Bevezetés
„A gyermeküdülők úgy hasonlítanak egymásra, mint a kétkilós kenyerek vagy a kökörcsinek; aki egyet ismer, valamennyit ismeri. Aki pedig elsétál mellettük, azt hihetné, hogy óriási méhkasok. Csak úgy zúgnak a nevetéstől, kiabálástól, pus-mogástól és kuncogástól. Az ilyen gyermeküdülők a gyermekboldogság és jókedv méhkasai. […] Néha persze, úgy estefelé, le-lehuppan a honvágy szürke törpéje a hálóterem ágyaira, elő is húzza zsebéből szürke számtanirkáját és szürke ceruzá-ját, s komoly képpel összeszámolja a gyermekkönnyeket, az elsírtakat meg az el nem sírtakat is” - kezdi Erich Kästner (1958: 7) a két Lotti történetét. A történe-tet, amelyben egy nyári tábor életeket változtatott meg. Luise és Lotte számára a tábor az önfeledt szórakozás, az új barátságok, sőt az új testvér és család meg-születésének szimbólumává vált. Szerencsés gyerekek. Azonban nem minden-ki mondhatja el magáról ugyanezt, hiszen vannak, aminden-kiknek a táborban töltött napok nem jelentenek mást, csak várakozást. Várják, hogy vége legyen. Ennek persze számtalan oka lehet. Gyakran az otthon hiánya, a szülőkről való levá-lás nehézségei eredményezik az elvágyódást. De szintén ilyen gyakran előfor-dulhat, hogy egy „rossz” tábori közösség, vagy egy nem megfelelő táboroztató pedagógus tevékenysége vezet a negatív érzések kialakulásához. Ilyenformán a táborozás – a kezdeti lelkesedés ellenére is – bármikor pokollá változhat.
Szülőként talán nehéz elképzelni, hogy egy tábor, „ahol mindent szabad, amit ott-hon nem”, a gyermek számára akár szenvedés is lehet. A szülők gyakran elfelej-tik, hogy az iskola és a tábor között óriási hasonlóság áll fenn, s a tábor nem csak a szabadság és az önfeledt időtöltés helyszíne, hanem az komoly cél-, eszköz-, és feladatrendszerrel rendelkezik. A táborozás és a táboroztatás lényegében ugyan olyan pedagógiai folyamatot teremt, mint az iskolába járás és az ott végzett okta-tás: megegyeznek a folyamatot meghatározó alapvető tényezők, például annak résztvevői (a pedagógus/a táboroztató, a diák/a táborozó és a szülő), valamint a folyamathoz rendelt pedagógiai/nevelési célok egyaránt. Egy megfelelően meg-konstruált és működő pedagógiai folyamat esetén – ahogy ez az iskola kapcsán is elmondható – a gyerekek érzik és felismerik, hogy a tábor értük van, az ő jóllétüket is szolgálja. Azonban, ha ez nem történik meg, a gyerekek könnyen sérülhetnek a folyamatban, s ún. fekete pedagógiai jelenségek kerülhetnek elő-térbe. Azt, hogy mi tekinthető fekete pedagógiai hatásnak, elsősorban a tanulói, táborozói élményekből lehet visszakövetkeztetni.
A következőkben a fekete pedagógiai hatásrendszer, valamint a hozzá kapcso-lódó bullying jelenség fogalmi kereteit kívánom tisztázni, majd tábori keretbe helyezni.
A fekete pedagógia és a bullying fogalmi keretei
„Fény mellett az árnyék” – tartja a neveléstudományi szakirodalom a fekete pe-dagógia jelenségéről, utalva ezzel arra, hogy a pepe-dagógiai tevékenység fontos-sága és hasznosfontos-sága mellett, ideje komoly figyelmet fordítani annak negatív, hátráltató hatásaira is (Vincze, 1991: 213). Bár a fekete pedagógia mint konkrét fogalommeghatározás, csak a XX. század második felétől érhető tetten diszcip-lináris keretek között, maga a cselekvés és a hatás, amit magába foglal, egyidős a nevelés történetével. Ez a fajta pedagógiai aktus a gyermek alárendelt sze-repéből indul ki, vagyis olyan közegben valósult, és valósul meg napjainkban is, amelyben a felnőtt a gyermek fölé helyezi önmagát és úgy határozza meg, hogy ő a gyermek előrehaladásának és túlélésének a kulcsa. Széles skálán he-lyezhetők el az ide sorolható ártó magatartásformák: a súlyos büntetésektől egészen az édesgető majomszeretetig. S amiért igazán fontos a nevelésnek erről az oldaláról is beszélni, az az, hogy ennek hiányában, valótlan képet állítanánk a mai, és a mindenkori, pedagógiai valóságról (Hunyady és társai, 2006). Hiszen mindannyiunk számára egyértelmű az a tétel, hogy a gyermek testi-lelki-men-tális egészsége a pedagógiai folyamatok minőségén múlik, de ennek kapcsán elsősorban annak jótékony hatásai kerülnek előtérbe. Ritkán fogalmazódik meg az emberekben, hogy a család és az iskola milyen kárt képes tenni a gyermek fejlődésében (szerencsére elmondható, hogy egyre inkább szakmai diskurzus tárgyát képezi ez az aspektus is).
