Az előbbi két fejezet Jókai kisebb elbeszélő müveiben kisérte figyelemmel a költői képzelet tevékenységét. Láttuk, hogy ez a nyugtalan képzelet sokszor tapasztalati élményeket vetít elénk, még pedig néha azon nyersen, a mint azok útjába akadnak ; máskor meg el-elkalandozik az őshagyomány és a tündérmese titokzatos mezőire, s visszatértekor különleges szépségű, ismeretlen virágokkal kedveskedik nekünk. Ez a két útirány épen ellentéte egymásnak, de tagadhatatlan, hogy a költői képzeletnek szabad j á r a t a van mind a két irányban.
Csak az nem tetszik nekünk —egy biztos czél felé törekvő uta
soknak — ha a magával ragadó költői képzelet a két irányt összezavarja, ha egyikből a másikba rángat bennünket, s egy
aránt veszélyezteti utazásunknak szórakoztató és tanulságos voltát. Jókai képzelete gyakran beleesik ebbe a hibába. Külső okok — a gúzsba kötött sajtószabadság — menti ugyan az ilyen eljárást, de csak történeti szempontból, s még így is csak félig ; mindig érezzük, hogy Jókai pajkos képzeletét kétszeresen csá
bítja az olyan ösvény, a mely előtt tilalomfa emelkedik ; »nitimur in vetitum semper . . .« H a tehát Jókainál a valóság és a mese egy-egy kisebb terjedelmű elbeszélés keretén belül is több ízben szeszélyesen összezavarodik, könnyű előre megj ósolnunk, hogy a regény műfajában, mely megállapodott abb világnézetet, tár-gyilagosabb felfogást és nagyobb műgondot követel, még több kisiklással, még több »szabálytalanság«-gal fogunk találkozni.
Lehet, hogy ebből az előre kitalálható igazságból némelyek mindjárt fegyvert kovácsolnának, s Jókai melléneknekiszegeznék, felelősségre vonva őt, hogy nyughatatlan, csapongó képzelete mit keres a regény zártkörű, komoly hajlékában. De szerintünk
ez a kérdés nemcsak meddő, hanem körülbelül olyan igazságos is volna, mintha a hatalmas tengeri bálnára förmednének rá : emlős állat mit keres a — halak közt ? A bölcs természet jónak látja időnként egy-egy kivétellel tenni föltünőbbé az egyetemes szabályszerűséget. Jókai regényei ^s mindig magukon fogják viselni egy-egy műfaji botlás — sokszor igen feltűnő — esetlen
ségeit, de szerzőjük mindenkor egyik legnagyobbszerű irodalmi megörökítője lesz a magyar psychének ; egy hatalmas bálna a Jókai tehetsége, mely voltaképen a tündérmeséi képzelet mély
séges kék tengerében, csodálatos szörnyetegek és . ragyogó korall-zátonyok közt van otthon, de időnként neki is föl kell jönnie az embert éltető levegőre, hogy a történelem és a minden
napi élet reális légköréből egy-egy hosszú lélegzetet véve, újra beleolvadhasson a képzelet kedvesebb elemébe, s. folytonos zavarban tartsa a költői természetrajz osztályozóit az ő se hal, se emlős, vagy inkább mindkétféle szervezetével.
Jókai — úgy látszik — maga is érezte, hogy tehetsége a novellaírásra legalkalmasabb. Regény a szabadságharcz előtt mindössze egy jelent meg tőle (Hétköznapok 1846. ; az 1848-ban megkezdett Szomorú napok egyelőre félbenmaradt). A szabadság
harcz után azonban, mihelyt élete biztosságáért nem kellett aggódnia, nagyobbszabású költői tervek is kezdték foglalkoz
tatni. Érdekes, hogy az a hat regény, mely 1851—1854 közt jelent meg tőle, páronkint összetartozik, s három többé-kevésbbé egységes egészet alkot. A sorozatot egy »történeti« regény nyitja meg a Pesti Napló 1851-iki évfolyamának Tárcza-rovatában, írónk legelső e nemű műve : az Erdély aranykora, ösztönszerűleg érezhette Jókai, hogy a regényírói hírnév tetőpontjára Jósika tetemén át vezet az ú t ; őt kell tehát népszerűségének legerősebb bástyájából kivetni, lehetőleg ugyanolyan fegyverekkel, a milye
nek Jósikát odasegítették.
