A X I X . század romantikus irodalma kapva kapott akármiféle exotikus helyen, hogy szembeállíthassa azt a maga otthonának megunt civilisatiójával. A sokféle exoticum között mégis legtermészetesebb és legállandóbb iránya a romantikus képzeletnek: a kelet. E világnézet szerint az emberiség addig volt ártatlan és boldog, míg bölcsőjében, Ázsia messze ölén szendergett, s azóta is olyan arányban méltó akármelyik ország és népfaj a költő érdeklődésére, a mekkora távolság választja el a rothadozó, elkorcsosodott nyugattól. A romantikus köl
tészet szemében a kelet az elvesztett paradicsom, mely soha többé nem lehet otthonunk, bár szívünk mindig sajogni fog utána. S h a esetleg Európa legnyugatibb szegletében van is az a vadregényes tájék, a hol a modern erkölcsöktől megundorodott ábrándos képzelet üdítő rejteket t a l á l : keletnek érzi és mondja azt az önmagával meghasonlott nyugatos lélek. Victor Hugo, hogy gyermekéveinek feledhetetlen spanyolországi emlékeit a regényes költészettan rovatában elszállásolhassa, a spanyo
lokat besorozza a héberek, törökök, görögök, perzsák, arabok közé ilyen okoskodással : Spanyolország félig afrikai, Afrika
ys ZSIGMOND FERENCZ
pedig félig ázsiai jellegű, tehát Spanyolország még kelet.1 Ez a Syllogismus bizonyítja, hogy a romantikus aesthetika mellett romantikus logika is lehetséges.
Ennek a Kelethez való holdkóros vonzódásnak, mely Jókai képzeletét is fogva t a r t o t t a ,2 egyik kikerülhetetlen úti állomása volt a török faj sajátos világa. Az általános keleti jellegen kívül a X I X . század folyamán több ízben különösebb alkalomszerűség is ráirányította Törökországra a nyugati költők figyelmét. A két legfontosabb alkalom a török-görög és a török-orosz háború v o l t ; az előbbiben a török ellen, az utóbbiban a török mellett nyilatkozott meg a nyugati nemzetek rokonszenve, sőt amott egyesek önkéntes, emitt a franczia és angol nemzet hivatalos beavatkozása is. A leigázott magyar nemzet az ötvenes években érthető részvéttel érdeklődött a különben is rokon török nemzet iránt, mely 1849-ben emberségesen bánt a magyar bujdosókkal, s melynek az orosz hatalom részéről veszélyeztetett létét is kezdte a magyarság a magáéhoz hasonlónak érezni. Jókai, kinek költői ihlete legjobban szerette a közhangulat forrásából oltani szomját, egész könyvnyi elbeszélés-gyűjteményt adott ki (Véres könyv) az orosz-török háború tárgyköréből 1855-ben, de ez az ev már kívül esik mostani dolgozatunk határain. Hanem a megelőző években is egyik legkedvesebb kirándulóhelye irónk képzeletének a félhold birodalma ; átnyúlik oda már a két erdélyi t á r g y ú regényének cselekvénye is. Jókai képzelete, mely állan
dóan a valóság és a mese határpóznái közt kifeszített — néha aggasztóan vékony — kötélen szeret hintázni, hogyne is von
zódott volna az ozmánok érdekes népéhez, Európának ehhez a Curiosumához ? íme egy egész nemzet, melynek három világ
részbe nyúló birodalma szomszédos a mi országunkkal, törté
nelmünk legnagyobb eseményei századokon át közösek az Övéivel, s mégis oly sűrű fátyol takarja el előlünk az egész népfaj lelkét és jellemét, mint a ^milyen védi hölgyeik arczát a hitetlenek kíváncsi tekintetétől, íme egy egész nemzet, melynek vallása, mythologiája, öltözete, intézményei, szokásai, sőt még írásrendszere is elüt az európai művelt államok mindinkább egyenletesedő képétől. Egy egész nemzet, mely épen attól érin
tetlen, a mivel oly szörnyen meghasonlott a regényes pessimis-mus : a keresztyén civilisatiótól ; és épen annak a világnézetnek hódol ez a nemzet, mely a romanticzizmus legkedveltebb
vessző-1 Lásd Victor H u g o : Les Orientales. Preface de l'édition originale (1829): » . . . l'Espagne c'est encore 1'Orient; l'Espagne est ä demi africaine, l'Afrique est ä demi asiatique . . . «
a »Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, a honnan támad a fény és minden, a mi fényes, •— a honnan támad a nap is.
