Pár hetes korában mutatták meg az apjának. Ehhez ugyanis ki kellett vele sétálni Kilmainhambe, a börtönbe, ahol Step-hen Behan a büntetését töltötte mint polgárháborús IRA-katona. (A Kilmainham foglyai a britekkel megegyező Sza-badállam ellen lázadtak fel. „Diehard” volt a nevük akkori-ban; radikálisnak hívná őket a mai sajtó; én a „körömsza-kadtig köztársasági” kifejezést használnám.)
Brendan Behan szinte beleszületett az IRA-ba. Anyja mé-lyen katolikus, harcosan köztársasági honleány, híresen jó, előadónak is remek dalos, aki egész repertoárját megtaní-totta gyerekeinek. Anyai nagybátyja, Peadar Kearney, lírai, humoros és hazafias balladák írója, ő jegyzi (ír módra mint Ó Cearnaith) az ír nemzeti himnuszt is – bár nagy költőnek bajosan nevezhetnénk. A hadat és börtönt viselt apa szoba-festő létére a klasszikusok állandó olvasója, baloldali szindi-kalista, ami pedig a vallást illeti, jó humorú agnosztikus. A család fontos tagja még az apai nagymama, akinek tene-mentjében (18. századi úriházból bérlakásokká szabdalt nyomortanyáján, a klasszikus O’Casey-darabok színhelyén) Brendan gyermekkora eltelik. A viszonylag tehetős nagy-mama erősen hat kedvenc unokájára: megismerteti a whis-key-vel és az életművet oly színessé tevő dublini linkek világával.
A kisfiú nyolcévesen belép a Fiannába, az IRA ifjúsági ta-gozatába. Eszmei nevelését tőlük, elemi oktatását az apá-cáknál, majd a Keresztény Testvéreknél kapja. Kamaszkorá-ra kitanulja apja mesterségét. De életcélja nem a tisztes gazdagodás, hanem az ír hazafias hőstett.
Anyja még le tudja beszélni arról, hogy a Nemzetközi Brigádok – és az IRA – katonájaként harcoljon Franco ellen.
(A püspöki kar természetesen Francót támogatta.) De 1939-ben magányos IRA harcosként átmegy Liverpoolba, robban-tani. Természetesen lebukik, egy év Borstalra ítélik. Mivel addigra már több verset írt, egy meg is jelent az Irish
Press-185
ben, örömest él a javítóintézeti oktatás felkínált lehetőségé-vel.
Nem sokkal szabadulása után, 1942-ben egy IRA-temeté-sen véresre veri a szabadállam egyik nyomozóját, gyilkossá-gi kísérletért 14 évet kap, ebből ötöt le is tölt, előbb a Mountjoyban, majd egy vidéki börtönben. Tizenkilenc éves, amikor bekerül, huszonhárom, amikor amnesztiával szaba-dul. A börtönben nagyon is felnőttként viselkedik: módsze-resen képzi magát, folyékonyan megtanul írül, rengeteget olvas, az írói mesterség is szenvedélyesen érdekli.
Ír egy színdarabot (A házinéni), melynek előadását rab-társai megtagadják, mert istenkáromlónak és trágárnak ítélik. A szöveg elveszett, később előkerült töredéke dublini ízű, jó dialóguskészségről tanúskodik.
Szabadulása után szobafestőként dolgozik, de már tuda-tosan írónak készül. Afféle gerilla-irodalmár: a hivatalos, konzervatív „realizmust” diktáló „pásztori idillből”, az Abbey-támogatta „paraszti minőségből” nem kér. Valójában az egész de Valera-féle Írországot képtelen elfogadni.
Synge-et, O’Casey-t tekinti példaképének.
Mint egy barátjának írja: „A mai Dublinban a kultúra leg-inkább agri-kultúra. Ezek többnyire a sovány lápföldjeikről írnak, meg arról, hogy már alig lehet tisztességes legényfo-gót77 kapni. Én viszont városi patkány vagyok. Joyce halott, O’Casey Devonban él. Aki itt és most irodalmat ír, az annyira kíváncsi rám, mint egy finn eposzköltőre vagy egy lappföldi regényíróra.”
Végül mégsem bizonyul meddőnek az eltökélt munka.
