Teknősbékák egészen az aljáig, avagy a társadalom, a jog, az intéz mények és a mai problémák eredete
[Francis Fukuyama: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. Akadémia Kiadó Budapest. 2012. 688 oldal [ISBN 9789630591935]
Ritkán fordul az elő, hogy egy magas rangú kormányzati tisztviselő magát kissé lejáratva az interneten tudományos vitába bonyolódjék egy ismert tudóssal, aki a világ politikai és gazdasági fejlődésének modelljeit megalkotva és összehasonlítva, hatalmas ismeretanyag birtokában jelentősen árnyalja azt a képet, amely még ma is sokunkban él, s amelyben az európai fejlődés, mint egységes egész, vagy alig differenciált modellként foglalja el helyét iskoláink tankönyveiben. Az összehasonlító elemzésnek különös jelentősége van a társadalmak fejlődése vizsgálatánál. Kétségkívül egyszerűbb dolog egy sematikus Európa képet felrajzolni és számon kérni a tanulóktól, mint a szembeötlő eltéréseknek mélyebb összehasonlító történeti és politológiai magyarázatát adni számukra. Ahogyan S.
M. Lipset ismert szociológust idézi Fukuyama: aki csak egy országot ismer, egyet sem ismer.
Marxnak a kommunizmusba torkolló sematikus fejlődéselmélete, Rostow antikommunista kiáltványának túlzott Nyugat-központúsága, Huntingtonnak a civilizációk változó viszonyain alapuló új világrendje és mások írásaikban nagy teret szenteltek a társadalmak fejlődésének, s abban megfi gyelhető törvényszerűségeknek. Fukuyama egészen más módot választott. A két kötetre tervezett munkájának első részében kezdettől hangsúlyozza, hogy az ázsiai és európai fejlődés több eltérő, de néha érintkező pályán mozgott és mozog ma is. A bennünket legjobban érdeklő Kelet-Európai modell vizsgálati szempontjait illetően beillik a többi modell közé, jellegzetességeit tekintve azonban eltér azoktól. Könyvében az eltéréseket Magyarország történelmén keresztül szemlélteti. Számunkra persze nem túl hízelgő ez az elemzése, amely összezavarhatja az egyszerű és egydimenziós fejlődés-képpel rendelkezők fejét, akik felfogása szerint – Fukuyama által idézett anekdotára utalva - „a világ egészen az aljáig teknősbékákon nyugszik”. Más szóval azok, akik történelmet és a fejlődést egy sematikus logika szerint elképzelt felfogásból indítják, s annak lineáris menetéhez ragaszkodnak, nehezen értik meg, hogy a kínai, az indiai, az oszmán, francia, a spanyol, az angol, vagy akár területének igen jelentős részét elvesztő Dánia mind sajátos utat járt be a történelem során, akár csak a Kelet-európai államok, köztük a Magyar királyság, vagy Oroszország. Ezekre
az eltérő utakra a közös elemzési dimenziók különböző ötvözete ad szerinte magyarázatot.
Melyek Fukuyama elemzési dimenziói, amelyek térbeli és időbeli kombinációi eredményezték az eltérő utakat, modelleket? A mintegy hatszáz oldalas első részben jelentős teret szentel azoknak a dimenzióknak, amelyek eltérő kombinációi hol elősegítették, hol fékezték a modernizációs törekvéseket. Ezek a dimenziók a következők voltak:
Joguralom
• Állam
•
Felelős kormány
•
Ezek az elemzési dimenziók egyben alapvető intézményeket is jelölnek, amelyek viszonya, dominanciája, vagy megkésettsége, hiánya más és más fejlődési modellt és abból fakadó előnyöket, vagy hátrányokat jelentettek.
