Írói és kutatói vélemények a nyelvi kép jelentőségéről

A szépirodalom nyelvének egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb stílus-eszköze az ún. nyelvi kép. (A kép-et itt és a továbbiakban gyűjtőfogalomként használom, a metafora és a többi szókép, továbbá a hasonlat – együttvéve: az ele-mi képek –, valaele-mint a két vagy több eleele-mi kép összekapcsolódásával, egymásba szövődésével létrejövő ún. komplex képek közös elnevezéseként.)

Vannak olyan korszakok, irányzatok, írócsoportok, melyeknek termésében a kép(iség) központi szerepet játszik (pl. az óizlandi szkaldikus költészet, az Erzsé-bet-kori angol dráma, a 17. századi angol metafizikus költők, a 19. századi francia szimbolizmus, az angol-amerikai imagista és az orosz imaginista költőcsoport, az 1920-as évekbeli francia szürrealizmus, a mi irodalmunkban a Nyugat első nem-zedékének lírája). De más korokban és műfajokban is mindig számottevő tényező-je volt a képszerűség a szépirodalmi stílusnak (vö. Wellek–Warren 1949/1972:

276–319).

Mindezzel lényegében már az ókori retorika is tisztában volt. Ismeretesek Arisztotelész Poétikájának megállapításai a metafora jelentőségéről: „(…) legfon-tosabb a metaforák használata, mert csak ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele. A jó metaforák használata a hasonló vonások felismerésén alapul”

(Arisztotelész 1974: 54, Sarkady János fordítása; a továbbiakban, ahol a fordítót nem jelzem, az idegen nyelvű idézeteket a saját fordításomban adom – K. G.).

Természetesen maguk az alkotók is mindig tudatában voltak a nyelvi kép mint kifejezőeszköz fontosságának. John Dryden 17. századi angol klasszicista költő és drámaíró szerint „A képalkotás a költészet igazi magaslata és élete”. Coleridge-nek, az angol romantika egyik megalapozójának az volt a véleménye, hogy „Ko-runkban [értsd: a 18–19. század fordulóján] a költő legfontosabb célja és művésze-tének legfőbb ismertetőjegye: új és meglepő képek alkotása”. Az angol nyelvű irodalmakban talán Ezra Pound, az imagista költőcsoport vezéralakja ment a leg-messzebbre a képek hatalmának dicsőítésében: „Jobb egyetlen Képet alkotni egy életben, mint terjedelmes műveket létrehozni”. (Ezeket az írói állásfoglalásokat Stephen Ullmann könyve alapján idéztem; l. Ullmann 1957: 210).

Az angol vélemények után lássunk néhány francia írói megnyilatkozást a kép(alkotás) jelentőségéről! Baudelaire számára „az egész látható világmindenség csak képek és jelek tárháza”; másutt, a Meztelen szívem című prózaversfüzér 38.

33

darabjában így vall képkultuszáról: „Dicsőíteni a képek kultuszát (nagy, egyetlen, őseredeti szenvedélyem)” (Rónay György fordítása). Mallarmé egy helyütt „ab-szolút hatalmat” tulajdonít a metaforának. Proust egy Flaubert-ről szóló esszéjében azt a sejtését fogalmazza meg, hogy „csak a Metafora adhat bizonyosfajta örökké-valóságot a stílusnak”. André Breton, a francia szürrealizmus költő-teoretikusa a modern költészet legfőbb sajátosságaként a merész, egymástól minél távolabbi képzetköröket összekapcsoló képek használatát emeli ki; az ilyen kép felszabadító hatású, olyan, mint „egy földrengés gyújtószerkezete”. Gaston Bachelard is úgy vélekedik, hogy „az irodalmi kép robbanóanyag”; hatására másképpen tekintünk a világ dolgaira. Aragon szavaival: „minden kép minden pillanatban arra kényszerít, hogy újraértékeljük az egész világmindenséget”. (A francia írói állásfoglalások eredeti szövegét l. Antoine 1961: 151–152.)

Magyar íróktól is bőven idézhetünk a nyelvi kép fontossága mellett hitet tevő nyilatkozatokat. Mészöly Miklós A tágasság iskolája című esszéjében (1963) nyelvi képpel érzékelteti a nyelvi kép fontosságát: „Összevetni, egymás mellé tenni, azonosítani és szétválasztani: ezek a mankóink” (Mészöly 1977: 5). Vagyis képek nélkül képtelenek volnánk beszélni bizonyos dolgokról, sőt általában a dol-gokról. B. Nagy László, a korán elhunyt jeles kritikus is metaforák segítségével próbálja megragadni a metafora lényegét, rendeltetését: „A metafora sem pusztán tükör a természetnek, hanem (…) szakadatlanul ide-oda járó vetélő író és olvasó között, mely újra- és újraszövi a közönség valóságképét, öntudatát; megesik, hogy e vetélő elakad, elszaggat fonalakat, másképp folytatja a mintát, mint a kezdet szerint kellett volna; de hogy ez jogos és indokolt-e, azt csak az egész folyamat áttekintésével, nem részjelenségeket kiragadva dönthetjük el” (B. Nagy 1962:

1270; a kiemelés a szerzőé – K. G.). Déry Tibor egy 1974. áprilisi naplójegyzet-ében („hordalék”-ában) amiatt méltatlankodik, hogy a kortárs írók ódzkodnak a nyelvi képektől: „Ne hagyjuk el az érzéki valóságot: nyelvünket is abból az agyagból gyúrták, amelyből a földre nehezedő talpunkat. Mai életszemléletünk ugyan tárgyilagosabbnak látszik, de kérdem, a puszta szókimondás és a néven nevezés jobban megközelíti-e a valóságot, mint a képi beszéd? Végső soron a va-lóság megnevezhetetlen. Ne vessük el tehát egy múló divat kedvéért nyelvünknek azt a képességét, hogy érzékien fogalmazza meg a világot, és hasonlatokkal, meta-forákkal, jelzőkkel rokoni kapcsolatokba fogja s így érthetőbbé tegye számunkra az értelmünk elől menekülő, szétröppenő jelenségeket” (Déry 1975: 305–306).

