„Ott vagyok a másik mellett
,
fogom a kezét
,
és együtt emelkedünk... ”H ofher J ó z s e f S J a z ezredfordulón kezdett cigányokkal foglalkozni.
A Sajó menti kistérségtől kezdődően
,
Csobánkán,
Tápiószecsőn keresztül B u dapestig változatos cigánypasztorációs kezdeményezésekben vett részt. H ivatásáról
,
cigány közösségekben végzett szolgálatáról kérdeztem.H ogyan került kapcsolatba a cigánysággal?
Véletlenszerűen. A jezsuita képzés folyamán, a noviciátusban van egy időszak, amikor a jelentkezők szociális segítőmunkát végeznek. Ezzel próbálják egy kicsit szociálisan érzékennyé tenni a jövendő jezsuitákat.
Ez a próbaidő olyan jellegű kihívásokat jelent, amilyen területen később a jezsuita valószínűleg nem fog tevékenykedni, mégis szembesül olyan társadalmi problémákkal, mint a hajléktalanság, a fogyatékosság, a me
nekültkérdés és minden egyéb. Sok terület volt, amely kínálatként ott volt előttem. Engem a hajléktalanszolgálat érdekelt, és közben cigány közösségekben is előfordultam, így kezdett érdekelni ez a munka. Hosz- szú ideig dolgoztam klerikusokkal. Papnevelő intézetben lelki vezető, a noviciátusban pedig magiszter voltam. Amikor ez a munka befejeződött, felajánlották számomra, hogy választhatok magamnak egy új működési területet. Jeleztem, hogy szociális irányba mozdulnék el. így kerültem Miskolcra, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy én cigányokkal fogok foglalkozni.
Az interjú e kötet számára készült 2012-ben.
Ekkor találkoztam Kuklay Antallal, aki akkor indított egy projek
tet: hátrányos helyzetű családokkal, gyerekekkel foglalkozott Köröm községben. Csatlakoztam ehhez a munkához. Kuklay említette: „Ez gondviselésszerű, hogy itt vagy. Gyere, mert nagy szükség van rád, és meglátod, hogy jól érzed majd magad.” Valóban, három és fél évet ott is ragadtam a Sajó mentén, Köröm, Girincs, Kiscsécs falvakban, és őt segítettem ebben a tevékenységben. így kezdődött el a történet.
M iből állt ez a szolgálat?
Engem a cigány családok helyzete érdekelt. Gyerekekkel foglalkoztunk, így gyakorlatilag az asszonytársadalommal kerültem kapcsolatba. Ők nagyjából egész nap otthon voltak a gyerekekkel. A férfiak jöttek-men- tek, próbáltak munkát keresni maguknak. Egyre inkább láttam, hogy a gyerekek mellett a felnőttekkel is törődni kell, mert hiába foglalkozom a gyerekekkel, mikor hazamennek, ugyanaz az állapot, környezet várja őket, amiben korábban is éltek. Ha a szülőket nem tudom motiválni, hogy ők is próbáljanak változni, akkor a gyerekeket hiába igyekszünk segíteni a tanulmányokban és sok egyéb területen, nem lesz hatásos.
Legalábbis én azt látom, hogy a legtöbb esetben a fiatalokra, gyerekek
re fordított energia - ha nem foglalkozunk párhuzamosan a család
dal - nem hoz eredményt. Nincs meg az a hatásfoka, amit az ember elvárna, amikor energiákat fektet a gyermekek nevelésébe, oktatásába.
Kimondottan a családok életminőségét próbáltuk javítani, növelni. Ez volt az én vízióm (ösztönösen), de úgy érzem, ez jó irány volt, s később hatásosnak bizonyult. Ha a szülőket sikerült egy picit motiválni, akkor ők is motiválták a gyereket, hogy rendesebben járjon iskolába.
Hogyan m otiválták a szülőket?
