A XVII. század nyomdásza
Ez a század a hanyatlás korszaka a tizenhatodik évszázadhoz képest. Nemcsak a tipográfia dolgában az; annak mondható az emberi szellem majd mindegyik megnyilvánulásában. Új nagy eszmét nem hozott e század; a múlt idők dogmákká csontosodott ideáin rágódott ekkoriban az egész emberiség, s azokon marakodott elkeseredett dühvel. A térítés, meggyőzés fő-fő eszköze sem az ékesen szólás meg a tudományos vitatkozás volt többé: ágyúk rengése, mus-kéták ropogása, hóhérpallos suhintása lett az argumentumok legmeggyőzőbbike és legmeg-szokottabbja világszerte. A „cujus regio, ejus religio” elve uralkodott majd mindenütt; jaj volt annak az alattvalónak, aki nem akarta követni földesurának, avagy fejedelmének vallási parancsait; az állam-raison és a tekintélytisztelet elveibe botlott gonosztevőként bántak el véle.
Csak itt-ott - Hollandiában, Erdélyországban - maradt meg valamicske vézna, viszonylagos vallási szabadság. S ámbátor a vallás jelszaván cselekedtek majd mindent a tizenhetedik szá-zadban: a vallásos élet korántsem volt már olyan bensőséges, mint az erasmusi és melanchtoni idők teljében. A hit, a meggyőződés üres szólammá áporodott a legtöbb ember nyelvén, a lelkek mélyéig elható gyökere alig volt többé. Különösen a főrangúak úgy váltogatták felekezetüket, akár az inget; a korábbi század paroxizmusig csapkodó hitbuzgósága mind kevesebb ember kebelében izzott; meztelen érdek húzódott meg a legistenesebb szólamok mögött is. A durvábbik fajta önzés mind leplezetlenebbül lett rúgója az összes emberi cselekedeteknek.
A lélek nélküli, rideg üzletiesség uralkodó hatalommá lesz a világ tipográfiájában is. Csak elvétve akad olyan könyvnyomtató - mint például a magyar Tótfalusi Kis Miklós - aki átérzi hivatásának egész magasztosságát, s igazán Gutenberg szellemében rakja egymás mellé a betűt.
A nyers adok-veszek világnézete korában annál tündöklőbben emelkedik ki az ilyen eszményi tipográfus alakja.
Magyar tipográfusok a XVII. században.
A tizenhetedik század legnagyobb részén át a török volt az úr Magyarország középső felében:
majdnem az egész Nagy Alföldön, a Bánságban meg a Dunántúlnak is jó fele részén. Ez török hódoltsági terület ék gyanánt nyúlt bele az ország testébe, két részre szakítva a megmaradt területet: a Habsburg-királyok uralma alá szorult Nyugat-Magyarországra, s a jobbára nemzeti fejedelmek kormányozta keleti részre, amelynek a magva Erdély volt. A közbül eső hódoltsági területen sehol sem verhetett gyökeret a könyvnyomtató művészet.
A magyar nyomdászat tizenhetedik századbeli történetét ismertetve, az egész ország területét folyton szem előtt tartó s esztendőről esztendőre ide-oda lépegető, tehát szigorúan kronologi-kus sorrendben való tárgyalást bajos volna betartani, s így kezdjük mindenekelőtt Nyugat- és Fölső-Magyarország tipográfiájával, sorra véve egy-egy városnak az egész tizenhetedik századon át élt, dolgozott, küszködött könyvnyomtatóit. Elvégre a könyvnyomtatás karaktere,
„habitus”-a az egész századon át azonos volt. Technikai tekintetben példának okáért 1600-tól 1700-ig még egy hajszálnyit sem változott a világ tipográfiája.
