Képszerűség és poliszémia

1. A nyelvi képszerűség és a poliszémia viszonyának alapkérdése: történik-e je-lentésváltozás a nyelvi képben, s ennek nyomán kialakul-e poliszémia?

A nyelvi kép fogalmát ebben a vonatkozásban több irányból is szűkítenünk, kor-látoznunk kell. Először is: kép-nek e kutatási téma szempontjából csak a szemanti-kailag és stilisztiszemanti-kailag eleven – Katie Wales jelzőjével élve: striking, azaz megle-pő, szó szerint: (mellbe)vágó vagy (szíven) ütő – nyelvi képek számítanak (Wales 1989: 296). Másodszor: a képszerűség és a poliszémia viszonyának elemzésekor a vizsgálati anyagot az ún. elemi képekre, s közülük is a szóképekre (trópusokra) korlátozzuk. Le kell tehát mondanunk, legalábbis egyelőre, az összetett (komplex és továbbszőtt) képek, továbbá az elemi képek közül a hasonlatok tanulmányozá-sáról. Az előbbi korlátozásnak csak gyakorlati oka van, az utóbbinak elvi is (a hasonlatban, legjobb tudomásunk szerint, nincs név-, illetve jelentésátvitel, ennél-fogva jelentésváltozás sem mehet végbe).

A szókép vagy trópus fogalmát a régi egyetemi tankönyv, A magyar stilisztika vázlata és ennek nyomán több más kézikönyv a következőképpen határozza meg:

„egy fogalom, jelenség nevének átvitele egy másik fogalomra, jelenségre a köztük fennálló valamilyen kapcsolat, kritérium alapján” (MStilV. 77; MStilÚ. 528;

MIrLex. 3: 270).

Ha komolyan vesszük a fenti meghatározást (s miért is ne vennénk komolyan egy olyan definíciót, amely Arisztotelész és Quintilianus óta lényegében változat-lanul ismétlődik a tan- és kézikönyvekben?), akkor a szókép vagy trópus kategóri-ájából ki kell, ki kellene zárnunk az ún. in praesentia (explicit vagy hagyományos magyar nevén: teljes) metaforát, mert ebben sem valósul meg „egy fogalom, jelen-ség nevének átvitele egy másik fogalomra, jelenjelen-ségre” (ahogyan, mint láttuk, a

87

hasonlatban sem). Ennek ellenére az említett stilisztikatankönyv és egyéb stiliszti-kák is a szóképek fejezetében tárgyalják ezt a képtípust.

Az in praesentia metafora valójában átmeneti helyet foglal el a fenti értelemben vett trópus és a hasonlat között. Ez azonban egy későbbi fejezetbe tartozó problé-ma (l. a II/6.1. fejezet 2.2. pontját). Mostani témánk szempontjából nem zavaró, hogy a klasszikus trópusdefiníció csak az implicit szóképekre illik rá, mert a jelen-tésváltozás és poliszémia kérdéskörét elsősorban ezeken lehet és kell tanulmá-nyozni.

2. Van-e tehát jelentésváltozás, következésképp poliszémia az in absentia jelle-gű trópusban?

Ha felütünk néhány régebbi magyar stilisztikai munkát, a fenti kérdésre határo-zottan igenlő választ kapunk.

Zlinszky Aladár, a tudományos igényű magyar stilisztika megalapozója a szó-képekről írott klasszikus tanulmányának már legelső mondatában leszögezi: „Ma már tudjuk, hogy a stilisztikában trópusoknak nevezett szóképek nem csupán a stílus ékességei, díszesebb kifejezések a tulajdonképpenvalók helyett, hanem a jelentéstannak abba a fejezetébe tartoznak, mely a szók jelentésváltozásáról szól”

(Zlinszky 1911/1961: 217; én emeltem ki – K. G.).

Szathmári István, a régebbi egyetemi tankönyv idevágó részeinek szerzője a trópusok általános jellemzésekor nem érinti ugyan a minket most érdeklő kérdést, de „A szavak képes értelme: a szóképek, képes kifejezések” című fejezet beveze-tésében ezt írja: „A többjelentésű szavak között sajátságos helyet foglalnak el az ún. szóképek, trópusok” (MStilV. 76). Vagyis a trópus, akármilyen „sajátságos” is, mindenekelőtt: többjelentésű szó.

