A XVIII. század lelke
Tikkasztó mozdulatlanság s gondolkozásbeli renyheség ülte meg a tizennyolcadik század első felét. Céltalanul, szellemi iránytű nélkül őgyelgett a világban az emberiség. A szimpla állati, animális szükségletek kielégítésén túl nem vágyott semmire senki. A reformációs idők izgató, tanulásra, elmélkedésre sarkalló fermentuma kiveszett az emberek lelkéből. Ha igaz Bodnár Zsigmond történelem-filozófiai meghatározása, hogy az emberiség haladása hullámvonalas görbével fejezhető ki: elmondhatjuk, hogy a tizennyolcadik század első felében e hullám-vonalnak a legmélyebb pontján senyvedt az emberek lelki kultúrája. Tehát irodalom, könyv-nyomtatás, művészet is és minden, ami elsődleges tényezője ennek a kultúrának. Még a technika is megkövesedett mozdulatlanságban várta eljövendő messiásait: jelentősebb találmányt, mesterségbeli újítást nem jegyezhetett föl ebből az időből semmiféle krónikás.
Mi lehetett ennek a borzalmas letargiának az okozója? Talán az elfáradás, a korábbi idők zivataraiban való halálos kimerültség? Aligha. Hiszen azóta új nemzedék kelt a viharverte régi emberiség nyomába. Az intézményekben kellett lennie a hibának. A demokrácia hiányában, a megcsontosodott dogmatizmusban, az abszurditásig túlzott tekintélytiszteletben, meg az ezt szolgáló lelki terrorban, amely még palánta-korában irtott ki minden merészebb vágyakozást s frissebb gondolatot. Micsoda kor lehetett az, mikor a jansenizmus képviselte a legszélső radikalizmust?
„Az állam én vagyok.” XIV. Lajosnak ez a mondása dermesztette tetszhalálba Európa nemzeteit. Mert ez a többi uralkodónak is jelszavává lett mondás más szóval azt jelentette:
„Véleményem, javaslatom csak nekem lehet, gondolkoznom csak nekem szabad.” A szolgalelkűség meghozta aztán ennek az imperativusnak a legmesszebb menő következéseit is:
közüggyel, vallási kérdéssel a tekintélyek megszabta határokon túl senki sem mert foglalkozni.
De nem foglalkozott más, a technika és művészet előretörését szolgáló új ideákkal sem. Halotti csend borult az öreg Európa egész szellemi életére.
Szerencsére nem sokáig. Ugyanaz a Franciaország, mely ránk szabadította a fölvilágosulatlan abszolutizmus átkát: megszabadítónkul lép föl a tizennyolcadik század második felében.
Valami mozogni kezd ott a távolban. Előbb valami finoman polgárias eszme-cserélgetés az élet értékéről és értelméről, az emberiség jobb sorsra érdemes voltáról; itt-ott utópisztikus álmok hangos kifecsegése is. Majd fölsivít az enciklopédisták és Rousseau szava; még egy-két évtized, s az emberi szellem örök időkre megszabadul minden huzamosabb tartamú lidércnyomás alól.
Örök időkre. Mert a nagy francia forradalom eredménye nem a király megöletésében, a pro és kontra atrocitásokban, a köztársaság kikiáltásában fejeződik ki, hanem abban, hogy világszerte fokozottabb agymunkára serkentett mindenkit, s a gondolkozni is rest szolga-species millióiból az egyenlőség jelszavának varázsvesszejével „homo sapiens”-eket formált.
A tizenkilencedik század nagyszerű tudományos meg technikai vívmányait létrehozó új szellem ott fogantatott tulajdonképpen az Assemblée Nationale ihletes termében. A tizennyolcadik század lelke tehát már ott átolvadt a csupa tűz, csupa láng, csupa akarat tizenkilencedikébe.