Két novellája megjelenik; 1951-ben az Abbey bátorítólag, javításra visszaküldi a Reggeli üvöltés I. felvonását; 1952-ben az Ír Rádió bemutatja két (harmatosan zsenge) hangbohóza-tát; 1953-ban az Irish Times 30 folytatásban közli egy kisre-gényét.
1954-ben az Irish Press munkatársa lesz, és már irodal-márként keresi a kenyerét. Ez az áttörés éve: a Reggeli üvöl-tést Alan Simpson társulata bemutatja az 55 férőhelyes Pike (’pika’) stúdiószínházban, és ha a vállalkozás nem is
jöve-77 Teasütemény
186
delmező, a kritikai siker nem marad el. A harmincegy éves szerzőre fölfigyel a szakma.
Behan 1955-ben megnősül. Beatrice Salkeld jó felesége, hű társa lesz, de a whiskeyvel nem bír: az író, aki most érke-zett el az anni mirabiles kegyelmi pálya-szakaszába, ír mér-tékkel mérve is nagyon iszik.
1956-ban Joan Littlewood londoni külvárosi műhelyszín-háza, a Theatre Royal bemutatja a Reggeli üvöltést. A kirob-banó sikerhez talán Behan alkoholmámoros tévé-nyilatkozata is hozzájárul; akárhogy is, az előadást átveszi, és fél évig műsoron tartja a szigorúan kereskedelmi érde-keltségű West End egyik színháza. (Még abban az évben az Abbey is bemutatja, és három hétig játssza a darabot.)
Ekkor írja róla a jeles angol kritikus, Kenneth Tynan a sokszor idézett aforizmát: „Írországnak szent kötelessége, hogy időről időre átküldjön ide egy drámaírót, s így meg-mentse az angol színházat az alaktalan unalomtól.”
A csodálatos évek folytatódnak. 1957-ben a BBC fölkéré-sére megszületik A Nagy Ház című hangjáték, továbbá egy ír nyelvű drámapályázatra az An Giall (A túsz), melyet amatő-rök hamarosan elő is adnak Dublinban.
1958-ban Joan Littlewood műhelyszínháza bemutatja A túsz angol nyelvű változatát; és megjelenik a nagy önéletraj-zi regény, a Javítóintézeti növendék. (Az Ír Köztársaságban azonnal betiltják.)
1959-ben véget ér a de Valera-korszak – és véget ér Brendan Behan kegyelmi pályaszakasza. (Ekkor vádolja meg egy írótársa, hogy „mások írták meg a darabjait helyette.”)
A túsz zajos sikert arat francia, amerikai, német színhá-zakban, de az írói erő már csak néhány kisebb átdolgozásra és a Richard műlába című darab töredékes, széteső vázlataira futja. Azután az alkoholizmus mellé társuló cukorbaj lezárja a pályát.
Élete végén írta: „Tisztelem mindenekelőtt az emberi lé-nyek iránti kedvességet; s az állatok irántit is. A törvényt nem tisztelem.”
Utókora az 1964-es óriási temetéssel kezdődött, melyen az IRA is ott díszelgett.
1966-ban bemutatták a Javítóintézeti növendék színpadi változatát, mely nemzetközi sikert aratott. 1970-ben
megje-187
lent és közbotrányt keltett Ulick O’Connor életrajza, mely megírja, hogy Behan homoszexuális (is) volt. 1971-ben be-mutatták a Richard műlába szerkesztett-kiegészített változa-tát. 1990-91-ben Dublinban legendás sikerrel ment az An Giall részekkel kiegészített A túsz.
Christopher Murray majd’ harminc évvel Behan halála után mérleget von. A túsz – biztos siker; a Reggeli üvöltés – antológiadarab, bár alig játsszák; a Javítóintézeti növendék dramatizálásként sikeres, de alig olvassák. S hogy milyen kép él az íróról az irodalmi és azon túli közvéleményben? Ő a drága dublini haver, akivel jókat lehet röhögni, dalolni, nagyokat piálni, kocsma-sztorizni, malac vicceket mesélni.
És akit az angolok meghamisítottak. Az ír utókor annyira magához aljasította, hogy „ma Brendan Behan az ír iroda-lom Marilyn Monroe-ja.”
A de Valera-korszak és az Abbey (1935 –1960)
Lehet, hogy a békétlenkedő gerilla-irodalmár Behan nem kért az Abbey-támogatta paraszti minőségből, a Reggeli üvöl-tés első felvonását mégis az Abbey-nek küldte el. Mert az Abbey mégiscsak az ír kortárs dráma színháza volt, nem pusztán a Szabadállam által szubvencionált nemzeti intéz-mény.