Fukuyama arra is felhívja a fi gyelmet, hogy ezek a szempontok alaposabb elemzésre szorulnak, hiszen a joguralom esetében nem egy korai kínai típusú rendszerre kell gondolnunk, ahol a jog egyenlő volt a császár (hadúr) akaratával, s a felelős kormány esetében sem mindegy, hogy kinek tartozik felelősséggel a miniszter, s milyen körülmények között veszítheti el pozícióját. Az állam pedig minden időben igen csábítónak érzi hatalmának kiterjesztését, például a kormányon keresztül, vagy a demokratikus szavazás eredményére, vagy az égiektől kapott felhatalmazásra hivatkozva. Az őt támogató elit pedig a joguralom botladozásait kihasználva sikerrel vonja ki magát a jog hatalma alól, esetleg járadékot, hivatalt vásárol, kap korábbi és jövőbeli lojalitásáért.
Fukuyama végigviszi a fenti dimenziók sajátos formáinak történelmi variációit.
Rámutat a hiányosságokból eredő problémákra, mint pl. az elit magatartására a gyenge, vagy erős állam esetében, vagy a joguralom hiányosságaiból eredő nehézségekre, a felelősségre vonható kormány hiányából eredő problémákra (a felelősségre vonást nem pótolja a bizonyos időszakonként történő szavazás), stb.
Fontos szerepet tulajdonít az egyes dimenziók és a gazdaság időbeni létrejötténél, fejlődésénél tapasztalható eltéréseknek. Az elsődlegességet a társadalmi szerkezet, kultúra és mobilitás összetevőinek tulajdonítja, ahol a társadalmi struktúra alakulása kikényszeríti a „fékek és ellensúlyok” rendszerének kialakítását, ami pedig a joguralom jelentőségét húzza alá. Ez az egyensúly kiszámíthatóvá és ellenőrizhetővé teszi a gazdasági befektetéseket és magatartásokat.
Szinte lehetetlen minden gondolatát ismertetni egy ilyen nagy ívű elemzésnek.
Zárjuk ismertetésünket tehát így néhány magyarországi vonatkozással.
Az Aranybulla sokat hivatkozott létének, s a létezés körülményének hangsúlyozása szinte meggyőző erővel bizonyítja a Magyar Királyság és Anglia
közel egyidejű fejlettségi trendjének állapotát, amit az Aranybulla és a Magna Karta elfogadásának időbeli közelsége támaszt alá. Ezt a körülményt szeretettel használjuk a korai Magyar Királyság fejlettségének hangsúlyozásakor. Fukuyama azonban nem sok rokonságot vél felfedezni a két dokumentum között az időbeliségen kívül.
Mind a két esetben más és más célja volt a királyi hatalom korlátozásának. Más és más társadalmi csoportok kötöttek szövetséget ennek kikényszerítésére, nálunk a különböző oligarchiák saját befolyásukat erősítették szövetségben a köznemességgel, a parasztság s a központi hatalom ellen A gyenge központi hatalom képtelen volt a joguralom hiányában a parasztságra, a városi polgárságra támaszkodni, azokat hatékonyan segíteni. A központi vezetéstől az oligarchikus csoportok megvonták a támogatást, s egy - egy rivalizáló csoport saját bábjait igyekezett királlyá választani. A központi hatalom oly mértékben legyengült, hogy nem volt képes hatékony ellenállásra a török birodalommal szemben. Innen szinte egyenes út vezetett a függetlenség elvesztéséhez, a nemesi megyegyűlések és arisztokrácia oligarchikus megnyilvánulásaihoz, s az időnként fel-fel lángoló függetlenségi harcok kudarcaihoz. Nem volt tehát, illetőleg későn, kívülről érkezett törekvés a joguralom megteremtésére, létezésére, gyenge volt az állam, nem képezett ellensúlyt az arisztokráciával szemben, ennek megfelelően nem volt, illetőleg későn alakult ki a felelős kormány intézménye, amely főként a különböző érdekcsoportoknak volt felelős. Fukuyama itt fi nom megjegyzéseket tesz arra vonatkozóan is, hogy a jelenlegi helyzet ennek a sajátos modellnek továbbélését mutatja.