Magyar tipográfusok
Magyarország legjelentékenyebb tipográfiája a tizennyolcadik század hajnalán a jezsuita rend kezén levő, még 1577-ben alapított nagyszombati egyetemi nyomda volt, amelynek az élén rendesen a szerzet valamelyik tudós tagja állott prefektusképpen, a technikai munkát pedig ügyes faktorok irányították. A nyomda prefektusai közt voltak országos hírű íróemberek is, így a század elején a kiváló hitvitázó Szentiványi Márton tanár, ki 1688-tól kezdve egyszersmind az egész ország területére kinevezett könyvcenzor is volt. Huzamosabb ideig prefektusos-kodott utána Kapi Gábor, majd Roys Ferenc, aki után 1748-tól 1750-ig jeles írónk Faludi Ferenc vezette legfölső fokon a tipográfia ügyeit. A nagyszombati nyomda utolsó prefektusa Tolvay Imre volt 1758-tól 1773-ig, aki egynéhány latin nyelvű történelmi munkácskát is írt fiatalabb korában.
A nyomda tizennyolcadik századbeli faktorainak sorát Hörmann János András nyitja meg, akinek működése idején jócskán föllendült a tipográfia. Őt követte a kurucoknak is sokat dolgozó Geuch János Henrik (1704-12), aztán Roden Gy. András (1713-15), majd megint a már korábban is ott faktoroskodott Hörmann János András (1715-17). 1717-től 1731-ig Gall Frigyes volt a nagyszombati nyomda művezetője; 1739-ben Berger Lipót nevét találjuk némely nyomtatványon, majd 1740-47 közt bizonyos Rennauerét, aki után már nem említik meg a nyomdavezető nevét az impresszumok. 1773 és 1777 közt, az egyetem Budára helyezése előtt, két faktora is volt a nagyszombati tipográfiának; a gondnoki címmel is fölruházott Folger János és Leiszek Miklós, akik közül Folger Budára is elkerült.
A nyomda rendes munkái között ott találjuk a híres nagyszombati kalendáriumot, meg az egyébfajta népies munkák jókora sorozatát. E mellett teológiai vitairatok, imakönyvek, katekizmusok, misekönyvek s egyéb vallásos iratok is nagy számmal készültek Nagy-szombatban; közben-közben pedig bölcseleti, történelmi és egyéb tudományos művek isláttak ott napvilágot. Ott csinálták például a Corpus Juris kiadásait, az országgyűlési törvénycikkek hivatalos lenyomatait, Kéri Ferencnek a kelet-római császárokról szóló terjedelmes művét, Kazi Ferenc, Kaprinai István, Pray György történetíróinknak, Faludi Ferenc költőnknek és sok más íróembernek a munkáit. A tizennyolcadik század folyamán Nagyszombatban előállított összes könyvek száma úgy az ezer körül járhatott. Pontos kimutatás csak az 1745-től 1773-ig terjedő időszakról van. E huszonkilenc esztendő alatt összesen 532 könyv készült a nyomdában, köztük 382 latin, 62 magyar, 46 tót, 36 német, 5 francia és 1 horvát nyelvű.
A nyomda működését még a kuruc szabadságharc sem akasztotta meg. Bár Bercsényi Miklós kikergette 1703-ban a jezsuiták németjeit Nagyszombatból, velük együtt a félénk természetű Hörmann faktort is, Rákóczi Ferenc pedig az 1707-iki ónodi országgyűlés határozata értel-mében kénytelen volt minden jezsuitát kitiltani az országból: mindamellett a nagyszombati nyomda zavartalanul dolgozhatott tovább. 1707-ben - a jezsuiták száműzetésének esztende-jében - hét magyar és tizenkilenc latin, a következő évben pedig négy magyar s tizenöt latin könyvet nyomtattak Nagyszombatban, amely munkaeredmény bizony rengeteg valami volt az akkori Magyarországon.
Jól iskolázott, alapos szakképzettségű személyzete volt a nagyszombati egyetemi nyomdának.
