Az olvadás
Este forró esőt hoz az ördög
és gőzölgő hóban táncol míg kifárad, parkok fölé lejönnek a csillagközi gömbök, semmit sem érnek a biztonsági zárak.
Éjjel mikor nem látok izmaimba csupasz anyaggal csuromvizesre verten felhők lógnak áttetsző homlokomba – porrá válik nejlonég alatt a lelkem.
A reggel neve Duna, az úté Szabadsajtó, arcomon ma reggel is csak jégrevü a pára, nincsen semmi fontos – ráköp egy csavargó beszakadt versek kásás tavaszára.
Kemény István 1981-es korai verse egy természeti képekből kiinduló, szürrealis-ta-mitologikus költői látomás. A hóolvadást forró esőként, az ördög gőzölgő hóban való bizarr táncaként metaforizálja – majd lejönnek a parkok fölé a csillagközi göm-bök, e homályos jelentésű képsortól pedig nem védik meg az embereket a biztonsági zárak… A hóolvadás olybá tűnik, valamiféle baljós változást hivatott előkészíteni.
A második strófába egyes szám első személyben szólal meg a költői szubjektum, aki a hóolvadás éjjelén nem lát izmaiba, azaz nem látja át saját testének működését, önnön homlokát pedig áttetszőnek (tisztának? világosan gondolkodónak?) tételezi, a lelkét pedig a természeti folyamatokkal és képekkel szembehelyezett mesterséges nejlon égbolt alatt látja porrá válni. A hóolvadás mitikus képsora mellett a beszélő szubjektum spirituális (ön)megsemmisülést él át…
A harmadik strófa konkretizálja az események helyszínét, a Duna és a Szabad sajtó út földrajzi nevek elárulják, hogy Budapesten járunk, a lírai szubjektum pedig a hóolvadás éjszakáját követően feltehetőleg álmából ébred éppen fel… Megállapítása szerint arcán ma is csupán afféle jégrevü a (ráfagyott) pára, s tételmondatszerűen konstatálja, hogy nincs semmi fontos, majd a záró képben egy csavargó köp rá a beszakadt (megolvadt) versek kásás tavaszára…
A hóolvadás éjszakájának baljós-szürrealisztikus-mitikus képsora, a költői szub-jektum metaforikus spirituális (ön)megsemmisülése után a hajnal, az álomból való ébredés ideje kevésbé vészjósló, ám nem kevésbé komor képsorokat vetít a min-denkori olvasó elé. Az egészen konkrétan Budapesten élő (kortárs magyar) költői beszélő konstatálja, hogy versei tulajdonképpen hóhoz/befagyott tócsákhoz hason-latos módon a tavasz közeledtével ugyancsak megolvadtak és berepedeztek, kásássá, latyakszerűvé váltak, s még egy csavargó erősen és már-már didaktikusan szimboli-kus, a társadalom alján/peremén létező figurája is csak rájuk köp…
Az értelmezésben amúgy segítségünkre lehet a vers keletkezési dátuma, mely filológiailag egészen pontosan visszakövethető: 1981. március 10-e. 1981-et írtunk tehát, és az egészen fiatal Kemény István egyik igen-igen korai költeményével van dolgunk. E látomásszerű, mitikus-szürrealisztikus poéma nem egészen explicit mó-don politikailag telített szöveg, mégis, az 1980-as évekbeli magyar társadalmi ér-telmiségi viszonyokról és éthosz(ok)ról is szó van benne: a költői szubjektum azt fogalmazza meg, hogy versei helyzetértelmezése szerint gyakorlatilag kudarcot val-lottak, azaz nincs rájuk (társadalmi) igény, nem jutnak el oda, ahová, akikhez el kellene jutniuk, hó/jég módjára a tavasz közeledtével megolvadnak, kásássá válnak, azaz nem időtállók, gyakorlatilag megsemmisülnek. Az olvadás és a tavasz azon-ban mindenképpen valamiféle (radikális) változás metaforáiként értelmezhetők. A vers pedig ily módon talán nem csupán a költői szerep lehetséges megváltozására, újraértelmezésének kényszerére utal, hanem a korszakban lassan, de utólag tudjuk, feltartóztathatatlanul végbemenő politikai változásokra is…
* Rátok szabadítom a dzsungelt A budai hegyekben két vihar jár nagy késekkel keresik egymást elhagyatott kerti utakon hajnaltól estig ömlik a víz
A csodás asszonyok eltűntek innen a gazdag emberek is elmenekültek villáik ablakát kitörte a látvány benéz egy sikló és beköltözik
A dzsungel könyvét a padlón hagyták – apró visszavágás a pusztulásért – A sikló el is siklik fölötte
mert az ő támadása ösztönös
A költői beszélő már ezen igen korai, 1981-es vers címében is közli a mindenkori olvasóval, hogy rátok (azaz: mindenkire) fogja szabadítani majd a dzsungelt, annak minden vadságával, fékezhetetlen teremtményével együtt… A helyszín a budai he-gyek, Budapest természetközeli külvárosa, ahol a vers tanúsága szerint két vihar, két mitologikus, istenségszerű entitás kergeti egymást nagy késekkel, a tájat pedig fokozatosan elönti a víz.