***
Nyugat-Magyarországon a tizenhetedik század elején egyetlen nyomda volt működésben a korábban alapítottak közül: a nagyszombati, amelynek tulajdonosa Telegdi Miklós 1586-ban történt halála óta az esztergomi székes káptalan, fölügyelője pedig valószínűen ennek ügyésze, Pécsi Lukács volt. Ezt a nyomdát külső-belső tekintetben mintaszerűnek mondták; alapítója Telegdi Miklós pécsi püspök és esztergomi adminisztrátor az egyházmegyei könyvtárral közös, külön szép épületet emeltetett számára; ami pedig a belső fölszerelését illeti: betűi, ornamensei különbek voltak bármelyik más magyar nyomdáéinál. Kiadványai eleinte főképpen vallási vitairatok voltak, bár a nyomda már 1584-ben szabadalmat kapott a magyar törvénytár nyomtatására is. Itt készült az első magyar naptár is még 1579-re, amit aztán több is követett, így az 1584-es Otmár Bálint könyvnyomtató impresszumával. Ez a műhely nyomtatta az akkori idők legszebben illusztrált magyar könyvét is: a „Keresztény szűzeknek tisztességes koszorúját”, harmincegy részint egész-, részint féloldalas fametszettel.
A nyomda faktorai voltak a tizenhetedik század folyamán, már amennyire ez az ott nyomtatott könyvek impresszumából megállapítható: Mollerus Miklós, a későbbi kassai tipográfus (1621), Mayr Fülöp Jakab (1646-1653), Willmann Mátyás (1654), Schneckenhaus Menyhért (1655-1163), Byller Márton (1664-1674), Thomas Márton (1676), Rietmiller Mátyás (1677-1678), Srnensky vagy Syrnenski Mátyás (1679-1683), Sonntag János Nándor (1686), Martius Miklós (1687), Beck Kristóf (1688), Hauck András János (1689), Friedl Ádám János (1690-1693), Hörmann János András (1694), Frey János György (1695), s újra Hörmann János András (1696-1704). Csupa német név, no meg egy cseh-lengyel is; magyar még véletlenül sem fordul elő közöttük. Hogy a technikai irányítás német faktorok útján és német módra történt: sokfelé így volt a világon; a német találmányt német emberek fejlesztették ki legjobban, s különösen a nyomtatási technikában pedánsságig gondosak s alaposak voltak. Már a tipográfiát fölső fokon igazgató jezsuita rendbeli szerzetesek között szép számmal akad magyar ember is; valamint kitűnő magyar szedője is állandóan kellett hogy legyen a nyomdának, mert az itt készült igen nagy számú nyomtatványban az akkori időkhöz képest aránylag kevés a sajtóhiba.
A nagyszombati nyomda működésének 1621-től 1640-ig semmi nyomát sem találjuk. Czakó Elemér, az egyetemi nyomda történetének megírója derítette ki, hogy Telegdi Miklós tipográfiája ebben az időben Pozsonyban vendégszerepelt. Sőt a pozsonyi érseki nyomda
anyagának a nagyszombatival való hasonlósága arra mutat, hogy a tipográfia egy részét már korábban áttelepítették a bátorságosabb Pozsonyba, ahonnan 1639-től kezdve részletekben került vissza a maga régi városába.
A nyomda régibb magyar és latin nyomtatványain többnyire a most is használt, „rómaias”-nak nevezett medievális betűket látjuk. Később, a tizenhetedik század közepe felé már keskenyebb duktusú újabb betűket is láthatunk a nagyszombati könyvekben. Ez időtájt Lippay György esztergomi érsekprímás és kancellár tett sokat a nyomdáért: szép fametszeteket készíttetett számára a magyar vezérekről meg más nevezetességekről. 1681-ben pedig Kolonics Lipót bécsújhelyi püspök és pozsonyi kamarai elnök a nyomda fölszerelését egyebek között cirill betűkkel is gazdagította; az utóbbiakat 1698-ban egy rutén nyelvű katekizmusnak a nyomtatására használták.
A nyomda tizenhetedik századbeli első jelentékenyebb terméke Pázmány Péter felelete Magyari István református prédikátor ilyencímű művére: „Az országokban való sok romlásoknak okairól”. Pázmány könyvének kolofonja így szól: „Datum Tyrnaviae ex Typographia Capituli Strigoniensis. Anno 1603.” A későbbi nagynevű érsekprímás ezzel a könyvvel kezdette meg hitvitázó irodalmi tevékenységét. Műveinek nagyobbik része különben a pozsonyi érseki nyomdában nyomtatódott, amiért ezt a pozsonyi műhelyt régebbi história-íróink igen gyakran
„Typographia Pazmaniana”-nak is mondták.