Igaz ugyan, hogy illendőbb volna, a helyett', hogy azon földről beszéljek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz ! de mit tehetek én arról, ha .álmodni szebb, mint ébren l e n n i . . . « Délvirágok 13. 1.
paripája : a fatalismusnak, a titokzatos Végzet akarat-lenyűgöző hatalmának. Tehát a tündéries mesemotivumok özöne kínál
kozik a költői képzelet számára, a nélkül hogy a világtörténelmi valóság adatairól le kellene ennek mondania.
A romantikus ízlés szempontjából a X I X . századi török történelem legnevezetesebb alakja Tepelenti Ali, a vérszomjas janinai basa. Azok közé a kevesek közé tartozik ő, a kik erkölcsi érzésünk minden tiltakozása ellenére is aesthetikai érdeket t u d n a k kelteni bennünk maguk iránt, Önző becsvágyuk törhe
tetlen érvényesítésével. Nem egészen alaptalanul hasonlítja Victor Hugo Ali basát Napóleonhoz, mindössze annyi különb
séget ismerve el,'a mennyi a tigris és az oroszlán, a keselyű és a sas közt van. Különben magáról Napóleonról sem olvashatunk egymásnak ellenmondóbb ítéleteket, mint erről a vad epiróta kalózról. Erre vonatkozólag elég, ha csak azt a négy romantikus írót kérdezzük meg, a kiket Jókai igen jól ismert, s a kik több
kevesebb hatással is voltak írói egyéniségére. Lord Byron, a ki személyesen ismerte Alit, sőt vendége is volt Janinában : azt mondja róla, hogy a legnyájasabb emberek egyike volt, a kiket valaha látott, rendkívülinek, elsőrendű tehetségűnek, udvarias
nak nevezi őt, s általában Albánia rettegett hírű lakóiról is kedvezőleg nyilatkozik.1 Victor Hugo a Les Orientales ez. kötet
nek nemcsak előszavában emlékezik meg Aliról (az említett Napóleon-párhuzammal), hanem t ö b b költeménye is foglal
kozik vele (Le derviche, Le chateau-fort), erős erkölcsi felháboro
dással ítélve el őt kegyetlen vadságáért. Eugene Sue Kardiki ez.
elbeszélésének2 is Ali a hőse, anyjával Khamcóval e g y ü t t ; Ali vad hősiessége úgy van elénk állítva, mint az anyai nevelés eredménye, s az anyától átöröklött bosszúterv végrehajtója ; az író bámulattal adózik e család szenvedélyes jelleme iráiit, de ez a bámulat olyanféle, a milyet az állatkert félelmetes vadjai láttán érzünk. Az idősebb Dumas Sándor t u d t u n k k a l nem sze
repelteti ugyan Alit köz vetetlenül egyik művében sem (egyébiránt ki birná pontosan emlékezetében t a r t a n i a Dumas-társasezég összes gyártmányát?), de leghíresebb regényének, a Le Comte de Monte Christonak egyik főszemélye (Haidée) nem más, mint néhai Tepelenti Ali leánya ; ez a leány csak kétéves volt, mikor apja elpusztult, de azért jól emlékezett később is apja elfogatásának, illetőleg Dumas szerint elárult áfásának rész
leteire (!), Dumasnál tehát — s még más íróknál is — a janinai vén tigris emlékét a romantikus szabadsághős dicsfénye veszi k ö r ü l ; ez a meg nem érdemelt kegyelet onnan magyarázható, hogy a szultán jóvoltából nagy hatalomra j u t o t t Ali később a
1 »This extraordinary man«, »one of the mildest men he ever saw«,
»a man of the first abilities.. .« Lásd a Childe Harold valamelyik jobb kiadá
sában a II. ének 38., 47., 62., 74. versszakaihoz írt jegyzeteket.
