a szimbolizmus tükrében
Bevezetésképpen szeretnék rámutatni azokra a lelki adott-ságokra a középkori ember lelkületében, amelyek gondola-tai kifejezésében szinte kényszerítették őt a szimbolizmusra.
A középkori ember hitével és érzelmével Istenben találja meg a lét értelmét és végső célját a respublica Christiana esz-ményében. (A mély Isten-hit kapcsolja össze a középkor né-peit Isten közös gyermekeivé...) Gondolkodása homlokteré-ben az örökkévalóság tudata áll. (Ezt a mély Isten-hitet az Egyháztól, a történeti Krisztus történelmi továbbfolytatójá-tól kapta a középkori ember. Épp ezért az Egyháznak döntő szerepe van a hívő középkor lelkületének kialakításában.) Létének igazi célját nem a földön keresi és találja, hanem a túlvilágon. Gondolkodása alapvetően teocentrikus. Ez az Is-ten-központú világnézet gyűjti egybe a számos kolostor sok lakóját, hogy mint Isten házanépe dicsérje a hívő világ kép-viseletében is Isten irgalmas jóságát. Csakis a mély Isten-hit érteti meg velünk azt a pompázó liturgiát, amelynek tanúi lehetünk a középkorban, és azt a liturgiában Istennek hódo-ló gyermeki lelkületet, amelynek éppen Nagy Szent Gertrúd és Szent Mechtild kinyilatkoztatásaiban lehetünk néma cso-dálói. Szent Tamás a maga tömörségével össze is foglalja a liturgia lényegét: „Cum enim homo sit compositus ex anima
et corpore, u t r u m q u e debet applicari ad c o l e n d u m Deum;
ut se. anima colat interiori (!) cultu et corpus exteriori..."1
Ebből az Isten-hitből táplálkozó nagy eszmékkel voltak k é p e s e k emberfeletti erőfeszítések vállalására is (pl. a ke-resztes háborúkban, a keresztény szeretet hősies gyakorlatai-ban). A hívőknek élő, eleven közösségét a szentegyház jel-képezi. Az Isten-háza a n n a k az erős é p ü l e t n e k a jelképe, melyet Krisztus sziklára épített és m i n d e n k o r fenn kell áll-nia, mint az összes hívek közösségének, egyben a mennyei J e r u z s á l e m n e k s z i m b ó l u m a . (S. A u g . in Ps. 39,1 [Migne XXXVI. 4331; 44, 31 [5121 De civ. Dei 15, 26.)2 A hívő nép a klerikusok és laikusok két osztályára oszlik, ezért választják szét a t e m p l o m b a n is a kórust és a hajót. Az oltár beszédes jelképe Krisztusnak, a föláldozott báránynak, becsavarva a jászol és a sír fehér gyolcsába. Benne n y u g o s z n a k a szent m á r t í r o k ereklyéi, akik m á r a legbensőbben egyesültek a megdicsőült Isten-emberrel.