Pázmány Péter, a nagyszombati és pozsonyi nyomdák fő-fő intézője és patrónusa, váradi születésű jó magyar ember volt. Iskolai tanulmányait részben a jezsuita rend kolozsvári tanodájában végezte, majd Krakkóba s onnan Bécsbe került; 1593-ban pedig, huszonhárom-éves korában, a jezsuita rend Rómába küldte a hittudományi tanfolyam elvégzésére. Itt a híres Bellarmin Róbert bíboros volt a tanítója; akit világszerte az ellenreformációs mozgalom fejének tartottak.
1597-ben történt meg Pázmány doktorrá avatása. Ekkoriban rendje három esztendőre Grácba küldte tanulmányi fölügyelőnek. Majd Kassára, később Vágselyére menesztette őt a szerzete, ahol megismerkedett és megszerettette magát az erélyes és kíméletlen Forgách Ferenc nyitrai püspökkel, a későbbeni esztergomi érsekkel. Ekkoriban adta ki a Magyari Istvánnal vitázó első könyvét. Kevéssel e könyv megjelenése után újra visszahelyezik Grácba, ahol megint négy esztendőt tölt. Itt írja a következő munkáit: „Kempis Tamásnak Krisztus követéséről négy könyvei” (ezt Bécsben nyomatta ki 1604-ben); „A mostan támadt tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonyításai” (Grácban nyomtatódott az ottani jezsuita tipográfiában 1605-ben);
„Keresztyéni imádságos könyv, melyben szép ájtatos könyörgések, háládatok s tanulságok foglaltatnak és rövid tanulság, mint ismerhesse meg akármely együgyű ember is az igaz hitet”
(Grác 1606); „Keresztyéni felelet a megdicsőült szentek tiszteletéről, értünk való könyörgésükről és segítségülhívásukról; iratott Pázmány P. által a Gyarmati Miklós helmeci prédikátornak a boldog emlékezetű Monoszlói András veszprémi püspök és pozsonyi prépost könyve ellen írt csacsogásaira” (Grác 1607).
1607 őszén Forgách érsek maga mellé kérette Pázmány Pétert, aki ettől fogva a magyarországi ellenreformációs mozgalom legélesebb fegyverzetű harcosa és fő-fő irányítója. „A nagy Kálvin Jánosnak Hiszek egy Istene” című nagy fölzúdulást keltett munkáját már Nagyszombatban nyomtatták 1609-ben. Minden valószínűség szerint itt készült a következő című vitairata is:
„Alvinczi Péternek sok tétovázó keringésekkel és cégéres gyalázatokkal fölhámozott feleletének rövid és keresztyén szelídséggel való megrostálása”.
Pázmány legnagyobbik műve, az „Igazságra vezérlő kalauz” a pozsonyi érseki tipográfiában nyomtatódott 1613-ban. Latin és magyar nyelvű vitairatainak egy része is - néhány Bécsben és Prágában nyomtatott mű kivételével - a pozsonyi érseki könyvnyomdában készült.
1615-ben Magyarország érsekprímása lett Pázmány Péter, ami az akkori időben nagy hatalmat és egyszersmind nagy exponáltságot jelentett. A protestánsok támadásai mind kíméletle-nebbekké lettek, amit ő hasonlóan viszonzott. Gyakorta hallhatjuk róla, hogy politikája végső eredményben veszedelmet hozott a magyarságra, amennyiben ellenreformációs munkája bevezetője lett a Kolonicsék nemzetgyilkos politikájának. Az efféle jellemzés azonban nem illik Pázmányra, aki nemcsak hogy a legmagyarosabb írója volt a maga korának, de a politikája is színig magyar volt. Bár Bethlen Gábor ellenfelének mutatkozott: az erdélyi fejedelemség megmaradásának az ügye szívéhez volt nőve. Meggyőződéssel vallotta, hogy a Habsburgok alatti Magyarország csak addig állhat fönn bántatlanul, amíg az itteni magyarságnak adott esetben módja van egy önálló Erdélyországra támaszkodnia. Pázmány e fölfogását legjobban illusztrálja a Kemény János előtt tett következő nyilatkozata: „... Mert noha ím látod, édes öcsém, nékünk elégséges hitelünk, tekintetünk van most a mi kegyelmes keresztyén császárunk előtt, de csak addig tart az a német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni; azontúl mingyárt lenézetésbe jutván: gallérunk alá pökik a német, akár pap, akár barát vagy akárki légyen.”
