Sanchezék beköltöztek a közoktatásügyi minisz-térium palotájába s nagylábon kezdtek élni. Lenorá-nak roppantul tetszett a fényes lakás, a nagyszámú cselédség, a nagyúri pompa. Torresnek kellett délutá-nonkint segíteni, hogy mindent úgy rendezzenek el, ahogy Lenora legelőkelőbbnek s legszebbnek képzelte.
Amióta Ramon őrnagy lett s az újságok mint az elnök életének megmentőjét napokon át ünnepelték, Lenora is egyszerre ragaszkodóbb lett hozzá s elhalmozta ked-vességekkel. Hetenkint kétszer-háromszor fogadónapot tartottak Sanchezék s iparkodtak maguk köré vonni a politikai élet szereplő egyéniségeit s ezek családtag-jait. Ilyenkor késő éjfélig hangosak voltak a palota pazarul világított termei.
Torres ugyan jobban szeretett volna egyedül lenni Lenorával, elmélyíteni a leány kedélyét, problémák iránt kelteni fel érdeklődését s növelni leendő felesé-gének nagyon is felszínes és fogyatékos műveltsé-gét. Az üres fecsegés nem érdekelte s a politikusok-tól, akik többnyire igen kétes múltú s igen csekély
Bangha : Összegyűjtött munkái. V I I . 7
fajsúlyú emberek voltak, egyenesen irtózott. De Lenora megmagyarázta neki, hogy most már nekik sem sza-bad hátramaradniok a társadalmi életben s Torres kény-telen volt belenyugodni menyasszonya kívánságaiba.
A guadelupei merénylet után néhány héttel Ramon egy éjjel megint jó későn ballagott haza Sanchezék-től, az Avenida Benito Juarez-en lévő legénylakása felé. A Plaza de la Libertad sötét fasorai alatt külö-nös embercsoportra bukkant, ötven-hatvan falusi in-dián feküdt a fák alatt, ki padon, ki a földön, szerá-péikba burkolódzva, hatalmas szalmakalapjukat, a
„szombrérót", fejük fölé borítva. Egyiknek-másiknak nagyszemű olvasó vagy kereszt csüggött a nyakán, mindegyik mellett ott feküdt a hosszú, csomós, ágról metszett bot: a búcsújárók hagyományos ismertetőjele.
Nyilván messziről jöttek s kétségtelenül Guadelupe felé tartanak. Az éjtszaka itt érte őket a fővárosban s az éjt a szabadban, a fák alatt töltik. Olcsó és levegős szálló; a szegényes, kemény fekvőhelyhez pedig ez az egyszerű, tanyai nép hozzá van szokva.
Az egyik zarándok nem aludt, hanem őrként járta körül a teret. Szálas termetű, barna képű, izmos em-ber volt s már nem volt fiatal. Ruganyos, katonás volt minden mozdulata. Ahogy a villamos ívlámpák fénye a tekintetére esett, Torres megfigyelte a termetes za-rándok arcát. Szeméből különös, haragos, sötéten vil-logó fény lövelt. Harcos arcvonásai és félelmetesen lobogó szeme ellenére valami sajátságosan mélázó jám-borság és kenetesség ömlött el az arckifejezésén.
— Bizonyára a papjuk — állapította meg magá-ban Torres. Megállt s érdeklődve vizsgálta az alvó csoportot. Messziről jöhetnek, valahonnan Michoacan-ból vagy GuerreróMichoacan-ból, mert a ruhájuk szabása, formája elég idegenszerű errefelé. — íme, a jámbor vidék, a hamisítatlan mexikói nép, gondolta Torres. Milyen más, mint azok az emberek, akikkel itt a fővárosban állan-dóan érintkezik! Azok a hivatalos Mexikót jelentik, a jólélőket, a politikusokat, a törtetőket. Emezek meg
a népet, a valóságos, ezeréves mexikói népet. Szinte nehéz elhinni, hogy ezek és azok — egy ország!