Az elmúlt 40 évben számtalan ’fekete pedagógia’ meghatározás született, ame-lyek bár a hosszútávú negatív hatást vették alapul, mégis különbözően hatá-rozták meg a fekete pedagógia tárgykörébe tartozó elemeket. Van olyan állítás, amely a gyermekek kiszolgáltatottságával való visszaélést tekinti a legmegha-tározóbb sajátosságának (Pukánszky, 2001), egyesek kommunikációs tevé-kenységként írják le (Krumm, 2003), mások pedig olyan nevelési módszernek tartják, amely a gyermeki elevenség elnyomására törekszik (Miller, 2002). Ta-lán egyik sem fedi le teljesen, hogy mi is tartozik valójában a fekete pedagógiai hatások körébe. Tanulmányozva ezeket az állításokat, úgy gondolom, hogy a fekete pedagógiát nem lehet egy adott tárgykörre, egy adott motivációra vagy célrendszerre korlátozni, hiszen a probléma önmagában nem fekete és fehér.
Erre alapozva a Hunyady és társai (2006) által meghatározottakkal azonosul-hatunk, miszerint a fekete pedagógia egy hatásrendszer. Ennek tükrében ők így fogalmazzák meg saját definíciójukat: „a „fekete pedagógia” a tudatos és a nem-tudatos pedagógiai hatásrendszerből származó olyan közös diszfunkcio-nális részhalmaz, amely időben távolra ható módon is negatív nyomot hagy a neveltben, testi-lelki-szellemi egészségét veszélyezteti, vagy éppen sérülést okoz,
s amely spontánul vagy támogató körülmények között felidézhető” (Hunyady és társai, 2006: 14.).
Amikor az említett hatásokat vonjuk elemzés alá, akkor fontos különbséget ten-nünk a megélt és az átélt hatások között, amelyek jellegük tekintetében eltérnek egymástól. Megélt hatásoknak nevezzük az ártalmak azon típusát, melyek ártó hatásúak, azonban az érintett úgy tekint rájuk, mint az élet hétköznapi velejá-róira (pl. a szülőknek való megfelelési kényszer). Az átélt hatások között azokat az ártalmakat tartjuk számon, amelyek a gyermekből azonnali érzelmi reakciót váltanak ki és a negatív élmény intenzív megéléséhez vezetnek. Ezek az átélt élmények azok, amelyek felnőtt koráig is elkísérhetik az egyént, és amelyek egyértelműen fekete pedagógiai hatásként azonosíthatók. Mindezek mellett fontos elmondani, hogy a fekete pedagógiai hatások kategóriája nem a szán-dékos ártásra épül, hanem elsősorban az érintett személyisége, élettörténete által „feketének” ítélt történéseket foglalja magába (Hunyady és társai, 2006).
Így előfordulhat, hogy ami az egyik gyermek számára sértő és negatív hatás, az a másik számára említésre sem méltó. Az ilyen jellegű ártalmakat – amelyek csak egyes gyermekekre vannak hatással – nevezi a szakirodalom relatív ártalmak-nak, míg a minden gyermekre hatást gyakorló tényezőket abszolút ártalomnak tekintjük (Gáti, 1982). Abban a pedagógiai folyamatban, amelyben a gyermekek nap mint nap részt vesznek, az elsődleges ártalomforrásnak a pedagógusok, va-lamint a tanulótársak, a kortárscsoport tekinthető.
