me-lyeket a gáncsoló és vetélkedő költészetben az ellenséges törzs ellenében idézni szoktak. Most a dolgok kapcsolatának folyta-tott kutatása arról győzött meg, hogy nem históriai, hanem titokzatos tudás az, mi a költők sá'ir nevének alapját teszi. S ezt egy másik eddigelé fölötte homályos műszó még jobban fogja bizonyítani. Az arab verstanban a rímet e szóval jelölik káfijat.
Ezzel jelölik azóta, hogy az arab vers technikájával elméletileg foglalkoznak, azaz több mint tizenegyszáz év óta. (Az arab verstan megalapítója Khalil b. Ahmed 768-ban balt meg.) Az arabok e szót a rím jelentésében úgy magyarázzák, hogy a k f j gyökér ez értelmével hozzák kapcsolatba: követni, valaminek a nyomában járni. A vers nyomában következik a rím, ez tehát a verset követő. így magyarázzák némelyek; míg mások: a rímek egymás után következnek, «azért rímek, mert egymagában, egy-másután következő assonantia nélkül, a vers vége még nem alkot rímet. Azt is mondják némelyek, bogy a költő tartozik a rímet követni, tehát a rím neve: a követő (activum loco passivi)».2) Látjuk, hogy csupa balga kényszermagyarázat.
Azon kezdem, hogy, a mint erre egy egész csomó bizonyító hely áll rendelkezésünkre a legrégibb költészetből, a kúpját szó a régi időben nem is jelentett rímet, hanem magát a verset jelen-tette. Fölötte gyakori a pogány törzsköltök vetélkedése alkalmával, hogy egjik a másikat azzal fenyegeti, liogy reá káfijat-ot mond.
Igen tanúlságos erre nézve a Hudejliták divánjának 72. száma (ed.
Kosegarten 134. lapján), a hol a káfija szó több ízben fordúl elő;
többek között a 4. verssorban:
va-lalcad natal/tu kavújijan anaszijjatan * va-lakad natalctu kaváfija-t-tadsnini
«Mondottam én emberi káfijat okat és mondottam dsinnekhez
«méltókat».
Itt és hasonló helyeken nem a rímről, hanem magáról a versről van szó. Egy 'Uvejf nevű költö a Gatafán törzsből (megh.
') Muhammedanische Studien I. kötet 45. lapján.
*) Freytag, Durstellunri der arcünschen Vershun.it (Bonn 1830.) 297. 1.
(104) [540]
708) e melléknevet nyerte 'Uvejf al-kaváfi (a káfijatok'Uvejf-je) e verséről:
Szaukdiba man kad kána jaz'umu annani * idd kidtu kaulan lá udsidu-l-kaváfijá.
• Meghazudtolom azt, a ki azt híreszteli rólam, hogy midőn szó-lok nem jól sülnek el a káfijatok».*)
Soha Dem találkozunk a régi időben azzal a gúnynyal, hogy valamely költő nem tudna jól rímelni; de gyakran azzal, hogy nem tud verselni. 'Uvejfet is ezzel gáncsolták, és ez ellen véde-kezik.
Tehát káfijat (többes: kaváfi) nem rím, hanem vers, költe-mény. De mi az etymonja?
Van a k f j (perfectum: kafá) gyökérrel egy hang és érte-lemre rokon gyökér kuf (perf. káfa); ez is a követést jelenti. Már a régi arab etymologok is teljesen azonosítják e két alakot. Kettejük között az egyszótagú k"f az eredeti, melyből a bővült/,;/)' elágazott.
A p' k"f-ból származik a ka if szó (nomen agentis), szószerinta (láb-) nyomokat követő, a kuruzsló, ki a lábnyomokból és egyéb, néha physiognomiku8 mozzanatokból az emberek genealógiájára, sorsára stb. nézve tudott titokzatos következtetéseket levonni. Mestersége a kijájat: kuruzslás, jóslás. E ponton kell véleményem szerint a káfijat etymonját keresni. Káfijat ( = ká'ifat) jósló, kuruzsló a nő-nemű igenévnek a sémi nyelvekben mindennapos használati módja szerint a. m. jóslás, kuruzslás. Valamint tehát a sir szó, mely tudást jelent, a költészet általános megjelölésére használtatik, úgy vagyunk a káfijat-tal is: eredetében kuruzslás, jóslás (a mit a ká'if végez), aztán: vers ; végül rím.