A m i n t a természetfeletti célokra hivatott ember n e m él elszigetelten, hisz belekapcsolódik az Egyház közösségébe, a természetes ember sem szakadhat ki az emberi közösség hatalmas szervezetéből. Az ember csak a közösségben érhe-ti el a maga tökéletességét, de úgy, hogy u g y a n a k k o r méltá-nyolja az egyediséget is, hisz erkölcsi célokat kell az ember-nek megvalósítania, aztjpedig mint erős, öntudatos egyéni-ségnek kell teljesítenie. Elő szervezet tagja az ember és n e m egy gép csavarja csupán. Eredeti és mással nem pótolható hivatást kell betöltenie a b b a n a hatalmas o r g a n i z m u s b a n ; v i r á g z á s a j a v á r a v a n az e g é s z s z e r v e z e t n e k , s a t n y u l á s á t megérzik a többi tagok is. Amint a világegyetem létezői Is-tentől meghatározott szoros rendben összefüggnek egymás-sal, h a s o n l ó k é p p e n az emberek is b i z o n y o s c s o p o r t o k b a n szoros közösséget alkotnak. Ez a rendiség gondolata. Min-denki egy rend keretébe tartozik (nemesség, papság, lova-gok, polgárság, jobbágyok, szolgák stb.). Isten akarata
sze-rint abban kell m e g m a r a d n i a és tökéletességét elérnie. És ez az egész n a g y földi rendeltetésű o r g a n i z m u s n e m egyéb, mint mása az égi hierarchiának. Amint Hildegard von Bin-gen olyan átlátszó egyszerűséggel megfogalmazta: „Az Is-ten a m a g a népét a Földön k ü l ö n b ö z ő r e n d e k b e osztotta, a m i k é n t az angyalok is az Égben k ü l ö n b ö z ő csoportokba oszlanak... S Isten valamennyit szereti".3
A külső világ sem véletlenek szövevénye, hisz a teremtő Isten egy-egy gondolatát megérzékítő valóság. Célgondola-tok valósulnak m e g benne. Egyedi létezésükben és egymás-hoz való viszonyukban egyaránt rendet tükröznek. A létala-nyok k ü l ö n b ö z ő tökéletességi fokot m u t a t n a k . Egyetemes t ö r v é n y ü k az, hogy a kevésbé tökéletes szolgálja a tökélete-sebbet. A létezők együttesen egy hatalmas egészet alkotnak.
- M i n d e n egyes létezőnek ezt a h a r m o n i k u s Egészet kell szolgálnia.4
2. A középkori szimbolizmus forrásai
Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk, szükségesnek tartjuk r á m u t a t n i arra a kevésbé pontos fogalomhasználatra, amely a középkori szimbolizmusról tárgyaló m ű v e k b e n tapasztal-ható. N e v e z e t e s e n n e m k ü l ö n b ö z t e t i k m e g s z a b a t o s a n a szimbólumot sem a metaforától, sem az allegóriától, sem a típustól; h a n e m s z i m b ó l u m o n általában valamely szellemi tartalom érzéki kifejezését értik. Csak é p p e n szemléltetésül m u t a t u n k be erre n é h á n y példát Karl Künstle n a g y é r t é k ű művéből: Iconographie der christlichen Kunst. I. 13. „Das alte Testament bedient sich zur Bezeichung geistiger Verhält-nisse fast auschliesslich sinnlicher Begriffe". „... so redet das Alte Testament... in antropomorphistischen A u s d r ü c k e n " .
„ I m n e u e n Testament ... m u ß sich die S p r a c h e bildlicher Ausdrücke bedienen..." „Dazu k o m m t daß Christus sich mit
Vorliebe der Parabeln b e d i e n t . . / ' „... der ganze Alte Bund mit allen seinen Einrichtungen ein Symbol des N e u e n ist".
Képes kifejezés általában, antropomorfizmus, példabeszéd, típus mert az utóbbi példában a szimbólum ezt jelenti -t á g a b b é r -t e l e m b e n m i n d s z i m b ó l u m s z e r z ő n k s z á m á r a . N e m a k a r j u k kétségbe vonni a n n a k jogosultságát, hogy -k ü l ö n ö s e n a -k é p z ő m ű v é s z e t b e n - ajánlatos is együtt vizs-gálni az ezen rokon m ű f a j o k b a n f e n n m a r a d t alkotásokat, de amellett szükséges, hogy világosan m e g is t u d j u k különböz-tetni őket. Erre k ü l ö n ö s e n helyes értelmezésük miatt lesz szükség.
