F
ejér megye 1541-ig gyakorlatilag színmagyar lakosságú, a török alatt kipusztult vagy elmenekült népesség helyét azonban idővel részben rácok, szlovákok és németek foglalták el. A rácok fo letelepedési körzete a Duna- mente, a németeké a Bakony és Vértes, a szlovákoké pedig a Váli-völgy és a tőle keletebbi területek. Fényes Elek Magyarország leírása című kötete szerint azonban „nyelvre nézve” 1847 táján már Fejér megye „egy a leg
tisztább magyar megyék közül”. Martonvásár ugyanakkor magyar-ném et- szlovák vegyes ajkú.
1750 táján Beniczkyék majoijában mintegy ötven fö élt, a nevek alapján magyarok, szlovákok, valamint délszlávok (Kubovity, Koszovity, Joannics), ez utóbbiak azonban később alig fordulnak elő. Az anyakönyvek magyar családnévanyaga kezdettől fogva nagy változatosságot mutat. Az 1750-es évekbeli nevek (Bencze, Füstös, Göbölös, Gulyás) zöme később már nem fordul elő. Kivételt képeznek a Tóth, Orosz, Kiss és Túrán családok, akik
hez 1760 és 1780 között újabb magyarok (Dobos, M olnár, Cseresnyés, Gergely, Hegedűs, Ispán, Németh, Varga, Vass, Zsigmond, Horváth, Sze
gedi, Végh) csatlakoznak. (Az Ánosiak úgyszintén, nevük eredete azon
ban bizonytalan, mivel elejében Ányosinak és Anusinnak egyaránt írták.) A magyar nevek viselői zömében jobbágyok, zsellérek és uradalmi alkal
mazottak. Mesterember, árendás kevés akad közöttük. Az ismert hajdúne
vek viszont mind magyarok (Baranyai, Bors, Kenyeresi, Lakatos).
A szlovák nevek Brunszvikék idejében sokasodnak meg az anyakönyvek
ben. A Blaskó, Csapkovits, Gutyina, Gyurikó, Hornyák, Kreszák, Melega, Mlinarovits, Paulovics, Placskó, Szlankó, Szlautka, Szedlák, Szlivka, Szmil- kó, Szószki, Szudek, Valasek a jobbágylistákon is előfordul, a Behan, Bos- nyák, Djegula, Drozdik, Csepecz, Csizmarik, Gajarszki, Hlavanda, Laczó, Ottyahalik, Prekop, R ozbora, Stefkovits, Sindelar, Zsakó név viszont mindvégig zselléreket jelöl. A szlovákok jó részét idősebb Brunszvik Antal telepítette át a Felvidékről, a többi família (Csizmarik, Szószki, Stefkovits, Malsovits, Martinecz, Machala és a bizonytalan eredetű Macháts is) a kör
nyékről, illetve az ország más pontjairól érkezett. Ugyanezt mondhatjuk el az Adamovits, Bradák (Bredák), Drevenka, Florovits, Foltaszek, Palánka nevet viselőkről is, akik a XIX. század első felében tűnnek fel a martonvá- sári iratokban.
A község lakói között kezdettől fogva éltek ném et nevűek is, számuk
M a r t o n v á s á r 1 1 9
azonban 1800 előtt nem volt jelentős. A Painer zsellérfamíliát leszámítva a lakosság mozgékony elemeit alkották; volt köztük felcser, tehenész, ura
dalmi kertész, vendéglős és birkás bérlő (Zimmerman, W eninger), akik szerződésük lejártával többnyire továbbálltak. Néhány kivétel is akadt: a Mooshammer, Fieber, Hübner család és a Montz (Mons) polgárfamília.
A Martonvásáron gyökeret eresztő németek legtöbbje 1790 után érke
zett. A mezőváros háromnemzetiségűvé válását azok a sváb telepesek segí
tették elő, akik jobbágyként épültek bele a község társadalmába. M arton
vásár azonban (egy-két ritka kivételtől eltekintve) nem lehetett az első magyarországi megtelepedésük helye, a II. József utáni időkben ugyanis a németföldi törvények a kivándorlást már erősen tiltották. A martonvásári svábok tehát itteni megjelenésük előtt minden bizonnyal hazánk más pont
ján éltek.