A könyvek szedése az akkori igényekhez képest mintaszerű, sa nyomtatásuk is - leszámítva a vásári nyomtatványok egyrészét - általában jobb, mint más nyomdák termékeié. S ami a kritériuma minden idők nyomdászművészetének: a nagyszombati nyomda, amikor akarja, tud tipográfiai remeket is előállítani. A tizennyolcadik század nyomdászainak nagy többsége ha
A nagyszombati nyomda remekben készült könyveiben tisztább a betű, jobb a papiros és feketébb a festék; magyaros zamatú fametszetek s művészi réznyomatok tarkítják a mű bensejét; a külső köntös színesre festett bőr, aminek fölső tábláján kézi aranyozással csinált ornamentika díszeleg. Néha fémkapcsok is ékesítik a nagyszombati híres kötések legjavát.
A nyomdának az 1773-iki összeírás szerint nyolcvanötféle antiqua típusa és huszonhatféle német és tót betűje volt. (A tót könyveket akkoriban meg fraktur betűvel nyomtatták.) Görög és héber betűkkel shangjegyekkel is föl volt szerelve a nyomda. Rozettákból, keretekből, apró díszekből álló ornamentális anyaga pedig akkora volt, hogy Magyarország egyetlen más tipográfiája sem vetekedhetett vele. A kuruc szabadságharcnak a lezajlása óta mindez már jobbára „házi” öntéssel állítódott elő.
Betűöntő szerszáma a múlt századokban még minden nyomdának volt. Az akkori közlekedési viszonyok mellett nem lehetett szóarról, hogy ha valamely tipográfusnak kifogyott mondjuk az e betűje: száz mérföldről hozasson ilyen „defektus”-t. Ezért a régi könyvnyomtató amikor betűt vásárolt: matricát és a maga tipometriájára beállított öntőműszert is vett hozzá, s amikor szüksége került, önmaga öntögette a pótlóbetűit. A nagyszombati nyomdának azonban úgy látszik már nagyobb arányú öntödéje volt a tizennyolcadik században, és speciális szakavatott-ságú öntőmunkásokat alkalmazva, állandóan foglalkoztatta őket. Ebből az következik, hogy a nyomda nemcsak a maga számára, de másoknak is önthetett betűt. 1773-ból már az öntőnek, sőt az inasának is tudjuk a nevét: az öntő Richter József volt, aki a betűmetszéshez is értett;
inasát pedig Szinder Fülöpnek hívták.
A tizennyolcadik század második felében rossz idők kezdtek járni a jezsuitákra. 1759-ben Portugáliából, 1764-ben Franciaországból utasították ki őket, 1773 július 21-én pedig XIV.
Kelemen pápa maga is jónak látta föloszlatni a szerzetet. Az erről szóló pápai brévét Mária Teréziának is foganatosítania kellett, s ezért 1773 szeptember 20-án elrendelte a jezsuiták összes rendházainak bezárását és minden vagyonuk lefoglalását. Ebbe természetesen beleszámítódott a tipográfia is. Ennélfogva Nagyszombatban is bizottság szállott ki, amely mindent fölleltározott, a jezsuitákat pedig - köztük Tolvay Imre prefektust s ennek régebbi elődét Faludi Ferencet is: szélnek eresztette. Tolvay a Balassáék kékkői várában húzta meg magát, Faludi pedig Rohoncon éldegélt 1779-ben történt haláláig.
A nyomda ekkor készült leltárából megtudjuk, hogy sajtóinak száma hat volt, betűkészlete pedig közel hétszáz bécsi mázsát nyomott. Találtak a nyomtatványraktárban 149-féle könyvet bekötve, s még 624-félét krúdában. A személyzetre vonatkozó adatok is benne vannak ebben a leltárban. E szerint a prefektusnak a helyettese, egyszersmind a tipográfia gondnoka Folger János volt. A hat könyvsajtó közül öt volt állandóan működésben, s ezek mellett tíz nyomtató munkás (impresszor) dolgozgatott. A kollektorok vagyis szedők száma tíz volt, a korrektoroké három. Inas (tyro) egy volt, aki 1 forint 15 krajcár kosztpénzt kapott hetenként. A munkabeosztás, tördelés stb. Leiszek Miklós faktornak a dolga volt, akinek a fizetése heti 4 forintot tett ki. A szedők és nyomtató munkások akkordbérért, mai nyomdászműszóval számolásban dolgoztak.
