünk... És hatvan éven át szerethet- tük volna egymást, hatvan éven át szépülhettünk volna egyre, és példánk- ból megtanult volna igazán szeretni az emberiség . . . És eszembe se jutott, hogy holmi tanokat írjak, embert megmentem nem tudó, céltalan üdvtant, hogy agyonnyomjon téged az embermegmentés terhe, amely az én vállamon állt borzalmasan, de ahogy a térdem megroggyant, agyonnyomott téged.
Mert dehogyis dobtam én le vállamról a terhet, amikor te közeledtél, és szépültél egyre, úgy közeledtél szépülve egyre, ahogy a virágok közelednek a nap felé reggeleken . . . Én meg elfelejtettem eldobni a terhet, dehogyis dob- tam le, azt hittem, viszi végre áz ú j igazi Krisztus, a nem naiv, az értelmes Krisztus, a megmentést az embereknek, akik annyira hülyék lettek már az én szomorú századom elejére, hogy dicsőítettek olyan ocsmány, kicsiny kis parányi alakot, mint Napóleon, aki elindult, hogy kipusztítsa az embert, és dicsőítették... De én ma már az egyetlen lényeges törvény ismeretében t u - dom, hogy az emberek azért istenítették ezt a legfelfújtabbat, aki elindult, hogy kipusztítsa az embereket, mert könnyebb volt nekik úgy, ha dicsőítik, aztán jöttek az én századom még parányibb alakjai, lett egy istenirodalmár Goethe, aki versírással akart az emberek feje fölé nőni, és jött egy nagy do- log is, a negyvennyolcas szabadságharc, de egy értelmetlen nagy dolog, any- nyira nyilvánvalón értelmetlen, hogy nekem eszembe se jutott letenni az em- bermegváltás pokoli terhét, hogy segíthessek nekik .. . Pedig én lehettem
.822
volna a harc istene előttük, mert nem volt közöttük egyetlen világos fejű, gondolkozásra valóban eredményesen képes hadvezető sem. .. De én a másik fölösleges terhet vittem, mert még nem tudtam, hogy az is fölösleges . . . Nem tudtam, hogy az embereknek semmit nem kell mondanom, azon kívül, hogy ember, válaszd mindig a legnehezebbet, vagyis ezt sem kell kijelentenem, ez annyira normális, természetes, hogy az emberek rájönnek maguktól is, hogy csak úgy lehet élni, ha az ember mindig azt választja, ami a legnehezebb...
. . . Hát ha igazán önző az ember, akkor meg van mentve, mert ha rájön, hogy mekkora öröm a nehezebb választása, akkor önzésből mindig a nehezeb- bet fogja választani, és meg lesz mentve az ember.
Pokoli nehéz volt vinni-vinni az embermegváltás terhét, könnyű volt a matematikát a legmagasabb csúcsra vinni, először. bonyolulttá tenni, hiszen én azzal, hogy a párhuzamosok találkozásának lehetőségét kikiáltottam, csak bonyolítottam a matematikai gondolkozást, hogy majd kristály egyszerűvé ala- kítsam, de én már nem alakítottam egyszerűvé, én már nem építettem fel a geometria igazi kristályát, mert ez nagyon könnyű lett volna nekem, én na- gyobb teher alá álltam, nappalokon át, éjszakákon át, egészségesen és bete- gen, törődtem is én az egészséggel, szinte alvás nélkül írtam az embert meg- váltó tan oldalait, hiszen ez volt a legnehezebb, és lehet, igen, lehet, meg kel- lene mindenki tudja, hogy ez lehet, lehet, hogy engem nem is nagyon érde- kelt az emberiség, hiszen embereket nyomott le, tört meg a vállamon ékte- lenkedő súly, engem csak az óriási öröm érdekelt, hogy kiválasztottam a leg- nehezebbet, elindultam az embereket megmenteni...