A második strófából egészen konkrétan kiderül az is, hogy a pontos, szűkebb helyszín egy elhagyatott budai villanegyed, ahonnét az úriasszonyok és férjeik (ta-lán a zord időjárás, a közelgő természeti katasztrófa miatt?) legalábbis átmenetileg, de elmenekültek, az egykori lakóépületek ablakai kitörve, az állatok, jelen esetben egészen pontosan a sikló pedig – nem is olyan lassan – beköltözik. A természet visz-szahódít az embertől egy korábban urbanizált, beépített területet…
A harmadik strófában a költői szubjektum egy kis intertextuális irodalmi játékba kezd, s azt állítja, az egyik természeti csapás miatt elhagyott villa padlóján a távozó lakók Joseph Rudyard Kipling A dzsungel könyve című klasszikus novelláskötetét hagyták ott, mint afféle szimbolikus visszavágást lakókörnyezetük pusztulásáért, lakhatatlanná válásáért…. (Itt nyilván intertextuális, posztmodern irodalmi humorral van dolgunk, mely ezen a szöveghelyen teljes mértékben telitalálat…)
Mindezzel az irodalmi-kulturális utalással együtt, a civilizáció és a természet szembeállításával együtt azonban a líra beszélő végül deklarálja, hogy a sikló (talán Ká, Kipling műve emblematikus óriáskígyójának közép-kelet-európai, kvázi-urba-nizált környezetben is megélő, kicsinyített mása) stílszerűen el is siklik az emberi elme alkotta könyv felett, hiszen az ő viselkedése (támadása, az emberek által el-hagyott, a természettől korábban elhódított territórium állatok általi visszahódítása) nem tudatos, hanem ösztönös… Ösztönös és természetes folyamat, mely ellen az ember egy idő után nem tehet semmit.
A cím a három strófát végigolvasva nyer értelmet: aki rátok/ránk szabadítja a dzsungelt (a természet legzabolátlanabb, legvadabb, az ember által leginkább kont-rollálhatatlan létezési formáját), a beszélő, az maga a teremtő Isten, vagy esetleg va-lamiféle panteista istenértelmezés jegyében maga a (nagybetűs) Természet, amelyből az ember maga is vétetett, épp ezért egy ponton túl szükségszerűen nincs, nem lehet hatalma felette…
* Rejtett dolgok
Egy erdő alatt fém van és kamrák:
űrhajó ősi roncsa a gyökér
mesterséges fény növeszti a fákat – És nem látja senki, hogy az ördög él
Valamelyik versemben daganat van lehet hogy éppen azt olvasod
burjánzik minden, de nem látszik kívül – Elsápadnak utólag az orvosok
Kemény István e korai verse az első strófájában olyan rejtett dolgokról beszél, amelyek egy science fiction filmbe illő, eredeti, meghökkentő metaforákból állnak össze… Egy erdő alatt egy ősi, talán évmilliókkal ezelőtt lezuhant űrhajó roncsai he-lyezkednek el, (a föld alól?) mesterséges fény növeszti a fákat, és a felszínről senki nem látja, nem láthatja az odalent zajló folyamatokat, nem láthatja, hogy az ördög él… Az ördög él, a földalatti, a felszínről láthatatlan világban pedig valami fenyege-tő, vészjósló dolog készülődik… [Az olvasónak, amennyiben a könnyedebb irodal-mi műfajokban is járatos, s adott esetben irodal-miért is ne lenne az, akavar-akaratlanul is eszébe juthat Stehpen King Rémkoppantók (The Tommyknockers) című sci-fi/horror/