Pázmány Péter tette meg a nagyszombati tipográfiát jezsuita kollégiumi, majd egyetemi nyomdává, hatalmas fegyverül használva föl azt a protestantizmus ellen vívott küzdelmeiben.
Ellenreformációs programjában már eleve benne volt a papnevelés fejlesztése is; a katolicizmusnak 1610-1620 körül megvolt nálunk a fényes vezérkara, de közkatonája: a nép közt forgolódó plébános, káplán stb. bizony édeskevés akadt; az egész országban összevissza sem tett ki a számuk háromszázat, úgy hogy a legtöbb plébániára feleséges-gyerekes félpapokat, „licentiatus”-okat kellett a püspököknek kinevezniük. Pázmány ezért 1623-ban megalapította a bécsi papnevelő intézetet: a Pazmaneumot, majd 1626-ban a pozsonyi kollégiumot, s aztán a nagyszombati szemináriumot, lekötve ennek fenntartására a felhévízi (a mai budai Császárfürdő környéke) prépostság jövedelmét. A nemesi ifjak számára 1624-ben ugyancsak Nagyszombatban nevelő intézetet állított, majd beleolvasztotta ezt az általa 1635-ben létesített nagyszombati egyetembe. Éppen úgy a nyomdát is, amely még ma is az Egyetemi Nyomda címet viseli. Az általa alapított intézményeket a jezsuita rend kezelésére bízta Pázmány.
A nagyszombati nyomtatványok száma a tizenhetedik század első felében nem nagy. A Bocskai, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György szabadságharcai idején a jezsuiták sokszor akadályozva voltak ellenreformációs munkájukban, s egyszer-másszor bizony menekülniük is kellett. I. Rákóczi György elhunyta (1648) után azonban szabadabban dolgozhattak; nyom-dájuk tevékenysége is egyre fokozódik, s a század vége felé éri el tetőpontját. Számos imádsá-gos és énekes könyv, katekizmus, szentek élete és kalendárium, doktori értekezés meg halotti beszéd hagyta el ekkoriban a sajtójukat. Általában a nagyszombati tipográfia munkásságát mennyiség dolgában csak a debreceni városi nyomdáé múlja fölül. Alapításától kezdve a tizennyolcadik század elejéig közel negyedfélszáz, túlnyomóan latin, azután magyar, német és szláv nyelvű munkát készített. A jezsuiták ama törekvése, hogy a befolyásukat minél szélesebb körben biztosítsák: érdekesen nyilvánul abban, hogy ők már nem igen nyomtatnak fóliánsokat és negyedrétű könyveket, hanem túlnyomóan nyolcad- vagy éppenséggel tizenketted-rétűeket állítanak elő. Termékeik tehát jobbára apró könyvecskék, melyek kényelmesen kezelhető külső alakjukkal, valamint olcsóságukkal is világosan kifejezik, hogy nem csupán a tudósok kicsiny számú csoportjára, hanem az olvasni tudók nagyon széles rétegeire számítanak. A
„tömegmunka” azonban sokszor a nyomtatványok szépségének rovására volt. Mint Ballagi
Aladár mondja: „E könyvek nyomdászati szempontból igen gyarló kiállításúak, itatós papirosra pecsétvető betűkkel nyomtatvák, s egy sincsen köztük, mely idehaza készült nyomdai szerekkel és betűkkel nyomatott volna. Ha kezünkbe vesszük a jezsuita kiadványokat: a bécsit, grácit, nagyszombatit és kassait, egyáltalában nem tudjuk őket megkülönböztetni egymástól.
Jele annak, hogy a Provincia Austriaca, melynek a bécsi, gráci meg nagyszombati rendházak egyaránt kiegészítő részét képezték: valamennyi nyomdája számára egyszerre - és mindig a külföldön - szerezte be nyomdai fölszerelését.”