Először szociális segítőtevékenységen keresztül. Amikor láttam, hogy anyagi gondjaik vannak, a hónap második felére már kimerülnek a forrá
saik, meghívtam őket a közösségi házba, és ott együtt főztünk. Szervez
tünk nekik egy főző-varró lehetőséget. Én voltam velük. Volt egy hölgy, aki patchworkvarrással foglalkozott, megtanította őket a kézi varrás alapfogásaira, elemeire. A ház be volt rendezve. Volt mosógép, lehetett
sütni-főzni, tehát amit egy normál háztartásban egy ember végezhet, azt tettük mi is együtt az asszonyokkal. Próbáltam egy igényt felépíteni bennük, hogy ők is törekedjenek arra, hogy rendezettebb legyen a la
kásuk. Függönyöket varrtunk az ablakokra, a férfiakkal körbevettük a telket, kerítést építettünk. Mindeközben rengeteg beszélgetés, emberi kapcsolat alakult ki.
És ekkor lassan-lassan rájöttek arra, hogy én lelkész is vagyok, és kérdezték, hogy „maga szokott misézni is?” . „Hát persze, szoktam.”
„Hát mi azt nem hisszük el.” „Hát jöjjenek el - mondtam - , tartsunk együtt egy misét!” Na, akkor kicsípték magukat. Volt egy mise, utá
na énekeltünk, táncoltunk. Ezután ebből rendszer lett. Néha hoztam filmeket, azokat megnéztük, beszélgettünk. Ettől kezdve a szombat délután mindig egy közösségi találkozás lett, ahová nagyon szépen felöltöztek. Tudták, hogy ez amolyan ünnep. Ezeken az alkalmakon megtapasztalták a személyi méltóságukat. Egész héten az anyagi prob
lémák voltak előtérben, de ez a szombat valahogy felhőtlen együtt- létté lett, ahol megélhették a maguk méltóságát. Egyenrangú félként, barátokként voltunk együtt. Velünk voltak a gyerekek, kamaszok is.
A férfiak elfogadták, hogy az asszonyok meg a gyerekek „mennek oda a kisházba”, és József atyával együtt vannak. Néha egy-egy férfi meg
jelent, a misére még be-bejövögettek, az utána következő programokon már annyira nem vettek részt. De figyelték, miről beszélgetünk: mindig vittem valami témát. Szerintem nagyon jól felépült ez az együttlét, és hiszem, hogy mentálisan, lelkileg is sikerült őket megszólítanom.
Akadt egy-két asszony, akik jobban odafigyeltek a család helyzetére.
M ár ahogy elindították a gyerekeket iskolába, óvodába - azt azért lehet látni, hogy egy asszony mennyire van a helyén. Voltak úgynevezett keresz
tény kisközösségek által szervezett hétvégék, például a Cursillo-hétvége.
Ennek során közösségépítéssel az egyházközség tagjait próbálják aktiválni, hogy a jelöltek jobban részt vegyenek a közösség életében. Megesett, hogy egy-két asszonyt elvittem erre a hétvégére. Kétágyas szobákban laktak a résztvevők, és volt, hogy az egyik cigány asszony egy orvosnővel lakott egy szobában. A családtagok „elájultak”, mikor otthon mesélte: „Képzeljétek
el, a szobatársam egy orvosnő volt, és tegezett, és mennyire kedves volt velem.. Nekik ez hatalmas élményt jelentett!
Hasonlóan a kirándulások, a nyári tábor: a sárospataki vár, Gyöngyösoroszi, Gyöngyös, Veszprém - ezeket a helyeket látogattuk meg. Gyerekekkel, egy-két segítővel a Balatonra is eljutottunk. Nagyon szerettek kirándulni. Itt néha-néha be lehetett csenni valami olyan jellegű programot, ahol megnéztünk egy várromot. A múzeumlátogatások már nem voltak annyira sikeresek.
Szép időszak volt ez. Azt mondanám, hogy szociális oldalról in
dultam, látva, érezve az ő mindennapos gondjaikat, problémáikat, és ebbe belépve aztán arra koncentráltam, hogy miként tudok itt valamit segíteni. Közben felfedeztem, hogy lelki-szellemi értelemben is együtt, közösségben lehetünk: beszélgethetünk, „kulturálódhatunk”, átbeszél
hetünk különböző témákat, filmeket nézhetünk. így formálódott ez a pasztoráció. Jó iskola volt...
M ennyi időbe telt, am íg elfogadták?
