A magány hosszú óráiban Torres akaratlanul is át- meg átgondolta eddigi életét, felfogásait, kedvtelé-seit, szenvedéseit s összehasonlította a maga lelki vilá-gának tartalmatlanságát és ürességét azzal az
irigy-lésreméltó lelki elrendezettséggel, amely ennek a csa-ládnak minden tagján, minden tagjának egész lényén és viselkedésén elömlött. Eszébe jutott, hogy hiszen gyermekkorában ott a szaléziánusok gimnáziumában őt is ilyen szellemben nevelték. Maga sem tudta, ho-gyan került azután egészen más utakra; hoho-gyan tör-tént, hogy ezek a gyermekkori, nemes emlékek eny-nyire elmosódtak benne. Ki tudja, ha akkor nem lép át a hadapródiskolába, ha tovább is abban a szaléziánus légkörben marad, ma talán ő is azokat az életideálokat vallja és tiszteli, mint Chairesék, mint Guadelupe. S ki tudja, nem volna-e akkor belsőleg gazdagabb, boldo-gabb, szilárdabb, mint így?
Guadelupe! Micsoda bájos, édes kis teremtés ez a leány! Oly naiv, oly ártatlan, mint egy gyermek s mégsem gyermek, nem cukorbaba, hanem erős, ön-tudatos, határozott egyéniség. Bizonnyal szánja őt s bizonnyal örülne, ha nem pogányt, hanem hittestvért ápolhatna benne. Mennyivel könnyebb volna akkor kölcsönösen meg is érteniök egymást.
Ó, de hát ez lehetetlen! Az ember nem változtat-hatja a lelkületét, az élete alakulását úgy, ahogy a kabátját felcserélheti. Talán, ha akarna, akkor sem tudna már ebbe a másik, új életbe belenőni, bele-szokni; annyira távol állnak tőle a metafizikai igé-nyek, annyira idegen és szokatlan neki az az egész világ, amelyben ezek az emberek élnek, akiknek nem a látható dolgok a fontosak, hanem a láthatatlanok, nem a földiek, hanem az égiek, s akik mindenben, ami van és ami történik, nem a természet vak játékát s nem az emberi szenvedélyek ötletés fordulatosságát, hanem valami fensőbb, isteni világrendet látnak. Pedig hej! olyan bizonyos-e, hogy ezek tévednek s nem ő, meg a barátai, Sanchez és Lenora, Luz vagy Carres?
Érdekelni kezdte ez az utóbbi kérdés. És elhatá-rozta, hogy adandó alkalommal meg fogja szólaltatni Guadelupét, esetleg az öreg Chairest is és igyekezni fog behatolni az ő életfelfogásuk titkaiba.
Néhány nappal az említett beszélgetés után,
mi-kor egyszer Guadelupe megint egyedül volt Torresszel a szobában, Torres így szólalt meg:
— Köszönöm, drága Guadelupe, hogy a minap megvédett engem.
— Megvédtem? Miben?
— Azt mondta, hogy nem tart megvetésre mél-tónak.
Guadelupe ajkán szelíd mosoly futott végig.
— Hát hogy képzeli, miért vetném meg?
Torres egy pillanatig adós maradt a felelettel.
Majd így folytatta:
— önök, úgy-e, nagyon vallásos emberek?
— Törekszünk azok lenni, igen.
— Akkor bizonnyal terhükre lehet, hogy bennem, a katonában, ellenségüket ápolják.
— Mi a szenvedőben csak az embert látjuk — felelte Guadelupe. — Aztán mégha ellenség volna is, nem parancsolta-e Krisztus Urunk, hogy az ellensé-geinket is szeressük? Efelől nyugodt lehet.
Torres fáradtan bólintott. Jól esett neki, hogy ez az édes angyal szeretetről beszél hozzá, hogy szereti őt, mégha csak az ellenségszeretet címén is. S eszébe jutott, hogy eddig még nem volt alkalma a gyakorlat-ban önmagán tapasztalni ennek a szép krisztusi pa-rancsnak az alkalmazását. Az a barnaképű, öreges harcos, aki az erdőben megtámadta s lelőtte s aki kétségkívül szintén valami katolikus felkelő, bizonnyal nem az ellenségszeretet mintaképe. Ezek itt viszont egészen más emberek. Ezek élik is, amit ajkukkal hir-detnek.