A jezsuita rend megszüntetése után mind az egyetemet, mind pedig a nyomdát az állam, illetőleg a királyi kamara vette kezelésébe. Az adminisztrációt a korábbi prefektus segédjére, Folger Jánosra bízták. Mária Terézia 1777 tavaszán elrendelte az egyetemnek a budai királyi várpalotába való áthelyezését, ami még ugyanennek az esztendőnek szeptember havában meg is történt. Nagyszombat városát a Budára átköltöztetett egyetem helyett kollégiumnak a fölállításával ígérte kárpótolni a királynő, s ezen a címen az udvari kancellária a nyomda felét vissza is tartotta a régi falak között, úgy határozva, hogy a nyomda személyzetéből kilenc
nyomdász Folger vezetésével Budára megy, tíz pedig Leiszek faktorsága alatt Nagyszombat-ban marad.
A határozatot tett követte. A nyomda fölszerelésének jó fele részét a betűöntödét egészen -szekerekre rakták és a Vág folyóhoz vitték, ahol már tutajosok vártak rája, s néhány napon belül meg is érkeztek véle Budára. Mire az egyetemet itt megnyitották - november 3-án -, már a tipográfiát is üzembe lehetett helyezni.
Az egyetemi nyomda budai működéséről a 12. oldalon szólunk. Most gyerünk vissza egyelőre Nagyszombatba.
Az ott maradt tipográfiát a most már budai egyetemi nyomdának fiókintézetéül tekintették, s mert kezdetben a budai nyomdának is igen kevés volt a munkája: a nagyszombatit a különválasztás óta alig-alig foglalkoztatták. A gyönyörű fölszerelés parlagon hevert, s a viszonylag nagyszámú személyzet lassankint széjjelszéledt. A nyomdának egyik régi szedője, Karletzky Lőrinc Alajos Fiume felé vette az útját, s ott megalapította a város első tipográfiáját 1785-ben; egy nyomtató munkás, Jelinek Vencel pedig magában Nagyszombatban állított új nyomdát, s annyira eredményesen konkurrált a régi tipográfiával, hogy ez teljességgel munka nélkül maradt, s végtére is be kellett zárni. Ez 1797-ben történt meg. Sajtót, betűt s minden egyebet Budára szállítottak, s ott a közben fejlődésnek indult anyaintézet szerelvényét gazdagították véle.
***
Buda városának nem az egyetemi nyomda volt az első - illetőleg Hess András 1471-73-iki működésének beszámításával második - tipográfiája. Mint Gárdonyi Albert közli: már 1689-ben, három esztendőre a vár visszafoglalása után akadt a német Heyl Quirinus személyében vállalkozó szellemű könyvnyomtató, aki nyomdát akart alapítani az összelődözött, félig-meddig romokban heverő városban. Terve azonban a kormány szűkkeblűsége miatt nem sikerült. Így aztán Buda városának a török uralom megszűnte után első nyomdásza a bajorországi származású Landerer János Sebestyén lett, aki 1724-ben szerelte föl a sajtóját.