Ez gyakorlatilag pillanatok alatt megtörtént. Ők ráéreznek, ha valaki őszintén közeledik feléjük, vagy ha éppen ki akarja őket oktatni, nevel
ni akar, megjátssza a pedagógust, és mindig számon kéri őket. Nagy nyitottsággal közeledtem feléjük. A gyerekeken keresztül pillanatok alatt elfogadtak a felnőttek is, és sikerült jó kapcsolatot kialakítani.
A Sajó m en te után m elyik helyszín következett?
A következő helyszín... Jómagam soha nem foglalkoztam kimondottan cigánypasztorációval abban az értelemben, hogy kizárólag közöttük let
tem volna. Ez az első három és fél év volt az, ami közvetlenül ebben a kö
zösségben, közegben telt. Azt láttam, hogy a rendünkben hosszabb ideig nem lesznek társaim, akik velem tartanának ebben a szolgálatban. Mind a mai napig azt kell mondanom, hogy egyedül csinálom ezt a munkát.
Ekkor felmerült, hogy a Horánszky utcai házunk Budapesten - amely korábban a Rajk kollégium használatában volt - legyen többek között szociális központ is. Ekkor mondták, hogy „gyere vissza, itt van a nyolcadik kerület, itt is rengeteg cigány van, mit küszködsz ott egyedül,
meg hogyha itt leszel, akkor biztos, hogy előbb-utóbb a társak közül is lesz valaki, aki csatlakozik hozzád”. így visszajöttem. Megérkezésemkor kiderült, hogy egy évet csúszik az épület átadása.
Megkerestem az egyházmegyét, hogy van-e esetleg valami olyan jellegű munka, amihez csatlakozhatnék. Kaptam egy jelzést, hogy Csobánkán a plébános olyan súlyos beteg lett, hogy nyugdíjazták.
Csobánkán létezik egy jelentősebb cigány közösség. A község egyharma- da - 2500-3000 lakosból - cigány származású. Ide kaptam hároméves kiküldetést. Mivel pici a község, elvállaltam az ottani lelkészi feladato
kat is, a szentmisét és egyéb szentségi szolgálatokat is én végeztem. Ez nagyszerű időszak volt! Nagy szerencsém volt, hogy ott korábban egy bencés szerzetes egy szociális testvérrel, egy nővérrel kijárt a cigányok közé. Tehát volt már egy hagyománya, hogy a lelkész és a cigányok kö
zött van kapcsolat. Amikor odakerültem, egy tízéves vákuum után már sokan áücerültek a baptista egyházba, illetve különböző karizmatikus szabadegyházakba, de velük is jó kapcsolatom volt. Mindenesetre fel
elevenedtek a régi szálak családokkal, amelyekben a cigány nagyszülők közül páran még eljártak templomba. Óriási szerencsém volt, mert rög
tön az első nap, amikor odakerültem, egy cigány emberért mutattam be gyászmisét, aki új halott volt, és rögtön meghívtak a halotti torra. Nagy meglepetésükre én ezt el is fogadtam - gondolom, az elődöm ezt nem tette meg. Ez óriási szenzáció volt! Egy kocsmában volt a halotti tor, és gyakorlatilag rögtön az első napon, ahogy megérkeztem, délután az összes cigánnyal találkoztam Csobánkán. Ott volt az egész falu. Pillana
tok alatt elterjedt, hogy „eljött közénk”, mindenkivel „jattoltam”. Ők ezt nagy megtiszteltetésnek vették. Kiderült, hogy ez tényleg Isten ajándéka volt, mert ettől kezdve mindenki előre köszönt nekem az üzletben, itt- ott-amott, tehát nagyon jól indultak a dolgok. Jó kapcsolataim voltak.
Hála Istennek a csobánkaiak nem voltak olyan előítéletesek, mint más helyeken tapasztalja az ember. A községben már több évszázada éltek cigányok, ezért az itt élőknek sok jó tapasztalatuk is volt velük kapcso
latban. Nagyon nagy békében éldegéltek együtt. A világháború után kicsit felhígult a közösség, de volt sok jó cigány család, amelyek nagyon jól ismerték a magyarokat. Sikeres volt ez az időszak...
