Amsterdamnak, Hollandia második (vagy első?) számú fővárosának különleges hangulata van. A többi, egymáshoz igencsak közel fekvő holland nagyváros, a hivatalos főváros: Hága, Utrecht, Leiden, Haarlem mind mutat valamilyen jellegzetes holland vonást, mindegyiket leginkább a virágok, parkok, különös gonddal művelt gyönyörű díszkertek együttese jellemzi.
Nem mintha Amsterdam külső kerületeiben nem lennének parkok vagy díszkertek. De Amsterdam nemcsak nagyváros, hanem világváros, metropolis a szó szoros értelmében. És emellett különleges hatást gyakorol mindenkire az egész várost félkörívben át- meg átszelő csatornák, „gracht”-ok látványa. A csatornák melletti keskeny utcákban jellegzetes, két-három emeletes keskeny házak állnak, amelyeknek az utcára néző két vagy három sor ablakát nem takarja függöny.
A város szívében hemzsegnek a turisták, akik a delfti kék-fehér fajanszot és porcelánt, valamint az ezüst filigrán ékszereket árusító üzletek és az „Éjjeli őrjáratot” és egyéb Rembrandt festményeket, valamint Vermeer, Jan Steen és Frans Hals képeit bemutató, Európa-szerte híres Rijksmuseum mellett az
éjsza-kai Amsterdamot is meg akarják látogatni. Az éjszaéjsza-kai Amsterdamot, a sex és a drog európai fővárosát.
Hendrik Oudehuis professzor, az utrechti egyetem tanára, amióta felesé-gét nyolc évvel ezelőtt elvesztette, minden hét végét Amsterdamban töltötte. A professzornak Hága tengerparti részén, Scheveningenben volt háza. Onnan járt át Utrechtbe, az egyetemre. Igazában sohasem kedvelte a tengerpart zajos for-galmát, csak felesége kedvéért költözött oda. Miután az asszony meghalt, eladta a házat, átköltözött Utrechtbe és a város szívében bérelt lakást, közel az egyetem-hez. Felesége életében sem éltek nagy társadalmi életet, az asszony betegsége idején pedig teljesen elzárkóztak eddigi kapcsolataiktól.
Utrechtben a szorosan vett szakmai kapcsolatokon kívül Oudehuis professzor senkivel sem volt közelebbi érintkezésben. Magányát meg kívánta őrizni és úgy gondolta, leginkább az idegen emberek sűrűjében maradhat egye-dül. Ezért a hétvégeken Amszterdamba utazott és eleinte múzeumokban, szín-házakban vagy koncerteken töltötte idejét. Egy alkalommal a színházi előadás után nem volt kedve még hazamenni, ezért sétára indult a csatornák útvesz-tőjében. A séta során megvacsorázott egy kínai étteremben, majd egy bárban megivott két pohár whiskyt. Tovább sétált a grachtok mentén, eleinte szégyen-kezve, majd egyre nagyobb érdeklődéssel szemlélve az utcára néző kirakatokban magukat kellető lányokat. Végül az egyik kirakatban ülő maláj lány hívogató pillantásai és gesztusai hatására lement az ajtóhoz vezető három lépcsőn és belépett.
Ettől az időtől kezdve egyre többször látogatta a csatornák menti negye-det, ahol a lányokat mutogató lilalámpás kirakatok legsűrűbben voltak és rövide-sen rendszeres látogatója lett Amszterdam éjszakai életének. Hétvégi látogatásai azonban mit sem változtattak az egyetemen és annak környezetében töltött hétköznapjain.
Azon a szombaton, szokása szerint későn kelt fel, megreggelizett, beült kocsijába és Amszterdamba utazott. Behajtott a városba és autóját a Rijksmuseum közelében hagyta. Miután régen járt már benne, úgy döntött, újra körülnéz a képtárban és meglátogatja kedvenc képeit. Elnézegette Vermeer festményeit és hosszan elidőzött az „Éjjeli őrjárat” előtt. Mintegy két órát töltött a múzeumban, azután átsétált a Stedelijk Museumhoz, hogy megtekintse a kortárs művészek legújabb kiállítását.