M á r m o s t l e s z ö g e z z ü k , h o g y d o l g o z a t u n k b a n m i s e m c s u p á n a szoros é r t e l e m b e n vett s z i m b ó l u m o k r a f o g u n k szorítkozni - hisz akkor nagyon is hiányos képet k a p n á n k a vizsgálandó m ű v e k stílusáról, mivel b e n n ü k a legtöbb kép szabatosan szólva allegória, h ű általában az érzéki képek-hez, amelyek szellemi tartalmat h o r d o z n a k . De a szükség szerint majd r á m u t a t u n k a n e m szabatos értelemben hasz-nált szimbólumokra is, ha az értelmezés azt megkívánja.
a.) A Szentírás
A S z e n t í r á s b a n egy élénk k é p z e l e t ű keleti n é p színes nyelvén szól a s u g a l m a z ó Isten a földkerekség m i n d e n né-péhez, a legelhagyatottabb, bármennyire nehézkes felfogású emberhez is, hogy az írás közérthető szavaiból m i n d e n em-ber eltalálhasson az üdvösség útjára. Már ebből is világos, h o g y n e m az e l v o n t f o g a l m a k világából szól h o z z á n k a Szentírás, hisz k ö n n y e n felfogható, a rejtett igazságokat ké-p e k b e n szemléltető kifejezésekkel könnyíti m e g az emberek s z á m á r a a megértést.
De felvetődik a kérdés, h o g y a n is kell ezeket a képes ki-fejezéseket értelmezni. H o g y a n kapjuk meg a sugalmazó Is-ten szándékolta értelmet, és milyen értelmezéssel térünk a
tévedések útjára. Ezért r ö v i d e n összefoglaljuk a Katolikus Egyház h a g y o m á n y o s tanítása szerint a szent szövegek ér-telmezésének szabályait.
Szó szerinti (verbális litteralis [sensu stricto], immediatus) értelem az, amit a szavak közvetlenül kifejeznek, akár sajátos, akár átvitt értelemben. Ilyen szó szerinti értelemről van szó a metaforában, allegóriában, mesében, példabeszédben stb.
Dologi (reális, mediatus) értelem az, amit a szavakkal kife-jezett dolog (eszes vagy értelmetlen lény, cselekmény, törté-nés) megjelöl. Erről van szó a szimbólumban és a típusban.
Mindkettő valóban szándékolt és kifejezett értelem. A szó szerinti értelmet a szavaknak tulajdon v a g y átvitt jelentésé-ből nyerjük. Az átvitt jelentésben használt szavak a d j á k a szóképeket, trópusokat.
Ha a szó szerinti és dologi értelmet közös néven kifejezett értelemnek nevezzük, m i n t h o g y ez a beszélőnek szavaiban világosan megjelölt gondolata, - ezzel szemben belemagyará-zott értelem az, amit a szerző n e m fejez ki a szövegben, ha-nem egy értelmező tulajdonít a beszédnek a szerző szándé-kán kívül . H á r o m fajtája van: alkalmazott, misztikus és ki-következtetett értelem. Az alkalmazott értelem szándékosan, de jóhiszeműen mást tulajdonít a beszélő szavainak, m i n t amit szerzőjük akart. Akkor megengedett az alkalmazott ér-telem, ha joggal lehet feltételeznünk, hogy az a szerző véle-m é n y e is, á véle-m b á r azon a helyen n e véle-m azt fejezte ki. Két fajtája van: accomodatio per extensionem: a szavaknak eredeti értel-m e értel-m e g értel-m a r a d , csupán felcserélik az alanyt egy hozzá ha-sonlóval. Pl. Ecce verus Israelita (Jn 1,47), ha nem Nátánael-re értik, h a n e m pl. egy törvényhű emberNátánael-re; acc. per allusio-nem: a szavak m e g v a n n a k fosztva eredeti értelmüktől, és m á s alanyról is szól a kijelentés, mint azt a szerző kijelentet-te. Pl. Mirabilis Deus in sanctis suis, alkalmazással az erede-ti szövegtől eltérően a szentekre vonatkoztatják és n e m Isten szentélyére.