Ballagi Aladár e megjegyzése természetesen csak a tömegmunkára vonatkozik, amit bizony egyformán silányul állítottak ki mindenütt. De hogy voltak a nagyszombati nyomdának valóságos remekei is szép számmal: bebizonyította az a kiállítás, amelyet Czakó Elemér rendezett 1927 őszén az egyetemi nyomda 350-éves jubileumára.
***
Az ősi koronázó városban, Pozsonyban már a tizenhatodik század végén, 1594-ben is megfordult egy Walo János nevű vándorló tipográfus, ki egy rímes versekben írt, négy számozatlan levélből álló „Zeitung”-ot nyomtatott itt. A pozsonyi első állandó nyomdát azonban csak az ellenreformáció fő-fő vezérlő embere, Forgách Ferenc prímás alapította meg 1608-ban, a nagyszombati nyomdáéval azonos szép betűkkel, kitűnő fölszereléssel. Nyilván már ekkor is a nagyszombati tipográfiából szakították ki a pozsonyinak az anyagát. Később -1621-ben - a nyomda többi részét is áthozták Nagyszombatból. A pozsonyi tipográfia legelső faktorának a neve eddig ismeretlen. Nyilván bécsi ember volt; gondos kivitelű munkái is a bécsies könyvstílusra vallanak. 1621-től 1631-ig a szintén Bécsből származott Rikesz Mihály a nyomda vezetője; 1647-48-ban pedig Aksamitek Zakariás nevét találjuk a nyomda impresszumain. A nyomda prefektusa, vagyis főigazgatója 1640 körül Németi Jakab jezsuita rendi szerzetes volt. Ez idő tájt a nyomda szerelvénye jelentékenyen megnagyobbodott Ferencfi Lőrinc királyi titkár bécsi tipográfiájának megvételével. Különben a műhely egy részét már 1639-ben visszavitték Nagyszombatba; 1644-ben megint visszacsatoltak a szerelvényéből jó sokat a nagyszombati tipográfiához. 1666 körül pedig egészen megszűnt a pozsonyi nyomda működése.
Ennek az érseki udvarban („in aula archiepiscopalis”) dolgozgató szép könyvnyomtató műhelynek is az volt a rendeltetése, amiért harmincegy évvel előtte a nagyszombati törzs-nyomdát létesítették: a nyomdabetű erejével kellett hozzájárulnia ahhoz, hogy a katolicizmus elveszített hadállásai visszahódíttassanak. Ezért a pozsonyi tipográfia nyomtatványai is majd mind vallásos tartalmúak. Pázmány Péter, Forgách Ferencnek a prímási székben utóda, számos munkáját nyomtatta a pozsonyi katolikus nyomdában.
1669-ben Gründer Gottfried „typothaeta haereticus”, vagyis evangélikus könyvnyomtató állított szép nyomdát Pozsony városában, s igen nagy tevékenységet fejtett ki, amiért sok zaklatásnak volt kitéve, úgy hogy végezetül fogta magát, s katolikussá lett. Életének e szakából való Pázmány Péter híres könyvének: „Bizonyos okok, melyekért egy főember a római eklézsia kebelébe szállott” új kiadása, de pálfordulásának nem sok hasznát vehette Gründer: a protestánsok meggyűlölték, a katolikusok pedig nem bíztak benne eléggé, úgy hogy nyomdászi működése már 1673-ban véget is ért.
Levéltári adatok megemlékeznek egy harmadik pozsonyi műhelyről is, mint városi nyomdáról;
melynek vezetői gyanánt Faber Mihályt (1676-ban) és Zerweg Jánost (1675-től 1678-ig) emlegetik. Ez a Zerweg korábban az érseki nyomdának volt egyik művezetője. Hogy a kezelése alá került városi nyomdával mit csinált: nem tudjuk.
A Sopron-megyei Németkeresztúron, Manlius János egykori nyomdahelyén, 1610-től fogva megint volt sajtó. Ekkor a jó magyar Farkas Imre volt ott a tipográfus, ki hányatott életű elődéhez hasonlóan: szintén protestáns szellemben dolgozott. Javarészében a hitvitázó irodalmat szolgálta az ő sajtója is. Nála nyomtatódott egyebek közt Zvonarics Imre két könyve: „Szentírásbeli hitünk ágai” (1614) és „Pázmány Péter pironsági” (1615), majd Göncz Miklós „A római Babilon kőfalai” című irata is (1615).