A múzeumlátogatások után újra autóba ült és elkocsizott a Herren Grachtot keresztező kis csatornákhoz, ahonnan a kirakatokban üldögélő lányok-hoz vezető útjára kívánt indulni. A csatornák melletti kis utcácskákban minden talpalatnyi (illetve, ha szabad így fogalmazni „kerék-alattnyi”) hely foglalt volt már. A helybéliek, illetve a hét végére a fővárosba érkezők, akik nem akarták kocsijukat valamelyik drága földalatti parkolóba vinni, vállalva a veszélyt, hogy beállás és tolatgatás közben belecsúsznak a korlát nélküli partról a vízbe, vala-mennyi parkolóhelyet elfoglalták és gyalog vágtak neki a városnak, miután
egyik kis csatorna melletti utcácskában megpillantott egy üres parkolóhelyet közvetlenül a csatorna parton, olyan közel a széléhez, hogy meg kellett kapasz-kodnia, amikor kiszállt a kocsiból, nehogy beleessen a vízbe.
Miután sikeresen leparkolt, felsétált a Dam-ig és körüljárta a királyi palota pompás épületét, aztán a Damrakon elindult a város belseje felé. Meg-nézegette a kirakatokat, el-elálldogált a hirdetések előtt, majd továbbsétált az állomás előtt elterülő térre, a Stationspleinre. Ott megpihent és leült egy padra az ott üldögélő, ácsorgó vagy a földön fekvő drogosok közé. Noha maga sohasem használt kábítószert, valahogy rokonszenvet érzett ezek iránt az elesett emberek iránt. Úgy érezte, ezek belül éppen olyan magányosak, mit ő maga és tudat alatt irigyelte őket, amiért ebből a magányból - ha még olyan beteges módon is - időnként ki tudnak törni.
El is beszélgetett egyik-másik fiatalemberrel, illetve lánnyal, azután fel-kelt a padról és elindult visszafelé a Damrakon a kocsijához. Jó hosszú séta volt, annál inkább, mert nem a legrövidebb utat választotta, hanem közben benéze-getett a kis utcák egyikébe-másikába, hogy megbámuljon egy különösen szép, több száz éves patrícius házat. Majdnem egy órát töltött a Damstraat egyik háromemeletes, keskeny háza előtt, ahová éppen új lakók költöztek. A háznak keskeny meredek csigalépcsője volt, éppen úgy, mint a környező házak bárme-lyikének és teljesen alkalmatlan volt arra, hogy a nála sokkal szélesebb bútoro-kat felszállítsák rajta. De hiszen éppen ezért volt a háznak - az északi reneszánsz-ra annyireneszánsz-ra jellemző - harang alakú, „nyakas oromzatán” a horog, amelyen a ráerősített kötél segítségével húzták fel és emelték be a szobákba a bútorokat.
Itt tűnt csak fel neki az az ember, akit már az állomásépület előtt is látott.
A fekete szakállas, testes férfi a szomszédos padon ült és úgy tűnt, hogy alszik.
Erre utalt oldalvást kissé előre billentett feje, de a szemét nem láthatta, mert az öregember sötét szemüveget viselt. Sétája során a professzor eddig nem vette észre, csak most, ahogy görnyedten, öregesen araszolt mögötte, vele egy irány-ban. Mivel nem tulajdonított jelentőséget a sötét szemüveges újbóli felbukka-násának, nem nagyon vette szemügyre az öreget, csak annyit állapított meg, hogy kopottas ruhát visel és botjára támaszkodva, elég gyorsan jár.
Mire visszaérkezett kocsijához, lassan besötétedett. Kissé hűvös volt, ezért kivette az autóból pulóverét és elindult a csatornák mentén. A házak ablakai már ki voltak világítva, a legtöbb mögött a vacsorájukat költő családok látványa fogadta a szemlélődőt. Az ablakokon ugyanis nem volt függöny, mert a hollandok azt tartják, a lakásban olyan rendnek és tisztaságnak kell lenni, hogy azt bárki bármikor megnézhesse.