thriller regénye és a belőle készült filmadaptáció, amelyben egy amerikai kisváros lakóit egy évezredekkel korábban lezuhant, föld alatti űrhajó roncsai és a fedélzetén feléledő földönkívüli lények kezdik el gondolatátvitel útján irányítani, s az emberek életenergiáját elszívva fokozatosan regenerálódni…]
A második strófa ellenben az egész science fiction-szerű szcenírozást, kép- és metaforateremtést hirtelen félbeszakítja, s a költői beszélő inkább a szürrealisztikus beszédmód irányába fordulva egyszer csak kijelenti, hogy valamelyik versében da-ganat van, azaz valamiféle végzetes elváltozás, anomália, az egyes szám második személyben, te-ként megszólított olvasó pedig lehet, hogy éppen ezt a verset olvas-sa… Az utolsó két sorban a megnyilatkozó lírai szubjektum végül közli, hogy belül burjánzik minden, bár ez nem látszik kívülről, a rák (valamiféle anomália, kontrol-lálhatatlan jelenség?) terjedésén pedig utólag elsápadnak majd az orvosok…
Amennyiben egy versben burjánzik el a rákos daganat, úgy maga a szöveg az, ami burjánzik, tehát nem feltétlenül valamilyen negatív értelemben vett szövet-/
szöveg-szaporulatról van szó. A költő szubjektum talán arról beszél, hogy igazán nem tud gátat szabni önnön versírási, megnyilatkozási kényszerének, utólag pedig nem feltétlenül felelős mindazért, amit ihletett állapotban leírt… Az orvosok ebben az esetben talán az irodalomkritikusokat, irodalomtörténészeket, a szakavatott, bi-zonyos irodalmi művek esetében mégis értetlenkedő olvasókat jelenti, akik utólag elsápadnak, elszörnyednek a költő leírt, esetleg túlzottan radikális, túlzottan súlyos/
formabontó szavain… Kemény István e korai versének keletkezési idejét (1981!) ismerve egyáltalán nem meglepő egy ilyen kissé ironikus, radikális, a leírt szavakért végül is jót nem álló, metaforikus költői öndefiníció.
*
Egy fantáziából
Haja alatt, szeme mögött palotaőrség föl-le járt állatbőrök a függönyök haja alatt, szeme mögött csigalépcsők meg ösztönök Álmában vérnek öltözött csigalépcsőkön csordogált akárki látta volna úgy vigyázva lépte volna át Haja alatt, szeme mögött fekete tájak nyúltak el fekete várak múltak el igazi lélek röpködött Haja alatt, szeme mögött mikronéz város romba dőlt Baglyok Nagyanyja pislogott vulkanikus hatalma volt Haja alatt, szeme mögött szigetvilág tengerbe fúlt Haja alól, szeme mögül űrhajók szálltak volna föl de csak mondák készültek el piramisok készültek el mitikus ember így felejt évezredeket alszik át de a jövő sem az övé visszabújik hát újra dús haja alá, szeme mögé Jelene sincs – aludni kell menni a rejtett múlt felé – Párnát szorít idegesen feje alá, szeme elé…
Kemény István e korai, mitologikus-látomásos-szürrelista verse egy magánmí-toszt teremt, melyben egy istenségszerű, allegorikus emberalak/nőalak (?) haja alatt,
szeme mögött egy palota képződik meg, őrséggel, állatbőrökkel, függönyökkel, csi-galépcsőkkel…