Torres szerette a fajtáját s volt benne érzék az egyszerű mexikói nép élete, hagyományai, szokásai iránt. A kaszárnyában is, katonái között, sokkal többre becsülte a falusi ranchók szülötteit, mint a nagyvárosi söpredéket. Ez a zarándokcsoport azonban mégis bosz-szantotta. A vallási fanatizmus iránt, amely szerinte ezt a népet eltöltötte, nem tudott mást érezni, mint haragot és szánalmat. íme, ez a szigorú arcú „cura",1 ez a harcias megjelenésű pap, hogyan őrzi őket még álmukban is, mintha félne, hogy valaki kiragadja a népet az ő hatalma és befolyása alól. Szegény embe-rek, ki tudja, honnan jönnek, hány napja gyalogolnak, hányadik éjjelt töltik a puszta földön — csakhogy egy kép előtt imádkozhassanak! S aztán esetleg egy sor-tüzet kapjanak a nyakukba, Roberto Luz jóvoltából!
Szegény együgyűek! Maradtak volna inkább otthon, puha ágyban, kedveseik ölelő karja között!
Arcán a szánó lenézés kifejezésével állt a hatal-mas ívlámpa sugárudvarában, amikor az öles termetű zarándok lassú ballagással elébe került s vele szem-ben megállt. Egyikük sem szólt semmit, de farkas-szemet néztek egymással. A zarándok szeméből Tor-res leolvasta, hogy eltalálta, mily érzelmek és gon-dolatok töltik el iránta s a búcsúsok iránt s érezte, hogy a harcias cura hajlandó volna kérdőre vonni őt a szánó és lenéző gondolatokért. A cura orrcimpái fájdalmasan, idegesen rángottak s szeme végtelen ne-hezteléssel és haraggal szegeződött a tiszti egyen-ruhára. A köztársasági tiszti egyenruha magában is azt jelentette akkoriban, hogy viselője egy vallás-üldöző s a nép szokásait, jogait, hitét eláruló kor-mányzatnak szolgája és bűntársa. Az idős zarándok csak az alkalmat látszott várni, hogy beleköthessen a nálánál sokkalta fiatalabb őrnagyba. De Torres is katona volt és személyes bátorsága sohasem hagyta cserben. Dacosan állta hát a kihívó tekintetet s a maga
1 Plébános.
részéről is várt a támadásra. így álltak szemközt per-cekig. Végre, miután a támadó szó vagy mozdulat egyik oldalról sem rezdült, a zarándok hirtelen fel-kapta fejét, megvető közönnyel sarkon fordult és to-vább sétált.
Torres is hazafelé indult. De a különös zarándok harcos alakja még álmában is foglalkoztatta. Bizonyos, hogy ráismerne, bárhol sodorná még egyszer útjába az élet.
*
A búcsúsok a hajnal első derengésére felcihelőd-tek s elindultak Guadelupe felé. Mindössze három óra járás volt már csak előttük. Egyikük sem reggelizett;
az útnak ezt az utolsó részét éhommal akarták meg-tenni. Sőt, alig hagyták el a fővárost, legtöbbje még a lábbelijét is levetette s úgy gyalogolt mezítláb a köves, fárasztó úton.
Már szemükbe tűnt a csodálatos guadelupei szen-tély homlokzata, a mexikói barokkban épült hatalmas dóm tornyai és kupolái. Látszott már a „Kővitorlás"
is, amely ott áll feleúton a domb lejtőjének közepén.
A zarándokok itt megálltak és zárt sorokba fej-lődtek. Az öles termetű, öreg zarándok dörgő hangon elkezdte előimádkozni az olvasót. A zarándokok pedig feleltek az imára. A templom felől most két kékszala-gos fiatalember közeledett feléjük, szeretettel üdvözöl-ték a búcsúsokat s kezet szorítottak az öreg zarándok-kal, miután megkérdezték tőle:
— ö n a cura, úgy-e?
Az öreg zarándok igent biccentett.
Bevonultak a templomba s órákig maradtak benne, imádkozva, énekelve, gyertyát égetve, a földet csó-kolva a Madonna-kép előtt.