2 E. Sue : Delcyiar. Bruxelles 1839. II. köt.
*
40 ZSIGMOND FERENCZ
szultánnal is kikötött, s így a görögök mellett ő rá is úgy tekin
t e t t e k sokan, mint a szabadságnak a pogány zsarnok ellen való védőjére.
E híres költők véleménye tehát Alira vonatkozólag meg
lehetősen különbözik egymástól, de művészeti szempontból mindegyik jogosult, mert önmagában mindegyik egy-egy követ
kezetes, kellőképen tisztázott álláspont. Választhatott volna tehát közülök Jókai is, mert az ő szóbanforgó két török tárgyú regényének egyike (A janicsárok végnapjai) szintén Tepelenti Alival foglalkozik. Jókai azonban — akár elfogulatlanságra való törekvése, akár az elhamarkodottság folytán — nem foglal el határozott álláspontot regénye hősével szemben. Az egész m ű elolvasása u t á n sem lehet megállapítani, mi hát a véleménye az írónak a véres emlékű basáról. Az egymásnak teljesen ellen
mondó egykorú és későbbi adatokat mindet felhasználja, a nélkül hogy a válogató ítélet biztossága révén föléjük tudna azok
nak kerülni. É p olyan naivitással szemléli regénye tárgyát, mint azok a mondák, melyek Ali alakja körül felsarjadtak. Sab
lonossá vált lirai modora mindig a mellé a fél mellé szegő
dik, a kire épen sor következik ; ha Ali ellen készül támadás, akkor így fúj riadót : »Fel, fel, albánok! a kiben még harczi vér v a n . . .«, ha pedig Ali akar az ellene küldött seregre csapást mérni, Jókai így veri félre a harangot : »Fel, fel, Gaskho bey, fel, Mohamed aga ; lóra kapitányok ! fogd kardodat Pehliván basa ! itt a veszedelem . . . «1 Az ilyen eljárás subjectivismus, mert sérti a regényírói szemlélet tárgyilagos hatását, volta
képen azonban nem is subjectivismus, csak modoros rossz szokás, mert nem szoktunk egyszerre mind a két ellenfél iránt egy
formán lelkesedni, s hol az egyikért, hol a másikért aggódni.2 Ali jelleme oly hallatlanul rikító ellentétekből áll, hogy ezeket csak gondos megokolás t u d n á közös lelki gyökérből eredőknek feltűntetni; ha pedig ez nem sikerül : az egész alak, s vele az egész cselekvény nem lesz egyéb, mint az előreláthatatlan esetlegességek zavaros egyvelege. Eminah jelleme is bosszantó ellenmondásokkal van tele. Ugyanezt mondhatjuk el a másik regénynek, a Halil Patronénak (későbbi czímén Fehér rózsa) férfi és női főszereplőjéről is. A mondai és tündérmeséi valószínűt -lenségekkel is hajlandók volnánk kibékülni, ha hideg zuhany
ként nem h a t n a r á n k helylyel-közzel mindegyik regényben a tör
ténetírói tudósság szenvelgése. Szórói-szóra beteljesülő jóslatok, szórói-szóra megálmodott jövendő, Szűz Mária kimondott
nevé-' A Janics. végn, 55., 64. 1.