Mondottuk már, hogy a káfijat elnevezés leggyakrabban a gúnyversekről használtatik. Ezeket érdemes a költészet rendszeré-ből kiemelni és külön szemlélet tárgyává tenni. Fentebb (10. 1. 3. j.) idézett kis czikktmben már szóltam a hidsá-nak, azaz a gáncsoló versnek szerepéről a régi arab társadalomban ós nyomairól a régi sémi népeknél. A törzsek egymás közt folytatott háborúskodásának egy jellemző sajátsága ez a hidsá. Az egyik törzs haragszik a má-sikra. Mielőtt a háború közöttük tényleg megkezdődnék, szavakkal,
*) Küáb alagáni X V I I . kötet 107. 1. 25. sor.
(105)
[561]
1 4 GOLDZIHER IGNÁCZ.
versekkel háborúskodnak egymás ellen. Mindegyikük előlépteti költőjét, hogy az eile nséget gáncsolja. S e gáncsolódás a háború egész tartama alatt folytatódik. A békekötés vagy fegyverszünet egyik föltétele a gáncsoló versek abbanhagyása mind a két részről.
A régi arab költészeti irodalom legjellemzőbb részei közé tar-toznak e /líVIsá-költemények, melyek fölötte nagy számmal talál-hatók a költészeti gyűjteményekben és a történeti munkákban, a hol a törzsek közötti háborúk elbeszélésében a költők gáncsolodó versei is közölve szoktak lenni.
De a hidsára nézve sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy azon fejlődési fokon, melyen azt az irodalom nekünk bemu-tatja, már nem kezdetleges módját, hanem a primitiv rendelteté-séből kibontakozó és magasabb fokra fejlődött jelenkezését lát-juk magunk előtt. A hidsá nem csak az arabok, vagy mint mond-hatjuk a sémiek között volt dívó szokás. Találkozunk vele egyéb primitiv népeknél is. S erre nézve fölötte tanulságos közlést ad kezünkre Stanley arról, hogy mikép viselnek háborút az afrikai Manyema lakói az őket megtámadó szomszéd törzs ellen: «Az el-lenség átellenében a folyam partja mellett foglaltak állást és innen az ellenségre gáncsoló beszéddel lövöldöztek és azt órákon át folytatták. Végre mind a két fél belefáradva a kölcsönös szó-harczba és a hosszan tartó gáncsolódásba, kpzösen abban álla-podtak meg, hogy a harczot holnapra halaszBzák. Másnap mind a két részről ugyanazon állásba helyezkedtek egymás átellenében és újra elkezdték a harczot. Vad arczkifejezés kíséretében folytatták ugyanis a szóharczot, melyet fakorongjaikkal egyre előidézett tompa zajt kisért. így ment ez naplenyugtáig, midőn mind a két fél visszavonult, a nélkül, hogy az egyik a másikat legyőzte volna. Csak harmadnapra, midőn a szüntelen szóharczba telje-sen belefáradtak, határozták el, hogy a fegyveres harczot bizony-talan időre elhalasztják.»*)
Ehhez hasonló szokásról értesülünk az eszkimókra nézve. Ha egy eszkimó sértve érzi magát társa részéről, a következő módon szoktak párbajt vívni. A sértett fél nagy gyülekezet előtt gúnydal-lal illeti ellenfelét; ha esetleg a gúnyolásra alkalmas mozzanatot
*) Stanley, Durch den dunkeln Welttheil (2. kiadás, Lipcse 1881).
I I . köt. 97. lap.