Lám csak, ha az emberek ezt megértik, akkor kedvet kapnak a nehezebb választására, ami megmenti őket. Ezt kell elmondanom, sose kellett volna mást elmondanom, nem apró-cseprő dolgokkal kellett volna foglalkoznom, mint amilyen a matematika meg az embert megmenteni akaró írás, állandóan csak azt kellett volna kiabálnom, hogy ember, ha önző vagy, vagy ha önző akarsz lenni, ha nagyon szereted önmagadat, ha az igazi örömöt is érezni aka- rod, akkor válaszd mindig a legnehezebbet, hülye ember, válaszd mindig a legnehezebbet, hülye ember, hát mindig a legnehezebb a legkönnyebb . . .
Te, balga ember, értsd már meg, hogy a legönzőbb tett, amit valaha vég- rehajtottam, az volt, hogy meg akartalak téged menteni, hiszen nincs ennél nehezebb, értsd meg, te hülye, te, akarj megmentődni, t e . . . Meg fogsz men- tődni, megnyugodhatom már, ahhoz, hogy megmentődj, csak önzőnek kell lenned, meg lehet nekem nyugodni, nem kell már örökké gondolkoznom, lehetnék üres, gondolattalan óráim, meg fogsz mentődni, t e . . .
.823
K É S Z E L I F E R E N C
Tűzbetűs panasztávirat
Látod, Prométheus itt lógok: akasztott alma hónaljam leforrázva öklöm megskalpolva
kihull a hajam gombnyomásra Prizma-kalitkám oldalfalán vércsék dobolnak vadul
tizenkét Nap tüzel vagy több talán minden nap tizenkét Nappal alkonyul
Emlék
szép volt
akár egy flamingó mégis mint a strucc repülni nem tudó madár
ágyéka szép díszpintyek fészkeként csüngött az éjszakán
Parabola
(hat tüzel az égen) (hat a forró vízen)
(Higany-nehéz verejtékem) (nem bírnák tán tízen)
Látod Prométheus íme pingvin vagyok beköpnek a legyek árnyékot nem izzadok nem izzadok szelet
lábfejek sétálnak keménykalapban s lelkeddel hiába integetsz
hiába tudod:
a híd csak arra jó hogy igazolja:
vízből a folyó
anekdotákat visz a víz de te csak játszol már ragad a kezed
nézed a narancs belsejét semmi több
csupán érdekes
szádban a tüzet eloltja
mire kiköpnéd már álladig ér a víz se kalapod
se cipőd
könnyű neked \
P O L N E R Z O L T Á N
Haraggal élni
Szivárványt tartok otthon: viharok szemöldökét. Didereg. Dobálja magát az ágyban.
Faggyal etetem, fekete-harapású széllel. Ha össze lehetne pakolni az ifjúságot már rég
elutaztam volna. Csak a szegfűk vörös kandeláberei világítanak itt. Szürcsölve holdfényt
esőszürke hegyek isznak a folyón. Kezemnél kövér patkányok szuszognak a fényben.
Késdobáló nyár: a jegenyék zöld pengéi odaszegezték az utakat az éghez. Haraggal élni vagy sehogy! Nyelni a port a legközelebbi akácig.
Gyönyörködni izzadt hátúkban. Leköpni girlandos szertartások szépelgő hőseit
és kurváit. Magamra zárom az ajtót. Dolgozom. Balladás
öregasszonyok vére szárad a kilincseken. Szenesedő
húsomból esznek éjszakánként a csillagok.
