Stanford visszahajtott, kiszállt a kocsiból és odasétált a nagy vaskapuhoz.
Megnyomta a kaputelefon gombját és várt. Kisvártatva megszólalt egy hang:
- Ki az? - recsegte a kaputelefon.
- Doktor Stanford vagyok. Sir Archibald vár engem.
Sokáig csend volt, majd ismerős hang hallatszott:
- Üdvözlöm, Mr. Stanford. Willmore vagyok - hallotta Stanford az amerikai hangját - mindjárt ott leszek.
Tényleg, alig telt el pár perc, egy akkumulátor meghajtású kis kocsi gördült elő valahonnan az épület mögül és pillanatok alatt megállt a kapu belső oldalánál. Az ülésről fehérköpenyes, kistermetű, borotvált, ravasz tekintetű, har-mincöt év körüli férfi kászálódott le. Arcán széles vigyorral a kapuhoz lépett, kinyitotta és kezét előre nyújtva a vendég elé sietett.
- Örülök, hogy találkoztunk - mondta, nem is próbálva elhagyni amerikai
A villamos autóval két perc alatt a kastélyhoz érkeztek. Willmore le-ugrott a járműről és lesegítette a vendéget.
- Fáradjon velem, Sir Archibald már várja.
Felmentek a főbejárat előtti lépcsőkön és beléptek a kastélyba. Tágas hallba értek, amelynek két oldalán egy-egy lépcsősor vezetett az emeletre.
Stanford elindult az egyik lépcső felé, de vendéglátója megfogta a karját.
- Ne fáradjon, van liftünk.
A bal oldali lépcsőhöz ment és megnyomott egy gombot, amely észrevehetetlenül bújt meg a terem tölgyfa burkolatában. A gombnyomásra a faburkolat félrehúzódott és előtűnt egy tágas, akár bútorok szállítására is alkal-mas felvonó ajtaja. Beszálltak és a lift felvitte őket a negyedik szintre. A liftajtó kinyílt és Stanford egy toronyszobában találta magát. A szoba berendezése látha-tólag eredeti volt, nagy része a XVI.-XVIII. századból való. Az antik bútorzattal szemben rikító ellentétet keltett az ablak közelében álló, ugyancsak korhűnek látszó íróasztal, amin és ami mellett számítógépek, fiziko-kémiai és egyéb elektronikus műszerek helyezkedtek el, többek között tömeg-spektrométer és elektron-mikroszkóp.
Az asztal mögött termetes, vöröses hajú, pofaszakállas negyvenes férfi ült. Jöttükre felemelkedett és kilépett az asztalát körülbástyázó elektronikus eszközök mögül.
- Isten hozta, doktor Stanford! Remélem, jól utazott! - üdvözölte a vendéget. - Köszönöm, Willmore - fordult munkatársa felé, aki bólintott és el-hagyta a szobát.
MacLeary ismét vendégéhez fordult.
- Foglaljon helyet - mutatott egy kis kecskelábú asztalkára, ami mellett két, ugyancsak kecskelábú szék állt. - Mit iszik?
Stanfordnak erősen oda kellett figyelnie, hogy megértse vendéglátója rettenetes skót-felföldi tájszólását, de a házigazda mozdulatai alapján tudta, mit kell válaszolnia.
- Természetesen skót whiskyt - mosolygott Stanford.
Vendéglátója szélesen elvigyorodott, miközben egy másik asztalkán álló palackok között válogatott.
- Ez derék dolog - mondta. - Ezért megérdemli, hogy olyan whiskyt kapjon, amilyent még életében nem ivott! Tudja, nem kedvelem a vendégeket, de maga mégiscsak kolléga. Vegyész, aki kedveli a skót whiskyt.
Kiemelt egy palackot a többi közül és félig megtöltött a tartalmával két vizes poharat. Az aranybarna folyadékot a napfény felé emelte, elégedetten bólintott, majd a doktorhoz fordult.