E két érdekes regényírónk érvényesülési törekvése valóban nagyon emlékeztet egymásra. Mielőtt a reklám szó ismeretes lett volna nálunk, ők már alkalmazták azt saját érdekükben. Mind a kettőjüket heves szomjúság epeszti a dicsőség után, s első pil
lantásra észrevehető bennök bizonyos neme az írói hiúságnak (hogy Jósika nyelvén szóljunk). Az olvasóközönség kegyének önkéntelen rabjai, s hogy ezt el ne veszítsék, lázas termékeny
ségre Ösztökélik magukat, a mi természetesen csak a szigorú önbírálat elhallgattatása árán történhetik. Tehetségük termé
szetével nem vetnek pontoáan számot ; írói hivatottságuk terét meg nem találva vagy arról elkalandozva, egyaránt megpróbál
koznak politikai czikkekkel, néhány gyönge verssel, egy pár gyarló, bukásra termett drámával, csak azért, mert félnek az elfeledtetéstől, mint a szenvedélyes vagyongyűjtő az elszegé
nyedéstől. Jósika írói fellépése tíz évvel előzi meg a Jókaiét, s ez a tíz év Jósika regényírói pályájának fénykora. Az akadémiai
Irodalomtörténeti Közlemények. XXIX-XXXI. 3
34 ZSIGMOND FERENCZ
kritikus levett kalappal hódol az Abaß írója előtt, az Utolsó Bátori a nagyjutalmát nyeri el, s e szép regényeket, melyekhez csakhamar a Csehek is járult, nagy gyönyörűség közt olvassa a magyar közönség. Szóval a jelenkor legnevezetesebb műfajának
— a regénynek, kivált artörténeti regénynek — irodalmunkban való meghonosítása mindenkor a Jósika érdeme marad . . . De a megértő összhang nem lehetett t a r t ó s két olyan egyformán szeszélyes fél közt, a milyen volt Jósika, meg a milyen szokott lenni az olvasók nagy serege. Jósika hiúsága elvárta és meg
követelte a nagyközönség tapsait, de főúri büszkesége egyú+tal le is nézte ezt a közönséget. Ö a tudós kritikát is szerette volna évi adófizetőjévé tenni, s midőn az Akadémia az Utolsó Bátori (1837) u t á n a Cseheket (1839) n e m t ű n t e t t e kis ismét a nagy
jutalommal, ez annyira fájt Jósikának, hogy még.Emlékiratában is elkesergi. A nagyközönség, mely tíz-tizenkét éven át lel
kesedett érte, a szabadságharcz u t á n kezd kiábrándult abban v u n o t t a b b n vélekedni róla, nem azért, mintha világosan látná hibái szaporodását, hanem inkább csak azért, mert mindinkább megszokottaknak, egyformáknak t ű n t e k fel előtte Jósika egy
más u t á n következő m ű v e i ; az állandó érdekkeltésnek egyik legbiztosabb módját t e t t e lehetetlenné a hontalanná vált író távolléte is. A száműzetés keserű kenyerét így t e t t e még kese
rűbbé a csalódás, mely két irányból is érte a kétségkívül nagy
érdemű Jósikát. Csalódott mindjárt az ötvenes évek elején (1854)1 egyrészt a kritikában, melynek Kemény Zsigmondot magasztaló nyilatkozataiban a saját maga lefokozását l á t t a és érezte. Ezt a szégyent csak a másik fórum előtti nagy sikerek ellensúlyozhatták volna ; dolgozott is részvétünket érdemlő, verejtékes buzgósággal, hogy a kritikusok szigorú ítéletére a nagyközönség szeretete czáfoljon rá — de itt várt ám rá igazi csalódás ! Be kellett látnia, hogy azok a fegyverek, melyekkel a kritikusok várható támadásai ellen igyekezett magát kez
dettől fogva fölszerelni, felesleges teherré válnak azon a küzdő
téren, melyet a szórakozni vágyó, kíváncsi olvasóközönség ül körül. Jósika meg volt győződve — ezt a meggyőződését az ötvenes évek végén megjelent Regény és regényitészet ez. művé
ben fejtette ki — hogy »jó regényt alig írhat más, mint tudo
mányosan kiképezett, sokoldalú műveltséggel s nagy élettapasz
talással bíró szerző«. Ezek a feltételek — úgy érezte — senkiben sincsenek meg nagyobb mértékben, mint ő benne ; hiszen 42 éves volt, mikor első regénye megjelent, s ez a negyvenkét év a leg
változatosabb emberi életpályák egyikét foglalta magában ; előkelő származása, katonai élményei, idegen országokban t e t t
1 Lásd Gyulai Pál ismertető czikkét Kemény regényei- és beszélyeinek III—IV. kötetéről: Pesti Napló 1854. márcz. 2, — V. ö. Jósika: Emlékirat.