Mégis valami fájdalmas érzés lepte meg ezzel a megállapítással kapcsolatban. Akárhogyan is, ő hát itt mégis csak ellenség. Szeretettel vannak hozzá, de csak mint ellenséghez és csak mert a Krisztusuk így parancsolja. S mennél őszintébben s keresztényebben gyakorolják vele szemben ezt az önmegtagadó szere-tetet, voltakép az ür csak annál szélesebbre tágul köz-tük s őközte. Ez a finom család valami más levegőben él, mint ő, valami magaslati légkörben, amelyhez az ő
tüdeje durva és rugalmatlan. Ö valószínűleg nem is tudná őket amúgy igazában megérteni soha.
Megint a Mária-éremre suhant a tekintete. Az Istenanya képe, ahogy a finom művű aranyérmen mo-solygott, maga volt a szeretet s a légies, liliomos szű-ziesség.
Megkérdezte Guadelupét, az éremre mutatva:
— Szép ez a talizmán. Mindig a nyakában hordja?
— Nem talizmán az, hanem érem — felelte Gua-delupe. — Mária-érem. Gyermekkorom óta viselem.
— Boldog, aki hinni tud — mondta Torres, inkább csakhogy mondjon valamit, mint meggyőződésből.
— Mindenki tud, csak akarnia kell.
— Engem nem neveltek erre. Én nem szoktam imádkozni. De jól esett hallanom, hogy maga imádko-zik értem. Igaz, Guadelupe, megteszi?
— Ö, hogyne — felelt a leány elfogódás nélkül.
— Azért-e, hogy meggyógyuljak, vagy hogy . . . megtérjek? — kérdezte Torres mosolyogva.
— Mind a kettőért.
— Csak ne nagyon siessen egyikkel sem!
— Miért? Nem akar meggyógyulni?
— Nem. Mert akkor innen el kell mennem.
Guadelupe bájosan, gyermekdeden nevetett.
— Szóval, maga is olyan, mint az iskolabeteg diákok. Mikor az intézetben voltam, ott is szerettünk betegek lenni. Nem azért, mert akkor nem kellett isko-lába menni, mert iskoisko-lába járni szerettünk; hanem, mert a betegteremben olyan jó v o l t . . . Igazán jól érzi magát nálunk? Nincs semmire szüksége? Azt hiszem, sokat unatkozhatik.
— Ó nem, de ha maga többször bejönne, még ke-vésbbé unatkoznám — felelte Torres. — Amikor egye-dül vagyok, akkor a gondolataimmal szórakozom.
— Mire szeret gondolni olyankor? Édesanyjára?
— Rég meghalt!
— Barátaira?
— Nem igen vannak barátaim. Nagyon kiábrán-dultam az emberekből.
— A menyasszonyára?
Igen, néha. De mostanában arra t»em szeretek gondolni. Voltaképpen .. . nincs is menyasszonyom, csak . . . ismerősöm.
Guadelupe tágra meresztette kíváncsi gyermek-szemét.
— Különös! — szaladt ki a száján — aztán mintha félt volna, hogy a beszélgetés nem neki való mederbe terelődik, hirtelen másra tért át:
— Az előbb azt mondta, boldog volna, ha hinni tudna. Mondja, miért nem próbálja meg? Miért nem imádkozik?
Kissé merésznek érezte ezt a hirtelen térítési kí-sérletet s csaknem megbánta szavait, mikor örömmel látta, hogy a beteg tiszt arcán valami rajongó öröm színjátéka villan végig. Torres olyan bájosnak találta ezt a kis térítő apostolt, hogy nem is tudta, mit mond, csak azt a gyermekded buzgóságot és igyekezetet szemlélte benne nagy gyönyörűséggel. Némi vártatva tréfásan, mosolyogva felelte:
— Maga meg akar engem téríteni?
Guadelupe kedves mosollyal, de komolyan így felelt:
— Ez magának volna a legjobb.
— Tudja mit? — folytatta Torres. — Tanítson meg imádkozni! Vagy még jobb: engedje át nekem egy kicsit a Mária-érmet, amelyet a nyakán visel s akkor talán én is jobb leszek tőle.
Guadelupe pillanatig gondolkozott. Aztán szónél-kül lecsatolta hófehér nyakáról az aranyláncocskát s egy percre Torres nyakába akasztotta. Előbb azonban megcsókoltatta vele az érem Mária-képét.
— Ezt meg kell előbb csókolni — mondta bájos magától értődéssel, nyilván a saját szokását tartva szem előtt.
Torres gépiesen szót fogadott s gyengéden meg-csókolta az érmet. Mintha a csók nem is az éremnek
"szólt volna, úgy érezte; sőt, nem is éppen annak, aki rendesen viselni szokta, hanem annak a csodálatos
fehérségnek és tisztaságnak, amelyet ennek a leány-nak egész lénye árasztott s amely üdítő balzsamként folyta körül nyerseséghez és primitív érzékiséghez szokott valóját.