A misztikus értelem a szerző szándékán kívül a szándékolt é r t e l e m h e z h o z z á a d o t t m i n t e g y mélyebb és titokzatosabb értelem. Ez v a g y jámbor, m e l y a b u z g ó s á g és az erény el-mélyülését szolgálja, pl. Ezekiel látomását a csontokkal telt mezőről (37. f.) misztikusan a test feltámadására vonatkoz-tatják; vagy pedig hamis, h o g y h a a szerzőtől szándékolt igaz értelem igényével lép fel.
A következtetett értelem nincs b e n n kifejezetten a s z ö v e g szavaiban, de a helyes következtetéssel le lehet belőle vezetni.
M á r m o s t a különféle értelmezésekről az alábbi szabályo-kat tartja a szabályo-katolikus hermeneutika:3 A Szentírásnak m i n d e -nütt c s u p á n egyetlen, a Szentlélektől szándékolt szó szerinti értelme van.
A szó szerinti értelem mellett legalábbis az Ószövetség némely helyén van a Szentlélektől szándékolt lelki (előképi) értelme is. De ezt a lelki értelmet n e m lehet csak önkénye-sen kitalálni, h a n e m vagy a kinyilatkoztatás bizonyságából, vagy nyilvánvaló észérvből kell meríteni.
Az alkalmazott értelmet bizonyos feltételek mellett sza-bad és előnyös használni. Csak feleljen m e g az Atyák és az Egyház gyakorlatának, és ne sértse a Szentírás méltóságát.
A jámbor misztikus értelmezést megfelelő határok között s z a b a d o n és g y ü m ö l c s ö z ő e n lehet h a s z n á l n i a gyakorlati oktatásban, mert igazában esztétikai alkalmazás, valamely elvont tanítást szemléletes külsőbe burkol. A z u t á n n e m is tér el szerzőjének gondolatvilágától. E misztikus magyará-zat feltételezi a látható és láthatatlan, való és eszmei, fizikai és erkölcsi világ hasonlóságát.
Ezek előrebocsátása u t á n vizsgáljuk meg, hogy a Szent-írás milyen lehetőségeket nyújtott a középkori szimboliz-m u s szászimboliz-mára.
Itt most mellőzzük a szűkebb értelemben vett képes be-széd (trópus) vizsgálatát.
Allegóriára szép példa az Ószövetségben az elpusztított szőlő a 79. zsoltárban (9-16), vagy Izajásnál a terméketlen szőlőskert (5-7), Jessze vesszeje és virága (11 f.) stb.
Igazi szimbólumnak kell tekinteni az egész Énekek énekét, amely a földi szerelem rajzában Istennek a választott n é p iránt érzett szeretetét jelképezi. Idetartoznak az Ószövetség szertartási jelei: kézföltétel, térdhajtás, lábmosás, áldozatok stb. Jelképes látomások azok a kinyilatkoztatásból látott ér-telmi képek, amelyek valamilyen tanítást, dolgot vagy ese-ményt, melyet természetes m ó d o n n e m ismerhetünk meg, jelképesen megjelenítenek. Talán ilyen volt Mózes számára Istentől a teremtéstörténet kinyilatkoztatása (Gen 1-2), Já-kob égbe érő létrája (Gen 28), Ezekiel négy állata (1. f.), Na-b u k o d o n o z o r á l m a (Dán 2 és 4). J e l k é p e s cselekmény az olyan szokatlan cselekedet, melyet egy próféta Isten paran-csára végez kortársai figyelmeztetésére valamely esemény bekövetkezésének hírüladására. Achija próféta a 12 részre tépett k ö p e n y 12 d a r a b j á t J e r o b o á m n a k adja (lKir 11,30).
Izajás mezítláb, s a r u t l a n u l sétál (20 f.), Ezekiel a k ö n y v e t megeszi (2 és 3 f.), haját és szakállát leborotválja (5. f.). Oziás házasságtörő nőt vesz el (1. f.), stb.