9 Szabó László (Jókai élete és müvei 1904. 205. 1.) a Janicsárok vég
napjai keletkezését Jókai egyik ifjúkori valószínű olvasmányával hozza kap
csolatba ; ez egy gyarló novella : A zsidó család, vagy a jancsárok eltörlesz-teiése. Történeti novella dr. Zehner után Machik József. Társalkodó (Helmeczy M.) III. évf. 1834.
nek csodatevő hatalma, láthatatlan kéztől mozgatott írónád, melynek hihetetlen fenyegetése percznyi pontossággal elkövet
kezik : mindez talán érdekes volna mint mese, de az efajta han
gulatból alaposan kizökkent bennünket egy-egy ilyen nagy
képű tudákoskodás : »A históriai adatok itt ellenmondásban látszanak lenni, a mit a török történészeti munkákban t ö b b helyen kénytelen voltam é s z r e v e n n i . . . «1 Nagyon fiatalos képzeletűnek kell lennie annak az olvasónak, a ki az ilyen rend
kívüli egyenetlenségekben meg nem botlik s zavartalanul tudja élvezni e két regény kétségtelenül igen színes, tarka-barka, phan-tasticus jeleneteit. Mikszáthtal is csak a revisio alá nem vett gyermekkori kritikátlan elragadtatás mondhat ilyen túlzó dicséreteket : »Semmi sem lehet csodásabb, mint e mesék szép
sége, melyek a keleti napfény szemvakító ragyogásában lát
szottak születni, mint fiatalabb, s üdébb testvérei az Ezeregy-éj szakának. E muzulmán világ festésében utolérhetetlen, szinte tökéletes . . .« 2 Igen, vannak Jókainak török tárgyú kisebb művei, melyekben a keleti fatalizmus kényelmes világnézetének ügyes kihasználásával kitűnő adomái jellemeket t u d teremteni, s mostani két regényében is akadnak jóízű alakok (az óriás termetű Halil Peliván, a tulipán-kedvelő Kapudán basa, a jámbor c s a l á d a p a : Gaskho bey, az álnok görög k a l m á r : Leonidas Argyrokantharides), de művészi egységes hatás szem
pontjából a Fehér rózsa és folytatása: A janicsárok végnapjai Jókai leggyöngébb művei közé tartozik. Megtörténik e regényekben, hogy az író erkölcsi állásfoglalásra késztet bennünket, s azután kiábrándít belőle. Pl. A janicsárok végnapjaiban egész valónk fellázad a gaz görög kalmár ellen, a ki a szabadságszerető, puritán lelkű cserkesz apától, Kasi Mollahtól ellopja ennek két gyer
mekét, Thomárt és Milievát, A két testvérnek azonban ugyan
csak felvitte Allah a dolgát : Thomár az ekskendzsik Ferikje lett, Milieva pedig a szultán kedvese és boldog imádója, s mindezt mint igazán irígylésreméltó pályafutást tűnteti fel Jókai. így hát az a gonosz görög ember-kereskedő nem is volt olyan rossz ember, a miért ellopta a két gyermeket ! Kárbaveszett az olvasó lelkes rokonszenve Kasi Mollah iránt s haragja a hitvány kufár ellen. Azt azonban ma sem értjük, hogy az ötvenes évek Jókaijá
nak meggyőződése hogyan vállalkozhatik a Milieva eposzi hangú dicsőítésére, a ki független cserkesz leánykából a szultán ágyasává »emelkedett«? !
A művészi czéltudatosság forrását nagyon ügyesen tudja pótolni Jókai egyéb, erős hatású italokkal. Kitűnő érzéke pl. azt tanácsolta neki e két török tárgyú regény írása közben, hogy politikai alapeszmét rejtsen a költői cselekvénybe, még pedig
1 A janics. végn. 185. 1. jegyzet.
* Mikszáth i. m. I. 291—292. 1.
4 2 ZSIGMOND FERENCZ
olyat, a mely iránt nem maradhat közönyös a magyar közönség.
Ez az alapeszme az elavult török államszervezet megújhodásá
nak szüksége a fenyegető moskovita veszedelemmel szemben.