Ugyanakkor valamirevaló drámaíró az Abbey-vel csak pörben-haragban lehetett. Igaz, ez az Abbey-nél magasabb hatóságokon múlott.
Eamon de Valera (1882–1975), a Húsvéti Fölkelés harco-sa, az angol–ír gerillaháború parancsnoka, a polgárháború-ban a körömszakadtig köztársaságiak vezére, aki a britek börtöne után a Szabadállamét is megjárta, szabadulása után, 1927-ben visszatért a politikai életbe, 1932-ben a Fianna Fáil élén választást nyert, és 1959-ig Taoiseach-ként (miniszter-elnökként) a hatalom legfőbb birtokosa volt. (1973-ig ma-radt köztársasági elnök, ez minimális hatalommal jár.)
A korszak törvényei megszabadították az új ír államot a korai, zavaros reformtörekvésektől, és szigorúan következe-tes gael-katolikus rendszert alakítottak ki.
188
A cenzúrán pusztán szigorítottak, azt már a Szabadállam bevezette (Kártékony Irodalom Elleni Bizottság, 1926, Nyomtatott Termékek Cenzúra törvénye, 1929). A fogam-zásgátlást 1935-ben tiltották be (Büntető-törvénykönyv Módosítás), ugyanakkor szabályozták a fiatalság társas vi-selkedését és párválasztását (Tánctermi Törvény).
A de Valera által személyesen előkészített 1937-es Al-kotmány kimondta a válás tilalmát, szigorúan korlátozta (gyakorlatilag megtiltotta) a női munkavállalást, és garan-tálta a Katolikus Egyház „különleges jogállását”.
Különféle „enyhülések” különféle apró jelei a rendszeren vajmi keveset változtattak. 1957-ben (három évvel a Behan-bemutató után) éppen Alan Simpsont tartóztatták le és bör-tönözték be Tennessee Williams Tetovált rózsájának „szemé-remsértő és vallásgyalázó előadása” miatt. Simpson pörről pörre végigvitte az ügyet, mígnem a Legfelső Bíróság bizo-nyíték hiányában (és költségeinek megtérítése nélkül) föl-mentette; közben a Pike színház tönkrement.
1958-ban O’Casey-nek a Dublini Színházi Fesztiválra ren-delt új darabját, a Ned atya dobjait betiltatta a dublini érsek;
az író tiltakozott, a Fesztivál elmaradt.
1965-ben (!) a prózaíró John McGahernt elbocsátották tanári állásából, mert új regényében a cenzorok szemérem-sértő jeleneteket véltek fölfedezni.
(Ezt a rendszert 1972 és 1993 között egy sor népszavazás és törvény bontotta le. De még évekig érvényes maradt a rendelkezés, mely szerint az elemi és általános iskolai taní-tók és tanárok teljes jogú munkáltatója a helyi rangidős pap.)
A korszaknak volt néhány alig kendőzötten fasiszta éve (1936 után); a II. világháborút „szükségállapotnak” hívták, az ország semleges maradt, de egy árnyalatnyit inkább a hitleri birodalom felé hajlott (Hitler halálakor még kondole-áltak a Harmadik Birodalomnak); az ötvenes években félmil-lió fiatalember vándorolt ki, főként Angliába. „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj… és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki rest-ség…” – József Attila diagnózisából csak az „egyke” hibádzik;
annyival többen tántoroghattak ki…
189
Mit tehetett ilyen körülmények között az államilag szub-vencionált Abbey? Sokat, amíg volt erő a nagy egyéniségei-ben. De 1932-ben meghalt Lady Augusta Gregory; William Butler Yeats jóval halála (1939) előtt visszavonult.
A színházvezetés pedig behódolt az értelmiség-ellenes kurzusnak, egyszerűen fogalmazva: elgyávult.
1935-ben műsora tűzték O’Casey Ezüst kupáját; a klérus tiltakozásához felzárkózott a kritika („bármely mű, mely Írországot nem a szentek és tudósok földjeként mutatja be, bármely színdarab, mely az ír élet bármely aspektusát tá-madni vagy szatirizálni merészeli, a nemzeti méltóság elleni hazaáruló támadásnak nyilvánítandó”) – a színház egy hét után levette a darabot a műsorról.