Korai halála után özvegye Veronika 1728 január 11-ikén újra férjhez ment a faktorához, Nottenstein János Györgyhöz, aki nagy buzgalommal feküdt neki a tipográfia fejlesztésének, s német nyelvű újságot is adott ki, de a város akkori borzalmas egészségügyi viszonyai következtében őt is csakhamar elragadta a halál. 1738-tól 1752-ig az özvegy maga vezetgette tovább a tipográfiát, majd pedig átadta első házasságból való fiának, Landerer Lipót Ferencnek, aki tizennyolc esztendeig nyomtatgatta német katekizmusait, ábécés könyveit s ponyvás füzeteit. Őutána az özvegye Katalin nevén volt a nyomda 1802-ig. Landerer Lipót Ferencnek s Katalinnak fia volt a szomorú sorsú Landerer Mihály, egyike e kor legműveltebb és legbuzgóbb nyomdászainak. 1773-ban lépett a könyvnyomtatói pályára, s1779-től kezdve a budai Landerer-nyomda faktoraként szerepel. Mint Gárdonyi Albertnél olvassuk: igen serényen dolgozott tipográfiája fölvirágoztatásán; Trattnertől vásárolt új betűkkel szerelte föl azt.
Közben sokat kellett kiállania anyjától és testvéreitől, kik minduntalan beleavatkoztak a nyomdai ügyek intézésébe. Végtére is pörre került a dolog, amiből 1794 nyarán Landerer Mihály került ki győztesnek. Megkapta a munkadíját, s továbbra is felelős faktora maradhatott a nyomdának.
Jó Landerer Mihálynak azonban nem sokáig volt már módja nyomdászkodnia. Mint a „magyar jakobinusok” meglehetősen ártatlan célzatú társaságának tagját: egy Sehy nevű színész denunciálására még ugyanennek az esztendőnek őszén elfogták, s a rendi főtörvényszék elé állították, amely a demokráciának és jogegyenlőségnek még a nevétől is irtózott. A közvádló,
Németh János megvesztegethető, kapzsi, gonosz ember volt, akire már akkor is utálattal gondolt minden tisztességes magyar ember.
A magyar jakobinusok társaságában benne volt az akkori Magyarország minden kiválóbb emberbarátja és számot tevő írója; még szerencse volt, hogy csak keveset sikerült közülük kinyomozni. Az elfogottak közül halálra ítélték és kivégezték: a jeles tudós Martinovics Ignác szászvári apátot, az irodalmi téren is működött Laczkovics János huszárkapitányt, a filozófus Hajnóczy József egykori szerémi alispánt, a nagytehetségű ifjú Szentmarjay Ferencet, Sigray Jakab grófot, Őz Pált és Szolárcsik Sándort. Halálra ítélték még a legjelesebb hazafiak egész sorát, közöttük a magyar irodalom kimagasló alakjait: Kazinczy Ferencet, Szentjóbi Szabó Lászlót és Verseghy Ferencet, valamint jó tipográfusunkat Landerer Mihályt is, de ezek halálos ítéletét súlyos börtönre változtatta a királyi kegyelem.
Kazinczy és Verseghy kibírták valahogy a spielbergi és kufsteini börtönök borzalmait;
Szentjóbi belehalt a raboskodásába; Landerer Mihály pedig tízesztendős szomorú rabság után testben-lélekben megtörve, munkára képtelenül, úgyszólva csak meghalni jött ki a tömlöcéből.
Mártír nyomdász volt ő is, mint előtte és utána sokan. A magyar nép jobblétéért és szabad-ságáért küzdött és szenvedett; vésse tehát emlékét a szívébe minden magyar könyvnyomtató...
No most térjünk vissza az 1777 őszén Budára helyezett egyetemi nyomda tizennyolcadik századbeli történetének további ismertetésére.
Amíg az egyetem a királyi palotában talált hajlékot: a nyomdát jóval távolabb, a mostani Országház-utcában (a mai nyomdaépület mögött, Hunyadi Mátyás király fiának, Korvin Jánosnak egykori házában) helyezték el. A tipográfiának ekkor négy sajtója volt, amelyeken összesen hét nyomtató munkás dolgozott; a személyzet ezenfölül hat szedőből, egy betűöntőből és tizenegy más munkásból állott. Nyomdaigazgató kezdetben a híres történetíró Pray György volt, kinek helyébe 1778-ban a Párizsban dolgozott Trattner Mátyás tipográfus, majd 1783 nyarától a korábbi faktor Folger János került, aki ezután már csak rövid ideig maradt a tipográfia élén.