Tíz évvel később a Szabó Zoltán szerkesztette Kis magyar stilisztikában Józsa Nagy Mária hasonló értelemben, bár óvatosabban fogalmaz: „A képszerűen ható stíluseszközök jelentős csoportját alkotják a nem eredeti értelmükben használt szavak” (KMStil. 99). A példa József Attila Külvárosi éjének ez a két sora:

S olajos rongyokban az égen, megáll, sóhajt az éj;

A szerző az idézet után nyomban megállapítja, hogy „Az éjt öltöztető »olajos ron-gyok« az égbolt piszkos színű, szakadozott felhőit jelentik” (uo.). Itt külön is fel-hívnám olvasóim figyelmét a jelentik állítmányra; eszerint az olajos rongyok szó-kapcsolatnak van egy ilyen jelentése is: ’piszkos színű, szakadozott felhők’.

A régebbi magyar szakmunkák vázlatos áttekintését Károly Sándor jelentésta-nával zárom, melyben különbséget tesz költői és köznyelvi metafora között: az előbbi szemléltető funkciójú és nem eredményez poliszémiát, az utóbbi elnevező funkciójú és poliszémiát eredményez (Károly 1970: 171–173). Ebből felületes olvasással – amilyen például a Zalabai Zsigmondé (1986: 21) – az következnék, hogy Károly Sándor nem ért egyet a korábbi, a trópus és a többjelentésű szó közé egyenlőségjelet tevő stilisztikai véleményekkel. Csakhogy amit az Általános és

88

magyar jelentéstan szerzője a költői metaforáról mond, azt in praesentia metafo-rák, Petőfi és Ady egy-egy predikatív szerkezetű teljes metaforája alapján mondja („A bánat: egy nagy óceán”; „A lelkem ódon, babonás vár”). Két oldallal később viszont ezt írja: „A költői[,] hasonlat értékű metafora sokszor elnevező szerepben lép fel, s ilyenkor már poliszémiáról beszélünk” (i. m. 173). Bár a példa, amelyet ad, nem szépirodalmi, hanem sajtónyelvi jellegű (bomba ’meglepetés’), a lényeg az, hogy ő is poliszémiát tételez fel az in absentia jellegű trópusban. E tekintetben tehát teljes az egyetértés Károly Sándor és a három korábbi stíluskutatói vélemény között.

A képszerűség és a poliszémia azonosítása természetesen nem magyar szakiro-dalmi sajátosság. A Károly Sándor jelentéstanával egy évben megjelent belga-francia Általános retorika például ezt állapítja meg a metaszemémáról (amely az ő fogalomrendszerében nagyjából a mi nyelvi képünknek felel meg): „a forma meg-változása jelentésváltozással jár együtt, s éppen ez az eljárás lényege” (Dubois és mások 1970/1977: 43; Vajda András fordítása). A pars pro totóként használt vitor-la szó nem vitorlát, hanem hajót jelent. Ugyanígy értelmezi a kép és a jelentésvál-tozás viszonyát Vígh Árpád a liège-i retorikát ismertető és népszerűsítő írásaiban:

a trópusok „azok a jelek, amelyek valamilyen jelentésváltozáson mentek keresz-tül” (Vígh 1980a: 513); a metaszeméma „a szavak lexikai jelentésének megválto-zása, ún. átvitt értelemben való használata” (Vígh 1981: 488; jóllehet itt már gon-dolkodóba ejtheti az olvasót a jelentésváltozásnak és az átvitt értelemben való – nyilvánvalóan: alkalmi – használatnak az azonosítása).

Hasonló nézetekkel találkozhatunk az újabb (kilencvenes évekbeli) hazai szak-irodalomban is.