Végül vizsgáljuk az előképeket, amelyek a középkor mű-vészetében döntő szerepet játszottak. Az Ószövetség és Újszö-vetség viszonya volt a középkori ábrázolások legkedvesebb tárgya. Szent Ágoston klasszikus tömörséggel fejezi ki a ket-tő viszonyát: „In veteri testamento n o v u m latét, in novo ve-tus patet" (In E x o d u m c. 73.). Maga Kriszve-tus U r u n k jelölt meg az izraelita nép történetében olyan eseményeket, ame-lyeknek ö n m a g u k b a n ugyan nincs messiási jellegük, mégis magára és az ő m ű v é r e vonatkoztatta őket: „Amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie" (Jn 3,14), vagy: „Amint Jónás h á r o m n a p és három éjjel volt a hal gyomrában, ú g y lesz az Emberfia is három n a p és három éjjel a föld belsejében" (Mt 12,40). Szent
Pál építette tovább ezt a gondolatot (vö. lKor 10,1-6; Gal 4,24). Az Ószövetség egész liturgikus felépítésében úgy áll előttünk, mint a földre eljövendő Isten-országának az előké-pe: umbra f u t u r o r u m bonorum (Kol 2,16; Zsid 10). Nagy je-lentőségűvé vált a keresztény művészettörténetben az az ér-telmezése, melyet a zsidókhoz írt levélben fejt ki Szent Pál az Ószövetség áldozata és Krisztus kereszthalálának viszo-nyáról. Áron és Melkizedek előképe az igazi főpapnak, Krisz-tusnak.
Hogy a középkori ember képzelete azután mit következ-tetett ki mindenből, álljon itt egy jellemző példa: Krisztus egy helyütt a zsidó templomhoz hasonlította magát. Ezt a párhuzamot lelkiismeretesen keresztülviszik, Krisztus életét vonatkoztatva a templom építésére, és a következő adatokat nyerik belőle az Üdvözítő életére vonatkozólag: a templom, mely 46 évig épült, Krisztust jelenti, aki halálakor 34 éves volt. Szűz Mária tehát 12 éves volt, mikor Krisztust a világra szülte, és ezzel együtt valóban kijön a 46 év, amely alatt Krisztus testének a temploma felépült. Ezt igazolja még az is, hogy Krisztus az Újszövetség Ádámja. Márpedig Á d á m nevének görög betűiből ugyancsak a 46-os számérték áll elő, ami Krisztus testének a felépülését jelzi (H=l, A=4, A = l , M=40).6
Ha azok után az elvek után nézünk, amelyek alapján ezek az írásmagyarázatok keletkeztek, Sauerrel megállapíthatjuk, hogy legtöbbször egészen külsőséges összefüggéseket és hasonlóságokat használtak fel valamely belső, lelki kapcso-lat kimutatására. Sauer egy jellemző példát idéz Deutzi Ru-perttól.7 Az a tény, hogy a bárka oldalán ablak (!) volt, ame-lyen át a megmentésre kiszemelt emberek bemehettek, em-lékezteti őt egy másik oldalnyílásra, amely hasonló célt szolgált. Az ily értelmezési módnak sokszor - különösen a görög nyelv - pontos filológiai és etimológiai ismeretének a hiánya az oka. A menyasszony a menyegzői dalban nem
„puella", hanem „pulera" néven van említve, mivel az Egy-ház, „quasi carens pulvere est"! A pátriárka szót az egész középkorban páter arcae-val értelmezik „önként adódó" eti-mológiával. Egy és ugyanaz a dolog jelképe lehetett két kü-lönböző, sőt ellentétes eszmének. Pl. az oroszlán jelképezte Krisztust, de az ördögöt is. „Lex significat aliquando Chris-tum, aliquando diabolum, aliquando superbum principem."8
A tárgyi világ egyes jelenségeinek s z i m b ó l u m é r t é k é t azoknak a Szentírásban való jó vagy rossz értelme, össze-függése határozza meg; így kaphat egy dolog két, ellentétes értelmet. Az oroszlán esetében: Diabolus circuit t a m q u a m leo quaerens quem devoret; Vincét leo de tribu Juda.
