John Millington Synge 1871–1909 - ÍR EMBER SZÍNPADON

Fájdalmasan sokáig kereste önmagát, és ijesztő korán ragad-ta el a halál; mégis remekekből alkotott életművet.

Tehetős, protestáns angol birtokoscsalád legkisebb fia-ként született 1871. április 16-án, Dublin mellett, Nagy-Britannia koldusszegény, katolikus ír tartományában. Apja korai halála a család anyagi helyzetét nem rendítette meg;

csak angol és protestáns mivoltát élezte ír- és katolikus-ellenességgé. Az anyai nagyapa lelkészként egész életében arra törekedett, hogy az ír parasztokat a katolikus kárhozat-tól – akár rendőri segédlettel – megmentse. Az anya híven követte ezen elveket.

A lázadás és a kallódás évei

„Kínosan félénk voltam, és már egészen kis koromban iszo-nyúan rám nehezedett a pokol ideája. Egyik éjszaka úgy éreztem, menthetetlenül kárhozott vagyok, s az örök kín-szenvedés képének fölidézésével kínlódtam – hasztalanul, de annál rémültebben –, amíg álomba nem sírtam magam...

Jó szándékú, mégis hallatlan kegyetlenség, amely a pokol eszméjét képes egy ideges kisgyerek képzeletébe beleplán-tálni...” – írja Synge egyik önéletrajzi jegyzetében. Hasonló jó szándékkal szoktatták le a nonszensz-versek és a kalan-dos históriák kiagyalásáról is. (Mrs. Synge mindvégig e hal-latlan jó szándék jegyében őrködött legkisebb fiának életút-ja fölött. A huszonöt éves fiatal férfit is az apanázs megvonásával fenyegette, hogy fegyelemre szoktassa zabo-látlan eszméit.)

A gyermek John gyakran betegeskedve, részben magán-úton végezte iskoláit; a szomszéd kislány iránti vonzalom és a közös madártani megfigyelések sokkal fontosabb élményt jelentettek számára. A kamaszkor azután – mint az önélet-rajzi jegyzet tanúsítja – nem is egy válságot hozott.

„Beteg vagyok, mondtam magamban, tehát ha megháza-sodom, betegek lesznek a gyermekeim is. De nem vagyok hajlandó lényeket életre hívni csak azért, hogy ugyanúgy szenvedjenek, mint én, tehát sohasem nősülök meg. Tizen-három-tizenöt éves lehettem, és iszonyú gyötrelmeket áll-tam ki e döntésem miatt... Talán tizennégy éves voláll-tam, amikor kezembe került Darwin egyik könyve. Ott nyílt ki, ahol a szerző fölteszi a kérdést: hogyan magyarázzuk az emberi kéz és a madár- vagy denevérszárny közötti hason-lóságot, ha nem az evolúcióval? Elhajítottam a könyvet, és kirohantam a szabad levegőre... Lerogytam a fűbe, és szinte vonaglottam a kétely kínjaitól... Elaljasultnak, Júdás cinko-sának éreztem magam… Hamarosan a keresztény hitvéde-lem műveire összpontosítottam figyelmemet; eleinte örömmel, hamarosan kételkedve olvastam őket; végül nem-egyszer nevetnem kellett rajtuk… Tizenhat-tizenhét éves koromra – több visszatáncolás után – lemondtam a keresz-tény hitelvek vigaszáról... Rettenetes élmény volt. Szakadék nyílt múltam és jelenem, egymagam és minden rokonom, barátom között. Huszonhárom éves koromig nem találkoz-tam emberi lénnyel, aki osztotta volna nézeteimet.” (Mrs.

Synge és a pap fivér, Samuel, szívósan próbálta megtéríteni az eltévelyedettet: utoljára huszonkilenc éves korában.)

Mélyítette a szakadékot az is, hogy ez idő tájt Edward, a telekügynök fivér – földbirtokosok megbízásából – egész sor kilakoltatást foganatosított Wicklow környékén. Az intéz-kedések a nemzeti sajtóban és a parasztok emlékezetében hosszú évekre gyűlöletessé tették a Synge nevet. Edward és Mrs. Synge nemcsak szükségesnek, hanem helyesnek is tartotta a kilakoltatást; a társadalmi problémákra érzéke-nyebb John annál kevésbé. (A fizetésképtelen – kellő érdek esetén akár a pontosan fizető – bérlőt a birtokos elűzhette birtokáról. A bérlő házát ilyenkor célszerűnek tartották lerontatni; a művelethez olykor ajánlatos volt csendőri, illetve katonai segédletet igénybe venni.)