Ennek az eszmének lett vértanúja Halil Patrona és fia, a dervisek főnöke : a jövőbe látó Behram, s ennek az eszmének volt legfőbb akadálya a tűrhetetlenné vált, pusztulásra megért, féktelen janicsárság. Jókai lírai melegséggel inti a törököket:
»Félhold nemzetei ! . . . újjá kell születni vagy meg kell halni immár U1 Az orosz zsarnokságtól létében ienyegetett török nemzet iránt őszintébb részvétet egy nép sem érezhetett a magyarnál ; a török nép t a l á n nem is t u d t a ezt biztosan, annál biztosabban t u d t a Jókai, s a könyvétől remélt nagy hatásban nem is csalódott.
VI. Két társadalmi irányregény.
Sok kalandozás után, 1853-ban végre megtalálta Jókai kép
zelete azt a tárgykört, melylyel legszebb és legméltóbb írói sikerei függenek össze. A fentebb ismertetett két török t á r g y ú regéhynyel egyidöben jelent meg 1853—54-ben az Egy magyar nábob és folytatása : a Kárpáthy Zoltán. E z a két utóbbi m ű is napilap (a Pesti Napló) Tárcza-rovatában jelent meg, mint amazok. Sőt most fejtett csak ki igazán nagy vakmerőséget Jókai tehetsége. A rendkívül népszerűvé lett író előre felvette Emich Gusztáv kiadótól a regényért járó tiszteletdíjat : ezer forintot, mikor az Egy magyar nábob még legfeljebb gondolat
ban, s ott is csak nagyjából volt meg ; napról-napra készült el belőle egy-egy folytatólagos részlet. Ugyanilyen módon született s ugyanannyi előleges honoráriumban részesült a Kárpáthy Zoltán is, melynek egypár részletét állítólag kénytelen volt balkézzel írni a szerző, mert jobbkezének hüvelykujja tövisszúrás követ
keztében meggyűlt, a regényből pedig sohasem volt készen több, mint a mennyi a Pesti Napló egy-egy tárczájába kellett.2 Bizony ez művészetellenes eljárás volt,3 s nagyon valószínű.
hogy több műgond jelentékenyen fokozni t u d t a volna a két regény aesthetikai becsét ; de így is nagy magasságban állanak a két janicsár-történet fölött.
Érdekes, hogy Jók^i e legnagyobb szabású írói concep-tiójának csirái már legelső regényében, a Hétköznapokban (1846) benne rejlenek, melyet még kecskeméti jogász korában (1844) kezdett írni. A nagy magyar Alföld szabad levegőjét és
távolba-1 A janics. végn. 195. 1.
3 Az én élelem regénye. 290. 1.
3 Elég jellemző a következő szerkesztői megjegyzés is : »Jókai munka
társunk Janicsárok végnapfai regényével már most annyira előrehaladt, hogy ezután naponként 3—4 hasábot adandunk belőle.« Hölgyfuiár 1854. 76. sz.
(ápr. 20.)
vesző látóhatárát a Hétköznapok óta sehol sem érezzük úgy, mint e két regényben. Amott K* város (Kecskemét) környéké
nek homoktengerében süppedez képzeletünk, emitt körül- • belül Kunmadaras és Tiszafüred tájékát juttatja eszünkbe Szent
irma és a kissé stílszerűtlen nevű Kárpátfalva. A két egyforma alföldi háttérből az alföldi élet egypár hasonló jelenete bonta
kozik ki előttünk. A kecskeméti népünnepre (Hétköznapok) erősen emlékeztet a madarasi pünkösdi n é p m u l a t s á gl (Egy magyar nábob), annál inkább, mert mindegyikben ott szerepel a »bika-heccz«. Az alföldi kálvinista iskolai és egyházi szokások és típusok meglehetősen burleszk leírása közös szemléleti for
rásra v a l l ; a Hétköznapok cantus praesesének híressé vált torz
képe az Egy magyar nábobban is megjelenik ; amott egy temetés groteszk rajzát kapjuk, emitt egy alkalmi istentisztelet megy végbe előttünk esperessel, supplikánssal, s a Csokonai elcserélt imakönyvéről szóló adoma megismétlődésével. Az ellentétekre alapított hatásvadászó írói módszer is ugyanazokat a fogásokat alkalmazza mind a két helyen ; pl. a Hétköznapokban az egész várost végigpusztító tűzvész époly hirtelen gyászra és siralomra változtatja a mezőn mulatozó kecskeméti lakosság jókedvét.