1810-ig jobbágytelekhez ju tó ném et családok: a Braun, Eisenbacher, Gresser, Hedrich, Klaus, Kaltnecker, Pammer, Reichardt, Vogel (Vogl, Fogl) és a Wittenheber. 1810 és 1820 között csatlakozott hozzájuk a Greff, Klopfer, Purnhauser, R ottenberger és a Szaller família, később pedig a Herkner, Mayer (Majer) és a Raab család. Őket Brunszvik Ferenc olykor a magyarokkal szemben is előnyben részesítette. 1848-ig további három sváb család jutott telekhez: a Szuppinger, a Rosen, valamint a Ritter; utób
bi a zsellérek között már korábban feltűnt.
1828-ban a házas zsellérek jegyzékében az alábbi német neveket találjuk:
Eisenbacher, Fieber, Fink, Foller, Heimpold, Herkner, Hill, Hillmajer, Horn, Höhm, Hübner, Klopfer, Krautsfeder, Lutz, Majer, Mayer, Melicher, Mergl, M ontz, Nafivogel, Neukunft, Painer, Pammer, Pichler, Pirman, Pradt, Raab, Rausch, Reitknecht, Rieder, Ritter, Rohmajer, Stark, Strausz, Szalczer, Vailand, Vespeller, W agner, W irtsdorfer, W ohlbach, Zufall.
A ném et nevű zsellérek köre 1848-ig újabb családokkal (Fink, Grosz, Groszmann, Gruber, Gaszt) bővül.
A svábok egy része beházasodott Martonvásárra. A Szuppingerek (József és Ferenc) Gresser lányokat vettek feleségül, a posztós Herkner Vencel pe
dig Szalczer kőművesnek lett a veje. Herknerék Morvaországból, Müllerék Szárról, Gaszt mézesbábos Adonyból jött. Közben néhány új magyar és tót (Fodor, Rumi, Szószki, Zrubetz) név is megjelenik a jobbágyok listá
ján. 1848-ban a kiosztott 48 telek fele van sváb kézen, a másik fele 13:11 arányban oszlik meg a magyar és a szlovák jobbágyok között.
A martonvásári svábok utánpótlását részben Felsőgalla, a tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom egyik faluja adja. A „vérti hegyek” között fekvő hely
ség határa „hegyes és sovány”, a föld tehát kevés, az elnyomás viszont nagy, ezért jó néhány felsőgallai másutt próbál szerencsét. így kerül
Martonvá-1 2 0 s z áz m a g y a r f a l u
sárra Vogel Jakab, 1848 után pedig a Hamburger, Degen, Szeidl, Ulrich, Steiner, Hoffmann és a Weiert család. Hüli ácsmester a Tabánból, Freschl asztalos Rácalmásról, a Kleisz család Nadapról, a Kluber pedig Zsámbék- ról jött.
A mezőváros nemzetiségei különösebb súrlódások nélkül éltek egymás mellett. Az összeházasodás gyakori volt közöttük. Bizonyos elkülönülés csak a sváb gazdacsaládok részéről tapasztalható. 1815-ben Richard Bright úgy látja, hogy a martonvásáriak közül a németek „a legtakarékosabbak, leggondosabbak és ők örvendenek a legnagyobb jólétnek”. Virágoskertjük van, méhészkednek, s az iskolát is elsősorban az ő gyermekeik látogatják.
A lakosság legszegényebbjei a szlovákok (őket Bright tévesen cigányoknak mondja). „Nyomorúságuk, amelyből nem akarnak kiemelkedni, az idegen számára túlságosnak látszik. A megszokás folytán azonban nekik ez nem nyomorúság” - hja.
Az első hazai népességösszeírás, amely a nemzetiségekről is közöl adato
kat, 1850-ben készült. E szerint Martonvásáron 551 magyar, 468 német, Martonvásári kisgyerek a X X . század elejéről
M a r t o n v á s á r 1 2 1
Grósz Teréz és Varga István esküvői képe (1902)
146 szlovák és 24 zsidó élt. Zách József 1862-ben külön hangsúlyozza is, hogy jóllehet Martonvásárt a 878 magyar mellett „nyelvre nézve” 654 né
met és 133 tót lakja, „nemzetiségi tekintetben” az egész lakosság „büszkén vallja magát magyarnak”.