Dél is elmúlt, mire az öreg kiszólította népét a templomból s a búcsúsok a domboldalon letelepedve, felbontották tarisznyájukat és falatozáshoz kezdtek.
A két fiatalember a curát meghítta, vegyen részt
a Juventud itt időző tagjainak ebédjén. A cura sza-badkozott, de végre is engedett.
Közeli, egyszerű tanyán tíz-tizenkét fiatalember ülte körül a szerény asztalt, amelyre a derék gazda-asszony épp akkor rakta fel saját készítésű tortilláit, a mexikói köznép mindennapi eledelét.
A curát, aki Don Loidi Rajmond néven mutat-kozott be, tisztelettel üdvözölték s megvendégelték.
Egyébként pedig nem sok ügyet vetve rája, folytatták megkezdett beszélgetésüket.
— A püspöki karnak nincs kifogása a szervez-kedésünk ellen — szólt egy jól megnőtt, értelmes arcú fiatalember, akiben mi Garza Renére ismerünk s akit a többiek láthatólag a vezérüknek tekintettek —, csak a fegyveres ellenállás ügyében merültek fel még bi-zonyos aggodalmak. Nem mintha erkölcsi vagy lelki-ismereti szempontból tartanák meg nem engedettnek, hanem mert egyesek félnek, hogy ezzel még inkább elmérgesedik a helyzet.
— A kérdés valóban nem olyan egyszerű — szólt hozzá egy negyven év körüli körszakállas ember. — Nemcsak a kormány s a Crom erőszakosságával kell számolnunk, hanem nagyon sok ellentétes nézettel a saját híveink között is. Sokan vannak, akik nem szí-vesen viszik a bőrüket a vásárra s vannak, akik elvi alapon helytelenítik a keményebb fellépést a kormány ellen. Azt tartják, hogy ezzel csak rosszabbra fordul minden.
Többen lemondóan helyeseltek a szólónak, egye-sek hevesen ellentmondottak. Don Loidi feszülten fi-gyelt a vitára.
— Félek, hogy Anacletónak igaza van! — szólalt meg egy hang.
Anacleto folytatta:
— Nehéz dolog évtizedek mulasztását hirtelen helyrepótolni. Évtizedek óta némán tűrtük, papság és világiak, hogy ebben az országban mindenkinek le-gyen szava, csak nekünk nem. Nem tiltakoztunk, nem világosítottuk fel a népet, aludtunk. Bíztunk abban,
hogy ügyünk magától is győzedelmeskedik s hogy Krisztus akkor is Mexikó királya marad, ha katonái a kemence mögé a padkára húzódnak.
— Tökéletesen igaz! — szólt közbe csendesen, de erőteljesen Garza. — Azonban az a kérdés, bár-mit mulasztottunk a múltban, jogunk van-e tovább fűzni a mulasztások láncolatát. Ha papjainkat, püspö-keinket elűzik, ha templomainkat becsukják, ha majd mindenütt lövetnek az imádkozó népre, ahogy a minap itt is megtették, ki fogja útját állni a végső pusztulás-nak? Az a kérdés —
Nem folytathatta tovább, mert Don Loidi, aki eddig szótlanul ült a sarokban, egyszerre felegyenesedett s szikrázó szemmel, mint egy ószövetségi próféta, a fia-talemberek felé dörögte:
— Az a kérdés, vannak-e még Mexikóban férfiak!
Valamennyi szem feléje fordult. A cura pattogva folytatta szavait:
— Az a kérdés, csak az a kérdés, uraim, hogy akad-e még néhány száz férfi Mexikóban, aki a gyáva nyöszörgés helyett a kardjához nyúl és szétveri ezt a bandát, ezeket a veszett ebeket, amelyek vérző ronccsá marják az ország testét és megszentségtelenítik az igaz Isten templomát!
