Hitchcock: North by Northwest elemzése – Király Anna

A film első néhány perce szinte valós időben követi a főszereplő tevékenységét.

Egyeztet a titkárnőjével, taxiznak, majd kiszáll és találkozik néhány fontos emberrel / üzletfelével. Pár szó beszélgetés után kimegy, és már el is rabolták – megtörténik az a fordulat, ami a cselekmény elindítja.

Ebben az első etapban sikerül hétköznapi tevékenységek közben megismernünk a karaktert: fontos neki az anyukája, kicsit hiú, és folyton beszél.

Az elegáns vidéki házban hosszan beszélget az elrablójával, világossá válik számára, hogy összekeverik valakivel, de erről sajnos nem tud senkit meggyőzni, ezért akarata ellenére erősen leitatják – ebből egy újabb időmúlás következik. A túszejtők összenézéseiből és fenyegető mondataiból sejtjük, hogy Thornhillt szándékukban áll megölni.

A gyilkossági kísérletük félremegy. Az elrablói követik őt, addig, amíg a rendőrség el nem kapja. A néző számára itt derül ki, hogy Thornhill a letartóztatással jár a legjobban. Az őt

90

elrabló emberek valószínűleg rosszul mérték fel az alkohol hatását, ill. lebontási idejét, mert a vezetés után, az őrszobára kerüléskor üt be igazán a szesz: Thornhill kihallgatás közben az asztalra fetreng és elalszik, mely újabb időmúláshoz vezet.

Ennek a szakasznak az volt a jelentősége, hogy a főszereplő – bár az őt fenyegető közvetlen veszélyt megúszta – mégis belebonyolódott ebbe az ügybe, amihez valójában semmi köze. Rendőrségi eset lett, és innentől fogva nemcsak azért kell küzdenie, hogy elhárítsa a jövőbeli ellene irányuló támadásokat (az őt elrablók részéről), hanem azért is, hogy a rendőrségnek bebizonyítsa, hogy nem bűnös az ittas vezetésben, hiszen menekülésben volt.

Ez is a legfontosabb hozadéka ennek a „nyomozós” szakasznak – eddig a néző annak szurkolt, hogy Thornhill kerüljön a rendőrökhöz, mert addig nem férnek hozzá a maffiózók, és a hatóságok még ki is nyomozzák, kik rabolták őt el, ezzel pedig megoldódik minden probléma, a főszereplő újra biztonságban lesz. Ez azonban nem pont így történik, mert a helyszínen való vizitkor senki nem hisz Thornhillnek. Mivel azok a történetrészletek (pl. piásszekrény, folt a kanapén), amelyekre a legjobban emlékszik, meg lettek változtatva és a házban lakó emberek is megjátsszák magukat, senki nem veszi komolyan, amit mond. Emiatt lépéskényszerbe kerül, és muszáj tovább nyomozgatnia önállóan (rendőri segítség nélkül, hogy tisztázza magát).

Eddig egyébként is inkább sodródott az eseményekkel, az elrablás ideje alatt magától értetetődő módon, a szökéskor meg kb. kényszerből. Ez az anyukás nyomozás az első olyan döntése, ami már nem muszáj kategóriás, hanem a főhős aktív cselekvése. Eddig reménykedett abban, hogy a dolgok maguktól tisztázódnak, hogy „felülről” érkezik megoldás a problémájára, de ezt a reményt kénytelen volt feladni.

A nyomozási folyamat közben akarata ellenére tényleg George Kaplanné válik a külvilág szemében, mivel bitorolja annak szobáját, felveszi a telefonját, és kényszerből ugyan, de Kaplanként is mutatkozik be. Egyre kétségbeesettebben törekszik, arra hogy megszabaduljon ettől az identitástól, és ennek a küzdésnek lesz az a vége, hogy még súlyosabb bajba kerül, mint korábban.

A nagy igyekezetében, hogy felderítse az ügyet, gyilkosság gyanújába keveredik. Most már muszáj felderítenie is az eseményeket (mert különben őt csukják le a valódi gyilkos helyett), és közben menekülnie is a rendőrség elől (mert az előző nap tapasztalatai bebizonyították számára, hogy nem hisznek neki és nem is végzik rendesen a feladatukat – ők biztosan nem fognak kinyomozni semmit). Ez a gyilkosság a második fordulópont a cselekményben, mert a megoldás helyett a nehezített pálya felé orientálta a szereplőt, és mert

91

innen már „nincs visszaút”. Amíg az emberhalál meg nem történt, még dönthetett volna úgy a főhős, hogy befizeti a bírságot, és kész, de most már nagyobb a tét.