Mi lesz a következő kötetben? Nem sok információt tudhatunk meg erről, de azt megjegyzi a szerző, hogy a modellek egy-egy eleme veszít jelentőségéből, mások erősödnek ahogyan a társadalmi szerkezet is átalakul, illetőleg a gazdasági és politikai erőviszonyok változnak. Fukuyama jelenlegi könyve szintén nagy visszhangot keltett a világban (nemcsak a magyar kormányban), mint a korábbi, a „Történelem vége és az utolsó ember” című írás, s számos vezető egyetemen tett körút keretében előadásokon és konzultációk során foglalta össze 2011-2012- ben a könyvben kifejtett nézeteit. Aki szívesen meghallgatná és megnézné előadását könyvéről, amit az UC International House Berkeleyben tartott, keresse a következő fi le-t a YouTube - on: Francis Fukuyama on „The Origins of Political Order,” 10/6/11.
Eltérések és hasonlóságok az európai urbanizációs folyamatokban
[Viktória Szirmai (ed): Urban Sprawl in Europe. Similarities or differences?
Aula Kiadó Budapest. 2011. 280 oldal [ISBN 9789633390153]
A 21. század elején új jelenségek kerültek előtérbe a világ nagyvárosainak fejlődési vonulatában. Az egyik igen sok kutatót foglalkoztató kérdés az
urbanizáció, a városfejlődés divergálása, vagy konvergálása, más szóval vajon a mai viszonyok alapján a hasonlóságok, vagy a különbségek kerülnek előtérbe inkább? Nem könnyű a válasz erre a kérdésre, mivel bizonyítékok adódnak mindkét alternatívára, sőt az is felmerül, hogy vajon a városfejlődés új szakaszához érkeztünk-e el, vagy a posztmodern jelenségnek és felfogásnak megfelelően ettől ma még távol vagyunk, ha egyáltalán elérkezünk valaha ehhez az új szakaszhoz.
A budapesti Aula Könyvkiadó nemrég megjelentetett tanulmánykötete ezért nem csak nagyon érdekes, hanem szakmailag is nagyon aktuális kérdéseket boncolgat.
A kötet a hazai városszociológia vezető kutatójának, Szirmai Viktóriának részben írásában, valamint szerkesztésében jelent meg, amelynek központi témája az európai nagyvárosok 20-21. századbeli fejlődésének elemzése, az urbanizációs folyamatok közös jellemzői, valamint egy-egy nagyváros fejlődésének sajátosságai. Az elemzések és esettanulmányok a következő nagyvárosokról készültek: Budapest, Bécs, Párizs, Koppenhága. A könyv három részből áll.
Az első részt két elméleti tanulmány alkotja: Szirmai Viktória írása, amely a város térbeli alakulásának, gazdasági és társadalmi szerkezetének változásait, ezeknek a legfontosabb folyamatait, jelenségeit összegzi úgy, hogy egyben kitér a kötet nemzetközi szerzőgárdája által írt tanulmányok értékelésére is. A másik elméleti tanulmány a nemrég elhunyt Enyedi György akadémikus írása. Ez utóbbi írás a városfejlődés egyes szakaszait jellemzi. Négy ilyen szakaszt vázol fel, amelyek mindegyike világméretekben lejátszódó városfejlődési folyamatokat összegez.
Ezek a szakaszok térségenként hosszabb- rövidebb ideig tartanak, s időben és térben is eltolva, egymásba folyva jelennek meg, de általában minden térség nagyvárosai produkálják az egyes szakaszokat. Az első szakasz a robbanásszerű városnövekedés az egész világon jellemző, bár a kiváltó okok lényegesen különböztek Észak Amerikában, Dél Amerikában, Ázsiában, vagy Európában, a második szakaszt legjobban talán a szuburbanizáció jelenségének elterjedésével jellemezhetjük, a harmadik szakaszt a városkörnyéki és általában a vidéki térségek jelentős infrastrukturális fejlődése által és más kulturális tényezők által kiváltott
„vissza a vidékre” folyamattal illethetjük, amely (a második szakaszban bemutatott folyamattal együtt sok helyen, elsősorban az USA-ban) nem esett különösképpen jól a nagyvárosi vezetésnek, hiszen jelentős anyagi forráscsökkenést eredményezett.