A válság éveit a természet, a zene és az irodalom tanul-mányozása töltötte ki. (A természet tudományos megisme-résének vágya idővel csillapult, de Synge élete végéig szak-értő szerelmese volt hazája tájainak és élővilágának.) Az egyetemre készülő fiatalember óriási ambícióval tanult:

történelmet, kémiát, fizikát, botanikát; héber, ír, latin, gö-rög, francia és német nyelvet; alaposan, bár kissé sznob bizonytalankodással mélyedt el az angol irodalom klasszi-kusaiban (sokáig Wordsworth volt a kedvence); de e korsza-kára visszatekintve csak zenetörténeti és -elméleti tanul-mányait, s a hegedűgyakorlásra szánt órákat érezte tartalmasnak.

„Nem sokkal azután, hogy lemondtam Isten Országáról – folytatódik az önéletrajzi jegyzet –, komoly érdeklődés tá-madt bennem az írek országa iránt. Ami csak ír volt, külön-leges értéket nyert bennem, és valami olyan – sem egészen emberi, sem egészen isteni – bájt sugárzott, mintha isten-nővel estem volna szerelembe; azért maradt bennem annyi józan ész, hogy ne személyesítsem meg Erint hazafias verse-imben, melyek gyártásával akkoriban megpróbálkoztam.”

Synge 1888-ban lett a nagy múltú dublini Trinity College diákja, de egyetemi pályafutása nem mondható fényesnek:

rendre épp hogy átment a vizsgáin. A zenét azonban szen-vedélyesen szerette. A közös muzsikálás és a magányos gya-korlás szinte eksztatikus örömet szerzett neki: „az eszményi formák üzenetét, az emberiség istenülését” érezte át ilyen-kor. Már-már a zenét tartotta hivatásának. Az Akadémia zenekarában játszott; előbb és jobb eredménnyel diplomá-zott 1892-ben zeneszerzésből, mint az egyetemen héber és ír nyelvészetből. Pályaválasztását a család csaknem olyan nehezen tűrte, mint vallástagadó eszméit.

Sajnos nem csak a család volt türelmetlen. Élete első sze-relme, a bigottul vallásos családból származó, vakon hívő Cherry Mattheson azért kosarazta ki – pedig kölcsönösen vonzódtak egymáshoz –, mert nem akarta ateistához kötni az életét. (A furcsa, se vele, se nélküle viszony csak négy év múlva ért véget.)

A csalódások, feszültségek között mentőangyalnak lát-szott az az angol rokon, aki rábeszélte a családot, engedjék el a fiút németországi tanulmányútra. De Johnnak hamaro-san rá kellett ébrednie: sem a virtuozitása, sem az önbizal-ma nem elegendő ahhoz, hogy hegedűművész legyen. Az elfajzott, lázadó fiú meg akarta mutatni tisztes családjának, hogy nemcsak a földbirtokos, az ügyvéd, a földügynök, a

pap lehet a társadalom becsülésre méltó tagja, hanem ő, a művész is; nem sikerült.

Látszatra kallódó évek következtek. Synge Párizsba uta-zott (1902-ig az év jelentős részét ott töltötte, olykor többet, mint ír földön), és beiratkozott a Sorbonne-ra. Ír irodalmat és történelmet, társadalomtudományi előadásokat hallga-tott (az anarchizmus, majd a szocializmus eszméit tanulmá-nyozta); szűkös jövedelmét nyelvórákkal, később cikkek írásával egészítette ki. A francia és az ír irodalmi élet újdon-ságairól szóló tanulmányai révén némi szerény ismertségre is szert tett.

1896-ban Cherry Mattheson végleg szakított vele. E csa-lódás nyomán született meg első nagyobb lélegzetű műve, a Vita Vecchia¹⁶. A jórészt önéletrajzi prózát idővel megsem-misítette, a versbetétek egy részének azonban megkegyel-mezett: a rövid dalokon jobbára az Istennel pörlekedő Bau-delaire és a mindenben zenét kereső Verlaine hatása érződik.