F A R K A S Á R P Á D
A nagyhatár zsoltáraiból
DÜLŐŰT
Ki sóhajtotta föl a meredek utat Máréfalva fölött a• dombra, miféle csöngő patákocskák csurognak alá itt a hószagú mennyből? Körül, az éj sötét kályháin süllöngő keserűgomba szaga szállong, tűlevelek zöld hava- zásában fuldokolnák a lámpák... A kósza pamacsbáránykák csengői föl- hasogatják a völgyben összeállott levegőt, milyen rég is volt, mikor alá- ereszkedtek az, út meredélyén,
a Napot, a Holdat szarvuk között hozván, suvadások élin, csontján megszaggatván, levegőtlen mélybe fullasztva a gyertyát,
az szép égő gyertyát,
elhullatván mindük szőrén-szálán égő csillagok világát.
Paták perzselte, kerekek égette föld ez immár, száradt villámok arcán a ráncok. Vermelt kertjeiben az emberek napraforgókként forgatják fejük a messziség partjai felé, vállukon zúzmara, hajukon dér. Néha fölnyerít egy-egy kanca, szegett homlokán hóka a Hold. Fölkerekednek a temető- bogarak a dohányszínű alkonyatban, páncélos hátukra véve egy-egy kop- jafát, nekivágnak a meredélynek, de feleútjáról visszazúdülnák mind.
Csak a kürtőkből szivárog fel füstként az élet a fenyvesek fölött ezüstlő ég pereméig, idelent elásva mind a sussanó saláta-álmok, hagymafej-bu- zogányok, s a karfiol agytekervényeiben bogárként nyüzsgölődő gondo- lat. Félek az éjszakáktól. Mert egyszer eltépik maguk jászlaiktól a bar- mok, s a csikók, lovak, tehenek, berbécsek, bikák, szarvaikkal egymás húsába hasítva felindulnák a dűlőút meredélyén a holdacskát-napocskát hozó bárányka elé —, s mint kémények füstje, ivódnák a messzi csöndbe fel. Ó, hát ki sóhajtotta fel a dombra a meredek utat, miféle kénes pata- kok dörögnek alá a mérgezett mennyből?
.826
VÁGOTTAS
Egyetlen csere fa amerre ellátsz. Álla alá szorítja árnyékát, mint a hegedűt, s a némaság muzsikájától magasba röppennek levelei, köröznek kissé, s visszatelepednek ágaira ismét. Fehéren világítanak a csutakok;
gombák, gallyak, vidor virágok ülik körbe a hallgatás asztalait. A pusztu- lás szabad ege alatt évgyűrűik belesárgultak a felismerésbe, micsoda öröm, ha szédülten nyargal körbe-körbe rajtuk egy-egy hangya. Mint az ember: a hiábavalóságnak is örülni tud, hogyha élet. Körül, mint a lelőtt madarak, forgácsok barnulnak a földbe, fölöttük a favágók vére-cseppje:
szamóca ring. Lámpásaik pírba bírba borítják a napot, kivilágítják az éj- szakát. Hét törpe napja g. hétnek, őket az hagyta itt, Szelídségüket csa- lánnal őrizteti valami isten, s föllobogózza a temetetlen tájat madarak dalával.
DÉZSAKŰT
Csak a föld tekintete lehet olyan tiszta, mint a kukoricás végében az arcomnyi forrás; ha föléhajlok, rajtam is átsugárzik virágaival a föld, ma- daraival az ég. Valaki jóember túrósdézsa dongával bélelte ki egykor, a moha zöld bársonya benne buborékgyöngyöket ringat. Hány napkelte, hány napnyugta borzolta vizét, hány csillag fényesítette? Ami befogható a fölöttem zsongó mindenségből, e csöpp kút zöld tekintetében lüktet.
Két térd nyoma — hány térd nyoma? — előtte, hány arc hajolt csitító- hűs imára itt, a szomjúság oltára előtt? Hány arc lüktetett ahol most arcom, hány ajak csókolta vizét mohó gyermeki csücsörítéssel, ahol most orromba csíp buzogó hidege? Beleájulnak idegeim a felismerésbe, míg milliók szomjával csitítom szomjam.