IV. k. 136. 1.
utazásai, kora nagy eseményeinek és embereinek közelről szem
lélése, kivált bécsi tapasztalatai, szerelmi kalandjai, nagy olva
sottsága : úgyszólván versenyen kívül emelték őt. E sok előny keretén belül volt különösen egy t á r g y k ö r : Erdély nemzeti múltja, melyet származása és alapos tanulmányozás folytári kitűnően i s m e r t ; ehhez fűződtek legnagyobb írói sikerei, s méltán hihette, hogy mindaddig nem kell diadalmas versenytárstól félnie, mig mindama föntebb felsorolt előnyökben t ú l nem szár
nyalja valaki. Kemény Zsigmondra — »az ítészét beczéjére« — kezdett nagyon féltékenykedni, mint a kiben megvolt a kellő életkor, sokoldalú műveltség, Erdélyre vonatkozó szak
ismeret ; de megnyugtatta az a körülmény, hogy Kemény nem világfi,1 s így mégis csak nagyon mögötte marad neki (Jósikának) ; Kemény stílusa és előadásmódja szintén elég kezesség volt arra nézve, hogy a nagyközönségnek soha
sem lesz »beczéjévé«.
A veszedelmes versenytárs egy huszonöt éves, szelid, kék
szemű ifjú lett, a ki színét sem l á t t a még Erdélynek, történeti kutatást sem végzett, de — megírta Erdély aranykorát. Az érde
mekben gazdag, öregedő mágnás, a ki tizenkét éven át elismert feje volt szépprózai irodalmunknak, csakhamar sejteni kezdte, hogy vesztett ügye van ; tapasztalhatta, hogy a népszerűség porondján való futtatás közben az életkorból és a tudós modor nehéz fegyverzetéből minél kevesebb : annál jobb. Igen, Jókai fürge uralomrajutásával vált igazán véglegessé és reménytelenné Jósika száműzetése. Az uralomhoz vezető lépcsők között a Csatakéfek u t á n az Erdély aranykora következik ; ez utóbbi lépcső jobbadán a Jósika forgalomba hozta divat szerint épült, s ez a körülmény ad neki önértékén kívül jelentékeny irodalom
történeti érdeket is.
Tévedés volna azt hinni, mintha az Erdély aranykora előtt Jókaira egyáltalán semmi hatást sem t e t t volna Jósika. Kezdő író sohasem vonhatja ki magát egészen az egykorú ünnepelt irodalmi nagyságok tekintélye alól, kivált ha olyan rendkívül fogékony lelkű kezdő íróról van szó, mint Jókai. A negyvenes évek novellái, de különösen a Hétköznapok ez. regény némely mozzanatai — főként a személyek bemutatása, tömegleírások, egyes chablonos kifejezések stb, — már el-elárulják, hogy a fiatal mesemondó-lángész a Jósika nehézkes csizmájában tanulja a lépéseket ; a felnőtteket utánzó gyermek ösztönszerű művelete volt ez. De áz Erdély aranykora az első munka, a mely mintegy kényszerítette az olvasóközönséget, hogy párhuzamot vonjon a mester és a t a n í t v á n y között. Világosan ráismerhetett akárki
1 Ezt később (1865) így fejezi ki Jósika : » . . . Nagyon, de szembetüno-leg nagyon ismeretlen a royaume du Tendreben, és főszembetüno-leg szerelmi jeleneteiben valami oly nehézkes van, hogy ne mondjam, ügyetlen, mikép rögtön rá lehet az Izraelben ismeretlen theoreticusra ismerni...« Emlékirat IV. k. 137. 1.
3*
36 ZSIGMOND FERENCZ
Jókainál a téma rokonságán kívül a Jósika-féle technika egész szertárára, de azért lépten-nyomon kitetszett, hogy a két költői műhelyben más-más irányelvek a vezetők. A különbséget semmi esetre sem szabad egyoldalúlag Jókai javára elkönyvelni.