A Világirodalmi lexikon 1993-ban megjelent 15. kötetének trópus szócikke sze-rint a beszélő vagy az író szándékosan „új értelem”-mel ruházza fel a szót (Martinkó 1993: 884), s a szerkesztő ezen a ponton beiktat egy utalót a jelentésvál-tozás-ra. Ugyancsak a trópus cikkében olvashatjuk, hogy „a jelentésváltozásra az hívja fel a figyelmet, hogy a szó eredeti, köznyelvi értelmét alapul véve a kijelen-tés hihetetlen lenne (…), új[,] aktuális értelme pedig a beszédhelyzetből és a kon-textusból világlik ki” a befogadó számára (uo.).

Szikszainé Nagy Irma stilisztikája a metafora fogalmát többek között ezen a Weöres Sándor Valse triste-jéből vett példán szemlélteti:

Megcsörren a cserje kontya.

A példához fűzött rövid elemzésben azt olvashatjuk, hogy a konty főnév, amely a köznyelvben ’feltűzött női haj’ értelemben használatos, „a versben a cserjével összefüggésben az ágakat jelenti” (Szikszainé 1994: 115; erre a jelenti szóra rövi-desen visszatérünk!).

Szerdahelyi István Irodalomelméleti enciklopédiája a trópust „jelentésváltozásra épülő szóalakzat”-ként jellemzi (Szerdahelyi 1995: 235).

89

Az általam ismert legfrissebb ilyen jellegű szakirodalmi adalék Bencze Lóránt-nak a Szathmári István szerkesztette stíluselméleti kötetben megjelent tanulmá-nyából való. Ez a dolgozat a metaforát szinkronikusan „szövegösszefüggéstől és beszédszituációtól függő jelentésváltozás”-nak, diakronikusan pedig „lexikai je-lentésváltozás”-nak minősíti (Bencze 1996: 283).

3. Valamely tudományos nézet(rendszer)nek ilyen részletes, az olvasó türelmét bizonyára próbára is tevő ismertetését csak egyvalami indokolhatja: ha a szerző a továbbiakban kísérletet tesz ennek a nézet(rendszer)nek a megcáfolására. Nos, ha pontról pontra való cáfolatra nem vállalkozhatom is, azt több mint negyvenéves olvasói és kereken harmincéves kutatói tapasztalataim alapján bízvást kijelenthe-tem, hogy a nyelvi képnek a jelentésváltozással, a képszerűségnek a poliszémiával való ilyen azonosítását legalábbis vitathatónak tartom. Az a véleményem a dolog-ról, hogy a nyelvi képben nem megy végbe (szemantikai értelemben vett) jelentés-változás, így nem alakul ki (szótári értelemben vett) többjelentésűség, poliszémia sem.

Vegyük szemügyre ennek szemléltetésére a Szikszainé Nagy Irma könyvében idézett verssort:

Megcsörren a cserje kontya.

Abban természetesen egyetérthetünk a szerzővel, hogy a konty szónak a „szo-kott” jelentése (’feltűzött női haj’) szemantikailag inkompatibilis a cserje birtokos jelző „szokott” jelentésével (’tőből szétágazó fás szárú növény, bokor’), s talán még abban is, hogy ez a jelentésbeli összeférhetetlenség azáltal oldódik fel, hogy az olvasó „alkalmi” jelentést (’ág’) tulajdonít a birtokszónak. Ehhez azonban ok-vetlenül hozzá kell tennünk, hogy a szemantikai kiegyenlítődés egyszerre két el-lentétes irányban megy végbe, máskülönben nem is beszélhetnénk kiegyenlítődés-ről, csupán a metafora-rejtvény „megfejtéséről”. Vagyis míg egyfelől a konty-ot

’ág’-nak (pontosabban ’a fölső cserjeágak szövedéké’-nek) értjük, addig másfelől a cserjének is fel kell öltenie egy nőnek, lánynak az alakját. A szövegelőzmény már megteremtette a feltételeit ennek az antropomorfizáló értelmezésnek: „Remeg a venyige teste” (2. sor) – „csörög a cserje teste” (12. sor) – „Megcsörren a cserje kontya” (25. sor). A cserje és a fiatal lány közötti képzettársítást szolgálják (készí-tik elő) ezek a sorok is: „A fákon piros láz van. / Lányok sírnak a házban. / Hol a szádról a festék? / kékre csípik az esték” (17–20. sor). A kékre csípett női szájat finom, de nyilvánvaló asszociációs ív köti össze az utolsó előtti sorral: „A dér a kökényt megeste.” Mindez számomra azt sugallja, hogy a versbeli cserje: kökény-bokor, amely az őszi estében – egy pillanatra! – lánnyá válik, éppúgy, mint pár évvel később a Rongyszőnyeg ciklus 99. darabjában a galagonya („Hogyha a Hold rá / fátylat ereszt: / lánnyá válik, / sírni kezd”).

