A két kötet nyelvi, prozódiai és műfaji sajátosságai

Az Actiones comicae kötet szövegeinek sajátosságai igen különösek, s nemcsak poétikai, hanem nyelvi és műfaji szempontból is: a darabok erősen eklekti-kus képet mutatnak. Először is a komédia fogalmának értelmezésében lá-tunk érdekes polifóniát. Az első hat dráma csupán a végkifejlet értelmezé-se alapján tekinthető a hagyományos értelemben komédiának: mindegyik a megtérés ill. a bűn és bűnhődés szempontjából tekintve pozitív végkifej-letű. Az első öt dráma az iskolai színjátszás azon vonulatába illeszkedik, amely az Ószövetségből ill. az Ószövetség idejéből elevenít fel történelmi eseményeket, amelyek egy adott uralkodó működéséhez, hatalomra kerü-léséhez ill. bukásához kapcsolódnak (mint a Sennacherib, az Exaltatio és a Jekoniásként emlegetett, valójában Joachim megszabadulásáról szóló da-rab), vagy exemplum-jelleggel építik fel a drámai akciót (mint a Szent Vi-tusról szóló és a Divitiae…). Tematikájuktól függetlenül két esetben a szerző maga tragico-comoediaként jelöli meg műve műfaját: a Sennache- rib és a Szent Vitusról szóló dráma esetében. A 18. század modernebb ten-denciáit képviseli a Zápolya János és Bebek Imre magyar történelmi témáját feldolgozó szöveg. Ezekben a drámákban a végkifejletben helyre álló erköl-csi világrend mint pozitív végkicsengés mutatja a korszak komédia-fogalmá-nak poétikai érvényesülését, és a tragédiáktól való elkülönülését. Egyébként a komédia mind témájában, mind a szereplők társadalmi rangja tekinteté-ben, mind az ebből következő nyelvi rétegek megjelenítésében megegye-zik a tragédiák jellemzőivel. A modern értelemben vett komédiát, amely a 18. század második felében felekezeti és rendi hovatartozásra tekintet nél-kül teret hódít, az utolsó, hagyományosan Rusticus imperans címen emlegetett vígjáték-fordítás reprezentálja. Ez a szöveg így alapvetően más műfaji, poéti-kai sajátosságokat hordoz, mint a két gyűjtemény korábbi 12 szövege.

Ha mindezt műfaji meghatározásként fordítjuk le, akkor a késő középkori poétika tudományán alapuló oktatási koncepcióhoz jutunk, amely nem az arisztotelészi előadás- vagy beszédmód, hanem a cselekmény folyama, tehát a végkifejlet alapján határozza meg az irodalmi műveket. A középkori hagyo-mányok poétikai követése mellett a prozódiai sajátosságok éppen a moderni-záció folymatát mutatják: a verses forma elhagyása épp az Actiones kötetek-ben érhető tetten: az Actiones tragicae első, 1775-ös drámájában próza és vers váltakozik, a váltásokat nem tudjuk indokolni. Az 1776-ossal kezdve a többi

öt darab azonban szigorúan prózaformában készült – látványos tehát a sza-kítás a csíksomlyói formahagyománnyal. Néhány esetben bizonytalan, hogy a prózai szöveg versesre vált-e, mert az írásképben nem különül el, máskor viszont ez egyértelműen eldönthető: ilyenkor kórus vagy énekbetét követke-zett. Érdekes, hogy a jelzett, a prózától elkülönített énekek már nem a Liber exhibens actiones parascevicas passióiban feltűnő egyházi, vallásos népénekek, amelyek legtöbbje Kájoni János gyűjteményében megtalálható; ezek az újabb dalok ismeretlenek az egyházzene kutatói számára.

Hasonlóan egyfajta átmenetiséget mutat az Actiones comicae-kötet nyel-vi és prozódiai sajátosságokban is: szövegei, a passióktól eltérően, alapve-tően prózában íródtak. A kórusokban ill. a prológusokban és az epilógu-sokban tűnik fel csupán a verses forma. Kivételt jelent azonban a Szent Vitusról szóló darab, amely alapvetően prózában íródott, de viszonylag gyakran ingadozik a szöveg a vers és a próza határán, azaz néhány sor erejéig ritmikus prózában ill. hangsúlyos, két vagy négyütemű tizenkette-sekben szólalnak meg a szereplők.

A nyelviség kérdése ugyancsak az Actiones comicae esetében mutatja az átmenetiség/átalakulás folyamatát: míg az Actiones tragicae szövegei tel-jességgel magyar nyelvűek, addig a másik gyűjtemény fokozatosan tér át a latinról a magyarra.

Az első dráma, amelyre Sennacherib címmel hivatkozunk, kétnyelvű, latin és magyar, méghozzá a latin nyelv primátusa elvitathatatlan: csak a prológus és az epilógus magyar nyelvű, valamint minden scena, azaz jelenet előtt ma-gyar nyelvű prológus foglalja össze a jelenet történéseit.

A Szent Vitus szintén kétnyelvű, de itt a magyar nyelv kerül előtérbe: há-rom scena és egy chorus kivételével a szöveg magyar. Különösen a chorus nyelvi váltása érdekes, mivel a két első felvonást magyar chorus zárja, és csak a harmadikban váltja ezt latin nyelvű zárlat, majd a negyedik felvonás után magyar epilógus vonja le a tanulságokat.