Az emeleti lakásokban tisztes nagymamák és háziasszonyok szolgálták fel a vacsorát, míg az alattuk levő üzlethelyiség kirakatában, az ibolyaszínű lám-pa fényében kissé hiányos, de legalább is feltűnően magamutogató öltözékben üldögéltek a lányok székeken, pamlagokon, és kedves hívogató mosollyal igye-keztek az arra sétáló férfiak figyelmét magukra vonni. Ha végül egy „ügyféllel”
sikerül az üzletet nyélbe ütni, a kirakatablakok vastag színes függönyét
behúz-zák és csak akkor húzbehúz-zák el újra, amikor a „szolgáltatás” befejezést nyer.
Ilyenkor rövid tisztálkodási szünet után a hölgy újra kiül a kirakatba és várja a következő vendéget.
A professzor végigsétált az utcákon és mustrálgatta a lányokat. Szóra-koztatta a fel-alá járkáló férfiak, a magukat mindenféle eszközzel kellető lányok látványa. A legnagyobb sikere egy alig tizenöt évesnek látszó lánynak volt, aki egy kis asztal előtt ült és kötött. Fel sem nézett a kötésből, leszegett fejjel serényen dolgozott. A munka azonban nem soká tartott. Alig telt bele öt perc, már be is lépett hozzá egy vendég. A függönyt elhúzták és a professzor tovább ment. Amikor mintegy húsz perc múlva újra arra sétált, a lányka (legalább is kislánykának nézett ki) újra ott ült a kirakatban és folytatta a kötést. De mire Oudehuis a sarokról visszafordult, a függöny már ismét be volt húzva.
Oudehuis professzor megunta végül a járkálást, bement a közeli szex-boltba, végignézte a könyvek és szexuális segédeszközök kínálatát, de nem vett semmit. Kilépett az üzletből, bement a szomszédos bárba, megivott egy pohár sherryt, majd elindult, hogy felkeresse kedvenceit, az együtt dolgozó indonéz testvérpárt (ha ugyan tényleg testvérek voltak). Mielőtt lement volna a három lépcsőn, visszanézett és megdöbbenve fedezte fel, hogy a sötét szemüveges, szakállas férfi ott áll a kirakat előtt és őt nézi. Kicsit zavarta ugyan, de nem változtatott szándékán, benyitott az ajtón és fogadta a két lány megszokott üdvözlését.
Azon az estén kissé tovább maradt ott, persze meg kellett kettőznie az amúgy is dupla „belépti díjat”. Kilépett az ajtón és lassan elindult a kocsija irányába. Ahogy befordult az utcácskába, ahol az autó állt, a sarkon megrettenve visszahőkölt. A sötét árnyékban közvetlen közelében, tőle karnyújtásnyira ott állt a sötét szemüveges, fekete szakállas öregember. Oudehuis szinte megder-medt az ijedtségtől. A sötét szemüveges előrelépett, megragadta a karját és hirtelen egy kendőt nyomott az arcához. Érezte a kloroform émelyítő szagát, védekezni akart, de már nem volt ereje és lassan összecsuklott. A fekete szakállas átfogta a vállát és az autóhoz támogatta, közben a zsebében turkált, amíg a kocsi kulcsát meg nem találta.
Az autót kinyitva besegítette az eszméletlen professzort a vezetőülésbe, rácsatolta a biztonsági övet, leengedte a vezető melletti ablakot, a kocsit a csatorna felé kormányozta és a kuplungot botjával lenyomva, beindította. Ki-húzta a botot és lökött egyet a kocsin, amely - noha a motor lefulladt, méltó-ságteljes lassúsággal gurulni kezdett a csatorna felé. A csatorna peremén meg-akadt és félig a víz fölött egyensúlyozva himbálózott. Az ember még egyet lökött rajta a botjával, mire az autó átbillenve egyensúlyi helyzetén hangos csob-banással belezuhant a vízbe. A nyitott ablakon hatalmas buborék formájában távozott a levegő és professzor Hendrik Oudehuis teste a víz alatt - amennyire a biztonsági öv engedte - előrebillent fejjel kissé felemelkedett az ülésről.