1620 körül az ellenreformáció folyton erősbödő nyomása következtében Farkas Imrének ott kellett hagynia Keresztúrt. Úgy látszik, egy időn át szüneteltette is a nyomdáját. Csak 1626-ban tűnik föl újra, ekkor már Csepregen, a nyugat magyarországi protestáns világ utolsó fellegvárában. A kor kívánalmaihoz képest itt is főleg hitvitázó iratokat nyomtatott, így Zvonarics „Rövid feleletét Péczeli Imrének” (1626) és Letenyei István „A kálvinisták magyar harmóniájának meghamisítása” (1633) és „Szentírásbeli hitünk ágai” (1636, új kiadás) c.
könyveit. Ágoston József szerint Farkas Imre 1641-ben halt meg.
***
Az 1604 körül elhalt Manlius János másik nyomdahelyén, Németújváron 1619-ben alapított könyvnyomdát Szepesváraljai Bernard Máté. Nyomtatványain élesképű és tiszta betűket látunk, a hibátlanság azonban nem erénye. Az ellenreformáció győzedelmes előrehaladása csakhamar őt is továbbköltözésre kényszerítette. 1624-ben Pápán találjuk, ahol ámbár kolofon nélkül, de biztosan ő nyomtatta Patai István munkáját: „A parázna Babilon mezítelenségének tüköre” (1626), meg Samarjai Jánosét is: „Magyar harmónia, azaz az augusztána és helvetika konfesszió artikulusainak egyező értelme” (1628). Volt még egy kátéja és több más apróbb nyomtatványa is. 1632 körül vége szakadt a pápai tipográfia működésének is.
***
Lorétom Sopron vármegyei falu 1670 körül Nádasdi Ferenc országbíróé volt, ki a tipográfiát nagyon kedvelte és korábban az alsóausztriai pottendorfi birtokán nyomdászt is tartott.
Valószínűen az ő támogatásával telepedhetett meg Krausz Dávid tipográfus is Lorétomban 1670 felé, elég szépen nyomtatva ki itt Stankovics János könyvét: „Rövid és summa szerint való bizonyítása a lutherista és kálvinista purgatoriumának”. Krausz Dávid egyéb nyomtatvá-nyairól nem tud a magyar könyvészet.
***
Sopron városában a város szülötte, Dobner Sebestyén Ferdinánd állított nyomdát 1692-ben.
Nyomtatványai fölötte ritkák. Személyi adatai is jobbára ösmeretlenek.
***
Trencsénben 1637 körül telepedett meg az első könyvnyomtató a cseh Wokál János Vencel személyében. Igen sok latin, tót meg német munkát nyomtatott, magyar dolgot azonban alig.
1640-ben történt halála után özvegyéé, Dorottyáé volt a nyomda 1647-ig, amikor Hagei Benjamin Lőrinc vette azt át; főleg latinul nyomtatgatva benne. 1655 körül megint új tipográfus: Czizek Nikodémus nevét találjuk a trencséni nyomtatványokon. Ez a nyilván cseh ember kiváló nyomdász volt. Betűi szépek s tiszta nyomtatásúak. Munkái közül nevezete-sebbek: egy 1655-re szóló tót kalendárium és Cicero leveleinek válogatott kiadása 1658-ból.
Czizek úgy látszik 1662-ben halt meg. 1663-ból csak egyetlen latin füzetkéje maradt a trencséni tipográfiának, impresszumában a nyomda ilyen megjelölésével: „Typis Lutheolianis”.
Ezzel a kis nyomtatvánnyal aztán a trencséni nyomda e századi tevékenysége le is zárul.
***
A csallóközi Tejfalu a Pálffy grófi család birtoka volt. Az ő patronátusuk alatt telepedett le itt a francia-német Wechelius nyomdászcsalád egyik sarja: Wechelius Zsigmond, magyar kalendáriumot nyomtatva nagyon ócska, pecsétvető betűkkel az 1638-ik esztendőre. Utóda Wechelius András úgy látszik a közeli Somorjára teszi át a nyomdát 1650-ben, legalább is az ez időbeli egyetlen munkáján: az evangélikusok magyar ágendáján ez a hely van megnevezve.