A negyedik szakaszt a globalizált világra jellemző urbanizációnak nevezte el Enyedi György, bár mint jelezte, erre az időszakra (lényegében máról van szó) jellemző folyamatokat a szakirodalom megállapításai ellenére nem tekintette soha új városnövekedési szakasznak. A dzsentrifi káció, továbbá az egyes városközponti helyek újraéledése, funkció és demográfi ai váltása a szakirodalomban erősen vitatott jelenségek és több értelmezéssel bírnak, hasonlóképpen az információ technológia folyamatok urbanizációs hatásaival. A globalizációnak a városfejlődésre, az urbanizációra gyakorolt hatásai véleményem szerint a világ nagyobbik részére
nem értelmezhetők, de maga a globalizációs jelenségek is sok kérdőjelet vetnek fel és nemcsak az urbanizációval kapcsolatban. A negyedik szakasz tehát elveszíti univerzalizmusát, jelenségeinek társadalmi, gazdasági kimenete bizonytalan. Ez pedig módszertanilag már ma is és a későbbi időkben is problémákat okozhat a városfejlődés globális folyamatait kutatók számára. „Majd meglátjuk, ha megéljük”
fejezte be írását Enyedi György akadémikus célozva az elméleti és empirikus bizonytalanságokra. Sajnos ő már nem láthatja meg.
Szirmai Viktória bevezető tanulmánya az európai és az amerikai szuburbánus világ eltéréseivel indít (ha az olvasót mélyebben érdekli az amerikai szuburbánus világ, alapos elemzést olvashat a téma legjobb amerikai ismerőjétől, John C.
Teaford-tól „The American Suburb” c. könyvében. Routledge. 2008), majd néhány gondolatot a kelet-európai sajátosságokról is olvashatunk. A város növekedése, mint jelzi nem probléma nélküli, hiszen ökológiai, demográfi ai, közigazgatási jellegű negatív következmények sora adódhat, amelyek előre vetítik többek között a város és vidéke közötti feszültségeket, problémákat.
A szuburbán térségek társadalma országonként és társadalmi rétegenként, valamint faji és kulturális szempontok alapján is különbözik. A kötetben közölt tanulmányok jól megvilágítják ezeket a különbségeket. A különbségek mellett azonban azokat az egyezéseket is, amelyek minden nagyvárosban megjelennek és térbeli elhelyezkedésüket jellemzik.
Az egyik legérdekesebb és sokszor vitatott jelenség az 1970-es években a szociológiában divatossá vált dzsentrifi káció jelensége, amelyet talán úgy ismertethetjük, hogy egy városi térség leromlásának és újraéledésének ciklikussága, amelynek keretében számos nagyvárosban a nagy jövedelmű professzionális népesség főként belvárosi alacsony értékű területekre költözik, majd felújítva azt (lakásokat, egyéb ingatlanokat), magas értékű és vonzó területté alakítja, gazdasági és egyéb előnyöket szerezve. Ez a körülmény azután újra megindítja a terület felértékelődését, s egyben elindítja az alacsonyabb jövedelmű népesség elvándorlását is. A dzsentrifi káció nem azonos módon, nem ugyanazon folyamat részeként mutatkozik meg a nagyvárosokban. Erre a talán Budapest a legjobb példa, ahol csak bizonyos belső területek mutatják a dzsentrifi káció klasszikus menetét, egyelőre a magasabb képzettségű csoportok nem mutatkoznak nagy mértékben mobilnak.
Szirmai a bevezető elméleti tanulmányának összefoglalójában kiemeli, hogy a globális városterjeszkedési trendek minden vizsgált nagyvárosnál megfi gyelhetők voltak, a populációs trendek viszont különböző jelenségekből táplálkoztak. Végül megjegyzi, hogy a jövőt igen nehéz előre jelezni, mert az urbanizációs folyamatok mellett általánosabb érvényű európai folyamatok is, mint pl. a népesség öregedése is lejátszódnak, amelyek akár a migrációt is akadályozhatják.
A második és a harmadik rész az említett nagyvárosok sajátosságait elemző
tanulmányokat és eseteket tartalmaznak a nemzetközi szerzőgárda tollából, amelyek az említett Szirmai féle elméleti tanulmány egy-egy megállapításait támasztják alá. Összegezve, a tanulmánykötet a városi folyamatokat illetően igen fontos megállapításokat tartalmaz. Kiválóan betöltheti egy városszociológiai olvasókönyv (reader) szerepét egy angol nyelvű egyetemi kurzusban is.