Ott is elkezdtem egy varrótanfolyamot az asszonyoknak, és szin
tén a családokat látogattam, őket próbáltam erősíteni. Akkor kezdtem egyre inkább abba az irányba menni, hogy miként tudnánk őket egy oktatásba bevonva erősíteni. Bár ott a gyerekek és felnőttek nagy része már elvégezte a nyolc osztályt - tehát inkább egy általános iskola melletti tehetséggondozásra volt szükség - , szerettem volna elindítani egy tano
dát. A plébániát erre a célra használtam. Berendeztem egy számítógépes termet, ahol megismerhették a technikát, szóval sok jó kezdeményezés indult a plébánia épületén belül is. A faluban a férfiak autodidakta mó
don kiválóan megtanultak kőműveskedni, ezért arra gondoltam, hogy indíthatnánk egy szakiskolát a piaristákkal összefogva. Próbáltam lob
bizni az ügy érdekében. A gyakorlati képzés kint lett volna Csobánkán, az elméleti tudást pedig a hétvégeken adták volna át a tanárok. Ezeknek a cigány férfiaknak a kisujjukban volt már a szakma, mégis, így lett volna egy szakmunkáslevelük, tudtak volna vállalkozóként dolgozni.
Csak közbejött a rendi küldetés... Volt egy kis zűr, egy vákuum a szegedi közösségünkben. Mivel én a szerzetesi éveim elején majdnem tíz évet töltöttem Szegeden, kérték, hogy menjek oda, és erősítsem meg a közösséget. így két és fél éves csobánkai szolgálat után elkerültem Szegedre. Megszakadt ez a nagy „szerelem” az ottani emberekkel. Utó
lag nagyon sajnálom, mert ott azért óriási lehetőségek lettek volna az
„építkezésre” ...
Ebben az időszakban találkoztam egy hölggyel, akivel együtt beindí
tottunk egy modellt azok számára, akik nem fejezték be a nyolc általánost.
Nagyon sokan vannak a cigányok közt, akik funkcionális analfabéták.
Lehet, hogy van öt-hat osztályuk, de nem tudnak rendesen írni-olvas- ni. Elfelejtették. Vagy vannak fiatal asszonyok, akik jól, szépen tanultak, de hatodikos, hetedikes korukban megszületett az első gyermekük, nem tudták befejezni az iskolát. Tehát őket szerettük volna segíteni otthoni környezetben, hogy elvégezzék a nyolc osztályt, és megadni a lehetőséget, hogy esetleg később egy OKJ-s képzéssel vagy valahogyan szakmához jussanak. Ezt dolgoztuk ki már a csobánkai éveim alatt. Ezek alapján végül Tápiószecsőn indult el ez a „Szeretet Iskola”. Kolléganőm ott lakott a közelben, ezért került ide a kezdeményezés, no meg a fogadókészség a
község részéről itt volt a legnagyobb. Amikor átkerültem Szegedre, onnan jártam Tápiószecsőre. Ez a modell két évig működött ott.
Utána jöttünk át Budapestre, ahol ugyanezt folytatjuk mind a mai napig. Most átültettük Miskolcra is „Lehetőségek Iskolája” néven, és úgy néz ki, hogy a IX. kerületben is elkezdődik egy hasonló program.
Még van két hely, ahol érdeklődnek ez ügyben, ők is szeretnék erősíteni a helyi cigányokat, hogy fejezzék be az általános iskolát, vagy ha elfelej
tettek írni-olvasni, akkor pótolják ezt a tudást. Az iskolával az a célunk, hogy felépítsük ezeket az embereket annyira, hogy mielőbb be tudjanak lépni egy másik képzésbe, és tanuljanak egy szakmát, ami megélhetést biztosít számukra. Olvasás, írás nélkül viszont erre semmi esélyük sincs.
Ebből a programból teljesen kiléptem, a kollégák folytatják a munkát.
Közben felkerültem Pestre, Kispesten lettem plébános.
Kik dolgoznak ezekben az iskolákban?