A nyomda vezetése ekkoriban bürokratáknak a kezébe került. Amíg annakelőtte bizonyos patriarkális lomposság jellemezte az ügyvitelt: most egy sereg mindenféle számvevőségi és egyéb tisztviselőt is kellett a nyomdának eltartania, akik ugyan tömérdek tintát fogyasztottak, de a nyomda fölvirágoztatásához semmivel sem járultak hozzá. A budai korszak első tizenöt évében ugyanis egy fillérnyi jövedelmet sem hozott a tipográfia. Pedig az egyetemi nyomda ekkoriban már olyan szabadalmakkal dicsekedhetett, amelyek sok tekintetben lehetetlenné tették a privát vállalatoknak vele szemben való konkurenciáját. Így már 1779-ben szabadalmat nyert Mária Terézia királynőtől az összes magyarországi nyilvános iskolákra kötelező tankönyveknek a kinyomtatására s terjesztésére.
Amellett a sikkasztások is egymást érték akkoriban a vállalatnál: az e korszakbeli gondnokok majd mindenike fölfüggesztés útján vált meg a hivatalától.
Erősebb lendület csak a tizennyolcadik század utolsó esztendeiben mutatkozik a várbeli tipográfiánál. 1797-ben a Nagyszombatban maradt tekintélyes nyomdakészlet is visszakerül Budára. Ugyanez időtájt az egyetemi nyomda harmincötezer forintért megvette Novákovics Iván bécsi nyomdáját, aminek révén rengeteg cirill betűs anyag került a birtokába. 1798 nyarán pedig megkezdték a betűöntöde bővítését és átszervezését, s e végből Budára hívták a kitűnő hírű Bikfalvi Falka Sámuelt, aki Tótfalusi Kis Miklós után a legnagyobb betűmetsző művésze volt Magyarországnak. Új, hatalmas fejlődés indult meg mindezek következtében, aminek hatása azonban csak a tizenkilencedik század elején kezdett érezhetővé válni, mikor a budai
egyetemi tipográfia vagy huszonöt-harminc esztendeig az aranykorát élte. Ennek a megismertetése már nyomdászattörténetünk jövő kötetének a föladata lesz.
***
Pest városának első könyvnyomtatója a nagyszombati származású Eitzenberger Ferenc Antal volt, aki 1756-ban állította föl a sajtóját. A pestvárosi tanács ugyan egy ideig akadékoskodott, a nyomdanyitás jogát a budai Landerer akkor még csak tizenhárom esztendős mostohafiának igyekezvén fönntartani, de Eitzenberger a helytartó tanácshoz föllebbezte a dolgot, mondván, hogy a Landererék gyereke még iskolába jár, s azután is legalább nyolc esztendei szorgos tanulásba kerül, mire a nyomdászatot valamennyire is megtanulja. Az argumentum hatott, s Eitzenberger rövidesen berendezhette a nyomdáját. Betűtípusait Trattner János Tamástól vásárolta, akinek bécsi hatalmas nyomdája mellett tekintélyes betűöntő műhelye is volt, s -éppen úgy, mint egyetemi nyomdánknak az öntödéje - Magyarország magán-tipográfiái számára is szállított betűt. Az első pesti nyomda német nyelvű kalendáriumot, egy sereg latin és német könyvet s nagyszámú vásári cédulát meg füzetkét nyomtatott, olykor tilalmas dolgokat is. Ezért rövid időre be is csukták a tipográfiát.
Eitzenberger 1776-ban meghalt, s a tipográfia egy ideig az özvegye nevén állott. 1782-től kezdve egyik fia Antal volt a könyvnyomtató, akitől 1785-ben Lettner Gottfried József, majd 1789-ben Paczkó Ferenc Ágoston vásárolta meg, akinek homályos adatok szerint már a hetvenes években is lehetett könyvsajtója Pest városában.