Minél jobban közeledünk feléje, annál inkább távolodik: Svájc és Magyarország esete.
[Föderalizmus és Decentralizáció. Kézikönyv a svájci struktúrákról és a magyar hasznosíthatóságról. Szerk. Hajdú Zoltán és Kovács Sándor Zsolt. MTA Dunántúli Tudományos Intézet. Genfi Egyetem Európai Intézet. 2012.[ ISBN 978-963-9899-58-2] 239. Oldal.
Svájcról szinte kizárólag csak pozitív hangvételű írások jelennek meg, társadalmi és politikai intézményrendszerét kívánatos példaként állítják sok más ország elé. Gyakran elfelejtik azonban azt, hogy ez az intézményrendszer hosszú évszázadok alatt, küzdelmek sokaságán keresztül formálódott és nyerte el mai formáját és tartalmát. Magyarország sokszor szőtte azt az ábrándot, hogy
„Kelet Svájcává” váljon, de minden alkalommal elfelejtették azt, hogy a svájci politikai rendszer kikristályosodásához szükséges idő és körülmények hiányoztak és hiányoznak ma is, akárcsak a nagy reformer gróf Széchenyi István esetében.
Felmerül a kérdés, hogy akkor mi értelme van egy olyan tanulmánykötetnek, amelyik éppen egy eddig sok szempontból sikertelen ország és Svájc értékelését végezte el. A válasz egyszerűen az, hogy nagyon sok, mert a politikai elitnek szüksége van olyan utakra, amelyeket, ha nem is tud másolni, de elgondolkodtatja, s bizonyos területeken megérleli a változásokat.
A föderalizmus és decentralizáció c. könyv ezt a szerepet kívánja betölteni, s ez komoly feladat. A szerkesztők neve mellett érdemes megemlíteni az egyes tanulmányok szerzőit is: Bécsi Zoltán, Finta István, Francois Saint-Ouen, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Kovács Sándor Zsolt, Nicolas Schmitt, Pálné Kovács Ilona, Somlyódyné Pfeil Edit. A kötet foglalkozik a föderalizmus és a hatalommegosztás kérdéseivel, a regionális politika és a területfejlesztés összehasonlításával, a térszerkezetek összevetésével. A két ország közötti gazdasági kapcsolatok történetiségénél okkal hivatkozik a jelenlegi és korábbi gazdasági kapcsolatokra, de nem látjuk tisztán, hogy a magyar környezet igazodott-e elemeiben a svájci gazdasági törekvésekhez Magyarországon, vagy a svájci üzleti magatartás vette fel a keleti viselkedésformákat a nagyobb eredményesség érdekében. Valószínűleg mind a kettő igaz, legalábbis a felszínen, s a kérdés inkább az, hogy melyik hat erősebben.
A föderalizmus veszélyes fegyver, s csak akkor tölti be szerepét, ha kell
gazdasági önállóság is társul melléje, pl. az adópolitikában. A decentralizmus pedig a mindent bekebelezni kívánó központi állam ellen ható tényező, s így nem különösebben kedves a központosításból élő politikai elit előtt. Jól jelzi ezt a hiányosságot a svájci és a magyar vidékfejlesztés összevetése, amely pontosan és megalapozottan tesz politikai és kulturális különbséget a magyar LEADER helyzete s a svájci CLLD (svájci leader) között az utóbbi javára.
A kötet is bajlódik ezzel a dilemmával, s végül a felelősség kategóriájában látja a kiutat a svájci minta alapján, vagyis egyfajta „felelősségrendszer” kialakításában véli a megoldást, amely az állam, az üzleti élet, a helyi önkormányzat és az állampolgárok tevékenységeit egyaránt áthatja.
A szerkesztőknek továbbá abban is igazuk van, hogy igen fontos lenne egy virtuális „Föderalizmus és Decentralizáció Kutató Intézet” felállítása, amely összegyűjtené a témát kutató szakembereket itthon és külföldön. A könyv letölthető a következő címről: http://isfd-tppa.rkk.hu/konyv/konyv.html.