(100) [5421
kifelejtene, pártján levő társai gúnydalát kiegészítve mulasztását a magok részéről pótolják. Az így kihivottnak kötelessége már most az ellene intézett támadásokat az egész gyülekezet hallatára élezés, csipős feleletekkel visszaverni. A jelenlevők döntik el, vájjon e harezban ki a győztes. Ha a kihivó javára döntik el az ügyet, ennek jogában áll, az ellenfél vagyonából a legértékesebb darabot magáévá tenni; ellenkező esetben társaival együtt szégyen-gyalá-zattal elkergetik.1)
í m e két módja a primitív népeknél szokásos szóharezoknak.
Az első esetben törzs törzs ellen, a másodikban egyén egyén ellen harczol.
Az efféle szóharezok csiráira kell visszamennünk, hogy az arab hidsá eredeti értelmébe és rendeltetésébe belepillanthassunk.
Csakis azon benyomásra szorítkozva, melyet az irodalomból tanul-mányozható /uásíí-költemények reánk gyakorolnak, könnyen azt hihetnők, hogy a háborút kezdő kölcsönös gáncsolódás csakis arra való volt, hogy velo egyrészt az ellenséget félelembe ejtse és ön-érzetét s ezzel együtt bátorságát lelohaszsza, másrészt a költő sa-ját törzsének harczias kedvét és lelkesedését fokozza. De, úgy
hiszem, az ős időben n e m ez volt czélja s rendeltetése. A hatás, melyet tőle vártak és reméltek, a gáncsoló költő egyéniségéről táplált hitben gyökerezett. Azt hitték ugyanis, hogy a költőtől ki-ejtett á t o k n a k kártékony hatása van az ellenségre, hogy a költő szavának meg van az a hatalma, hogy ha az ellenség fejére rosz-szat kiván, tényleg reá is háruljon.2) Ezért nevezi a biblia Bileámot köszemnek. A sémiek ugyanis azt a tényt, hogy valamely czélzatosan kiejtett szó vagy mondás, arra a ki kiejti vagy a kire vonatkozik, kikerülhetetlen hatást idéz elő, e gyökérből kszm képzett alakokkal fejezték ki. «Készem van a király ajkán» (Példab.
XVI. 10) azaz: az ő szavának varázsló hatása van. Az arabban meg az esküvést ez igével nevezik akszama, a mi az eskü bűvös hatásával függ össze. A hidsának tulajdonított nagy hatás is a költök tehet-ségének természet fölötti kapcsolatából magyarázható. A hidsá eredetileg nem gáncsoló költészet, hanem inkább bűvölő mondások
') Ez adat forrását jegyzeteimben s a j n á l a t o m r a nem találom.
') E r r e egy igen tanulságos példát n y u j t U.izd al-i/itha (I. köt. 20.'1-lapon) egy a pogányok köréből eredő elbeszélése.
(107)
[543]
1 6 GOLDZIHER IGNÁCZ.
ejtése, ráolvasás, melylyel az ellenségnek ártani kívántak. A régi sémieknél bűvölő erővel ellátott emberek, afféle sámánok, mon-dásainak nagy hatalmat tulajdonítottak. Jób könyve 3. fejezetének 8. verséből következik, hogy voltak kuruzslók, kiknek átkos mon-dása valamely napot szerencsétlen nappá (dies infaustus) bírta átvál-toztatni. Ilyen «napot átkozókat» (őreré jóm, qui maledicunt diei) kiván Jób a maga születése napja számára. E hatás föltevéséből az is következett, hogy a hidsá elmondása bizonyos szertartásos ünnep-séggel ment véghez,*) még abban az időben is, midőn a költőt már nem a kuruzslás hanem a művészet szempontjából becsülték meg.
Az átkozás, melynek épp úgy mint az áldásnak hatékonysá-gát tekintve az átok- vagy áldástmondó belső lelki tehetségét veszik a legelső tényezőnek, eredetileg a kuruzsolás körébe tartozik. Az aramseus nyelvekben az átkozás jelölésére fenmaradt szó (lút tel-jes alakja valószínűleg *lht) a rokon nyelvekben az elfödés fogal-mát jelöli, és a kuruzslás titkos mesterségéről szólva használtatik.