Szavában a rajongók extázisa s a katona halál-megvető elszántsága lángolt. A fiatalemberek szinte megdermedve hallgatták a Herkules-termetű, ismeret-len papot. Don Loidi nekihevülten folytatta:
— Szégyen, hogy nem akad az egész országban egy marék bátor ember, aki a sarkára áll és pozdor-jává veri ezt a jöttment, hazug és tolvaj csőcseléket!
Pipogyák vagyunk uraim, anyámasszony katonái! És közben az ellenség széttöri a templomaink utolsó védőfalát!
A fiatalemberek egy része most már zajosan he-lyeselt. Köztük volt René isr az Adonisz-termetű. Anac-leto csak úgy maga elé dörmögte:
— Könnyű így szóval tüzelni! Megcsinálni ne-hezebb!
Garza óvatosan az idegen mellé lépett s fülébe súgta:
— Vigyázzon! Ne ily hangosan. Meg találja valaki hallani odakünn. Mexikóban a falaknak is fülük van.
A Crom kémjeivel tele van az ország.
Don Loidi semmivel sem látszott törődni:
— Tudom! Kémek vesznek körül bennünket. Nem törődöm velük! Azért sem! Fogjanak el! Kössenek fel inkább, de nem hallgatok. Csupa hallgatás és félelem az életünk. Ezért erősek az ellenségeink. Nem kell tő-lük félni! Akasszanak fel közülünk tizet, százat: még mindig leszünk ezren és százezren, akik annál hango-sabban követeljük: pusztuljanak a zsarnokok!
Erre a merész beszédre már kevesebb volt a he-lyeslés. A fiatalemberek egy része bizonyos aggódó félelemmel és bizalmatlansággal nézett a hevesen gesz-tikuláló curára. Hátha exaltált, a való élettől távol-álló ideálista, aki a maga kicsiny faluja szemszögéből nézi a világot, gondolta magában egyik-másik. René arcán is, aki pedig kezdetben hevesen örült a véle-ménye váratlan támogatójának, fájdalmas kétség vo-nult végig.
Közben a templom felől új ének kezdődött, amely beszűrődött a vitázok szobájába. Csend lett; ájtatos elmélyedéssel merült el mindenki gondolataiba. A vita így véget ért s a fiatalemberek eloszlottak. Csak Garza maradt ott a curával.
— Jólesett, atyám, a bátor hang a sok sirán-kozó tehetetlenség között! — mondta, mikor egyedül maradtak. — Ezek a fiúk egy szálig készek a vérüket ontani Krisztusért. De a teendők dolgában a vélemé-nyeik eltérnek. Míg majd az újabb üldözés erélye-sebb talpraállásra nem tüzeli őket.
A cura szemében fanatikus türelmetlenség égett.
— Mi, öregek álljunk-e ki a küzdelembe, mikor itt vagytok ti, fiatalok és semmit sem tesztek? Vagy mi papok álljunk ki verekedni? Fegyver a kézben?
René védekezett:
— Semmit sem teszünk? Ez talán túlzás. Nem tu-dom, atyám, ismeri-e szervezkedésünket.
Don Loidi közbevágott:
— Tudom, tudom. Helyenkint komoly munka fo-lyik s nagy a lelkesedés. De elhatározó fellépést sehol-sem látok. Sión őrei mintha álomban szenderegnének.
Püspökeink, papjaink nagyrésze úgy tesz, mintha ma is a spanyol korona oltalmazó palástja védené a mexikói egyházat. Sehol semmi kezdeményezés, sehol semmi bátor szembeszállás a pusztító árral. Jó, jó, tu-dom, mit akar mondani. Védeni akarja a püspököket.
Hagyja csak! Én is védem őket az ellenséggel szem-ben. De magunk között őszintén be kell vallanunk, hogy vezetőink nem állanak a helyzet magaslatán.
Garza nem felelt. Ez a hallgatás mintha kissé le-fegyverezte volna a curát, mert most meg maga kelt a megbírált főpásztorok védelmére:
— Lehet különben, hogy tévedek — folytatta csendesebben. — Lehet, hogy az az okosabb, amit ők tesznek. Isten bocsássa meg, ha illetéktelenül bí-ráltam őket. De akkor a világiaknak kellene a tettek mezejére lépni s nem várni, hogy a püspökök vállal-ják a felelősséget azért, ami talán nem is az ő fel-adatuk.