— így, most próbáljon szépen imádkozni. Magára hagyom — mondta Guadelupe és távozni készült.
— Ne menjen — esengett Torres. — Én nem tu-dok egyetlen imádságot sem! Elfelejtettem!
— Borzasztó! — mondta Guadelupe őszinte rette-néssel. — Hogy lehet az? Hát maga nem keresztény?
Nincs megkeresztelve?
Torres úgy restelkedett s szerette volna lesütni a szemét, mint egy leckenemtudáson ért kisdiák, akit a tanítónéni megpirongat. Igazán szégyenkezett, de egyben gyönyörűséget is érzett a feddetésen.
— Hát vigyázzon és mondja utánam a szavakat.
Nem hangosan, csak úgy a szívében! — S Guadelupe elkezdte szépen szótagolva mondani a Miatyánkot s utána az üdvözlégyet.
— De most elég lesz; félek, hogy kifárasztottam.
Pihenjen! — szólt és szép nyugodtan kiment a szo-bából.
A beteg önmagán mosolygott, mikor egyedül ma-radt. Majd elszomorodott.
— Én ennek az édes teremtésnek semmi sem va-gyok, csak egy szám, egy lélek, akit meg akar térí-teni! — gondolta magában.
Egy hang így felelt neki belülről: Hát ő neked ki és mi? Talán bizony szereted?
— Szeretem-e? — tűnődött magában Torres. — Dehogy, nem vagyok bele szerelmes. Nem mondom, ha korábban találkozom vele, vagy inkább így: ha magam is benne tudnék élni abban a légkörben, amely-ben ezek a különös emberek élnek, valószínűleg én is szerelmes tudnék lenni belé. S akkor talán boldo-gabb is lennék vele, mint Lenorával! Lenora és Guade-lupe! Micsoda két különböző világ!
— Szerelem? Mi az a szerelem? Lángolás, má-mor, két fiatal test vonzódása? Mint ahogy két pólus
vonzza egymást? Boldogság? De a testen át, az érzé-kek tomboiásán át a gyönyör felé? — Fizikai undort érzett, mikor ezekkel a gondolatokkal pillanatig Guade-lupét összeköttetésbe hozta. — Nem, ha ez a szere-lem, akkor annak ebben a fehér, áttetsző, alabástrom-világban, ezzel az angyallelkű leánnyal kapcsolatban még a gondolata is s z e n t s é g t ő l és. De vájjon lehet-e más szerelemről szó?
Üjra meg újra a lelke elé tolakodott ez az össze-hasonlítás Lenora és Guadelupe között. Ó, Lenora szebb, ragyogóbb, érzékibb. De Guadelupe tisztább, nemesebb, fenségesebb. Ö eddig nem is sejtette, hogy a szépségnek és kedvességnek két ilyen homlok-egyenest különböző fajtája lehet. Az előbbi perzselő, tikkasztó, lenyűgöző, a másik felemelő, éteri, tisztító, megnyugtató.
Guadelupe imádkoztatott vele. Csak úgy ráparan-csolt, hogy tegye. Ö meg is tette, persze, inkább játék-ból, inkább hízelgésből, hogy örömet okozzon a drága gyermeknek. És mégis: valahogyan úgy érezte, hogy ez a profán szándékkal mímelt ima még így is fel-emelte, nemesebb, magasabb régióba lendítette. Ha ő imádkozni tudna, ha ő hinni tudna, bizonyos, hogy akkor kivetné a szívéből a Lenorákat s a Guadelupék körében keresné a boldogságát.
Meg tudná-e tenni? Meg tudná-e legalább kísé-relni? Lehetséges-e, hogy mégegyszer neki is meg-változik, megfinomodik az ízlése s a profanizálás ve-szedelme nélkül közeledhetik majd ezekhez a maga-sabbrendű, ma még elérhetetlennek, sőt csaknem ért-hetetlennek látszó ideálokhoz? Magasabbrendű lé-nyek! Guadelupék! Annyit hát mégis meg kellett val-lania önmaga előtt, hogy eddigi vonzalmai, eddigi hölgyismerősei mellett Guadelupe és az ő légköre olyan, mint koldusasszony mellett a királynő, mint zajos, útszéli mulatók mellett valami előkelő, elzárt, bűvös, hercegi kastély!
Beeresztik-e őt is egyszer ebbe a hercegi kas-télyba? Nem bizonyos. De az az egy bizonyos, hogy
Banglia: Összegyűjtött munkái. V I I . 1 1
akkor a koldusrongyokat, a nagyon is földszagú, na-gyon is hús- és vérízű szerelmeket ottkünn kell hagy-nia az irígyletes hercegi palota aranykapuja előtti
XVIII.