- Jéggel? - kérdezte.
A másik bólintott, mire Sir Archibald egy kiskanállal kivett néhány jég-kockát a tartóból és vendége poharába ejtve átnyújtotta azt. A saját poharába nem tett semmit.
- Na, hogy ízlik? - kérdezte, miután poharát kiürítette.
- Tényleg kitűnő - állapította meg Stanford ízlelgetve az aranybarna folyadékot.
- Magam pároltam - mondta büszkén a házigazda. - Még egy pohárral?
- Kérek - mosolygott a vendége - de ha lehetne, tisztán.
- Maga az én emberem - kurjantott vidáman MacLeary. - Maga nem is angol, biztosan skót vér csorog az ereiben.
- Lehetséges, de a család eddig nem tudott róla - nevetett Stanford.
- Sok minden van, amiről a család nem tud és ez így is van jól - folytatta a tréfálkozást Sir Archibald. - Magam Indiában nőttem fel, de apám gondosko-dott róla, hogy belémnevelje a skót öntudatot. Gyerekkoromban otthon mindig skót dialektusban beszéltünk és én ezt szoktam meg, noha az indiai kiejtés egészen más. De térjünk a tárgyra. Bármilyen jó is az én whiskym, maga nem ezért utazott ötszáz mérföldet.
- Hát tényleg nem - válaszolta Stanford és részletesen elmondta MacLearynek, amit a gyilkosságról eddig megtudtak.
- Elsősorban azt szeretnénk tisztázni, a gyilkosság a Jones klinikáján tapasztaltakra vezethető-e vissza, vagy valamilyen összefüggésben van a Dubois professzornál talált névsorral - fejezte be mondanivalóját, majd hozzátette: - Sir Archibald, úgy tudom, ön is jól ismeri Jonest, hiszen önök számára is végeztek terápiás vizsgálatokat.
- Tényleg megdöbbentő, maga milyen jól értesült! - mondta Sir Archibald.
- Nézze, kedves kolléga úr, (ugye megengedi, hogy így szólítsam?) a névsorban szereplő személyeket többé-kevésbé ismerem, bár a legtöbbel csak egyszer talál-koztam, de semmi összefüggést nem látok a névsor és a gyilkosság között. Ami viszont Harwey Jonest illeti, vele nekem is meggyűlt a bajom. Még egy italt? - szakította meg okfejtését, majd vendége nemleges válaszára csak magának töltött, kiitta és folytatta:
- Bizonyára hallott róla, hogy kidolgoztam egy eljárást a rosszindulatú daganatok bármilyen formájának kigyógyítására alkalmas készítmény elő állítá-sára. Több mint tíz évig dolgoztam ezen két munkatársammal, az ön által is ismert Willmore-ral és egy másikkal, Patrick O’Harris-szal. Ő fanatikus ír, nemrég itt hagyott, azt hiszem az IRA-hoz csatlakozott. Gyakorlatilag csak mi hárman. Egy-két éve felvettem egy Dobbin nevű embert is, de ő nem vett részt a munkában, amolyan ügyintézőféle volt. Természetesen a hatást tengerimala-cokon, kutyákon és más kísérleti állatokon tanulmányoztuk. A gyógyszer hatása specifikus bármilyen eredetű daganatos sejtek bármely formájával szemben, a betegség csaknem bármelyik stádiumában. Bizonyos vizsgálatokat azonban nem tudtunk elvégezni, ezért Dobbin felvette a kapcsolatot Jones klinikájával. Utólag megtudtam, hogy Dobbin és Jones a gyógyszerrel - tudtom és engedélyem nélkül - betegeken is végeztek terápiás kísérleteket, szerencsére sikerrel. A siker azonban nem mentség. Meg kellett válnom tőle. Dobbint megszédítette az egyik gyógyszergyár fantasztikus ajánlata.
- Az InterPharma Corporationé? - kérdezte Stanford ártatlan arccal.