Az év végén Synge megismerkedett a már neves ifjú köl-tővel, William Butler Yeatsszel, aki nemcsak az Ír Liga fran-cia tagozatába léptette be, hanem – a zseniális irodalom-szervező emlékezései szerint – lényeglátó tanácsot adott a helyét kereső kezdőnek: menjen el az Aran-szigetekre, és

„ábrázolja azt az életet, amelyet még soha nem ábrázolt senki”.

Valójában Synge jó ideje tudott már a szigetekről (egy nagybátyja ott lelkészkedett), érdekelte az ottani nyelv és kultúra; Yeats tehát legföljebb irányt és erőt adhatott a kia-lakulatlan szándéknak. Akárhogyan is, a tanácsot Synge hamarosan megfogadta, az Ír Ligából viszont néhány hónap után kilépett, mert képtelen volt elviselni a Liga lapjának szektásságát. „A magam módján kívánok dolgozni Írország ügyéért – írta a világszép Maud Gonne-nak¹⁷, a Liga vezér-alakjának –, de erre sohasem nyílhat alkalmam, ha elvegyü-lök egy félkatonai forradalmi mozgalomban.” Nemcsak a rideg ideológiai fegyelem, a szellemi függetlenség hiánya

16 Régi életem

17 Yeats reménytelen szerelme

riasztotta; gondolatilag is előbbre tartott: felekezetek fölöt-ti, szocialista jellegű fejlődéstől remélte az ír nép felszaba-dulását.

1897-ben hullani kezdett a haja, és nyaki nyirokmirigye-inek daganatát műtéttel kellett eltávolítani. Az orvosok előtt nyilvánvaló volt: a Hodgkins-kór támadta meg szerve-zetét. (A nyirokráknak ez a fajtája furcsa módon irgalmas: az első, általában sikeres műtét után tíz-tizenöt évig is élni engedi a pácienst. Synge nyugodtan viselte betegségét; szin-te mindvégig szívesen tornázott, és hosszú túrákra vállalko-zott kerékpáron is, gyalogszerrel is.)

Felgyógyulása után visszatért Párizsba, s a korábbinál is alaposabban mélyedt el ír irodalmi és történelmi tanulmá-nyaiban. 1898-ban írott versei már ironikus távolságtartás-sal kezelik az önéletrajzi élményt: Synge lassan-lassan alko-tóvá érik.

Az Aran-szigetek

Az írói fejlődés legfontosabb állomása – és helyszíne – az Aran-szigetek. („Aranmor, az északi, kb. 9 mérföld hosszú;

Inishmaan, a középső kb. 3 és fél mérföld átmérőjű, csak-nem kör alakú; a déli pedig, Inishere... olyan, mint a közép-ső, csak valamivel kisebb. Galwaytől harmincmérföldnyire fekszik a szigetcsoport.”) Az írótól addig sem volt idegen, hogy elmenjen „a nép közé”: húszéves kora óta rendszere-sen járta szűkebb hazája, Wicklow tájait, és nemcsak a fau-nával meg a flórával ismerkedett, hanem az emberekkel is.

A három viharvert, kopár sziget lakói hamarosan a ke-mény tartás, a szabad, nyílt gondolkodás példái, az ősi kul-túra eleven hordozói lesznek számára. Sokan kedves isme-rősökké, jó barátokká váltak – nem túlzás azt mondani: erőt adó közösségbe került. (Synge 1898 tavaszán hat hetet töl-tött a szigeteken; 1902 őszéig még négyszer tért vissza; de néhány ottani barátjával élete végéig levelezett. Az útinapló 1901 végére készült el, de csak hat év múlva jelent meg.)

Az emberi, írói érést tanúsítja a szigetlakók mély megér-tése, s az ebből születő önmegismerés. De nem érdektelen néhány történetet és eseményt is idézni a könyvből.

„Nemrég egy férfi tetemét mosta partra az ár Done-galnál; fél pampooty (marhabőr saru) volt rajta, meg egy csíkos ing, annak egyik zsebében erszény, a másikban dohányszelence. Három napig nem tudtak megegyezni az emberek, ki légyen… Késő este, mikor az egyik kunyhó-ban üldögéltem, egy fiatalasszony jött be az esőből cse-csemőstül, és lassan folyt a beszéd a messzi hírekről. Az asszony apránként összeszedegette, amire emlékezhe-tett: miféle ruha volt eltűnt bátyján, milyen volt az er-szénye és hol szerezte; ugyanígy eltöprengett a dohány-szelencén meg a harisnyán. Végül aligha férhetett kétség hozzá, hogy a bátyjáról szól a messzi hír, nem másról. – Jaj – mondta a fiatalasszony –, bizony Mike az; adja meg Isten, hogy tisztességesen eltemessék... (Később meséli egy kamasz fiú)... Mikor a lovak lefelé jöttek a partra, egy öregasszony a maga nemrég vízbe veszett fiát látta az egyiknek a hátán.