A bibliában p. az egyiptomi kuruzslók prajstigiiejei lehát-im. Ilyen kuruzsló átkozás volt eredetileg a hidsá is ós e primitív alak-jából és czélzatból fejlődött ki később a müköltészet gáncsoló verse. A költő fogalmának fejlődésével a költői szózat is művel-tebb fokokra fejlődik. Eredetére nézve azonban igen tanulságos a hidsá szónak etymologiája. A hadsá ige, mely az arab nyelvben a satyra elmondását jelöli (ezenkívül még a betűk kiejtését is) a héberben a teljesen megfelelő hágá alakkal azt jelenti, hogy mormogni. A héber nyelvben ez ige factitiv alakja különö-sen a kuruzslókról használtatik, kik bűvös formuláikat mormogva ejtik. (Jezs. 8 : 19 «Tudakozzátok a nézőktől és a jövendőmondók-tól, kik suttogva szólnak» Károli Gáspár.) Itt van előttünk a hidsá szó etymonja: a kuruzsló mormogása, midőn kuruzsló mondás-sal — láttuk, hogy ugyanazt jelenti a ká,fi,jat — átkot ós szidalmat szór az ellenség fejére, melytől erre nézve ártalmat remélnek.
III.
Azon a kezdetleges fokon, melyen a pogány arab költö állá-sát a megelőző fejezetben bemutattuk, a költő teljességgel azonos
*) L. ezekről m u n k á m a t : Der Diwán des Gamal b. Aus Al-Hutej'a 5. lapján.
(130)
[572]
a kuruz8lóval. A hivatásszerű paptól (káhin = héber kőhén), ki szintén kuruzslással foglalkozik, úgy látszik, egy mozzanat külön-bözteti meg. Míg a káhin valamely szentély vagy bálvány mellett végezi állandó foglalkozását, a nemzet vallásos élete körében sza-bott intézményt képvisel, mely rendesen bizonyos családban öröklő méltóságot állapít m e g : addig a sá'ir (költő), éppen úgy mint a ká'if (lábnyom-követő), működésében szabadabban mozog; nincsen
helyhez kötve,1) csak alkalmilag érvényesíti tehetségét, mely azon-kívül tárgyát és irányát tekintve is korlátoltabb körii, speciálisabb.
A káhin-t az intézmény tekintélye födözi, ilyen minőségében pap és ítélő biró, többnyire valamely állandó oraculum szószólója; a sá'irhoz szabadon fordúl az ember, hitelessége nem tekintélyen, hanem az emberek bizalmán alapúi; nem intézménynek a képvi-selője ; nem is oraculum mellett szolgál; csak az a kiváltsága van, hogy lelkesülése idején megszállja öt a dsivn, a Sat|j.óviov, és ekkor tud, mond olyanokat, a mik rejtve vannak egyéb halandók előtt és mondja oly hatással, mely n e m a kiejtett szóból foly, ba-nem azon körülményből, hogy ö mondja a benne lakozó dsinn su-gallatára.
A káhin és sá'ir között a pogány araboknál körülbelül olyan különbséget képzelhetünk, mint a régi Izraelben a. szentélyek mel-lett szolgáló és ehhez elválaszthatlanul kapcsolt köhen (pap) kö-zött és az országban szabadon megforduló, a nép kökö-zött működő próféta (nábhi) között.
A sá'irnak a káhin-nal való párhuzamát itt csak azért hoztuk fel, mert azon véleménynek akarunk egyúttal kifejezést adni, hogy mondásaik alaki tekintetében közöttük nem volt semmiféle különb-ség. A jósolásnak, a kuruzsoló mondásnak a régi araboknál meg volt a maga állandó formája.2) S ez volt a poesisnek, úgy látszik, legősiebb formája az arab népnél. Erről csak néhány szót, mielőtt a költészet fejlődöttebb formáira mennénk át.
Még a nem-orientalista is, ha csak Arany János humoros
') Wellhausen, I teste arabischen 1 leülenthuui.s Skizzen und Vor-arbeiten, I I I . Heft. Berlin 1887) 130 és kk. lapokon. W. ltobertson S m i t h ,
Lecturex mi the lirlie/wn of the Snnitex (Edinburgh 1887) 48. 70. lapjaiu.