b.) Az alexandriai iskola allegorikus-misztikus szentírásmagyarázata DTC. I. 1. (812-15)
Az alexandriai iskola szentírásmagyarázata szoros ösz-szefüggésben áll az alexandriaiak istentanával, melyet Kele-men és Origenész dolgozott ki platonikus nyomokon. Lé-nyege röviden kifejezve: az isteni transzcendencia. Kénysze-rítve voltak fölvenni a harcot az epikureusokkal, sztoiku-sokkal és az antropomorfiták tévedéseivel, akik anyagiasíta-ni próbálták az istenséget: o'i OéÀovrec si von ocojua róv 060 v.
In Joannem (PG XIV. 433). N e m szűnik meg hangoztatni, hogy Isten nem testi való; kifejti, Isten milyen értelemben értendő szellemnek, és az anyagi dolgokat jelölő szavakat -mint pl. fény, tűz, élet - milyen értelemben lehet Istenre al-kalmazni. Az isteni transzcendenciának ez a túlzott hangsú-lyozása elfátyolozta a teljes igazság másik tényezőjét: az is-teni immanenciát, amelyre pedig a Szentírásban is van ért-hető utalás: „Invisibilia ipsius a creatura m u n d i per ea quae facta sunt, intellecta conspiciuntur" (Róm l,20).8b Sajnos idő-vel az alexandriaiak hozzászoktak, hogy az érzéki dolgok-ban, sőt a történeti eseményekben mindenütt realitás
nélkü-Ii jelképet lássanak, vagy legalábbis olyan jelképet, amely-nek történeti valósága kevésbé objektív, mint az a felsőbb, érzékfeletti valóság, amelyet jelöl.
Ez a túlzott metafizikai felfogás találkozott egy alapjában véve helyes, de náluk eltúlzott biblikus tétellel, amely sze-rint az Ószövetség előképe az Újszövetségnek. Hogy a két tételt azonosítsák, túlozták a másodiknak a terjedelmét és az elsőnek a következményeit. Ezért oda jutottak, hogy a Szent-írás m i n d e n részében előképeket fedeztek fel, hisz az egész Ószövetség semmi egyéb, mint képe az Újszövetség valósá-gának. így alkották meg az ideális egzegézis rendszerét, mely tele van különleges (bizarr) alkalmazásokkal, tévedé-sekkel és veszélyes, merész állításokkal.
A Szentírásnak - Origenész szerint - háromféle értelme van. Ahogy az Isten képmása, az ember három részből áll -test, lélek, szellem - , a Szentírásnak is három értelme van:
szó szerinti, erkölcsi és misztikus. Legkisebb a bizalma a szó szerinti értelemben: a betű ugyanis - mint ő mondja - telve van lehetetlenségekkel és ellentmondásokkal, onnét eredt minden eretnekség is. „Ki olyan ostoba - mondja - , aki el-hinné, hogy Isten, mint valami kertész, ültette a növényeket az Édenben, és hogy valóban ültetett volna egy fát - az élet fája nevűt - , mely érzékeink alá esnék?" (PG XI. 375.) A Ge-nezishez írt kommentárban aztán kifejti, hogy az Éden nem egyéb, mint az eljövendő Egyház allegóriája. (PG XI. 99.) Ilyen értelmezéssel aztán a Szentírás s z ö v e g h ű jelentése egészen elenyészik. Sok tekintetben épp ezért maga is letér az igaz hitnek előtte különösen is magasztalt biztos ösvé-nyéről.
A kiindulási pontban kétségtelenül voltak helyes és ter-mékeny elvek. És ezek - a tévedések elítélése után - a kato-likus hagyományban meg is termették áldásos gyümölcsü-ket.
c.) Az újplatonizmus*
Röviden r á m u t a t u n k az újplatonizmus fő képviselőjének, Plotinosznak10 azon tanításaira, amelyek a keresztény újpla-tonikusokon (elsősorban Pszeudo Dionüsziosz Areopagitán és Szent Ágostonon) keresztül különösen is alakítólag hatot-tak a középkor szimbolikus világképére.