Műfaji korrektség, költői műgond, komoly czéltudatosság, korhűség szempontjából az Erdély aranykora, s ennek 1853-iki folytatása, a Török világ Magyarországon, oly gyenge alkotás, hogy határozottan alatta marad Jósika első, sikerültebb törté
neti regényeinek. Jókainál a történelem biztos talaja össze
olvad a képzelet egének meseszerű tüneményeivel, mint a hogy a Feszty-körkép előterének kövei és gerendái belevesznek a festői távlatba, a nélkül hogy az átmenetet könnyen észre lehetne venni. Valahányszor Feriz béget és Azraélet fellépteti az író, mintha mindannyiszor összetévesztené Apafi és Thököli korát a Hafiz ragyogó mondavilágával; viszont néhol egy-egy elfeledhetetlenül kitűnő alakot és jelenetet rajzol. Az anachro-nismus nem annyira az adatokban van, mint inkább a fel
fogásban, a cselekvény egész hangulatában, de ez az egyes korszakokkal keveset törődő mesei hangulat sokszor meglepő sikerrel aknázza' ki a szív-világ általános emberi vonásait . . . így változott át nálunk is a divatos, népszerű történeti regény a szabadságharcz u t á n ; Jósika műfaja így lett könnyebb faj
súlyúvá, de egyúttal még érdekesebbé a Jókai kezében ; a
»magyar Scott Walter«-t így váltotta fel a »magyar Dumas«.
Ez az utóbbi elnevezés inkább csak tetszetős ugyan, mint igaz
ságos, de a Dumas-hatást, mint Jókai előadásmódjának gaz
dagodását tudomásul kell vennünk már itt, első világos jelent
kezésekor : az Erdély aranykorában.
Az Erdély aranykora és a Török világ itt tulaj donképen csak Jókai előbbi műveihez való viszonyukban érdekel ben
nünket, csak mint írónk fejlődésének egyik lánczszeme. E két munkából győződött meg az olvasó közönség, hogy Jósika immár a hazai t á r g y ú történeti regény terén sem pótolhatatlan ; s h a szívesen ismerte fel bennük közönségünk azokat a tulajdon
ságokat, melyek addig szinte kizárólag a Jósika nevével voltak összeforrva : még nagyobb örömmel állapította meg, hogy a Jósika-genreben is érvényesíteni tudja Jókai a színes kép
zeletnek és az előadás művészetének azt az egyéni varázsát, mely már szabadságharcz előtti műveit is hatásosakká tette, legutóbb pedig a Csataképekben ragadta el az olvasókat. A Csata
képektől alig egy év választja el az Erdély aranykorát, nem csoda hát, ha ebbe is — sőt a Török világba, is — átszivárgott valami a Csataképek motívumaiból és hangulatából; nem csoda, ha az író és a feltámasztott fejedelmi múlt közé odatolakodik néha a közelmúlt rémes emléke, mely ott borongott a kedves Erdély fölött, s a sötét ellentét révén még fényesebbnek m u t a t t a a X V I I . századi »aranykor«-t. Valóban, Bánfi-Hunyad hősi
védelme a török ellen (Erdély aranykora 186—198. 1.) a maga egészében beillenék a Forradalmi és csataképek közé, ha a törökök helyébe oláhokat gondolunk ; Viz aknainé dicső harczos szelleme és hősi halála ugyanazon lelkes közeli emlékek hatása alatt íródott, mint az Erczleány, Székely asszony stb. ; ez idő-tájt Jókainak történeti novellái is (Rozgonyi Czeczüia) a szabad-ságharcz élményeitől felmagasztalt idealizmus t e r m é k e i ; Bánfi-Hunyadot a történeti regényben is csak parasztok és nők védik,
»de a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezé
ben jó fegyver a fejsze és a kasza« — egészen az a háttér, mint a Csataképek egyik-másik darabjáé. A Török világ Kökényesdi Feri nevű haramiavezére szintén szabadságharczi reminiscentia : a Szenttamási György Rózsa Sándorának múltba vetített m á s a ; pl. a két rablóvezér alföldi tanyájára való eljutás is teljesen azonos czerimóniához van kötve : . . . »Ha igazat beszéltél, jöjj Félegyházára, ott a vendéglőben ül reggelenként egy ránczos képű szegény legény . . .«, az majd útbaigazít — mondja Rózsa Sándor Szenttamási Györgynek ; Kökényesdi azonmód üzeni Szénásitól a szatmáriaknak : »Menjen el Püspök-Ladányba, ott szóljon be a legutolsó házhoz jobbra, az majd útbaigazítja ...«
Az ilyen apróbb részleteken kívül a nekibúsult lírai hevület tüze is t ö b b ponton összeforrasztja e két történeti regényt a Csataképek friss alkalomszerűségeivel, a tárgyilagosság művészi függetlenségét a hazafiúi czélzat korlátaival.