A Paczkó-család ez a tagja Pozsonyban is, meg Pesten is nagy buzgósággal szolgálta a magyar irodalom ügyét. Ő adta ki az első magyar nyelvű újságot, a „Magyar Hírmondó”-t Pozsonyban 1780-ban, majd pedig „Magyar Merkurius” címmel Pesten is adott ki egy ideig hírlapot.
Munkája bőven volt, hiszen a kormányhatósági nyomtatványokat is ő készítette. Fia s utóda Ferenc József a magyar jakobinusokkal való összeköttetése révén 1794-ben bajba került, de ártatlan, s mindenekfölött a bőre megmentéséért áldozni tudó pénzes ember lévén: kikerült a csávából.
1773-ban újabb nyomda keletkezett Pesten. A pozsonyi Royer-család egyik tagja, Royer Ferenc Antal alapította, ki előbb a budai Landerer-nyomdának volt a faktora. A pesti Royer-nyomda tulajdonosa valójában a pozsonyi Füskúti Landerer János Mihály volt, ki 1783-ban a maga nevére íratta ezt a nyomdáját is.
Ez a Füskúti Landerer János Mihály a budai nyomda megalapítójának, Landerer János Sebestyénnek volt a második fia. Pozsonyba kerülve, ott 1750-ben megvette a Royer-féle tipográfiát. Itteni sok nevezetes vállalkozása között nevezetes a „Pressburger Zeitung” kiadása 1764-től kezdve. 1774-ben a jezsuita rend föloszlatása után ő vette át a kassai jezsuiták nyomdáját is, s így egyszerre háromfelé is volt tipográfiája. Mikor 1795-ben, hetvenéves korában Pozsonyban lehunyta szemét, hatalmas munka állott mögötte: Pozsonyban negy-vennégy, Pesten huszonhárom és Kassán huszonegy esztendeig terjesztette a fölvilágosodást.
Nyomdái jól jövedelmeztek; akkora vagyont szerzett velük, hogy a Temes megyei Füskút falut megvásárolva, egyszerre négyszázhúszezer forint készpénzt tudott érte letenni. Nemesi előnevét is innen kapta.
Ennek a Füskúti Landerer János Mihálynak fia és örököse volt Landerer Mihály János, aki 1795-től 1809-ig tevékenykedett. Nyomdái jól működtek; könyvkiadó-vállalata virágzott. A Nyitra megyei Óturán papirosmalma volt, de ez távolról sem fedezhette nyomdáinak papiros-szükségletét; többfelől máshonnan is vásárolgatott tehát papirost; például a dejtei Tauber-féle papirosmalom is jórészt csak az ő számára dolgozott.
A tizennyolcadik század Landerer Mihályait irodalmunkban össze szokták keverni egymással.
Jegyezzük meg tehát: volt egy Landerer Mihály, a budai nyomdának felelős faktora, a Martinovics-eset vértanúja; volt aztán egy Füskúti előnevű Landerer János Mihály, igen gazdag ember, kinek Pozsonyban, Pesten és Kassán volt tipográfiája; s végül volt egy Landerer Mihály János is, a most említettnek fia és örököse, aki Pozsonyban s Pesten nyomdászkodott, de már erősen a tizenkilencedik századba átnyúlóan.
1782. február 20-ikán veszedelmes konkurenciára virradtak a pestvárosi könyvnyomtatók. A világhírű bécsi Trattner János Tamás, akinek nyomdái voltak Bécsben, Innsbruckban, Trieszt-ben, LinzTrieszt-ben, Zágrábban s Varazsdon, könyvkereskedései pedig majd mindenütt az osztrák örökös tartományokban: folyamodványt intézett József császárhoz, amelyben azt kérte az uralkodótól, hogy mint magyar honos Pesten könyvnyomdát, betűöntő műhelyt s könyv-kereskedést, Pozsonyban, Győrött, Nagyszebenben és Temesvárt pediglen könyvkereskedést alapíthasson. Hiába volt a pesti nyomtatómesterek és könyvkereskedők minden kesergő tiltakozása és deputációzása: Trattner az engedélyt megkapta, s 1783-ban már be is rendezhette nyomdáját az akkori Uri, most Petőfi Sándor utcában.