A pedagógus
Ha a korábbi fogalommeghatározást a pedagógusokra redukáljuk, akkor a kö-vetkező állítás fogalmazható meg: „A fekete pedagógia a tanár minden olyan stratégiai tevékenységét, nevelési módszerét felöleli, mellyel akár egész életre szó-ló negatív élményekkel akadályozhatja diákjai szellemi és lelki fejlődését” (Sza-lontai, 2010). Bármilyen hihetetlenül is hangozhat, a legjobb, a legodaadóbb pedagógusok is képesek életre szóló sebeket ejteni a növendékeikben. Hiszen ahogy az korábban is említésre került, nem mondható ki egyértelműen, hogy a pedagógus rossz, vagy hogy a gyermek rossz. Egyszerűen csak vannak pillana-tok, alkalmak, amikor nem vagyunk „jók” egymás számára, ilyenkor nagy esély van rá, hogy valamiféle negatív hatású pedagógiai aktus megy végbe. Ugyanis ahhoz, hogy valami a fekete pedagógia címkével legyen felruházva, nem kell, hogy rendszeres, hosszú időn át fennálló sértegetés, bántalmazás legyen, ehhez egyszeri előfordulás is bőven elegendő. Sőt, a fekete pedagógiából a cselekvés tudatossága is hiányzik. Vagyis egy óvatlan pillanatban elejtett megjegyzés is képes hosszútávra beépülő, ártó hatásként működni. Vannak azonban olyan pedagógusi gyakorlatok, amelyeket nem az egyszeri előfordulás jellemez. Ezek a fekete pedagógia legjellegzetesebb, így minden esetben, minden gyermeket, negatív módon befolyásoló magatartásformák (Fodor, 2006). Ezek a típusok – felsorolás szintjén számba véve – a következők:
• Az idomító: célja, hogy megsemmisítse a gyermek tudatosságát, értelmét és kreativitását, ezáltal bizonyos ingerekre választ adó beidegződéseket alakít-son ki a résztvevőben, fő eszköze a parancsolgatás.
• A félrenevelő/egyoldalú nevelő: túlzott büntetés, nyilvános megalázás, a gyermek iránti ellenszenv, ellenkező esetben pedig totális megengedés, túljutalmazás jellemzi; mindkét eset káros, ugyanis a súlyos büntetések a gyermek önbecsülését rombolják, míg az állandó jutalmazás önbizalom-túl-tengéshez vezet.
• Az indoktrináló: csak a saját nézeteit hajlandó közvetíteni és elfogadni, el-lentmondást nem tűr a gyermekek részéről: elnyomja a gyermekek kritikai gondolkodását és nincs tekintettel a szabad akaratra.
• A manipuláló: tudatosan törekszik a gyermekek értékrendjének megváltoz-tatására, számos esetben (kéretlenül) beleavatkozik a magánéletükbe, nem törődik a gyermekek autonómiájával.
• A propagandista: célja a „hívek toborzása”, egy adott társadalmi csoport el-veit, eszméit terjeszti, azok igazságtartalmáról és támogatásáról szeretné meggyőzni a gyermekeket.
• A fanatizáló: erőteljesen manipuláló, egy tárgykör iránti teljes elkötelező-dést kíván kialakítani a gyerekekben.
• A züllesztő: tudatosan buzdít erkölcstelen dolgokra, etikátlan cselekedetek végrehajtására.
• A nem nevelő: teljes közömbösség, a gyermekek iránti érdektelenség, a teljes elhanyagolás gyakorlata jellemzi.
Vélhetőleg mindannyiunk iskolai tapasztalatában felidézhető legalább egy ártó tanártípus. Ezek a kategóriák nagyon pontosan meghatározzák, hogy az egyes tanárok, nevelők milyen módon ártanak a növendékeiknek. De a legtöbb eset-ben a fekete pedagógia nem ilyen konkrét keretek között valósul meg, hanem szinte észrevétlenül bukkan fel a mindennapi iskolai gyakorlatban. Észrevétle-nül, mégis olyannyira hétköznapi módon, hogy a több mint húszezer órás is-kolás múltunknak köszönhetően, már-már az iskola természetes velejárójaként tekintünk rá. Mire gondolhatunk ez alatt?