Gyakorlatilag két kolléganő, akik ezt főállásban irányítják, Miskolcon és Pesten. Rengeteg segítővel, önkéntessel dolgozunk, és meglepő módon nagyon sok nyugdíjas pedagógus és sokszor egyetemisták is jönnek, és belépnek a képzésbe oly módon, hogy minden felnőtt mellett ott vannak önkéntes segítőként. Személyre lebontott program szerint haladunk, mivel nem mindenki azonos ponton akadt el a tanulmányaiban. A szak
tanár ad egy-két szempontot, hogy mi az, amivel foglalkoznia kell az illetőnek, és a tananyag begyakorlása már a segítők feladata.Tehát ahány diák van, annyi segítő is, sőt néha több a tanár, mint a diák. Közben kiderült, hogy ez hihetetlenül erősíti a cigány-magyar kapcsolatokat is. Rájönnek a magyarok, hogy a cigányok ugyanolyan emberek, mint mi, ugyanolyan problémákkal. Közben emberi kapcsolatok, barátságok alakulnak. Ez nagyon nagy ajándék a társadalom szempontjából...
Hány növendékük van?
Ez nem egy látványos tömegmozgalom, de úgy félévenként tíz-tizenöt ember vizsgázik. A nyolc osztály után pedig pályázhatnak olyan pro
jektekre, ahol szakmunkásképzés folyik.
M i a feltétele a program ban való részvételnek?
A feltétel gyakorlatilag csak annyi, hogy aki jelentkezik, rendesen, becsü
letesen próbál részt venni ezeken az oktatásokon. Van egy szintfelmérés - elfogadunk olyanokat is, akik teljesen analfabéták. Egyáltalán, ha van benne ambíció, hogy szeretne megtanulni írni-olvasni, elvállaljuk.
Kik jelentkeznek?
Főként asszonyok, akik otthon vannak a gyerekeikkel, illetve olyan férfi
emberek, akik beléphettek volna egy szakképzésbe, de közben kiderült, hogy a matematikában vagy a magyar nyelvben vannak olyan hiányos
ságaik, amelyeket be kell pótolni. Ez a pótlás fél éven, egy éven belül megtörténik, és utána újból csatlakozhatnak a szakképzéshez. Tehát az a kényszer hozza el őket, hogy látják, hogy addig nem fognak tudni szakmát tanulni, amíg a hiányaikat nem pótolják valamilyen szinten.
A diákok java részét viszont egyértelműen asszonyok teszik ki gyerekek
kel. Ez magával hozta azt is, hogy az iskola mellett, ahol a felnőtteket oktatgatjuk, egy napközit is működtetni kell, mert sokszor a gyerekeket nem tudják hova tenni, ezért aztán hozzák magukkal őket. A tanítás alatt egy pedagógus játszik a gyerekekkel, korrepetálja őket, vagy míg anyu tanul, addig ők is elkészítik a házi feladatot. Az élet hozta magával, hogy ezeket a lépcsőket kiépítsük.
M ennyire kitartóak a „diákok”?
Ez eléggé változó. Mi utánam entünk a növendékeknek, főleg Tápiószecsőn. Biztos, hogy több mint a fele nem jött volna azoknak, akikkel indultunk, ha az első hónapban rendszeresen nem megyünk utánuk. Szinte napról napra bevittük őket az iskolába. Ha az illető nem jelent meg, kimentem, leültünk beszélgetni, készítettünk egy élettervet, hogy hogyan képzeli el az életét, mi szeretne lenni. És akkor kérdeztem, hogy mi van az álmaiddal, picim, itt fekszel az ágyban déli tizenkettőkor, így az álomból nem lesz semmi. Az idősebb asszonyok kirángatták őket.
Volt úgy, hogy hetekig naponta be kellett vinni a hallgatót, de aztán rá
szokott, a végén jött, sőt egy barátnője vagy egy nagynénje is. Sokszor a saját anyjukkal jöttek az asszonyok, hogy együtt csinálják az iskolát.