A második strófa szerint ugyanazon allegorikus alak álmában vérnek öltözött, s folyékony állapotban csigalépcsőkön csordogált…
A harmadik strófa szerint ugyanezen allegorikus emberalak haja alatt, szeme mö-gött fekete tájak és várak, apokaliptikus látkép nyúlik el, ellenben valódi (emberi?) lélek röpködött e bizonyos apokaliptikus tájakon…
A negyedik strófában az allegorikus (istennő)alak (elméje, képzelete?) egy mikronéz város romjai között jeleníti meg a Baglyok Nagyanyját, ezen mitologikus, isteni állatot, aki vulkanikus (vulkánok feletti?) hatalommal bírt, ám tevékenysége nyomán a (mikronéz?) szigetvilág végül is a tenger alá merült…
Az ötödik strófa kiteljesíti a költői beszélő által felvázolt mítoszt, az allegori-kus emberalak haja alól, szeme mögül akár űrhajók is felszállhattak volna, de végül mégis csak valamiféle mondák és piramisok készültek el… Ahogyan Kemény István versének lírai szubjektuma drámaian tudósítja róla olvasóit, a mitikus ember így fe-lejt, azaz: az emberiség elfelejtette saját (csodás?) eredetét és nem élt bizonyos szá-mára adott lehetőségekkel a történelem során198. Évezredeket alszik át, azaz: akár évezredekig nem lép előre a történelemben, és a jövőt sem birtokolja, azaz nem tudja kiszámítani, tehát inkább visszabújik önnön haja alá, szeme mögé, az elméjébe és az álmok birodalmába…
Az utolsó strófa sugalmazása szerint az ember még a jelenét sem érti igazán, nem rendelkezik felette, ezért jobb, ha inkább alszik és a rejtett múlt felé fordul, hiszen a múlt feldolgozása és értelmezése által esetleg szert tesz az önértelmezés képességé-re, és talán végre képes lesz megérteni jelenlegi (posztmodern?) önmagát…
A vers egy, a címében is megjelölt fantáziaszerű vízióból építkezve egészen konkrét következtetést von le, mely szerint az ember (történeti távlatban nem érti önmagát és az őt körülvevő világot, ez pedig adott esetben végzetes tévedésekhez és (bal)lépésekhez vezethet…
* Ítéletnap, este
Halk letekeredés zaja egy fa felől, majd távolodó kúszás.
Tömör, talányos, minimalista kétsoros költemény Kemény István korai pálya-szakaszából – s az egész rövid vers csupán egyetlen töredékes mondat, mely még igét sem tartalmaz, csupán főnévi alakokat, melyek mozgásra, cselekvésre utalnak…
Valami halkan letekeredik egy fáról, ennek zaját közvetíti a vers az olvasóval, majd
198 Vö. Guillaume Metayer, Kemény István és a történelem, avagy a mítosz örök visszatérése. A történelem megidézése Kemény István verseiben, Kalligram, 2008/5.
távolodik, tovakúszik. Ez a valami minden valószínűség szerint egy kígyó, mely si-etve mászik le a fáról, majd – minden bizonnyal valami elől menekülve – távolodik, kúszik… A címből kiderül, hogy este van, mégpedig az ítéletnap estéje van. Szinte kétségtelen, hogy az ítéletnap szó bibliai allúzió a költő részéről, ez esetben viszont a kígyó sem más, mint a bibliai kígyó, aki Ádámot és Évát az Ószövetség jól ismert teremtéstörténete szerint bűnre csábította.