Három év múlva az Abbey vezetése obszcénnek nyilvá-nítván elutasította a Nobel-díjas alapító, W. B. Yeats A kó-csagtojás című darabját.
Két ember jegyzi az Abbey e korszakát.
Lennox Robinson (1886–1958) a letűnő régi továbbszol-gálója. Róla – mivel Behan parodizálta egy ismert és nagyra tartott darabját – később.
Ernest Blythe (1889–1975) a feltörekvő új erős embere.
A Húsvéti Fölkelés miatt börtönbüntetést szenvedett, a Sza-badállam pénzügyminisztereként (1922–31) kezdeményezte a nyugdíjak csökkentését és az Abbey szubvencionálását;
Earnán de Blaghd néven ír nyelvű költeményeket publikált.
1941-től huszonhat éven át teljhatalommal állt a színház élén. Az angol nyelvű daraboktól csak annyit várt el, hogy megtöltsék a kasszát; vezéreszméje az ír nyelv életre keltése volt. Minden színházi ember nevét íresítette (aki Kelly volt, azt Ó Cheallaigh-ként írták ki a színlapra); a színészek vagy tökéletesen megtanultak írül, vagy elvesztették állásukat, mert „a nemzet hadban áll az angol nyelvvel”. Eredeti ír darab kevés lévén, Blythe fordíttatott (maga is fordított), s a karácsonyi gyermek-előadást mindig írül állíttatta ki. 1947-ben a társulat szót emelt a színvonal folyamatos esése ellen, hiába. Blythe nem tért el az irányvonaltól.
Ráadásul 1951-ben az Abbey épülete kiégett, a társulat néhány átmeneti játszóhely után a Queens színházban lelt otthonra. 1966-ra épült fel a régi helyén az új Abbey. De az már egy másik korszak.
190
Persze súlyos tévedés volna azt hinni, hogy 1935 és 1960 között az Abbey nézője csak rossz előadást láthatott. A szí-nészek és a rendezők között számos tehetség volt (köztük rendezőként Lennox Robinson); s a szerzőgárdában a jó másodvonal (Shiels, Robinson, Deevy, D’Alton, Molloy, Plunkett, Carroll) mellett első vonalbeli nevek is szerepel-tek.
Ott voltak az Abbey nagy halottai: Gregory (Fölkél a hold, A börtön kapuja és további három egyfelvonásos), Yeats (A csontok álmodása, az Írás az ablaküvegen és további hat da-rab), Synge (A nyugati part kedvence, A völgy árnyéka, a Szirti lovasok).
Ott volt az Angliában, szocialistaként is ír Shaw (a Blanco Posnet, Az ördög cimborája, a Falusi udvarló). O’Casey ugyan azt írta: „Soha nincs honvágyam, mert Írország tudatlan vallási és politikai handabandázása nekem nem hiányzik. A de Va-lera-féle ’legspirituálisabb állam’ túl sok nekem.” De a Júnó és a páva, Az eke és a csillagok, az Egy fölkelő árnyéka újra meg újra ott szerepelt az Abbey színpadán. (Haszna csak egy élelmes amerikai ügynöknek volt belőlük; az író egyszer avatkozott be, 1958-ban, amikor a dublini érsek betiltatta az új darabját: akkor öt évre visszavette a színháztól a három
„húsvéti” darabot.)
Nem hiányzott az Abbey színpadáról Johnston sem (A hold a Sárga folyó tükrén, A sarló és a naplemente).
1956-tól (az angol színházi forradalom évétől) megjelen-tek – igaz, néha zsengéikkel – olyan ígéretes tehetségek, mint Hugh Leonard, John B. Keane vagy Brian Friel.
Ám mindez sovány vigasz. Mint egy kritikus megjegyez-te: „Az Abbey története a harmadosztályú vígjátékok törté-nete, melyet a vak véletlen szeszélye szerint egy-egy zseniá-lis munka tarkít.” Az Abbey nem repertoár-színház volt, hanem en suite rendszerben játszott, s egy Synge (Yeats, O’Casey, Shaw, Johnston) egy-két – ritka, kivételesen jó esetben három – hétig ment. A legendás, 20, 27, 33 hetes (öt–nyolchónapos!) szériák vagy könnyes melodrámákból, vagy könnyed szalon-vígjátékokból álltak, a szerzők ügyes kezű színészek, újságírók, semmiképp sem írók voltak, a stílus konzervatív és a „minden meg lesz mutatva, minden meg lesz magyarázva” értelmében realista.