A leggyakoribb iskolai sérelmeket két nagy csoportban különíthetjük el, ezek az értékeléssel összefüggő és az értékeléssel nem összefüggő sérelmek (Hunyady és társai, 2006). Értékeléssel összefüggő sérelmeknek tekintem azokat a hatá-sokat, amelyek elsősorban a gyermek teljesítményére, külső-, belső vonásaira, viselkedésére vagy életkörülményeire irányulnak. Értékeléssel nem összefüggő sérelmek közé sorolom azokat az eseményeket, amelyek konkrét értékelő meg-jegyzés megjelenése nélkül zajlanak le, főként valamilyen agresszió, illetve el-harapódzó személyes viszony formájában. Ezeken belül az ártalmaknak szám-talan előfordulási lehetősége adott:
• Értékeléssel összefüggő sérelmek: megalázó büntetés, tanulói teljesítmény igazságtalan megítélése, rossz jegy, intő, csoportos megvetés, megszégye-nítés, személyiség (külső-, belső tulajdonságok) becsmérlése, csúfolás, sztereotip minősítés;
• Értékeléssel nem összefüggő sérelmek: verbális agresszió (veszekedés, ki-abálás), fizikai agresszió (sorozatos bántalmazás, pofon, rugdosás, eszköz használata, hajhúzás, rángatás), cserbenhagyás, alaptalan meggyanúsítás, bizalommal való visszaélés, baleset, családtagok becsmérlése, szexuális zak-latás, lelki terror.
A tanár és diák, nevelő és nevelt között fennálló aszimmetrikus viszonyban a diák minden esetben kiszolgáltatott félként van jelen. Ezzel a ténnyel maguk a diákok is tisztában vannak, így eleve érzékenyebben reagálnak a pedagógusok felől érkező impulzusokra (Fülöpné, 2003). A fiatalok önértékelésére és önelfo-gadására azonban nem csak a tanárok tudnak erőteljes hatást gyakorolni, ha-nem maguk a diákok is „beleszólással bírnak” társaik személyiségfejlődésébe.
A kortárscsoport
Amikor a kortárscsoport szerepe kerül a fókuszba, akkor szintén helytálló foga-lom lehet a fekete pedagógia, hiszen a gyerekek, a diákok, ugyanúgy a pedagógi-ai folyamat részesei, ahogy a pedagógusok, így ennek a folyamatnak a diszfunk-cionális működéséért egyaránt felelősek lehetnek. Azonban az esetükben mégis leginkább a bullying fogalmát és jelenségét szokás emlegetni, amely alapvetően nem áll messze a fekete pedagógiától.
A mindennapok során is megtapasztalható tény, hogy a csoportokban hierarchi-kus berendezkedés alakul ki. Ez a hierarchia főként a kényszerűen létrehozott csoportok életében számít drasztikus jelenségnek. Ennek a hierarchikus struk-túrának és tekintélyelvű rendszernek pedig vitathatatlan velejárója, hogy meg-jelenik a csoporton belül az ún. bullying (mobbing) jelenség. Azt a jelenséget, amikor a zaklatást, pszichoterrort vagy erőszakos megnyilvánulást kitartóan, hosszú időn keresztül „mindig ugyan azzal a személlyel (esetleg személyekkel) szemben érvényesíti a csoport, a munkahelyi környezetben mobbing” (Dam-bach, 2001: 11.), míg iskolai közegben bullying névvel illetik (Olweus, 1999).
Az effajta zaklatás, agresszív cselekedet minden esetben egyfajta patológiás je-lenségnek tekinthető, amelynek lényege, hogy valamiféle fenyegetést, ellensé-geskedést, sértést közvetítsen a kiválasztott egyén irányába, illetve fokozott és állandó stressznek tegye ki őt. Ha e sokrétű jelenségrendszert szűkíteni szeret-nénk, és össze kívánjuk foglalni, hogy mégis melyek az iskolai zaklatás legkonk-rétabb formái, akkor a következő tényezőket emelhetjük ki (Boulton – Fleming, 1996): az áldozat valamiből való kihagyása, gúnyolása, indokolatlan lökdösése, fenyegetése, kényszerítése, illetve személyes tárgyainak eltulajdonítása, meg-rongálása.