Külön is kiérdemelheti figyelmünket az a tény, hogy a „Megcsörren a cserje kontya” mondatban a konty alanyhoz kapcsolódó állítmány nem a képi síkhoz, hanem a tárgyi síkhoz, a költemény alapizotópiájához igazodik; tehát a cserjének

90

nem meglibben, hanem megcsörren a kontya. Ennek részben az lehet az oka, hogy a költő a természeti–emberi korrelációkat épp csak felvillantani akarja, nem pedig allegóriává fejleszteni, részben pedig az (és ez lehet a fontosabbik ok), hogy így nem szenved csorbát az egymásra utaló sorok egységes hangkaraktere, amely a cs hang ismétlésével tartja fenn a „szomorú valcer” (ha akarjuk: a haláltánc) atmosz-féráját: „csörög a cserje teste” – „Megcsörren a cserje kontya”.

A nyelvi képet csak a szövegen belüli és kívüli kontextusnak a figyelembevéte-lével lehet helyesen interpretálni. (Vö. mindazzal, amit Petőfi S. János [1971] a ko-textusról és a kon-textusról, Bernáth Árpád [1971] és Csúri Károly [1971] a motívumról és az emblémáról, Kelemen Péter [1981: 238–239] a motivikus és a szimbolikus konnotációról, Michael Riffaterre [1971: 64–94; 1994: 288–296] a stilisztikai kontextusról vagy belső normáról és az intertextusról ír.) A konty szó ezen a kontextuson kívül nem jelent – sokadlagosan sem! – ’(cserje)ág(ak)’-at.

Következésképp nem indokolt jelentésváltozásról, új jelentésről, a szó poliszémiájáról, többjelentésűvé válásáról beszélni.

Ha még egy ilyen, aránylag egyszerűnek mondható esetben sem jön létre a poliszémia, mennyire így van ez a nehezebben vagy alig megfejthető képek eseté-ben! Hadd idézzem, szintén Weörestől A kettébomlott Hermaphroditus című szo-nett első versszakát:

A titkos asszonyi tengerszem összenőtt lágyan-hatalmasan az éggel és a földdel, medencéje körül lápi szempilla zöldel, pólyások ligete bújtat egy szeretőt.

(Weöres 1964: 82)

Ki merné azt állítani, hogy ezekben a sorokban ez és ez a szó a „megszokottól”

eltérően ezt és ezt „jelenti”? De ami igaz ezekre a hermetikusan (sőt

„hermafroditikusan”) zárt képekre, az igaz a cserje kontyá-ra is. Nincs elvi különb-ség! A lényeg abban foglalható össze, hogy az in absentia trópus nem egyenlő a többjelentésű szóval; az egyedi, költői felhasználás nem eredményez poliszémiát.

4. De fordítsuk meg a kérdést! Metafora-e még a többjelentésű szó? 1998 júliu-sában az egri anyanyelv-oktatási napokon Gáspári László előadása (Gáspári 1999) kapcsán élénk vita bontakozott ki arról, nevezhető-e metaforának a most követke-ző Csoóri Sándor-versszak röpködnek állítmánya:

s a futóárkos, tavaszi földek fölött is

úgy röpködnek mélyrepülésben a puskagolyók, mint bogarakra vadászó fecskék.