191
Zárjuk e korszak jellemzését az iménti kritikus szavaival:
„Az Abbey színház jószerivel mindvégig egyfajta első osztá-lyú kabaré volt, mely föltett szándéka szerint jóízű hahotá-kat szállított az ő édes kis közönségének – többnyire fényes sikerrel.”
1958-ban meghalt a veterán Lennox Robinson. Nem sok-kal később megjelentek a repedések a monolit Blythe-politikán: színre került O’Neill-től a Hosszú út az éjszakában (1959), García Lorcától a Yerma (1963), Brechttől a Galilei élete (1965). De az már, mint említettem, egy másik korszak, a Friel, Murphy, Kilroy nevével fémjelzett „drámaírói generá-ció” indulásának ideje. Ők nyíltan kimondták, hogy nem hajlandók „hűséget fogadni a világ legzsarnokibb egyházá-nak, s a Cathleen nevű romantikus eszményért rajongani”.
Reggeli üvöltés (1954/1956)
Behan a börtönben kezdett el dolgozni a témán, Köteles urának modellje egy 1943-ban a Mountjoyban akasztott gyilkos volt. Munkájában bátoríthatta a börtön-téma első színvonalas feldolgozása, Seamus Byrne Egy sírkő terve78 (1950) című darabja is.
Bátoríthatta, de az ihletőt másutt kell keresnünk. Behan született parodista volt, aki paródiáinak tárgyát az újkori ír dráma általánosan nagyra tartott műveiben találta meg.
Az ír nyelv áldozatos apostola, Douglas Hyde írt egy Ca-sadh an Súgáin című népi komédiát egy nemkívánatos jöve-vénytől szabadulni igyekvő családról. Ezt Augusta Gregory Kötelet sodrunk79 címmel 1903-ban lefordította ír-angol nyelvre. Behan első, ír nyelvű fogalmazványainak a Casadh Súgáin Eile címet adta, s a teljes angol szöveg Másik kötelet sodrunk80 címmel került Simpsonék elé. (A paródia nyilván-valóbb nem is lehetne: a nagy ír család egy másfajta kötél által igyekszik szabadulni a nemkívánatos jövevényektől.) A
78 Design for a Headstone
79 The Twisting of a Rope
80 The Twisting of Another Rope
192
darab végül is azért lett Reggeli üvöltés81, mert a bemutatót meghirdetni készülő Simpson, hogy az újsághirdetésen spó-roljon, rövidebb címet kért a szerzőtől.
Alan Simpson és dramaturg felesége az 1954-es dublini bemutatóra alaposan meghúzta és kissé át is szerkesztette Behan terjengős, néhol önismétlő szövegét. Joan Littlewood és társulata ezt a szöveget kapta meg, és húzta-szerkesztette tovább az 1956-os londoni bemutatóra. A The-atre Royal által bemutatott szöveget a sikert kihasználva még az évben ki is adták; ez a darab hiteles szövege Simp-son, a színházi szakma és az irodalomtörténet véleménye szerint is. (A túsz szövegéről nem ilyen megnyugtatóan egy-öntetű a vélemény – lásd a „mások írták meg a darabjait helyette” vádat.)
A sokszereplős darabnak a mellékcselekménye van elő-térben. Lazán, csak a börtönlét logikája által kapcsolódó, kis komédiák követik egymást tucatszám: két fiatalkorú átlóg, hogy a női börtönbeli csajokat lesse; egy börtönőr két új foglyot hoz, az egyik életfogytos Kegyelmes úr, a másik
„homosexurkáló”82; két öreg fogoly megdézsmálja a reumás bedörzsölésre szánt denaturált szeszt; egy miniszteriális úr protokolláris látogatást tesz („Nincs panasz, uram”) stb. Köz-ben a foglyokból tucatszám dőlnek a jellegzetesen ír, sőt, dublini abszurd kiszólások…:
„DUNLAVIN: Az a Köteles, amelyik agyonverte a feleségét az ezüstfejű bottal, amit nyugállományba vonulása al-kalmából kapott a Délivasút Társaság tisztviselőkará-tól, Kegyelmes úr lett…”
…és történetek:
„B. FOGOLY: A sitten az ember bármit megcsinál, hogy vi-gyen egy kis színt az egyhangúságba.