') V . ö. Kreiner, Studien zur rerylnchenden Culturyrschichte I I I . IV.
i B é c s i a k a d é m i a . Phil. hist. Cl. CXX. köt.) 77. 1.)
M. T. AK. Í1RT. A NYKLV- KS R7.K.PT. KilRKBÓL. ISO?. XVI. K. 2. 87. [561]
1 8 G O L D Z I H E I l I G N Á C Z .
utánzásából, ismeri a keleti irodalom makámának nevezett fél prózai, fél költészeti műfaját. Kövid szakokból álló, rimes prózában lefolyó, emelkedettebb hangúlatu, bizonyos rhythmus által lazán megkötött beszéd. A makamának mind tartalmi mind pedig alaki tekintetben élezés az alaphangja; a szerző szellemes ötleteket, nyelvművészeti mesterséget fejt ki a makamában. E mozzanat híján szakasztott olyan a kábinok mondásainak alakja. A tartalmi különbség a formai szerkezetet nem érinti.
A káhinok prózai rímes mondásai már czéljoknál fogva is komolyak, sőt ünnepélyesek tartoznak lenni: hisz a szentély mellett szolgáló pap varázsmondásai, jövendőlései, orákulumai.
Az isten vagy a dsinn adja e mondásokat a káhin szájára.
Eiogy fogalmat nyújtsak az ily mondások tartalmáról és alakjáról, nagyon sok példa kínálkoznék az irodalomból. Az iszlá-mot megelőző évtizedek történeteiben vagyis inkább azon hagyo-mánytöredékekben, melyekből e történet össze van alkotva, fölötte gyakran történik hivatkozás káhin-mondásokra, melyeket egyúttal szószerint idézni is szoktak.1)
Midőn az Euphrates környékén tanyázó Ijád törzs a persák-kal ellenséges érintkezésbe kerül, a bekövetkező háborúról egy jósnő (káhinat) hirdet ily alakú oraculumot, melynek szövege fel
van jegyezve.2)
Magát a próféta megjelenését is káhinokkal jövendőltetik meg. Nem kell bőven kifejtenem, hogy e mondások szövegei merő fictióknál nem egyebek, s hogy józan kritikával szó sem lehet róla, hogy e jósmondások autenthicitását védhessük. Azon-ban a szövegek valótlanságuk mellett is alkalmas bizonyitékok arra nézve, hogy milyenekiil ismerték a káhinok nyilatkozatait.
És ezek alakja és irányára nézve már azért is tulajdoníthatunk hitelt e tudósítóknak, minthogy az iszlám után is léteztek káhinok az arabok között,3) kik a közbejött új vallás uralkodó áramlatáiól
') Legismeretesebbek a SM és Szatih nevű káhinok jósmondásai.
Ihn Hisdm, Muhammed életrajza. Kiadta W ü s t e n f e l d (Göttingen 1858) 10.
I I . lapjain.
') Kitdb al-agdni XX. kötet 24. lap, 2—3. sor.
®) Al-Tabari, Annales (ed. Leiden) I I I . köt. 21. lap 9. sor még az iszlám I I . századának elejéről említ káhin-1; valószínű ennél fogva, hogy
félreeső körben a megváltozott külső körülmények mellett is egyre folytatták a pogány idők szokásait.1)
E szempontból a káhin-mondások alaki ismertetése czéljá-ból terjedelmesebb mutatványok kerülésével, egy rövid példát kívá-nok teljes kapcsolatában bemutatni.
Egy Dubáb nevű ember tudósítása ekkép szól: «A S z a d al-'asírat törzsnek (az iszlám előtt) volt egy bálványa, mely nagy tiszteletben részesült, neve Kúrád. E bálvány papját (szádin, in-kább levita-féle mintsem pap) Ibn Rukejbának, mások szerint Ibn Vaksának 2) hítták, ennek egy sugalmazó dsinn állott rendelkezé-sére, ki őt a jövendőbeli dolgokról értesíté. Egyszer a dsinn meg-súgott a papnak valamit; ez pedig hozzám (a tudósítóhoz) for-dulva ekkép szólott: « 0 Dubáb barát — halljad a nagy csudát — Muhammed szent irást hozott át — Mekkában hirdet, de nem hi-szik szavát.» — Én (Dubáb) pedig így szóltam hozzá: «Mit jelent-sen e beszéd?», mire ő : «Magam se tudom — úgy m o n d — így adták át nekem». De csak csekély idő telt el, hogy hire érkezett Muhammed fellépésének. Ekkor megrohantam a bálványt és dara-bokra törtem.