Számos keresztény bibliaértelmezés szerint, s ezt is tudjuk jól, a teremtéstörténet kígyója nem csupán egy adott állat volt, hanem egy gonosz, Isten tervét keresztül-húzni vágyó szellemi lény, bukott angyal volt, aki lényegében azonosnak tekinthe-tő az ördöggel/Sátánnal, a teremtekinthe-tő Isten ellen lázadó, majd a mennyből ledobatott és pokolra vettetett, bukott angyallal, aki többek között magát Jézus Krisztust is megkísértette az Újszövetség egyik evangéliuma szerint… Az ítéletnap a keresztény teológia szerint Jézus második eljövetele, amikor Krisztus visszatér a mennyből a Földre, hogy végső ítéletet mondjon az emberiség felett, mindenki felett, aki valaha is élt, és eldöntse, ki kerül a mennyek országába és ki a pokolba… Az utolsó ítélet a keresztény vallás szerint emberi időszámítás legvégső eseménye – ennek a napnak az estéje a vers címe által sugalmazott időpont…
Amennyiben pedig valóban azon a napon járunk, amikor Krisztus visszatér, hogy kíméletlenül ítélkezzen mindenki felett, és véget ér a Földön az ember országa, ak-kor ebben az esetben a kígyó/sátán az, aki a fáról lekúszva sietősen menekül az ítélet, a felelősségre vonás elől... Kemény István e verse egyetlen néhány szóból álló, még igei szóalakokat is nélkülöző, tömör képből épül fel, mégis félreérthetetlenül és igen nagy költői erővel utal a keresztény teológia egyik legismertebb és legsúlyosabb motívumára – arra, mely szerint egyszer mindenki megítéltetik az Isten/Jézus Krisz-tus által, mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését a létben. Mindenki, még a bibliai kígyó/sátán, az emberiséget eredendő bűnre csábító entitás is megítéltetik, az utolsó ítélet elől pedig lehetetlenség elmenekülni…
* Meg akart marni
Reggel kúszhatott be de estig nem mutatkozott – Elbújt a pálmalevelek között Napközben élvezte a párát
Cserépnyi mocsárban érlelte magát A foga közt hindu szavakat morgott Éjjel (miközben a pálmának vizet adtam) megpiszkáltam, úgy látszott, nem él És vigyorogva aludtam el.
A költő korai, 1982-es rövid, mindössze háromszor három sorból álló verse egy bizarr történetet mesél el, mely szerint egy néven nem nevezett állat (a versbeszédből azonban persze kitűnik, hogy egy mérges kígyóról van szó) valahová, egy ember-lakta házba/lakásba a lírai szubjektum feltételezése szerint reggel kúszhatott be, ám egészen estig nem mutatkozott, mivel elrejtőzött egy cserepes pálmanövény levelei között… Miként azt a lírai szubjektum elmondja, a kígyó napközben élvezte a párát, a pálmát körülvevő cserépedény mikromocsarában érlelte magát, míg meglepő mó-don – és itt következik be az állat antropomorfizálása – a fogai (méregfogai?) között még hindu szavakat is mormolt…
A tömör vers fordulópontja akkor következik be, mikor a költői szubjektum el-beszéli, hogy éjjel vizet adott a szobában tartott pálmának, és a növény megöntözése közben vette észre a reggel besurrant állatot – a kígyót, melyet megpiszkált, és úgy látszott, nem él már… Miután pedig konstatálta, hogy a mérges (rá tehát potenciális életveszélyt jelentő állat) elpusztult, vigyorogva aludt el, talán a megkönnyebbü-léstől, hiszen életveszélyben volt egy napig anélkül, hogy tudott volna róla, ám az életveszély a mérges kígyó halálával már megszűnt akkor, mikor a lírai szubjektum azt utólag, igencsak késve észrevette…
Az európai kultúrkörben a kígyó, azon belül is főként a méreggel, adott esetben az emberrel halálos méreggel rendelkező fajok közé tartozó kígyók a halál, az elmú-lás, a bűn, a romlottság, valamint az alvilág szimbólumai – legismertebb közülük is a Biblia teremtéstörténtének kígyója, aki az első embereket, Ádámot és Évát az eredendő bűnre csábította, és aki utólagos bibliaértelmezések szerint valójában a sátánnal, az emberi gonoszságot, gyarlóságot, önzést megtestesítő szellemi lénnyel volt azonos… E jól ismert, ugyanakkor komplex szimbólumkörtől nyilván nem te-kinthetünk el, mikor a vers mérges kígyójáról és a lírai szubjektum tőle való érde-kes, véletlenszerű megmeneküléséről olvasunk, így a konkrét mikrotörténet mellett a versnek van, kell, hogy legyen egy szimbolikus értelmezési síkja is.
