Jelenetépítés kötött párbeszéddel

Az az előfeltevésem, hogy ha órai körülmények között kényszerítem a hallgatót arra, hogy kitaláljon, és egyből rendezzen egy jelenetet, azzal én magam is lehetőséget kapok arra, hogy lássam, mennyit tud a fejezetben megjelölt témáról. A csoport szerepjátszó feladatot kap.

Kettéosztom őket, az első csoportot a nézők alkotják, a második csoportból pedig kiválasztásra kerül egy rendező, míg a többi diák szereplő lesz. Ezek után kiosztok közöttük mondatokat, amelyek a jelenetben játszott szerepüknek a dialógusai lesznek. Meghatározom az alapszituációt, tehát azt, hogy hol járunk most, és mi volt a megelőző esemény. A rendezőnek az egy mondatos dialógusok és az alaphelyzet ismeretében kell megrendeznie egy jelenetet. A jelenetet nem kamerára kell rendeznie, hanem az adott térre (tanterem, stúdió). A jelenet

44

megrendezése mindenféle előkészületet nélkülöz, éppen csak szereplőmozgatást jelent. A feladatban nincsen meghatározva, hogy a párbeszéd kik között zajlik, és a mondatok közötti összefüggés is nagyon szabadon értelmezhető. Két előzetes megkötés van. Az alaphelyzet, (ami a mi esetünkben egy házibuli másnapja) illetve a párbeszéd mondatainak sorrendje. Minden más, tehát, hogy ki kinek mondja, és miért, milyen érzelmi állapotban vagy milyen céllal, a diákokra van bízva. A feladat szerint a diákok egyike rendezi meg a jelenetet, aminek a hossza és a benne lévő némajáték lehetősége teljesen rá van bízva. Azért ez a feladat a bevezető, mert ebben a diák egyszerre kell, hogy a fantáziáját elengedje, és megoldjon egy bizonyos pontjain kötött helyzetet, vagyis fel kell, hogy építsen egy jelenetet, aminek íve, tempója, karakterei vannak. A karaktereket valami hajtja, (motiváltak) és biztosan lesz köztük olyan, akinek határozott célja is van a jövőre nézve. Tehát kicsiben szinte mindennel találkozik, ami a későbbiek folyamán a feladata lesz rendezőként. Leszámítva az egyik legfontosabbat, a képet.

A jelenetet nem rögzítjük kamerával. Sokkal inkább színházi a helyzet. A kamerára rendezett jelenet később lesz a diákok feladata. A kiosztott dialógus a következő:

Domi?

Vizet?

Maradt egy kis bor...

Jézusom, nekem mennem kell.

Mit mondtál tegnap Batmanről, hogy egy köcsög?

Nem használom ezt a szót.

Vizet?

45 Na ki vele, ki szívta el az utolsó cigit?

Hol vagyok?

Na most már tényleg megyek.

Elviszel Batman?

Van cigid?

Akkor adj vizet.

Részegen igenis használtad.

Fura.

A tanulóknak a jelenet megalkotása közben, döntések tucatjait kell meghozniuk, és világosan érzékelik, hogy a döntéseik markáns hatással vannak arra, hogy mivé alakul a végén az alaphelyzet. Bár vannak megkötések a variációs lehetőségek számtalanok.

Amikor a jelenet összeáll, megkérdezem a közönséget arról, hogy mondják meg, hogy szerintük:

- Miről szól az elkészült jelenet?

- Ki a jelenet főszereplője?

- Ki lehet a főszereplője?

- Ki volt a jelenetben a legjelentéktelenebb karakter?

Ezek felderítése után megkérem a kiválasztott rendezőt, hogy rendezze meg a jelenetet újra az eddigi kötöttségekkel. Tehát ugyanazzal a dialógussal úgy, hogy az eddig legjelentéktelenebb

46

karakter váljon a jelenet főszereplőjévé. Az újrarendezett jelenet felnyitja a szemüket arra, hogy egy jelenet esetében nem feltétlenül a párbeszéd az az eszköz, ami eldönti azt, hogy min van a súlypont. A legjelentéktelenebb szereplő főszereplővé tétele, úgy, hogy nem arról van szó, hogy kicseréljük a színészeinket, hanem az általuk megformált karaktert kell a középpontba helyeznünk, komoly fejtörést okoz a csapatnak. Az eddigiekben megtervezett alapszituációt kell úgy átszervezniük színészmozgatással, hogy az emberi cselekvések, (ami lehet két ember puszta összenézése is) akciók és reakciók máshová tegyék a hangsúlyokat, és így a korábbi mellékszereplő a középpontba kerülhessék.