LUCERNÁSKERT
Széllel lebegő szárnya a lemenő napnak, hajolj közelebb mihozzánk
és oldozd el a kaszások lábaira fonódott arankakötelet, mely ritmusra
rándul, ha húzzák-lépnek, húzzák-lépnek, mialatt igazodik mögéjük a
rend. Szél, ó, szél, verd ki a rendet forgató villát a gyermek kezéből,
futamítsd ringó mogyoróbokrain át a tájnak, s hagyd, hogy az izzadtság
bőrére hűsülő inge örök páncél legyen rajta. Menekítsd be lucernás kert-
jébe Szemirámisznak, búzánérő álmát, kecskecsicsú szilvát adj néki, édes
pirosbélű vackort. Tartsd ott a virágok, almák örök fényességében, s míg
napok és éjek váltogatják idekint egymást, a kölyökkor felhorzsolt térdű,
lucernacsengésű tisztasága uralkodjék rajta, így legyen!
H A Z A I T Ü K Ö R
KOMÓCSIN MIHÁLY
ÁRVÍZ CSONGRÁD M E G Y É B E N
A Tisza völgyének történetében számos árvizet jegyeztek fel. Ezek között, külö- nösen súlyos volt az 1879-es, amikor a Tisza áradata — a gátat átszakítva — elpusz- tította Szegedet. Jelentős volt az 1919-es, az 1932-es és az 1941-es áradás is.
1970 május-júniusában — az eddig ismert legmagasabb vízállásokkal — az év- század legsúlyosabb árvízveszély helyzete alakult ki a Tisza völgyében.
A VESZÉLYHELYZET KIALAKULÁSA
A veszélyhelyzet kialakulása eltért az összes korábbi árvizektől. Az árvizek általáhan tavasszal, a hóolvadás következtében alakulnak ki, többnyire rövid le- folyásúak és nem egyszerre veszélyeztetnek az összes folyókon. Az 1970-es nagy árvíz teljesen rendhagyó módon jelentkezett.
A hóolvadásből eredő úgynevezett zöldár m á r lényegében lefutott a folyókon, amikor május 10-e körül á Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtő területén egy szubtro- pikus léghullám napokon keresztül szokatlanul meleg hőmérsékletet idézett elő.
A meleg hatására olyan hegyi területeken is olvadásnak indult a hó, melyeken csak nyár derekán, vagy még akkor sem olvad el a hó. Május 12-én nyugatról egy hideg légáramlat tört be erre a területre. A szubtropikus meleg, valamint a hideg levegő keveredésének hatására 48 órán keresztül óriási mértékű felhőszakadás volt. 100—
110 milliméter csapadék hullott le, rendkívül rövid idő alatt, ami megfelel a mi egész évi csapadékmennyiségünk egyötödének.
A lehullott csapadék és a hóolvadás következtében körülbelül két és fél mil- liárd köbméteres víztömeg zúdult a vízfolyásokba, ami megfelel a Duna 28 órás tel- jes vízhozamának. Ennek hatására a Szamos vízszintje 8 méterrel emelkedett, a Marosban a víz mennyisége harminckétszeresére, a vízfolyás gyorsasága négyszere- sére növekedett. Románia területén meglepetésszerű gyorsasággal kiléptek a folyók a medrükből, elárasztottak 1106 helységet, megrongáltak ezer hidat, 80 ezer lakó- házat (melyből 33 ezer összedőlt).
Az áradat Magyarország területén először a Szamos mentén idézett elő veszély- helyzetet. A Romániában gátszakadás következtében kiömlött víz, a lejtési viszo- nyok következtében, átzúdult magyar területre. A folyóban még mindig olyan nagy tömegű víz áramlott, hogy magyar területen is átszakította a gátat. Az áradat a Szamosköz nagy területét, 40 lakótelepülést elárasztott.
A Maros, majd a Tisza áradása kövekeztében veszélyhelyzet alakult ki az ország déli részén, Csongrád megye területén is.
.828