A kígyó egyúttal talán az általa megtestesített konkrét életveszélyen túl a lírai szubjektum negatív emberi tulajdonságainak, önző és negatív irányú késztetéseinek a szimbóluma is, aki, miként azt a cím is implikálja, meg akarta (őt) marni, be akart rajta teljesíteni valamiféle végzetszerű késztetést, ám nem járt sikerrel, elbukott és maga pusztult el a megszólaló szubjektum helyett… Metaforikusan itt bizony arról is szó lehet, hogy az ember, ha akarja és van hozzá elég ereje – hiszen, ha már a bib-liai kígyóról (is) beszélünk, nem vonatkoztathatunk el az ember szabad akaratától sem –, ellent tud állni önnön negatív tulajdonságainak, le tudja őket küzdeni, ebben az esetben pedig az őt megmarni akaró kígyó, aki voltaképpen az ember személyi-ségének, természetének egy része maga, elbukik, és maga pusztul el minden gyilkos késztetésével együtt…
*
Hasonlatok
Éjjel beteges szél jár az utcán
sötét köpenyben, hogy meg ne lássam, ruhája suttog, mint öregasszony, ki szótlanul él egy nagy lakásban.
Elmegy mellettem – a karja hosszú, akár egy eseménytelen élet,
öreg kutyája szinte zörög, mint az ágak ha éjjel összeérnek.
De ő csak egy árny – nem az éjszaka, az Éj olyan, mint belül egy váza, ha üres, a virág elfonnyad, mint hideg füstcsík késő éjszakára.
De az éjszakát mégis imádjuk,
bálványozzuk, jobban, mint a macskák, a Széltől viszont félünk, hogy ha zárt ablakunkra rátör, mint a vasrács.
A hasonlatok című korai Kemény István-vers mindössze két négysoros strófából áll. A költői szubjektum egy beteges szelet jelenít meg, aki/amely (antropomorfizál-tan) jár-kel az utcán, mint afféle öregasszony, aki sötét köpenyt hord, hogy meg ne lássák, ruhája pedig oly módon suttog, mintha egyedül (megözvegyülve? rokonok, gyermekek, barátok által elhagyatva?) immár csupán önmagához suttogva, önmagá-val beszélgetve, de lényegében mégis szótlanul, a nyelv, a nyelvi kifejezésmód hasz-nálata nélkül élne egy nagy lakásban. E beteges, éjjeli, az után kóborló, önmagához beszélő, antromorfizált szél allegorikus alak, aki afféle megfordított allegóriaként egy egészen konkrét, élő, létező személyre is utalhat…
A második strófa immár az elsőnél is jobban konkretizálja az utcán járó szél-öreg-asszony figuráját, a költői beszélő pedig, aki ezek szerint éjjel ugyancsak az utcán tartózkodik (?), metsző pontossággal írja le, hogy az öregasszony karja olyan hosszú, akár az eseménytelen élet. Az allegorikus alak ráadásul igazából egy sovány, girhes kutyát sétáltat, melye állat szinte zörög, akár csak az „ágak ha éjjel összeérnek”…
Az allegorikus nőalak a címből – Hasonlatok, azaz egy bizonyos fajta költői alak-zat – kiindulva valamihez/valakihez mindig hasonlíttatik, a megfeleltetések révén pedig világossá válik, hogy a szél-öregasszony nem más, mint a szegénység a ma-gára hagyottság, az emberi nyomorúság és esendőség megtestesítője, szimbóluma, aki ráadásul a még erősebb átérezhetőség kedvéért mindezzel együtt öreg is, tehát egyszerre tiszteletre és sajnálatra méltó figura, személy. Kemény István
társadal-milag is igen érzékeny, a maga allegorikus beszédmódjával együtt is meglehetősen explicit igazságokat megfogalmazó verse eljut addig a pontig, hogy az általa ábrázolt (sematikus-allegorikus) emberalak az olvasó számára is életre keljen, ás többé már nem érdekes, konkrét vagy szimbolikus személyről, antropomorfizált természeti je-lenségről vagy húsvér emberről van-e szó valójában… A lényeg a vers és beszélője által felvállalt nyílt szolidaritás és együttérzés, az elesettekért, a magukért szólni nem tudókért való költői megszólalás gesztusa…
* Előszó
Felhagynak a tépelődéssel, és fehér váraikba húzódnak vissza az irreális utolsó kétségbeesett támadása elől Egymással a kapcsolatokat telefonon
tartják és mosolyogva mesélik, hogyan is nyüzsög a váruk alatt képződött utolsókori város
tartják és mosolyogva mesélik, hogyan is nyüzsög a váruk alatt képződött utolsókori város