(Az öreg Pat egyik meséje) Bezörgettem, az asszony kijött, ajtót nyitott... elmondta, hogy az ura egyszerre csak fogta magát és meghalt neki; ő meg aznap éjjel vir-rasztja... pipa dohánnyal, kupica pálinkával kínált. – Ide-gen – azt mondja –, félnél-e, ha kettesben hagynálak ve-le? ... – Ne félj, idegen – mondta a holt férj –, nem haltam én meg, egy nyavalyát... Rossz asszonyt hoztam volt a házhoz, idegen, azért tettetem holtnak magamat: hogy rajtakapjam. – Azután elővett két jókora botot, amit ad-dig dugdosott volt a felesége elől, kétoldalt maga mellé rakta őket, és megint csak elfeküdt, mint a holt.

Pár mérföldnyire a falutól kitérőt tettünk, hogy meg-nézzük a Ceathair Aluinn¹⁸ régi templomának romjait, s onnan nem messze egy szent kutat, melynek vize arról híres, hogy gyógyítja a vakságot és az epilepsziát.

Egy másik öregember... gyakran mesél nekem egy connaughti férfiról, aki hirtelen haragjában egyetlen

18 A Négy Szép Szent

ásócsapással agyonverte az apját, azután ide menekült a szigetre, és néhány itteni lakos irgalmába ajánlotta ma-gát... Egy gödörben rejtették el – az öregember meg is mutatta, hol – és hetekig rejtegették.”

Íme, négy darab csírája a hat közül. Majdani írójukat a szakmai közvélemény immár az ír kultúra fontos munkásá-nak tekintette. Yeats bemutatta az irodalmi megújulás lel-kének, Lady Gregorynak; a megalapítandó Ír Irodalmi Szín-ház dolgában is kikérték a véleményét. Ő egyelőre csak kritikusnak tartotta magát – Párizsból is küldött az ír lapok-nak hol tanulmányt, hol pár oldalt az Aran-szigetekről –, de íróként is komolyan dolgozott, és nemcsak az útinaplón:

1901 szeptemberében felolvasta első színművét Lady Gre-gorynak és W. B. Yeatsnek.

A színmű – később egyfelvonásossá tömörített változata a When the Moon Has Set¹⁹címet viseli – nyilvánvalóan ön-életrajzi gyökerű: Cherry Matthesonnal folytatott hosszú vitáját viszi benne győzelemre az író. A stilizálás is csak annyi, hogy Eileen nővért nem a hitetlen Colm szenvedé-lyes, költői érvei győzik meg, hanem egy, a kettejükével párhuzamos, régi konfliktus tragikus kifejlete: ezért veti le az apácafátylat, ezért megy feleségül ahhoz, akihez vonzó-dik. (A darabot az író nem tekintette életműve egyenértékű részének; életében nem is jelent meg, Synge drámáinak kritikai kiadása függelékként közli.)

Lady Gregory és Yeats, a két éve megalakult ír Irodalmi Színház vezetői, elutasították a darabot. A botrányt sem merték megkockáztatni (Yeats Cathleen grófnőjét ennél jóval kevesebbért kiátkozta a dublini érsek, és az előadásokat csak a rendőrség védelmével lehetett megtartani); de az írói erőt is kevesellték – Synge későbbi műveihez képest joggal, színházuk jó néhány bemutatójához képest igazságtalanul.

(Az író utolsó párizsi évének jó barátja, James Joyce épp akkoriban bírálta meg alaposan az ír Irodalmi Színházat a színpadán örökösen jelenlévő, törzsökösen nemzetinek vélt

19 Amikor a hold lemegy

hősök és „tündérek-manók” miatt.²⁰) A vitatható pedagógia mégis jól hatott: 1902-ben megszületett a két egyfelvonásos, a Szirti lovasok és A völgy árnyéka. A szerzőt egyszerre biztosí-totta tetszéséről Lady Gregory és Yeats, majd a Fay testvé-rek társulatával megerősödött ír Nemzeti Színházi Társaság, de az előbbi darab hamarabb került a nyilvánosság elé: Ye-ats folyóiratában.