Mint látjuk a történet bármerre alakítható. Abból a szempontból mélyvíz a diákoknak, hogy egyszerre kell öt szereplőnek megtalálni a helyét. A nézők nagyon fontos funkciót töltenek be, mert nekik tesszük fel az eljátszott jelenet után a kérdéseinket.

Ezek után végig vesszük, hogy a film milyen eszköztárat vethet be annak érdekében, hogy a nézői figyelmet irányítsa, és meghatározzon olyan fontos kérdéseket, mint hogy mi a fontos, ki a főszereplő, kinek a szemszögéből látunk, és mi a viszony ember és ember között.

A következő eszközöket találtuk meg: A kamera pozíciója (hová teszem a kamerát) a kamera elbeszélői funkciója (külső elbeszélő, valakinek a szemszöge, valakinek a szubjektívje, ezek keveréke) a montázs, a jelenet ritmusa. Ez után az elkészült jelenetek sarokpontjait rögzítjük forgatókönyv szerűen és utána megnézzük, hogy az előbb felsorolt eszközöket hogyan tudjuk a magunk szándékai szerint használni. A két jelenethez storyboardot készítünk, így megtervezzük a szemszögeket, a plánokat, és azt, hogy a kamera milyen módon válik az események elbeszélőjévé. Ezek után a jeleneteket az adott próbára használt térben az előzetes tervek alapján leforgatjuk, és megvágjuk. Azt hamar felismerik, hogy azzal, hogy a kamera nélküli, színház szerűen megrendezett jelenetbe bekerül egy kamera, megjelenik egy elbeszélő.

A kamera, azzal, hogy mit mutat meg, és mit nem, kihez megy közel és kitől marad távol, illetve, hogy kinek mely reakcióját mutatja meg a néző számára, és mit hagy ki, egyből orientálja a figyelmet. Mivel ahogy az életben is az egy térben folyamatosan létező és párhuzamosan cselekvő emberek minden rezdülése nem tartható egyszerre szemmel, így muszáj eldönteni, mikor mit mutatunk meg a jövendőbeli nézőnk számára. A rendezőosztály mellé rendelt operatőr hallgatókat használjuk két filmünk nézői tesztalanyának. Ők korábban nem voltak beleavatva a munkánkba, így szűz nézőként bátran tehetjük fel nekik azokat a kérdéseinket, amelyekkel választ kapunk arra, hogy valóban sikeresen orientáltuk-e a nézői figyelmet, valóban azok-e a súlypontok, amiket mi annak szántunk, azok-e a szereplők közötti relációk és valóban azok lettek-e a főszereplőink, akiket azzá akartunk tenni.

47

Úgy fest ezúttal sikerrel jártunk, egyértelműen sikerült oda helyeznünk a súlypontokat ahová szerettük volna. Azt tekintik főszereplőnek, akit annak terveztek a diákok bemutatni.

Ne feledjük, hogy a feladat alapkérdése az volt, hogy számomra világossá válik-e hogy mit tudnak arról, hogy jelenet, miközben erősen szándékom volt azt tudatosítani, hogy nem a szereplők által kimondott szavaknak kell a történetet mesélniük. Ezen túl pedig szerettem volna azt is tisztába tenni a fejekben, hogy a kamera a legfőbb eszközünk arra, hogy kiemeljük, amit mi a film megalkotói el akarunk juttatni a nézőhöz.

Az első kérdésemre az a válasz, hogy volt a tanulókban valami ösztönös érzék arra vonatkozólag, hogy mi is egy jelenet, de világosan látszott, hogy a munka közben tisztult ki és artikulálódott már szavakban is megfogalmazhatóan, hogy film esetében mit értünk jelenet alatt. Már a fejezet elején is beszéltem arról, hogy a jelenet kicsiben tartalmaz mindent, ami a film sajátja, így ennél jóval többet tanultak a feladatból.

A következő feladatokkal a szabad improvizációtól ellépünk a minél kötöttebb és tervezettebb jelenetek felé, ekkor már a diákoknak előre megírt és fejben tisztázott, az irodalmi forgatókönyvi formának megfelelő jelenettel kell dolgozniuk. A fő cél az, hogy el tudjanak végezni előzetesen egy olyan mély elemző munkát, amit az improvizációs feladat nem tett lehetővé.

Amikor a jelenettel foglalkozunk két lehetőségünk van: vagy adaptálandó jelenetet adunk vagy saját szerzői ötletnek adunk teret.