— Ebben a gondolatban csakugyan találkozunk
— felelte megnyugodva Garza. — Én is azt hiszem, hogy nem az egyházi felsőbbségek feladata, hogy a politikai harc mezejére lépjenek. Erre itt vagyunk mi, világiak, ö n azt mondotta, álljunk ki mi fiatalok. De nem félő-e, hogy bennünk hiányozni fog a kellő okos-ság és az a bölcseség, amelyet csak a tapasztalt kor ad meg?
— Nem mondom, vegyék maguk mellé a bölcs öregeket is. Azok majd segítenek s tanácsot adnak, amennyi csak kell. De látja, hogy ők maguktól nem mernek megmozdulni! így hát vagy önök, fiatalok kez-dik, vagy elvisz bennünket az ördög!
— Gondolja ön, Don Loidi, hogy a jelen körül-mények közt lehetséges volna a fegyveres ellenállás?
— Miért ne? Ez a banda, amely magát kormány-nak nevezi, oly gyenge, oly hitvány elemekből áll, hogy csak egy kis elszántság kell s a pokolba kerget-hetik őket. Mi? Hát hadsereg ez? Pártemberek, tehet-ség és tiszti kiképzés nélkül állanak a legfőbb helye-ken s a katonák nagy részét egyedül a rablás vágya tartja fegyelemben. Hát ilyen csőcselékkel szemben nem tudnánk győzni mi, ha úgy pár ezren össze-állnánk?
— De hol vesszük a fegyvert s a lőkészletet? Hon-nan a pénzt? Enélkül nem lehet hadat viselni!
— Honnan? Van a népnél fegyver elég. A lakos-ság élelemmel, ruhával s minden szükségessel támo-gatná önöket. A felkelőkhöz tömegesen csatlakozná-nak mindenütt. Énmagam, ha pap nem volnék, inkább ma beállnék a seregbe, mint holnap. És nekem hasz-nomat vennék, tudom. — S feltépve mellén a ruhát, hatalmas forradásos sebre mutatott rá, amely karjától a melle közepéig terjedt. — Nem tegnap óta tudom, hogyan kell a fegyverrel bánni!
— Nem, ezt ne tegye — tiltakozott Garza. — Hi-szen tudja, hogy a papoknak tilos a fegyverviselés és a püspökök nem akarják, hogy papjaink résztvegyenek a fegyveres ellenállásban.
— Sajnos, tudom — felelte lehorgasztott fővel, belső elégedetlenséggel Don Loidi. — De akkor mit tegyünk?
— Imádkozzék értünk, atyám — felelte Garza. — Én ígérem, hogy mi, fiatalok, tudni fogjuk kötelessé-günket. Ha ma még van is köztünk véleménykülönbség a teendők egymásutánja dolgában, azt hiszem, az üldö-zők fokozódó rémuralma el fog oszlatni minden kétsé-get. S ha majd megfújjuk a riadót és megszervezzük a fegyveres ellenállást —
— Inkább ma, mint holnap! — sürgette sötét tűz-zel a szemében Don Loidi.
— Akkor majd hallani fogja nevemet, a René Ca-pistrán Garza nevét.
— Isten segélje s a guadelupei Szűz! — kiáltotta
örömmel a cura s hevesen megrázta a fiatal szabad-sághős kezét.
René elsietett s a cuYa is a népe után ballagott.
— Ki lehet ez a különös cura? — kérdezte ma-gában Garza. — Bizonyos, hogy rendkívüli ember.
Valamikor katona volt, s úgylátszik, ma is inkább katona, mint pap.
A különös cura képe soká nem mosódott ki lelkéből.
Nekünk az olvasóval meg kell ismertetnünk Don Loidit s ezért néhány évtizeddel vissza kell nyúlnunk a történetünket megelőző időbe.
XI.