Az egyértelmű siker

A Szirti lovasok első látszatra alig több, mint a naturalizmus hagyományát folytató életkép. Legföljebb a részletek bősé-gére és pontosságára figyel föl az olvasó: a lepény, a sütőha-rang, a létra, a tőzeg nem esetlegesen kallódik a színpadon, hanem a szereplőkkel együtt él; a család egyetlen élő fia nem véletlenül babrál a kötéllel, az öregasszonyok nem véletlenül borítják fejükre vörös felsőszoknyájukat; megvan a rendelt módja minden mozdulatnak. Ezt csak a szigetiek-kel együtt élve lehetett megfigyelni, megtanulni. (Minden tanulmány följegyzi: Synge, mikor a darabot színpadra állí-totta, Galway-ből hozatta szereplőinek a ruhát és a szigetek-ről a lábbelit.)

Ugyanez a pontosság jellemzi a szereplők szövegét is.

Ahogy a tengerre készülő fiú juhokról, disznóeladásról, al-gagyűjtésről rendelkezik, ahogy az otthon maradók az útra-valóról vélekednek, ahogy az anya elmondja rémlátását, ahogy egy mellékszereplő a szögek hiányát kommentálja: ez is a megfigyelés diadala. De sokkal több is: így teremt Synge figurát, így építkezik. Tucatnyi részletnek kell egymásra épülnie, míg a jelentéktelen szürke póniból a halott hordo-zója s az élő gyilkosa lesz; a tengerre készülő fiú azért ren-delkezik annyi mindenről, hogy ne kelljen az anyjának

vála-20 Élete vége felé Synge is bökverset írt a Sidhe (Shee, sí) – az ősi istenek és mai tündérek – titkai körül pipiskedő költőkről:

„Agyő, szép Angus, Maeve és Fand / S te tollas, csont-bőr Shee, / Titkotok a költői rend / Játszin tapintsa ki. // Mi el-nyúlunk Rőt Dan Sallyvel, / Iszunk Tubber piacán, / Vagy haj-tunk Rőt Dan Phillyvel / A borz s a nyúl után.”

szolnia (íme, az abszurdok által újra fölfedezett egymás mellett beszélés); az útravalóról szóló vélekedés alatt ott kong az előbbi párbeszédet záró szörnyű jóslat („mostantól, hogy te is utánafulladsz a többinek”²¹) – s ez a jóslat már a lélek meg nem fejthető, csak ábrázolható mélyeiből fakad fel. Synge az egyszerű részletek révén minden anya szószó-lójává emeli ezt az egy anyát; s olyan dolgokat mond el a természetről és a kétkezi emberről, amilyeneket senki előtte.

Így lett „rossz ír”

A völgy árnyéka is teli van pontos, átélt részletekkel. A hosz-szú völgy legfölső tanyaházának konyháját aprólékos élet-hűséggel építették föl a színpadon, és Synge, aki ismerte a valódi épületet és a környező tájat, mindent pontosan leírt Willie Faynek. „Megjelenítési képessége tökéletes volt... – emlékezik a rendező. – Ha megkérdeztem: ’Itt jobbra állt Dan, mikor ezt a replikát mondta, az asztal mögött?’, rögtön megfelelt: ’Nem, jobbra állt az asztaltól, és rátette a kezét’.”

A részleteknek ez a hitelessége naturalista parasztdrá-mát sejtet. Olyan dráparasztdrá-mát, amely a népi adomából és farsangi bohózatokból²² ismerős alapkonfliktust „megcsavarva” az ír paraszti élet problémáira világít rá. Kétharmadáig csak-ugyan felfogható így a szerkesztésében, figuráiban tökélete-sen kiérlelt darab: az asszony (Nora) whiskey-vel, pipával vendégeli a Csavargót, majd ráhagyja a halottat, s kimegy, hogy egy fiatalemberrel beszéljen; a halott Férj fölül, whis-key-t követel, meg a botját, s elpanaszolja, milyen rossz asszonyt hozott a házhoz; az asszony visszajön a csábító Michael Darával, aki új házasságról, új életről beszél neki; a Férj felugrik, botot fog a csábítóra, s kiutasítja az asszonyt.