A dsinntől sugalmazott jövendőmondás, melynek prózai rímelését és ünnepélyes természetét fentebbi fordításom vajmi fogyatékosan tükrözi, szada' alakú. Eredetiben ekkép hangzik:
Ja Dubáb — iszma i-l-'adsaba]— l-'udsáb— bu'itha Muliam-madun bil-kitáb — jad'ű bi Makkata valá judsáb.8)
A makáma-szeríí előadásban, melyet az araboktól a muham-medán valláson levő egyéb népek (persák, törökök, malájok sat.) iro-dalmai is elsajátítottak, s melynek ünnepélyes alkalmazása most is a pénteki mecset-szónoklatokban (khutba) dívik, a prózai rímet mai napig szads'-nnk nevezik (kalám muszaddsa'= ily rímelő
e mesterség az arabok k ö z ö t t az iszlám első századában m é g mindig fenn-állott.
') E m l í t e n e k ellenben oly káhin-t is, ki Muhammed fellépésekor az ú j valláshoz nyíltan csatlakozott, Ihzd al-i/tiha I I . köt. 375. l a p j á n (Szávád b. Kárib al-Dauszi).
") Az arab irás természetén alapuló variansok.
") I b n al-Athir, Uszd al-gába II. köt. 130. lapján g y a k r a n említtetnek a bálványok nyilatkozásai Muhammed megjelenéséről, m é g pedig kivétel nélkül szads' alakjában, p é l d á u l még u. o. I V . kötet 2G9. l a p j á n .
2 0 G O L D Z I H E I l I G N Á C Z .
prózában folyó előadás), megkülönböztetésül a már említett kúp-jaitól, melyet a versek rímeiről használnak.
Azért hozom itt elő ismét a káfijat-ot, mert a szads' mű-szóra nézve ugyanazon fogalmi korlátozás foglalt helyet a rlietori-kában (ide sorolják a makámát), mint a minő a kafijat-ra nézve a verstanban. Láttuk, hogy káfijat eredetileg maga a bűvölő vers, később pedig csupán a rímet nevezik így. Hasonlóképen járt a szads' műszó is. A rhetorikus elmélet a prózai rímet nevezi e szó-val, mely eredetileg a káhin teljes kuruzsló mondását jelöli. Érde-kes azt is hozzátenni, hogy a szads'a. tulajdonképen galambtur-békolás; nem akarom csupán etymologiai alapon bizton állí-tani, hogy talán a kuruzsló káhin-ok előadása módjától nevezte a nép mondásaikat galambturbékolásnak.1) l)c ez sem lehetetlen.'2) A szads' adja elénk az arab poesis legprimitívebb alakját, kapcsolatban a poesis legősiebb alkalmazásával, a kuruzslással és prófétálással. S ezt annál is inkább állíthatjuk, minthogy maga Muhammed a Korán régibb darabjaiban teljesen e formát hasz-nálja.8) Ez volt az inspiratió megnyilatkozásának szokott formája a pogány araboknál; a kuruzslók és próféták4) egyaránt használ-ják. Mind azon úgynevezett hamis Koránok, melyeket a Muhamed-del versengő arab próféták a nép elé adtak, valamint azon művészi alkotások, melyekben későbbi századokban egyes szabad szellemek a Korán utólérhetőnek vélt ékesszólását lealacsonyítani töreked-tek, 6) a szads' alakját használják. Az araboknál ez volt a költészet
') Gabriel angyal a hagyomány szerint a prófétával úgy beszélt, m i u t a «malomkő zümmögése» (Kadavijji-l-rahá) Ihzd ali/úba, II. köt. 340.
lapján.
s) Minden esetre megemlítésre m é l t ó ez összefüggésben, hogy Je», 3 8 : 14 (ehgeh kajjöná) 5 9 : 11 (kajjónim hágó nehgeh) a galambok nyö-gésére ugyanazon szó van használva (liga), mely az a r a b hdxa (a hidsá' tőszava) eredeti értelmét magyarázta. A szads' talán s y n o n y m szó a hidsá' mellett.