A diákok között megjelenő bullying magatartás számtalan okra vezethető visz-sza, a tanulók folyamatos összezártságától és az ebből fakadó frusztrációtól és agressziótól egészen az unalomig, hiszen előfordul, amikor csak a szórakozás igénye generálja egy-egy csoporttag zaklatását (Dambach, 2001). Azt, hogy a diákok mi alapján választanak maguknak célpontot, szinte lehetetlen megha-tározni. Ami biztos, hogy mindig valamilyen „mássággal” bíró tanuló kerül a célpontba. Ez a másság szinte bármi lehet, így például cigány, vidéki, szegény, jó tanuló, fogyatékossággal élő, szeplős stb. is kerülhet célkeresztbe. A diákok stigmát képeznek ezekből a tulajdonságokból és egy idő után természetesnek tekintik az ezekkel bírók kívülállását (Fülöpné, 2003). Egyértelműen látszik, hogy mennyire könnyű kirekesztetté, csúfolás vagy bántalmazás áldozatává válni egy csoporton belül. S ugyanilyen egyszerű a bullying aktusának egyéb szerepeit is betölteni. Hiszen nem csak a bántalmazó és az áldozat van jelen az adott szituációban, hanem a körülöttük lévő összes ember, az is, aki látszó-lag nem tesz semmit. Ezek a személyek az ún. szemlélődők, akik bár passzív részesei az eseményeknek, ugyanolyan káros tevékenységet folytatnak, mint a konkrét bántalmazók. Ugyanis a segítségnyújtás elmulasztásának is negatív következményei lehetnek (Olweus, 1999; Coloroso, 2014). S bár ezekben az esetekben a diákok állnak a fókuszban, mégis óriási jelentőséggel bír a peda-gógus is ezekben a helyzetekben, hiszen az ő feladata lenne a csoporton belüli egyenlőtlenségek felismerése, a kirekesztés, zaklatás állapotának kezelése. Ab-ban az esetben, ha a tanár nem avatkozik bele a diákok közti konfliktusokba, nem kezd a fennálló feszültség oldásába, nem védi meg a zaklatás áldozatát, esetleg maga is a csoportvezető mellé állva kigúnyolja a kívülállót, akkor ő is részt vesz a fennálló bullyingban (Dambach, 2001) s vitathatatlanul „fekete pe-dagógussá” válik.
A táborozás fekete pedagógiai kockázatai
Bár mind a fekete pedagógia, mind a bullying az iskolai közegben kerültek defi-niálásra, nem kizárólag a tantermekben fordulhatnak elő. Ahhoz, hogy ezek a diszfunkcionális működési mechanizmusok beindulhassanak, elegendő néhány alapvető feltételnek teljesülnie, hiszen ezek a jelenségek nem az iskola épüle-téhez, hanem bárminemű nevelési terephez vannak kötve. Ha megvizsgáljuk a táborok alapvető struktúráját és viszonyrendszerét, akkor több ponton meg-ragadhatóvá válik az iskolához való hasonlóság, ezáltal azok a sajátosságok, amelyeknek köszönhetően a fekete pedagógia és a bullying fogalmi keretei a tábori életre is kiterjeszthetőek. A táborozás eredendően egy alá-fölé rendelt-ségi viszonyra épül, a táboroztató pedagógus (már a pozíciók meghatározása is árulkodó: táborvezető, tábori felügyelő) és a táborozó gyermek, vagyis a nevelő és nevelt viszonyára. Ez a viszony már önmagában is megteremt egy pedagógiai folyamatot és létrehozza azt a nevelési terepet, amelyen a tábor résztvevőinek együtt kell működniük egymással. Ami azonban megnehezíti ezt az
együttmű-ködést, az az, hogy számos esetben a táborozóknak kényszerközösségbe kell integrálódniuk (ez alól kivételt képez, ha iskolai csoportok, osztályok mennek együtt táborozni, azonban itt a közösséget körbe vevő új környezet átalakítólag hathat a csoportviszonyokra). Sokszor egy olyan közösségben kell megtalálni-uk a helyüket, amely a legtöbb esetben 1-2 hétnél tovább nem marad életben, s egymás számára főként idegen egyénekből áll. S bár az ismeretségek nehe-zen alakulnak ki, a mély megismerés pedig szinte lehetetlen az idő rövidsége és strukturáltsága miatt, mégis számtalan lehetőség adódik a gyerekek – egymás és pedagógus általi – összehasonlítására és minősítésére. Ezek a tényezők alap-vetően nem generálják szükségszerűen azt, hogy bármelyik táborozót negatív hatások érjék, viszont ezeket minden esetben kiegészítik a táborozás okozta deprivációs tényezők, amelyek állandó megfosztottság-érzetet válthatnak ki a gyerekekből.
De miket is vesz el a tábor a táborozóitól?