mint a hogy a Kárpáthy Zoltánban a kiáradt Duna vet iszonyú véget Tarnaváry főispán fényes estélyének.Denemcsakilyenrész-ietkérdésekben jelentkezik a hasonlóság Jókai két írói vállalkozása közt. A téma elgondolása és az alapeszme a Hétköznapokban, noha még igen gyarlóan, már olyas feladattal való birkózást jelent, a milyennek nagysikerű megoldásához az Egy magyar nábobban és a Kárpáthy Zoltánban j u t o t t el Jókai. Kétúrfalva egymással ellentétes két része, vagyis a Dömsödiek tunya, léha, züllött és a Szilárdyak okos, hazafias, tanulékony, áldásos élet
módja egymás szomszédságában : a korrajzi tényeknek ugyan
olyan —- művészi szempontból szükséges — összetömörítése, s az író világnézetének ugyanolyan czélzatossága akar lenni, a milyet a Kárpáthy-család két, illetve három nemzedékének {a nábob—Abellino—Zoltán) rajzában érvényesít sokkal töké
letesebben Jókai. Az idősebb Dömsödi (Hétköznapok) époly hóbortos életmódot folytat, ép olyan különcz környezettel veszi körül magát, mint az öreg Kárpáthy, s Szilárdy Leander époly eszményi lélek, épúgy külföldet járt tehetség, épúgy a haladás híve, csodás szellemi fejlettsége miatt gyermekifjú létére vár
megyéjétől épúgy nagykorúsági engedélyt kap, mint K á r p á t h y Zoltán. íme, a fiatal Jókai, a ki 18 éves korában írt színművében
1 A »pünkösdi királyság« népszokásáról kecskeméti emlékeivel kapcsolat
ban beszél Jókai: » L á t t a m . . . a »pünkösdi király' parádéját, a minek most már hire sincsen . . . « Az én életem regénye 175. 1. Másutt meg ezt mondja : A Tudo
mányos Gyűjtemény »Koszorú« ez. melléklapjában »leltem a leírását a.még azon évben dívott ,pünkösdi király1 népszokásnak...« Előszó az Egy magyar nábobhoz.
44 ZSIGMOND FERENCZ
(A zsidó fiú) már az elnyomott zsidóság jaj-szavának adott hangot, 19 éves fővel kigondolt első regényében is a lelkes . szabadelvűség zászlaja alá szegődik, s gyönge keze máris fegy
verként használja a pennát közérdekű nemzeti eszmék szolgá
latára. Nem hiába esik együvé írónk születésének ideje a reform
kor születésével, s értelmi és érzelmi világának kialakulása a reform-kor legszebb évtizedével, a negyvenes évekkel.
Széchenyi szellemének bélyegét hordják leikükön e korszak tanúi holtukiglan. A reformkori átalakulás problémája egyaránt foglalkoztatta a közéletet és irodalmat (hiszen e kettő majdnem egy és ugyanaz) közel fél évszázadon keresztül. Az első magyar társadalmi regénynek, Fáy András Bélteky-teának (1832) nem
csak szelleme és czélzata, hanem tárgya és conceptiója is örök
ségképen szállt át az ifjabb nemzedékre. F á y ez alaktalan, nehézkes művének legköltőibb visszhangja : Jókai szóbanforgó két regénye.