Igen érdekes Trattner János Tamásnak a pályafutása. Magyarországon született, Kőszeg mellett egy kis faluban, 1717-ben, szegény szülőktől. A korán árvaságra jutott fiú egy rokonától, Müller bécsújhelyi tipográfustól tanulta meg a nyomdászatot. Fölszabadulása után Bécsbe ment, s ott Ghelen nagyszabású nyomdájában dolgozgatott kilenc esztendeig. 1748-ban megvásárolt egy kicsiny nyomdát és nagy szorgalommal s kitűnő üzleti szellemmel feküdt neki a fejlesztésének. 1750-ben már tizenhat sajtóval dolgozott. Van Swieten báró udvari orvos és Márki prépost figyelmeztették Mária Teréziát az ambiciózus ifjú könyvnyomtatóra, s ettől fogva a királynő minden tekintetben a legmelegebben pártfogolta őt. A királynő kegyes szimpátiájának köszönhette, hogy a közoktatási ügyek új szabályozásakor, 1752-ben, az összes iskolai könyvek nyomtatását őrája bízták. Ekkor már harminckét sajtója s két papirosmalma is volt. Ugyanez időtájt kezdte alapítgatni ausztriai és horvátországi fióknyomdáit s könyvkereskedéseit. 1773-ban építtette a híres Trattnerhofot a bécsi Grabenen, hatalmas nyomdaépületet, amelyben a rengeteg tipográfiai berendezkedés mellett helyet foglalt a fa- s rézmetszői osztály, a nagy kiterjedésű könyvkötészet meg a könyvkiadói s könyvkereskedői centrále is. Mária Terézia rendeletére József trónörökös számára kis amatőr-nyomdát szerelt föl, s megtanította a lelkes ifjút a könyvnyomtatásra. Az aulikus, jó megjelenésű és simulékony Trattnert az idők folyamán több nagy kitüntetés érte. Mária Terézia királynő udvari nyom-dászává, férje Ferenc pedig római szent birodalmi lovaggá nevezte ki őt; II. József ausztriai és II. Lipót magyar nemessé tette. 1798-ban történt halálakor országszerte gyászolták.
Bár a Trattner János Tamás vállalkozása valósággal monstruózus nagyságú volt a maga idejében: irodalmunk s nyomdászatunk ügyét nem sokkal vitte előre. Szabadabb szellemű könyv az ő nyomdáiból nem kerülhetett ki; jobb magyar íróink őtőle sohasem is remélhettek támogatást. Ami pedig a könyvnyomtatás művészi felét illeti: Trattner megelégedett a lanyha középszerűséggel. Nagyszabású betűöntödéje volt, de ennél is a legridegebb üzleti szellem nyilvánult meg: egyetlen valamirevaló új betűt nem terveztek meg nála: ami szép típusa és tetszetős ékesítő anyaga volt: mind úgy lopkodták össze a franciáktól, németektől meg hollandusoktól. Utánmetszés és utánnyomtatás dolgában ez a sokat magasztalt Trattner János Tamás érte el minden idők tipográfusai közt a legnagyobb rekordot. Ezért különösen a német könyvkiadók körében igen rossz híre volt. Egy német kortársa így ír róla: „Jellemének igen csúnya foltja, s az esetleges érdemeit is teljesen elhomályosítja az, hogy a tisztességbe ütköző utánnyomtatást nagyban űzi, s többnyire ott arat, ahol éppenséggel semmit sem vetett”...