Befejezésül Sütő Andrást idézem, aki az Engedjétek hozzám jönni a szavakat egyik „jegyzet”-ében – szándékosan-e vagy sem, nem tudhatjuk – szinte pontról pontra megismétli Arisztotelész híres fejtegetését a metafora jelentőségéről: „Min-denek felett nagy dolog metaforázónak lenni, mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; mivel találóan metaforázni annyi, mint a hasonlót meglátni” (Sütő 1977: 16).

34

Bár nyelvi képek, mint tudjuk, nemcsak szépirodalmi szövegekben fordulnak elő (gondoljunk például a reklámokra, melyeknek szerzői a költői nyelvnek úgy-szólván mindegyik hatáskeltő eszközét bevetik a siker reményében!), s az irodal-miságnak sem conditio sine qua non-ja a képszerűség (vö. Jakobson elemzését Puskin képek nélküli költeményéről: Jakobson 1972: 286–291), az nemigen von-ható kétségbe, hogy kép és költészet, képszerűség és irodalmiság között van vala-mi benső affinitás. Tzvetan Todorov, a bolgár születésű kiváló francia irodalomtu-dós ezt azzal magyarázza, hogy míg a képes nyelv (szemben az „átlátszó” nyelv-vel) a szavakat teszi jelenlevővé, addig az irodalmi nyelv (szemben a köznyelvnyelv-vel) a dolgokat. Közös tehát az „ellenfelük” (a fogalmiság, az elvontság), ennélfogva vonzódnak egymáshoz, gyakran szövetkeznek, ám ha kell, megvannak egymás nélkül is (Todorov 1967/1977: 40).

Minden bizonnyal ebben a kölcsönös affinitásban keresendő az oka annak, mi-ért oly népszerű kutatási téma a stilisztikában a nyelvi kép. A képek vizsgálata kulcsot ad kezünkbe az író stílusához, ezen keresztül pedig világszemléletéhez, egész írói és emberi személyiségéhez. Osztom tehát Szegedy-Maszák Mihály vé-leményét: „A kutatás eddig művelt területei közül alighanem a metafora szintje az, amelyen a kutató a leginkább feltárhatja a stílust mint részek és egész, sajátos és általános egységét” (Szegedy-Maszák 1970: 444). Csupán annyit teszek hozzá, hogy „a metafora szintje” helyett én szívesebben beszélnék általában „a nyelvi képek szintjé”-ről.

Ebben a rövid bevezető fejezetben természetesen még csak jelzésszerűen sem tekinthetjük át a nyelvi képszerűség (és ezen belül különösen a metafora) roppant gazdag nemzetközi és egyre gyarapodó magyar nyelvű szakirodalmát. A publiká-ciók hallatlan mennyiségét jól érzékeltetik Shibles és Van Noppen bibliográfiái (Shibles 1971a; Van Noppen és mások szerk. 1985; Van Noppen–Holes szerk.

1990). Az utolsó két évtizedben elsősorban az ún. kognitív vagy konceptuális me-taforaelmélet hozott új szempontokat a kérdés kutatásába (vö.: Lakoff–Johnson 1980; Lakoff–Turner 1989; Goatly 1998). Ennek koncepcióját, különösen a költői képalkotásnak a kollektív anyanyelvi tudat beidegzettségeire való visszavezetését újabban élesen bírálta Fónagy (1998; é. n. [1999]).

A nyelvi képek témájára vonatkozó magyar nyelvű irodalomból Zalabai Zsig-mond könyvét (1986) és Bencze Lóránt tanulmányát (1996) kell kiemelnem. Ál-szerénység lenne részemről, ha említetlenül hagynám, hogy az elmúlt két és fél évtizedben én magam is publikáltam három olyan könyvet, amely vagy teljesen (Kemény 1974, 1993), vagy részben (1991) ezt a kérdéskört tárgyalja.

Az elmúlt években két nagyszerű alkotással is gyarapodott stilisztikai szakiro-dalmunk. Mind a két monográfia értékes hozzájárulást jelent a nyelvi kép tárgy-köréhez is. Szabó Zoltán új stílustörténeti szintézisében (1998) minden korszak, irányzat és szerző kapcsán részletesen foglalkozik a képalkotással. Fónagy

Iván-35

nak a költői nyelvről írott összefoglaló munkájában (é. n. [1999]) a leghosszabb rész, a könyvnek majdnem a fele a költői képről szól.

Gérald Antoine úgy tudja, „a héber nyelvben a ’költészet’-et jelentő szó ’hason-lóság’-ot is jelent” (Antoine 1961: 151). Költő tehát az, aki fel tudja ismerni kü-lönböző dolgok rokon vonásait, hasonlóságát, s ezáltal az érzékeinkkel és tuda-tunkkal felfogható valóság mögé (fölé?) egy másik, költői valóságot teremt.

Amikor tehát a képalkotással foglalkozunk, nemcsak egy stilisztikai részletkér-dést boncolgatunk, hanem – ha jól végezzük a dolgunkat – a költőiség, az irodal-miság lényegéhez is közel(ebb) kerülhetünk.

2. A nyelvi kép meghatározása a szöveg és a befogadó szempontjából