Egyszóval spiritualista m o n i z m u s elnevezéssel lehet jel-lemezni. Az újplatonizmus világképében a végső elv túl van mind a szellemi, m i n d az érzéki léten. Teljesen egyszerű, hi-á n y z i k belőle m i n d e n m e g o s z t o t t s hi-á g . N e m g o n d o l k o d i k , mert ez már az alany és tárgy kettősségét tételezné fel; nem tevékeny, mert ez egy tőle különböző valóság létét állítaná.
Pozitíve csak az Egy ("Ev) és a Jó állítható róla. Anélkül, hogy ö n m a g a m e g v á l t o z n a , t ú l á r a d ó bőségéből t u d a t t a l a n u l és szükségképpen csordul ki a lét. Az Egy először a Noöc-t bo-csátja ki magából, mely az Egy hasonmása. A Noue azáltal, hogy eredeti mintája felé fordul, megismeri önmagát. Érte-l e m m é váÉrte-lik. A Noi3c immanens tartaÉrte-lmai az ideák, mert ha tőle különbözők volnának, a Noöc n e m lenne az igazság bir-tokában, hisz csak a tévedés lehetőségét m e g e n g e d ő képze-tekkel (eíÖcoAa) lenne kénytelen megelégedni. A Noue az ideákat eredeti szépségükben tartalmazza, s minthogy min-den egyes dolognak megvan az ideája, a Noue az érzéki vi-lág ősmintája (egzemplarizmus).n
A Nouc-ból árad ki a világlélek, melyből az egyedi lelkek jönnek létre. Az egyedi lélek nemesebb (szellemi) részével a Noue felé fordul, másik része pedig leereszkedik az anyagi világba. Az ember tehát három részből áll: szellemből (voue), a testtel egyesült lélekből (íjjuxn) és testből (atopa). A testtől független szellemi tevékenységek tudattalanok. Nincs olyan pont, ahol ö n m a g u n k határát megállapíthatnánk, azt m o n d -ván, eddig vagyok én, úgyhogy a tiszta szemlélődésben meg-szűnik alany és tárgy különbsége.
Az emanáció folyamatának utolsó tagja az anyag, amely m a g a a h i á n y a rossznak a forrása (7rpcoTOv koikov). De az a n y a g is szükséges, mert így lesz teljes a fejlődés, így jön lét-re a valóság m i n d e n foka. Az emanációk e r e d m é n y e k é p p e n a lét folytonos rangsort tüntet fel, s a lét alacsonyabb foka m a g a s a b b által tökéletesedik.
3. A középkori szimbolizmus vázlatos áttekintése
A keresztény s z i m b o l i z m u s középkori történetében két kort lehet határozottan megkülönböztetni. Az első a 12. szá-z a d i g terjed, és neveszá-zhetjük a tipikus (allegorikus) Sszá-zentírás- Szentírás-m a g y a r á z a t korának. A Szentírásból Szentírás-meríti elsősorban is a jelképek tárgyát, és ott is m a j d n e m kizárólag az Ó- és Újszö-vetség kölcsönös viszonya érdekli.
A 12. s z á z a d b a n ú j k o r s z a k i n d u l a s z i m b o l i z m u s b a n H o n o r i u s A u g u s t o d u n e n s i s és a H o r t u s deliciarum képes-k ö n y v hatása képes-követképes-keztében. Ettől képes-kezdve Isten földi orszá-ga, az Egyház kerül a szimbolikus ábrázolás középpontjába, azt a jegyesi viszonyt világítják m e g sok oldalról, amely az Egyházat Krisztushoz fűzi. Kitágul a jelképek köre olyan ér-t e l e m b e n is, h o g y sokkal e l e v e n e b b e n , s z í n e s e b b e n , b á r m i n d i g eszményítve, stilizálva a természet is egyre inkább a jelentő ábrázolás előterébe nyomul.