Érdekes módon voltak asszonyok, akik analfabéták voltak, de annyira meg akartak tanulni írni-olvasni, hogy bár volt munkájuk a kertészetnél vagy az erdészetnél, és reggel hat körül már kimentek, az árterületen fá
kat ültettek, de hazamentek délután kettőkor, lezuhanyoztak, megfőztek, és délután négyre bejöttek hozzánk, és este nyolcig ott ültek az iskolá
ban. Olyan akaraterő volt egy-kettőben, hogy lenyűgöző volt látni! Volt olyan nagymama, aki csak azért tanult meg olvasni, hogy az unokájának olvashasson mesét, és a nulláról indulva elvégzett három elemit. Nem is az volt a cél itt feltétlenül, hogy meglegyen a nyolc osztálya.
Számomra sokkal nagyobb eredmény, amikor valaki a tudásért, a presztízsért, az emberi méltóságáért tanul meg írni-olvasni! El tud olvasni egy újságot, nem tudják olyan könnyen becsapni - én ezt sokkal többre értékelem, mint hogy álbizonyítványokat összeszednek emberek. Volt, aki azt mondta, hogy „jattól nekem”, hogy jövő héten adjam oda neki a bizonyítványt. Mondtam neki: „Öreg, ez nálunk nem így működik.”
A 2011 szeptem berében indult Jezsuita R om a Szakkollégium lelki vezetője lett. M eséljen erről a szolgálatról!
A cigányság nyilvánvalóan csak úgy fog tudni előrelépni, ha az iskolá
zottság, képzettség terén sikerül jobban motiválni, és valós eredménye
ket ér el. Azt látom, hogy mindenki számára szükséges, hogy legyenek a közösségében olyan tekintélyszemélyek, akikre fel tud nézni. Hála Istennek a cigány társadalomban vannak olyan értelmiségi fiatalok, akik hihetetlen nagy küzdelem és szorgalom által a putriból felküzdötték magukat egy olyan szintre, hogy diplomát szereztek. De sajnos még kevesen vannak. Az ambiciózus fiatalokat próbáljuk segíteni azáltal, hogy létrehoztunk egy bentlakásos kollégiumot. A legtöbb cigány fiatal ma még levelezős képzésben és főleg szociális ágazatokban tanul tovább, kevés még a jogász, az orvos, a műszaki területen dolgozó értelmiségi.
A cigányság viszont csak akkor fog tudni lábra állni, ha a tudás minden területén lesznek olyan szakembereik, akik képesek lesznek maguk után húzni a népüket.
A szakkollégiumban lakó fiatalok érvényes felvételi papírokkal rendelkeznek, kapnak ösztöndíjat, próbáljuk őket támogatni, hogy a
tanulmányaikat valahogy be tudják fejezni. Vannak, akik óriási deficittel indulnak, de hatalmas akaraterő van bennük, és a hiányokat pótolni tudják. Vannak, akik könnyelműen eljátsszák ezt a lehetőséget. M inden
esetre ha valakiben van ambíció meg akarat, akkor igyekszünk segíte
ni, a kapcsolatrendszerünket megmozgatni, úgy alakítani, hogy legye
nek olyan támogatóik, akik segítenek eljutni a diploma megszerzéséig.
A diákok egész nap ott élnek a többségi egyetemista fiatalok között, de azért ha bejönnek a kollégiumba, azonos temperamentum, vérmérséklet fogadja őket. A kollégiumban már nem kell a magyarok közt viselkedni, itt otthon lehetnek. Picit az lenne a cél, hogy ha hazajönnek este, pihenje
nek. Az ember hazamegy a munkából, leveszi a cipőt, és papucsra váltja.
Lazábban viselkedik. Fontos, hogy ne kelljen állandóan és mindenhol megfelelni.Tehát a bentlakónak a kollégiumi társai is cigányok, akikkel hasonló kultúrában nőttek fel, nem kell magyarázkodni, hogy most m iért csinálom ezt, vagy szorongani, hogy most mit gondol rólam a másik, szóval ilyen apróságok, amik viszont sokat jelentenek a min
dennapokban. Másnap pedig megy tovább, és csinálja a maga dolgát.
Vannak nehézségek, ez kétségtelen. Együtt élünk, nyilvánvalóan min
denki hozza az otthoni szokásait. Maga a cigány társadalom nagyon
denki hozza az otthoni szokásait. Maga a cigány társadalom nagyon