Még későbben (1652) Kőszegre költözött, csupán kalendáriumok meg egyéb apróbb vásári munkák nyomtatásával foglalatoskodva e városban élte fogytáig.
***
Zsolna városában Dadan János alapított jóhírű tipográfiát 1664-ben. Nyomtatványai több nyelven jelentek meg; különösen sok közöttük a tót nyelvű. 1670 óta kiadta a Neubarth Kristóf matematikus csinálta „Új kalendáriumot” magyarul s tótul, 1676-ban pedig az „Ewangelia a Epistoly” című terjedelmesebb tót munkát. A nyomda tevékenysége a század vége felé -valószínűen Dadan János elöregedése következtében - mind lanyhábbá lesz.
***
Bártfa városa egyike volt a tizenhetedik század legjelentékenyebb nyomdahelyeinek. 1598 óta Klösz Jakab itt a könyvnyomtató, lelkes, komoly ember, kitűnő szakavatottságú tipográfus, aki e német városban is nagyszerű szolgálatokat tett a magyar irodalom ügyének. 1610-ben ő nyomtatta ki az evangélikusok Thurzó György nádorispán egybehívta zsolnai zsinatának határozatait, amelyek korszakot alkotnak a magyarországi evangélikus egyház történetében.
Az egyház alkotmánya tulajdonképpen ez időtől számít; ez időtől kezdve vannak valójában püspökei is; ekkor szabályozták a pappá szentelés föltételeit, állapították meg a papi jövedel-meket stb. Klösz e nyomtatványán az élesképű medievális típusok mellett a kézírásra emlékeztető igen érdekes kurzív betűket is látunk. Klösz Jakab sajtói alól kerültek ki Sóvári Sós Kristóf, Kecskeméti C. János, Szepsi Csombor Márton, Gönczi György, Kassai András, Meggyesi Pál javarészében természetesen vallásos és hitvitázó munkái Az ország víznyomatú címere után ítélve magyar papiroson készült itt 1628-ban a Prágai András szerencsi prédikátortól fordított „Fejedelmeknek serkentő órája”, nagy negyedrétű formátumban, szép s igen gondos kiállítással.
Klösz Jakab a maga igen hosszúra nyúlt egész életén át - impresszumait még 1657-ből is megtalálhatjuk - nagyra becsült, tekintélyes polgára volt a városnak; egy időben a bírói tisztséget is viselte. 1614 körül, rövid ideig, Lőcsén is volt tipográfiája. Holta után néhány esztendei szünetelés következett; majd pedig, úgy látszik, a város váltotta magához a nyomdát;
annyi bizonyos, hogy 1668-tól 1672-ig városi nyomda is volt Bártfán; ez idő tájt Sambuch György volt e tipográfiának a vezető faktora.
***
Kassa városának Fischer János volt az első könyvnyomtatója 1610 körül. Jól fölszerelt szép tipográfiával rendelkezett. Mindjárt a legelső munkáinak egyike a zsolnai evangélikus zsinat védőirata, az „Apologia” volt, amit Thurzó György nádorispán, Forgách Ferenc esztergomi bíboros-érsek nagy ellenfele rendelt meg Fischernél.
Fischer János nem sokáig tevékenykedhetett Kassán. 1615-ben már Festus János nevét találjuk az itteni impresszumokon. Ő nyomtatta az Alvinczi Péter kassai református prédikátor által írott „Querela Hungariae, Magyarország panasza” című híres politikai röpiratot, - Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619-es zászlóbontásának a megokolását. Pázmány Péter még ugyanebben az esztendőben kinyomtatta a pozsonyi tipográfiával a maga „Falsae originis motuum Hungariae succincta refutatio, vagyis a magyarországi támadásoknak hamisan költött
eredetének rövid velős hamisítása” című elleniratát. Mind a két röpirat nevezetes dokumen-tuma az akkori idők mozgalmas és olykor-olykor vérszagú históriájának.
1621 vége felé újabb kassai könyvnyomtatót találunk a Festus János helyében, Mollerus Miklóst, aki korábban a jezsuita irányítás alatt dolgozó nagyszombati nyomdának volt a faktora. Most már Bethlen Gábor tipográfusának címeztette magát Mollerus Miklós.