Keletkezését t e k i n t v e az első n a g y h a t á s ú irat a g ö r ö g n y e l v ű „Physiologos"1 2 (természetismerő), m e l y b e n talán egy 2. századbeli alexandriai ismeretlen keresztény szerző v a l ó s á g o s és m e s é s állatokat tipologikusan Krisztusra, az Egyházra, az emberre vagy az ördögre vonatkoztat. 400 kö-rül m á r latinra is lefordították, s lassanként m e g is változott;
hatása egyre n a g y o b b lett a középkor művészetében.1 3
A keleti E g y h á z b a n virágzó ortodox-allegorikus szent-í r á s m a g y a r á z a t o t a Kis-Ázsiába s z á m ű z ö t t Szent Hilarius közvetítette N y u g a t felé számkivetéséből való visszatérése
után. Igazi népszerűségét a z o n b a n Szent Ambrus homíliái-nak köszöni. Egy nagyra hivatott hallgatója, a hippói Ágos-ton rétor, később így jellemzi beszédeit: „Gyakran örömest hallgattam A m b r u s t közvetlen szavakkal a néphez így szól-ni: A betű öl, a lélek az, ami éltet. És lelki értelemben ma-gyarázta azokat a szövegeket, amelyek, betű szerint véve, látszólag a vétekre serkentettek."14
Szent Ágoston átvette mesterének a módszerét, és azt meg-ismertette az egész világgal. O állapította m e g az elkövetke-z ő s elkövetke-z á elkövetke-z a d o k s elkövetke-z á m á r a a s elkövetke-z i m b o l i k u s e g elkövetke-z e g é elkövetke-z i s alapelvét:
„Testvérek - m o n d j a - , mindenekelőtt figyelmeztetlek ben-neteket Isten n e v é b e n , h o g y ha hallgatjátok a Szentírást, higgyétek, hogy a dolgok valóban úgy állnak, ahogyan az a Könyvben m o n d v a van. N e m távolíthatjátok el az írás törté-neti alapját anélkül, hogy a levegőbe ne építenétek. Ábra-h á m valóban létezett, valóban volt neki egy fia, feleségétől, Sárától. De Isten ezen embereket eljövendő fia követeivé tet-te meg. Ezért mindabban, amit ők m o n d t a k és tet-tettet-tek, Krisz-tust k e r e s h e t j ü k és találhatjuk meg. M i n d a z , amit az í r á s Á b r a h á m r ó l m o n d , valóban megtörtént, d e u g y a n a k k o r ő prófétai alak is. Maga az apostol tanít bennünket: írva van -m o n d j a (Gal 4,22-24) - , hogy Á b r a h á -m n a k két fia volt, az egyik szolgálótól, a másik szabadtól; ez allegória: egyik asz-szony az O-, másik az Újszövetség."15
Döntő jelentősége van Szent Ágostonnak a plátói világ-k é p n e világ-k a világ-keresztény filozófiába való beillesztése terén is.
A manicheista neoplatonikus pesszimizmussal szemben az a n y a g o t n e m vallja a rossz p r i n c í p i u m á n a k . Ezt m o n d j a :
„Isten mentsen az ilyen kifakadástól: Bár ne volna ez a rongyos világ!" H a ugyanis s e m m i m á s alkotásodról n e m t u d -nék, lehet, hogy a földi világ helyett jobbat kíván-nék, de csu-pán ebből is dicséretedet kellene zengenem."1 6 Világosan ta-nítja Isten t r a n s z e n d e n c i á j á t és i m m a n e n c i á j á t , és a kettő összhangba állításával n e m kerül tévútra:
„Betöltesz eget és földet. Be tudnak-e azonban téged
„Betöltesz eget és földet. Be tudnak-e azonban téged