A nemzetiségek asszimilációjának egyik fokmérője az iskolai oktatás nyel
ve. Az 1818. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a martonvásári isko
lában ugyan magyarul tanítottak, a szlávok és németek azonban hetente kétszer anyanyelvi oktatásban részesültek. A hittan tanítása eleve három nyelven történt. Az 1830-as években Martonvásáron a segédtanítótól is megkívánták, hogy magyarul tudjon, a tanítás azonban a 40-es években is három nyelven folyik. Fejér megyében 1876-ban vezették be általánosan a magyar nyelvű oktatást. Egy évvel később Martonvásárról feljegyezték, hogy itt a magyar nyelv „sikerrel taníttatott”. Ez idő tájt a családnévből már nehéz a nemzetiségre következtetni. Az 1874/1875-ből fennmaradt iskolai anyakönyvben például Tengerdy János és Hedrich Rozina leányát, Magdolnát (nyilván anyja után) németnek írták. A sváb eredetű Foller és Gaszt családok gyermekeit viszont a magyarok közé sorolták.
1 2 2 s z áz m a g y a r f a l u
Az asszimiláció fokát az istentiszteletek nyelve is jelzi. A martonvásári magyarok egy része a reformátusok közé tartozott, így a magyar ajkúak a ka
tolikus templomban kisebbségben voltak. 1799 táján a plébános két vasár
nap szlovákul, egyszer magyarul, egyszer pedig németül misézett. Az egy
ház ugyan a XIX. század elejétől szorgalmazta, hogy a főbb ünnepek és nyilvános körmenetek szertartási nyelve tisztán magyar legyen, kérdés azon
ban, hogy ez mennyiben valósulhatott meg egy háromnyelvű településen.
Martonvásáron 1913 táján még felváltva német, sőt szlovák nyelvűek a mi
sék. Az erősen csökkenő számú szlovákság ugyanis időközben (a Poszmik, Petró, Eskulits, Prochaczik családok révén) a környék tót ajkú falvaiból némi utánpótlást kapott.
A XIX. század végén a magyarosítás országszerte nagy lendülettel s olykor erőszakos eszközökkel is folyt, ami nemegyszer ellenállást szült. M arton- vásár szlovák származású plébánosa, Lattyák János, aki állítólag a pánszlá
vizmusnak volt a híve, 1899-ben „nem a valóságnak megfelelően tájékoz
tatta” püspökét, amikor úgy nyilatkozott, hogy „a község jórészt tót ajkú lakossága igényli a tót nyelvet bíró papot”. A templom az idő szerinti kegy
urától, azaz a kultuszminisztertől a megye vezetői azt kérik, hogy a bécsi születésű Holeksy Ágostont nevezze ki Martonvásárra plébánosnak, mivel - mint írják — „más megoldás folytán az eddigi magyarosítási akciók kü
lönösen az iskolában megsemmisülnek”.
A Braun-féle kerthelyiséges vendéglő (1933)
M a r t o n v á s á r 1 2 3
A századfordulón a magyarosodás szép példáját adták Martonvásár értel
miségi családjai, akik közül Peszneker igazgató a nevét Pusztaira, Kreutziger jegyző Kádárra, Woczaszek doktor pedig Vargára változtatta. A követke
ző ötven évben a régi martonvásári családnévanyagot több magyarosítási hullám érintette. Jegyzékükből, kiderül, hogy a martonvásári ősi családok nem kis hányada, ha megváltozott néven is, de mind a mai napig jelen van a községben (lásd a függelék IV-ben).
1900 után a martonvásári németek száma száz alá esett, a szlovákok pe
dig olyannyira elfogytak, hogy őket 1921 után már külön ki sem mutatták.
Azóta a „tótul” beszélő, bő szoknyás nénikék a hagyományaikat, szoká
saikat is magukkal víve a temetőbe költöztek. A „sváb” ajkú régi öregek úgyszintén. A hajdanvolt martonvásári nemzetiségek emlékét ma már csak a régi családnevek és a megsárgult fotók őrzik.