A. FOGOLY: Azt hiszem, igazad van. Így volt Manchester-ben is. Ott ültem a háború alatt, és emlékszem, alig
81 The Quare Fellow – igazából: Köteles úr
82 Róna Ilona fordítása (1964), de a szerkesztő Bartos Tibor keze nyomát is érzem rajta; l. az efféle gyöngyszemeket.
193
vártuk a légiriadót. Egyszer aztán megkaptuk. Ott-hagytak bennünket a zárkában, bezárva. Felálltunk az asztalra, leszedtük az ablakról az elsötétítőt, és le-látóról néztük, hogy ég a város alattunk. A smassze-rok rohangáltak és ordítoztak be a kukucson, hogy takarodjunk az ablaktól, de aztán otthagytak, pucol-tak az óvóhelyre. Nekünk meg ott volt a nagyszerű kilátás, amíg egy bomba be nem csapott a szomszéd-ba, a fölvételi irodába. Húsz rab elpusztult. Ott ma-radtak állva az asztalon, nem látszott rajtuk semmi, csak meghaltak és kész. De mondtuk mind, hogy leg-alább volt egy kis szín az egyhangúságban.”
A gyakran bohózati technikájú kis komédiák, egészen kevés kivétellel, mulatságosak; a kiszólások, a történetek akasztófahumora becketti módon ragyogó83. A mellékcse-lekmény során megismerjük a foglyokat és a smasszerokat, mindkét csoport rokonszenves és jellemtelen figuráit, tehát a mellékcselekménnyel is jó hangulatban telik a színpadi idő; de mindvégig érezzük, hogy ez csak fedőszöveg, a főcse-lekmény fedőszövege.
A főcselekmény: a soha színre nem lépő, halálra ítélt Kö-teles úr útja a drámai tetőpont, „a kötélleves, az emelőpu-ding és a csapóajtó-csemege” – a zárójelenetbeli reggeli üvöltés felé. Ahogy az apró eseményekkel, a kiszólásokkal, a sztorikkal telik az idő, úgy sűrűsödik megszállottsággá a várakozás: aki a börtönben van, parancsnok vagy egyszerű őr, rutinos fogoly vagy kezdő, képtelen másra gondolni.
Természetesen így érez az egyszerre kint és bent lévő néző is. Egyre kisebb a kegyelem esélye, megássák a sírt, megér-kezik a Mester (a hóhér), a kukucson megszemléli az elítél-tet, majd kocsma után elbeszélget az utolsó váltás őrrel;
közben Köteles úr uzsonnázik, sétát tesz a hátsó kisudvaron (mégse kelljen nézegetnie a frissen megásott sírját), fogadja a kívánsága szerinti utolsó váltást, Regant és Crimmint.
83 A. fogoly beköszönő mondata – „Nice day for the races.”
„Szép lóverseny-időnk van” – szó szerint megegyezik a Min-den elesendők Christyjének hasonló funkciójú mondatával. Szó szerint éppúgy, mint abszurditásában.
194 Eltelik az éjszaka, hét óra ötvenöt:
„MICKSER HANGJA: (a zárkájából) Készen állnak mind a rajt-hoz, és kit látok a mezőnyben, a mi régi szép városunk főbíráját, mert híres város ez, dalból, mondából, itt történt, hogy a disznó megette a meszelőt… (Az őrök le-veszik a sapkájukat) Nos, a rajton túlvagyunk, a mezőny így alakul: az igazgató, a parancsnok, Regan és Crim-min, a két smasszer, köztük a Köteles, még két smasz-szer, futnak még ketten a Csatorna túlsó oldaláról, de már fel is zárkóztak, na és a káplán. Ő az utolsó két körre tartogatja az erejét, fehér pudingzacskó a fején.
Ezek az utolsó méterek! Célba ért! (Egy óra ütni kezd, minden negyedet hangosabban) Ott áll a krétavonalon.
Most összekötik a két lábát. A pudingzacskót ráhúzzák az arcára. A két smasszer támogatja. Ő meg megy a bi-tó alá, és…
(Elüti a nyolcat. A börtönőrök keresztet vetnek, és fölteszik a
(Elüti a nyolcat. A börtönőrök keresztet vetnek, és fölteszik a