(Te, Napra éhes; Csoóri 1989: 37) Szerintem ez a röpködnek nem metafora, mások szerint viszont az. Ők bizonyá-ra úgy okoskodnak, hogy a röpköd ige alapjelentésében valamely szárnyas állatnak meghatározott jellegű – huzamos, ill. ide-oda csapongó – repülését jelenti, s ehhez képest metaforikus a röpködnek a puskagolyók kijelentésben megjelenő

’<levegő-91

ben mozgó tárgy> tömegesen vagy gyors egymásutánban repül valahol, valamer-re’ jelentés (ÉKsz.). (Az alap- és a főjelentés, továbbá a tulajdonképpeni és a me-taforikus jelentés viszonyáról, egymásból való levezethetőségéről – Wilhelm Schmidt és Zsilka János nyomán – részletesen ír Ladányi Mária 1993-as, egészé-ben mindmáig, sajnos, kiadatlan kandidátusi értekezéséegészé-ben; vö. Ladányi 1993: 10–

16 és passim.)

Nekem abban a vitában az volt a véleményem, hogy mind a két jelentés – tehát a levegőben mozgó tárgyra vonatkozó éppúgy, mint a szárnyas állattal kapcsolatos – régóta szótározva van, ami azt mutatja, hogy már egyikük sem tekinthető eleven nyelvi képnek: se az, ha a fecskék röpködnek, se az, ha a puskagolyók. Nevezhe-tem persze az utóbbit metaforá-nak (ha ezen lezárult név-, illetve jelentésátvitelt értek), költői kép-nek azonban semmi esetre sem. Mert abban állandó mozgásnak kell lennie a jelentéssíkok között.

Ez a szemantikai mozgás több egymást követő fázisnak az ismétlődéseként írha-tó le: 1. az inhomogenitás észlelése; 2. az inkompatibilis elemek kölcsönhatása; 3.

a közös jegyek kiemelődése; 4. szemantikai kiegyenlítődés, új kongruencia kiala-kulása; 5. ennek felbomlása, a nem azonosság érzetének felülkerekedése; 6. az elkülönült elemek újbóli kölcsönhatása; és így tovább a végtelenségig, pontosab-ban addig, amíg a nyelvi kép ki nem merül és „meg nem hal” (bővebben és ábrá-val is szemléltetve l. a II/2. fejezet végén).

Az igazi költői képet az különbözteti meg a többi nyelvi képtől, hogy a benne egymásnak feszülő, egymáshoz képest inhomogén elemek szemantikai összeférhe-tetlensége sokáig, gyakorlatilag a végtelenségig fennmarad. A költői kép „halha-tatlan”, éppen azért, mert nem tud közösségi érvényűvé emelkedni (vagy süllyed-ni?), hanem megmarad alkalmi, sőt egyedi nyelvi eseménynek, amely nem válik kiindulópontjává semmiféle – végeredményben poliszémiára vezető – jelentésvál-tozási folyamatnak.

5. Az itt kifejtett elgondolás közel áll ahhoz (bár attól függetlenül, más szemlé-leti keretben és terminológiával jött létre), amit Fónagy Iván már 1977-ben publi-kált, igaz, egy kissé „eldugott” helyen, a Világirodalmi lexikon 5. kötetének jelen-tésátvitel címszavába rejtve.

Fónagy itt rámutat, hogy a „más értelemben” használt szó megtartja eredeti je-lentését is (Fónagy 1977a: 621). A metaforának s általánosságban a nyelvi képnek a mozgás a lényege: „Az átvitt értelemben használt szó jelentése nem azonos sem a szó névértékével (eredeti jelentésével), sem a szó helyértékével (a kontextusnak megfelelő jelentéssel)” (uo.). A költői szó jelentése igazából az az út, amelyet a költemény befogadója a maga értelmezőmunkája során bejár. „A trópusok esztéti-kai hatása a nyelvi jelek mozgásán és a virtuális mozgásuk által keletkező jelentés-többleten alapul” (uo.). Ez az irodalomolvasó (különösen a versolvasó) tudatában zajló félig tudatos ide-oda mozgás az alapja annak, amit röviden képszerűségnek, a nyelvi képek stilisztikai és esztétikai hatásának nevezünk.

92

A poliszémia más dolog: nem folyamat, hanem eredmény. Az már nem a stilisz-tikának, hanem a jelentéstannak a tárgykörébe tartozik.

5. A szemantikai távolság és a stilisztikai érték viszonya a költői képben