A tábori élet
• Megfosztja a gyerekeket a biztonságtól: A komfortzóna elhagyása még fel-nőttek számára is komoly kihívást jelent, a gyerekek egy része pedig kimon-dottan érzékenyen reagál erre. Az ebből történő kilépés egy összetett folya-mat, nem csak a megszokott hétköznapok hátrahagyását jelenti, hanem az állandó környezetben viselt „álarc” és szerep működésképtelenné válását is, hiszen egy teljesen új közösségben, az új emberekhez mérten, egy új szere-pet kell kialakítanunk. Mindezek mellett elvesznek a megszokott „menekü-lőutak” s viselkedési stratégiák is. Ez az idegenségállapot hamar frusztráció-hoz, szorongásfrusztráció-hoz, szélsőséges esetben agresszióhoz vezethet (Bíró, 2018).
• Megfosztja a gyerekeket a szabadságtól: Ha a gyerekek kívánsága szerint szerveződne a szünidő, akkor a kívánságlistájukon, nagy valószínűséggel, a gondtalan semmittevés és az önfeledt játék (a fantáziavilág megélése) he-lyezkedne el az első helyen. Ezt követhetik a családi nyaralások és csak ké-sőbb a táborozás, ami kisebb korban elsősorban nem a gyerek, hanem a szülő igényeit elégíti ki. Idősebb korban persze átalakulnak a fiatalok szükségletei és igény mutatkozhat a barátokkal, iskolatársakkal való közös idő eltölté-sére, új emberek megismeréeltölté-sére, kapcsolatépítésre, mindezt akár tábori keretek között is. Ennek ellenére azonban maga a tábori lét nem csupán láblógatás, többnyire szigorú időkeretek és napirend alapján töltik a gye-rekek az idejüket, amely még akkor is ellenszenvet válthat ki belőlük, ha alapvetően izgalmasnak és szórakoztatónak ígérkező programok részeseivé válhatnak. Ennek elkerülése érdekében nem szabad figyelmen kívül hagyni a kötöttség-szabadság egyensúlyának fontosságát. Bármennyire is kötöttek és szervezettek a tábori keretek, beépítésre kell, hogy kerüljön olyan idő-sáv, amikor a táborozók maguk dönthetnek az időtöltésük módjáról. Ezzel
érzékeltetve, hogy a tábori életet közösen alakítja táborozó és táborozta-tó, így csökkentve a hierarchikus, feszültségteremtő berendezkedést (Bíró, 2018).
• Megfosztja a gyerekeket a privát szférától: A gyerekek számára nem az ala-csonyabb komfortszint jelenti az igazi megpróbáltatást, hanem a személyes lakótér és a visszavonulás lehetőségének hiánya. Személyes tárgyaikat nem helyezhetik el maguk körül, nem tudhatják azokat biztonságban (egyes ese-tekben még akkor sem, ha a táskájukba zárják azokat). S ahogy a többsze-mélyes hálók, úgy a csoportos zuhanyzók és a kabinos illemhelyek haszná-lata is nehézséget okozhat a gyerekek számára, hiszen valójában sehol sem lehetnek egyedül, minden helyiségen osztozniuk kell. Ez azért lehet igazán komoly kihívás számukra, mert a hétköznapokban nincsenek az ilyen hely-zetekre felkészítve, szocializálva. Nincsenek hozzászokva az ilyen jellegű és mértékű közös térkihasználáshoz (Bíró, 2018).
Előfordulhatnak olyan helyzetek, illetve fennállhatnak olyan állapotok, amelyek tovább erősíthetik a különböző deprivációkból eredő frusztrációt, ezáltal sok-kal nagyobb esély lesz arra, hogy a táborozók között feszültség alakul ki Ilyen befolyásoló tényezőként érdemes számba venni a következőket:
• Nagy életkori különbség a táborozók között: a gyerekek, fiatalok által alkotott közösség tagjai közötti nagyobb életkori különbség könnyen válhat konflik-tusforrássá. A nagyobbakban hamar kialakulhat felsőbbrendűségi érzet, amely következményeként a kisebbeket alárendeltként kezelik. Beindulhat az ún. csicskáztatás, keménykedés a táborozók között, s ez akár észrevét-lenül is komoly sebeket okozhat a gyerekeknek. Sajnos ez a jelenség általá-nosnak tekinthető az iskolák és a családok életében egyaránt (Hunyady és társai, 2006).
• Látványos anyagi háttérbeli különbség a táborozók között: a pénz is meghatározó tényező lehet egy közösség életében, s a közösség tagjainak egymáshoz való viszonyában. A „szegénység” és a „gazdagság”
• Látványos anyagi háttérbeli különbség a táborozók között: a pénz is meghatározó tényező lehet egy közösség életében, s a közösség tagjainak egymáshoz való viszonyában. A „szegénység” és a „gazdagság”