Nyelvi megoldásait tekintve a Divitiae alapvetően magyar nyelvű, de több jelenete teljesen latinul íródott: az 1. felvonás 2. jelenete, a 2. felvonás 1. je-lenete, a 3. felvonás 1. jelenete és a 4. felvonás 1. jeje-lenete, azaz minden felvo-násban 1–1 jelenet.

Tehát egy köteten belül, nyolc év drámatermésén keresztül látjuk az átala-kulást, amelynek folyamán az iskolai színjátszás fokozatosan vált a latinról anyanyelvűre: előbb csak éppen számol a latinul nem tudó nézőkkel, és csak a paratextusokban használja a tanuló ifjúság és a közönség közös nyelvét, a magyart, majd egyre inkább a latin nyelv gyakorlása helyett ez a közös neve-ző, az anyanyelv kapcsolja össze a játszókat és a nézőket.

Az Actiones tragicae a komédia-kötethez képest is továbblép: latinul csupán a szerzői instrukciók és a címet magyarázó idézetek, mottók olvashatók, ezen túl minden szöveg magyarul hangzik fel.

A kötet teljes címe is a tragédiára utal (a szerencsétlen végkifejleten alapuló műfajmeghatározás szerint): eszerint a cselekmény alapját Krisztus halála il-letve az evangéliumok és más szent szövegekben leírt, szomorú misztériumok adják, a zárlatban pedig az isteni igazságszolgáltatás és kegyelem példáit lát-juk.²⁵ Ezt az osztályozást követi erősen egyszerűsítve az Actiones tragicae is, azaz rosszul végződő történeteket mutat be drámai formában, szerencsétlen sorsú, vétkes szereplőkkel.²⁶ Ez a tragédiákban alapvetően kétféleképpen va-lósul meg: vagy a jók gonoszok által okozott szenvedése és halála áll a darab középpontjában, és a jók bukását hozza a tragikus zárlat (amely többnyire a rosszak bűnhődésével párosul, de a hangsúly a pozitív szereplők szenve-désére kerül); vagy a gonosz szereplők bűnbánatával ér véget a darab, de ez a bűnbánat a dráma világában túl későn következik be, és itt az időténye-ző a legfontosabb, mert a kései megtérés már nem vezethet megbocsátáshoz, a következménye büntetés, bűnhődés. Ugyancsak fontos tragédiai sajátosság, hogy a szereplők magasrangúak, és többnyire királyi udvarban, uralkodói környezetben játszódik a drámai akció. E darabok láthatóan hasonlítanak a középkori értelemben vett tragédia sajátosságaihoz, hiszen a bűnösök meg-térnek, de az elkövetett bűn következményeként megjelenő bűnhődés miatt mégiscsak tragédiaként kezelik a szövegeket a gyűjtemény szerzői.

A tragédiák tematikája alapján két csoportra – három történeti tárgyú és három moralitást idéző, tanulságos hétköznapi történetre – osztható a kö-tet: (1) A történeti tárgyúak királyi, előkelő szereplői megfelelnek a tragédia

25 “Actiones tragicae sanctissimam Domini et redemptoris nostri passionem ac mortem, aliaque sacrae et evangelicae historiae mÿsteria lamentabiles casus in ea signatos, Divinaeque Justitiae ac misericordiae exempla piae Christi-fidelium meditationi et compunctioni scenice proponentes.”

Muckenhaupt 1999, 112.

26 A műfajértelmezésről l. még: Alszeghy-Szlávik 1913, 34–36.

középkori és humanista értelmezésének. (2) A hétköznapi szereplőkkel be-mutatott hétköznapi cselekmény azonban nem teljesíti a középkori követel-ményt, miközben erősen tovább viszi a passióskötet moralitás-hagyományát, de két fontos kihagyással: nem jeleníti meg, még utalásszerűen sem, a szen-vedéstörténetet, és nem hoz színre allegorikus alakot. (Ez alól vannak kivéte-lek, az allegorikus réteg olykor érzékelhető, különösen az istentelen gazdag-ról szóló 1777-es nagypénteki drámában, ahol a Legatus egyszerre valószerű és – a halál követeként – allegorikus figura.)

A két Actiones-kötet a rendkívül gazdag, 18. századi csíksomlyói dráma és színjátszó hagyomány utolsó virágzó évtizedét, egyszersmind átalakulá-sát illetve elhaláátalakulá-sát dokumentálja. A kötetek anyagát a Ferences iskola- drámák kritikai kiadásának ötödik kötetében jelentetjük meg (Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század 6/5.). Tanulmányunk egyben indoklás is arra vonatkozóan, hogy az előző gyűjtemény, a Liber exhibens actiones paras-cevicas anyagának (részben, az 1721−1751 közötti periódusban)időrendi köz-lési módját elvetjük; a két külön Actiones-kötet szövegeinek közreadásakor kronológia helyett a szerzői koncepciót és poétikai rendet követjük, erősebb és organikusabb kötetkompoziciós elvként tételezve ezt.

Actiones comicae and Actiones tragicae: the last dramas of the final period of Csíksomlyó theatre

Following the volume of Liber exhibens containing 48 passion plays of 1721–

1774, two other volumes were copied in the monastery of Csíksomlyó between 1773–1780: Actiones comicae and Actiones tragicae. The 13 dramas of the two volumes show the tendency of gradually leaving behind the older tradition of religious dramas, devotional genres, and Latinism. The title of the volumes refer to the medieval notion of comedy and tragedy, i.e., a plot with a happy or tragic ending. Still, one can find some special concept of tragic or comic plots.

The performances kept the tradition: most tragedies were performed on Good Friday following the passion play tradition, and the comedies were performed