1623-ban ő is letűnik az események színpadáról. Helyébe Schultz Dániel kerül, aki előbb Lőcsén nyomdászkodott. Ekkoriban jelent meg Marosvásárhelyi Gergely befejezetlenül maradt műve: „Világ kezdetétől való jóságos és gonosz cselekedetek példái”, majd pedig a híres Alvinczi Péter prédikátornak prédikációi meg posztillái. 1627-ben - mint Ágoston írja - Schultz Dániel magyar kalendáriumot ajánlott Bethlen Gábornak, s németet Tragener Ferenc kassai kereskedőnek. Utóbbi tettéért a városi magisztrátus százforintnyi pénzbírságot rótt reá és a német dedikációt valamennyi naptárból kimetéltette.
1634 körül Schultz Dániel özvegye bírta a nyomdát, majd pedig a város tulajdonába került az, de jó ideig alig-alig működött. Ritka munkák ebből az időből: Farholcz István uram „Ítéletre serkentő trombitaszó”-ja (1639) és I. Rákóczi Györgynek 1644-es híres manifesztuma, amellyel a „német király”, III. Ferdinánd vádaskodásaira felelt meg. Ezt az utóbbi iratot már valószínűen Gevers Bálint nyomtatta, akit közönségesen csak Kompaktor Bálintnak neveztek, mert tulajdonképpen könyvkötő volt. Vándorlegényképpen került Kassára, itt 1640 körül mesterré, majd pedig a magisztrátus bizalmából a városi nyomda kezelőjévé lett. 1653-ban egészen a tulajdonába ment át a kassai tipográfia, s ő nagy gonddal igyekezett azt fejleszteni.
Újabb magyar és német típusokon kívül görög betűket is vásárolt és ezen felül öntödei fölszerelést is hozatott külföldről. Ebben a megújított nyomdájában két esztendőn belül hat könyvet nyomtatott: öt magyar nyelvűt meg egy német kalendáriumot. 1656 elején már nem volt életben. Utóda Severinus Márk lett, ki szintén könyvkötő mesterséget folytatott valamikor.
Ez a Severinus úgy látszik beteges ember lehetett; még az életében rajta találjuk némely kassai nyomtatványon a későbbi utódának, Türsch Dávid Jánosnak a nevét. Mikor pedig 1663-ban végleg lehunyta a szemét és özvegye is beleunt egy esztendő múlva a nyomda kezelésébe, egészen Türsch kezére került a tipográfia. Még Severinus volt az, aki a nevezetes prédi-kátornak, Czeglédi István uramnak három könyvét nyomtatta. Az egyiknek a címe volt: „Az országok romlásáról” (1659); a másiké: „A megtért bűnösnek a lelki harcban való bajvívásáról”
(1659); a harmadiké pedig: „Barátsági dorgálás” (1663).
Föltűnő valami, hogy a kassai tipográfusok majd mind rövid életűek voltak. Türsch uram is egykettőre elköltözött a jobb hazába. Özvegye kezelgette ezután 1669 végéig a nyomdát, amikor egy svéd szármású kompaktor-tipográfusnak, Erichson, latinosan Ericus Erichnek a kezére került az. Ennek szépszámú nyomtatványa közül különösen említésre méltó Molnár Gergely „Elementae Grammaticae Latinae” című terjedelmes munkája 1674-ből, mely a legnagyobb tipográfiai ritkaságok közé tartozik. A tizenhetedik század nyomdászati emlékei különben is ritkák.
1676-ban Seiderlich János nevét találjuk a kassai impresszumokon, 1677-től kezdve pedig már Boschitz István ott a nyomdász; valószínűen ő nyomtatta Thököly Imre proklamációját is 1684-ben. Ez időtől kezdve mind ritkábbak lesznek e nyomdának a munkái. 1691-től kezdve Klein János neve tűnik föl itt-ott az impresszumokon.
A tizenhetedik század hetvenes éveiben a jezsuitáknak is volt már tipográfiájuk Kassán, mintegy fióknyomdája a nagyszombatinak. Néhány művezetőjének a nevét is tudjuk. Így a nyilván lengyel származású Lubowienski Ferenc a hetvenes esztendőkben faktoroskodott e