®) Azonban illetlennek tartják a K o r á n rímelési viszonyaira a szads' szót alkalmazni, mert ezáltal a Korán g a l a m b turbékolásával azonosíttat-nék. L. Mehren, Rhetorik der Araber (Kopenhagen 1853) 193. lapján.
*) A káhin (kuruzsló) és nabi (profeta) között azt a különbséget tet-ték, hogy amaz néha eltalálja az igazat, n é h a pedig nem (juszib v a j u k h t i j ív nabi mindig eltalálja (juszib valá j u k h t i ' ) Uszd al-i/úba I I I . köt. 70. 1.
5) Lásd ezekről Muhammedanisrlw. Studien II. köt. 301—404. lapjain.
legprimitívebb foka. És hogy még Muhammed idejében is költé-szet számba ment, már abból a körülményből következik, hogy a Korán hallatára a pogányok váltig azt mondják Muhammednek, hogy ő nem próféta, hanem csak költő (Szúra 37 : 35). Pedig ö nem mesterséges alakú verseket szavalt, hanem a régi káhinok módjára szads'-mondásokat ejtett.
S még az iszlámban sem szűnt meg a szads' használata a mű-költészet körében. Egy eddigelé teljesen figyelmen kívül maradt adattal rendelkezem ugyanis azon tényre nézve, hogy a szads' alak-ját még azon túl is használták a hidsá'ban, a költők kölcsönös gán-csolódásában. Ez irodalomtörténeti szempontból semmi esetre nem közömbös adatot a «Kitäb al-agäni», az «Énekek könyve» őrizte meg számunkra, e nagy költészeti encyclopaedia, melynek a költök s énekesek életrajzát s müveit kisérö adatai kifogyhatatlan forrá-súi bizonyulnak a régi kultur- és irodalomtörténet tanulmánya számára.1) E munkában az Ibn Majjáda költő (az omajjád uralom második felében élt, tehát a VIII. század második felében) élet-rajza alkalmával a következő elbeszélést találjuk. Előrebocsátjuk, hogy Ibn Majjáda egy hirhedt gáncsoló költő volt. «Ibn Majjáda és költőtársa Al-Hakam egymás között találkozót határoztak Medi-nába. A megbeszélt időre mind a ketten meg is jelentek a városban.
Ekkor a Kurejs törzsből való férfiak, kik anyjokról a Murra törzs-zsel (ehhez számította magát Ibn Majjáda) rokonságban voltak, Ibn Majjádát meg akarták akadályozni abban, hogy Hakam-mal találkozzék. Vájjon vele akarsz-e versenyre lépni ? hiszen ő nem egyenlő értékű veled (származásra nézve) és (ha vele versenyre lépsz) gáncsolni fogja anyáinkat, atyánkfiait, férfi és nő rokonain-kat. Mert ö ismert rossz nyelvű ember!» Ilakain ugyanis sok szads'-ot szokott mondani. Erre Ibn Majjáda így felelt: «Bizony, istenre mondom, ha vele találkozom, olyan szads'-ot szórok rá,
Ekkor a Kurejs törzsből való férfiak, kik anyjokról a Murra törzs-zsel (ehhez számította magát Ibn Majjáda) rokonságban voltak, Ibn Majjádát meg akarták akadályozni abban, hogy Hakam-mal találkozzék. Vájjon vele akarsz-e versenyre lépni ? hiszen ő nem egyenlő értékű veled (származásra nézve) és (ha vele versenyre lépsz) gáncsolni fogja anyáinkat, atyánkfiait, férfi és nő rokonain-kat. Mert ö ismert rossz nyelvű ember!» Ilakain ugyanis sok szads'-ot szokott mondani. Erre Ibn Majjáda így felelt: «Bizony, istenre mondom, ha vele találkozom, olyan szads'-ot szórok rá,