- Igen, de honnan tudja? - kérdezte a tudós meglepve. - Különben mind-egy - lmind-egyintett. - Kirúgtam, mert nem volt szükségem mind-egy újabb etikai vizs-gálatra. - Vendége meglepett arcát látva megkérdezte: - Nem is tudott róla? Egy őrült tudós, valami Santini azzal vádolt meg, hogy az ő tudományos közleménye alapján dolgoztam ki az eljárást. Szerencsére a tudományetikai bizottságnak bebizonyítottam, hogy én már Santini előtt publikáltam az eljárás alapelveit.
Igaz is, nem akarja az eljárást közelebbről megismerni? Most már nem hárman dolgozunk rajta, hanem több mint húsz alkalmazottam van.
- Dehogynem, örömmel! - felelte lelkesen Stanford.
- Szívesen végigvezetem - mondta Sir Archibald. - Mint vegyész kolléga, értékelni tudja, amit lát. Persze ne várja, hogy a szabadalom és a gyár-tási „know-how” részleteit is ismertessem magával! - nevetett. - Újabban én sem zárkózom el teljesen a szabadalom értékesítésétől.
Beszálltak a liftbe és lementek a kastély második emeletére. A tudós végigvezette vendégét a helyiségeken, amelyek modern felszerelésükkel és kor-szerű szervezettségükkel teljesen elütöttek az ódon kastély külsejétől. A látoga-tás csaknem két óra hosszat tartott, közben Sir Archibald többször is megkínálta vendégét kedvenc italával. A látogatást követő búcsú whiskyk után Stanford kissé szédelegve ült be a kocsijába, ahová a házigazdától elbúcsúzva a szolgálat-kész Willmore elszállította.
Óvatosan hajtott a Loch Ness Exhibition Centerig, ahol a szörny szobrá-nál az őrnagy már türelmetlenül várta.
- Hiszen maga részeg - háborodott fel, amikor a másik kitámolygott az autóból. - Még szerencse, hogy nem törte össze a kocsimat. Jobb, ha kilevegő -zik, mielőtt beszámolna. Remélem, nem volt egész idő alatt ittas?
Lesétáltak a tó partjára és nézték, ahogy a nap lassan véglegesen eltűnik a sötét víz feletti komor felhőkben. Miután Stanford teljesen kijózanodott, részletesen beszámolt társának.
- A névsor ügyében nem sokat tudtunk meg, de az világos, hogy Harwey Jones klinika-igazgató úr igencsak sáros - fejezte be a beszámolót a doktor. - És maga mit tudott meg?
- Nem túl sokat - vakarta a fejét az őrnagy. - Az itt lakók nem sokat tudnak a kastélyban folyó, szerintük titokzatos munkákról. Sir Archibald MacLearyről sem sokat tudnak, szinte babonásan tisztelik. Amióta hazaköltözött alig hagyta el a kastélyt. Az itt lakók nem ismerték, igazában azt sem tudták, hogy néz ki. Csak azzal a két-három emberrel érintkezett, akikkel együtt foly-tatta tudományos kutatásait, még személyzetet sem tartott. Az utóbbi időben mintha engedett volna zárkózottságából, gyakrabban jár ki és néha még az emberek közé is kimegy.
- Akkor nem sok értelme volt, hogy lejöjjön velem. Hacsak nem talál-kozott a Loch Ness-i szörnnyel.
- Érdekes volt ez a kiállítás. Talán mégis csak érdemes volt lejönnöm. A végén már majdnem azt hittem, ha kijövök a tóhoz, látni fogom a szörnyet - vigasztalta magát Forestier. - De én sajnos nem ittam annyi whiskyt és jó sokat vezettem.
- Holnap Walesbe megyünk, Joneshoz - közölte szárazon Stanford. - Az sokkal közelebb van Londonhoz. Bár, ha jól meggondolom, - gondolkozott el - nem valószínű, hogy Jones whiskyvel fog minket kínálni.