Igaz, Synge figyelmeztet, hogy mást is kell várnunk: hisz az alapképlet három szereplője közé mintegy fölösleges tanúként odateszi a Csavargót, aki – újabb figyelmeztetés – mindhármu-kat ellenszenvesnek ítéli, még az erős karakterű asszonyt is.

21 Göncz Árpád fordítása

22 Pl. Hans Sachs-tól

De az asszony és a „csábító” párjelenetében megváltozik, önmaga fölé nő az, ami parasztdrámának indult. Norából olyan erővel tör föl a dac, az önvád, az életkudarc panasza, hogy már filozófiává fogalmazódik, jelképes erejűvé válik (bár a valóság groteszk hitele mindvégig megmarad).

„Már miért mennék hozzád, Mike Dara? Te is megöreg-szel, én is megöregszem, egy kis idő még, én mondom neked, és te is úgy ülsz az ágyadban, ahogyan ő ült, rán-gatódzó arccal, fogatlanul, s úgy meredezik az ősz serte körös-körül a fejeden, mint vízmosásban a rekettye, ahol a juh átugorja.”²³

A bohózati meglepetés, a férj „feltámadása” után a befe-jező szakaszban nemcsak szívszorító drámai fordulatok következnek, hanem két filozófiai coup de théâtre is. Az első bebizonyítja, hogy a bosszúálló férj világlátása betűre azo-nos a „rossz” asszonyéval.

Most kimégy innét, Nora Burke, és én mondom neked, ebbe az életbe hamarosan belevénülsz; kihullik a fogad, és olyan lesz a hajad, mint a rekettye a vízmosásban, ahol a juh átugorja.

Zsarnok és rab, elnyomó és elnyomott egy a végső ku-darc, a vénülés és a halál becketti rémületében, s abban, hogy legföljebb valami eleve hazug biztonságtól remélnek ideiglenes menedéket előle.

A második filozófiai coup de théâtre: a Csavargó szolidari-tást vállal a világgá kergetett asszonnyal, és bebizonyítja neki, hogy mindnyájuk közös létét homlokegyenest ellenke-ző módon is lehet szemlélni.

„Most elmegyünk, de én mondom neked, mire megízle-led a hideget, a fagyot, a nagy esőket, az újra kisütő na-pot, a völgyeken végigzúgó déli szelet, nem úgy ülsz majd a nedves árokparton, ahogy itt ültél, belevénülve, hogy sorra suhannak el melletted a napok… Tarts velem,

jóasz-23 Göncz Árpád fordítása

szony, és nemcsak az én fecsegésemet kell hallgatnod, hallani fogod a gémek kiáltozását a fekete tavakon, és hallani fogod a fajd rikácsolását és a bagolyhuhogást és a pacsirtát és a feketerigót, ha az idő melegre fordul, és őtőlük nem olyan meséket hallasz, hogy megvénülünk...

és kihull a hajunk, és kialszik a szemünk fénye, hanem a gyönyörűséges éneküket, amikor fölkél a nap, és nem lesz melletted vénember, hogy a füledbe ziháljon, mint a beteg birka.”

Elnyomó és elnyomott közös, nyomorúságos filozófiájá-val tehát szembeszögezhető egy másik: a szabadságé (amely Synge életének meghatározó szenvedélye volt). Romantikus álmodozás? A keserű, ironikus befejezés – Nora elmegy a Csavargóval, a Férj és a pipogya csábító-jelölt pedig jó meg-értésben leül whiskey-t inni – mindenesetre kétségbe vonja, megvalósítható-e a gyakorlatban. Bár nem zárja ki.

Baljós előjelek után a közönség és a kritika kelletlenül, csaknem botrányt kiváltó ellenszenvvel fogadta az 1903.

október 8-i bemutatót. A társulat két vezető színésze vissza-adta szerepét és kilépett; Maud Gonne, aki a normális szín-észnői mértéken fölül rajongott a színpadias gesztusokért, az előadás közepén több párthívével távozott. Griffith (a Sinn Fein alapítója) népszerű lapjában „az ír jellemtől ide-gen, párizsi frivolitással, az Ír Nemzeti Színház ügyének

In document ÍR EMBER SZÍNPADON (Pldal 63-86)