A t á r g y megválasztásában most volt először igazán szeren
csés Jókai. Képzelete eddig rendszerint két ellenkező véglet között válogatott : vagy a térbeli és időbeli távolság csábította exotikus kirándulásokra, s ilyenkor még magyar történeti témáknál is legfeljebb egy-egy naiv krónikát vitt magával útmutatóul, sőt néha ennyit sem t e t t meg, hanem őstörténetünk számára egyszerűen kisajátította a hitregék tetszetős idegen területéit ; vagy pedig a lázas jelen napi eseményeit megemész-tetlen, nyers mivoltukban erőltette táplálékul művészi fel
dolgozó ösztönére (Csataképek), bár el kell ismerni, hogy eposzi felfogása néha ezeket a túlságosan közeli tárgyakat is hatásos költői távlatba emelte. Kiválóan alkalmasnak bizonyult azon
ban írónk képzelete számára a reform-kor nagyjelentőségű negyedszázada. Igaz, hogy ez is közeli tárgy volt, csak félig tartozott a múlthoz, az olvasók nagy részének személyes emlékei kötötték a jelenhez, de viszont ott tátongott közte és a jelen között egy iszonyú szakadék : a nemzet rombadőlt alkotmánya.
Túlnan a szakadékon közelsége ellenére is mily ábrándos messze
ségnek látszott a nemzeti függetlenség dolgos, boldog mezeje, mily alkalmas volt arra, hogy úgy tűntesse fel a költői képzelet
— kivált egy Jókaié — mint az elvesztett édent, mely azonban visszaszerezhető, ha el nem hagyjuk magunkat. írónk eposz
költői hajlama jótékonyan érvényesülhetett e tárgy körében, mert eszményítő módszerét üdvös korlátok közt t a r t o t t a sok személyes élménye, emléke, tapasztalata, a köztudat ezerféle bizonysága, egypár történelmi név és adat, melyeket mindet ügyes t a p i n t a t t a l használja illúzió-keltésre. Egy-két jellemet (Szentirmayt, különösen pedig K á r p á t h y Zoltánt) agyon
eszményít ugyan, hanem a korrajzi h á t t é r — noha ez is esz
ményített — bámulatosan csalódásba t u d ringatni hitelessége felől, és szinte elevenebb emlékű saját szemléleteinknél.
Egyébiránt a t á r g y érdekes volta és a személyes élmények magukban még mindig nem volnának elegendők az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán szépségeinek és hatásának megérte
téséhez. Hogy a legfőbb kelléket Jókai elbűvölő képzeletében kell keresnünk, erről megbizonyosodhatunk, ha e két regényt összehasonlítjuk pl. Vas Gereben regényes korrajzaival. Jókai szóban levő két regényével, mondhatni, lényegükben azonos t á r g y ú Vas Gereben valamennyi műve. Az öregségében megtérő nábob Vas Gerebennél különböző nevek alatt sokszor szerepel ; még az öreg nábob léha czimboráira is rájuk lehet ismerni Vas Gereben Józsá! Gyurijának »bolond kompánia«-]ában ; Abellino elfajzása az ősmagyar jellemtől az idegen származású anya hatása f o l y t á n : egészen a Festetics-majoresco esete
téséhez. Hogy a legfőbb kelléket Jókai elbűvölő képzeletében kell keresnünk, erről megbizonyosodhatunk, ha e két regényt összehasonlítjuk pl. Vas Gereben regényes korrajzaival. Jókai szóban levő két regényével, mondhatni, lényegükben azonos t á r g y ú Vas Gereben valamennyi műve. Az öregségében megtérő nábob Vas Gerebennél különböző nevek alatt sokszor szerepel ; még az öreg nábob léha czimboráira is rájuk lehet ismerni Vas Gereben Józsá! Gyurijának »bolond kompánia«-]ában ; Abellino elfajzása az ősmagyar jellemtől az idegen származású anya hatása f o l y t á n : egészen a Festetics-majoresco esete