A titkosügynök-értkezlet egy teljesen új mellékszálat nyit a cselekményben és lehetőséget ad arra, hogy hogy újabb időmúlást érzékeljük a Thornhill-vonalon. A néző számára ez a rövid fejezet megvilágítja azt, hogy a főhős valami nagyobb rosszba keveredett, mint ahogy eddig hittük (nemcsak gengszterek, hanem nemzetközi kémkedős gengszterek útjában van), viszont némileg reménykeltő hatású az, hogy Thornhill nincs teljesen egyedül a problémájával, mert ugyan a rendőrség nem tud az ő ártatlanságáról, a rendőrség felett álló szövetségi szervek igen. Annak ellenére, hogy a néző aggódik, mert ezek a szervek passzívak, kicsit fel is lélegezhet, hogy végső soron nem lesz a szereplő gyilkosként elítélve. Emellett a főhősénél több tudás birtokában nézi a következő eseményeket: tudja, hogy nem létezik Kaplan, és hogy van helyette a főgengszter köreiben egy ügynök (akinek a nézők előtt is annyira védve van az inkognitója, hogy a személyes névmásokból sem derül ki a neme).

A gyilkosság utáni napon van az értekezlet (ez abból derül ki, hogy a helyszínen készült fotó az újságban megjelent), és vélhetően ezen a napon indul el Thornhill is Chicagoba vonattal.

A néző amellett, hogy izgulhat a főhősért, hogy az megússza a rendőröket, annak is szurkolhat, hogy minél előbb jöjjön rá arra, amit mi már tudunk.

A többlettudás birtokában sokkal érdekfezsítőbb egészen a repülőtéri találkozásig figyelni, ahogyan Thornhill egy nem létező ember után kutat, és a nővel való kapcsolat fejlődését is, egészen addig, amíg a gyanúnk be nem igazolódik (Thornhill a gengszterek megbízásából lett elcsábítva).

A vonatos idill egy pontján az ablakon át látott tájkép áttűnik egy majdnem ugyanolyan, de másik képbe – ugyanolyan dombot látunk, csak a naplemente eggyel későbbi fázisában.

Ezzel az eszközzel van érzékeltetve a főhős és a barátnője között eltelt kellemes idő. A történet több pontján is ilyen áttűnésekkel vannak megoldva az időmúlások, pl. az emberrablásnál, a gyilkosság után, a pályaudvar és az indianai puszta közt stb.

Innentől a néző már bizonyos abban, hogy a nő ártani fog a hősnek, ezért fog extra szurkolni Thornhillnek, mikor az gyanútlanul a vesztébe megy. A chicagoi pályaudvar és a kijelölt találkozási helyszín között a távolságot és eltelt időt a két jelenet tempóbeli különbsége is erősíti (amellett, hogy a történések is indokolják a ritmusváltást). A pályaudvari menekülés-bujdosás zaklatottságához képest erős váltás a sivatagi rész. A hosszan, ráérősen felépített jelenet a kitartott nagytotállal, az egy darab ember az üres tájban mind ezt a lassú, időn kívüli

92

jellegét erősítik a várakozási szakasznak, melynek csigalassúságához képest annál nagyobbat üt az akció, mely kameramozgással, extrém látószögekkel és gyors vágásokkal van feldolgozva.

A várakozási fázis azért van így elnyújtva, hogy a néző a többlettudása miatt már tényleg tűkön ülve várja, miközben a főhős toporgását nézi, hogy mi lesz szegénnyel.

Az nagyszabású permetezőrepülős összecsapás újabb fordulópont a cselekményben: a néző és a főhős tudása közeledik egymáshoz. Thornhill elveszti a bizalmát a nőben, és túljár annak eszén a megjátszott zuhanyzással. Az árverésen derül csak ki a nő számára, hogy a főhős nem bízott meg benne. A kínos helyzetből a néző azt hihetné, hogy Thornhill jól jön ki, mivel előbb-utóbb ki fog derülni, hogy nem ő a gyilkos, Vandamme-től pedig biztonságban van a rendőrségen.

A titkosügynök feltűnése a reptéren akár egy lezárása is lehetne a filmnek, hiszen a főhős kezdeti célja megvalósul: tisztázva van, nem vadásznak rá többé, mehetne haza. Az eddig külön működő szál (undercover szövetségi cselekmény) el van varrva, a néző ugyanott tart megint tudásban, ahol a karakter. Azonban a főhős számára a film kezdetén kijelölődött célnál fontosabb lett a film közben kialakult igénye: a nő megszerzése. Ezért vállalja el az ügynök-főnök által rábízott küldetést.

Mikor kiderül számára, hogy a főnöke átverte (a nő nem marad belföldön), nagyon ravasz módon megvezeti őt is (mint korábban a nőt a zuhannyal), és újabb magánakciót követ el. Ez megint egy olyan vállalkozása, ami kockázatos, és mellesleg már nem bármilyen vélt vagy valós kötelesség teljesítése (nőről gyanú elterelése), hanem egy autonóm döntés, ami csak az ő igényéről szól.

A film elején rá jellemző eseményekkel sodródás, a saját maga tisztázása helyett már az önálló akarata a fontos – ez a cselekmény csúcspontja és megoldása. A „fentről” érkező happy end (hogy nyugta van a kém-gengszterektől) már nem elég neki, mi több, önként megy vissza a veszélyhelyzetbe, hogy az ügynöknőt megszerezze – passzív áldozatból aktív hőssé lesz.

A happy endhez vezető út onnantól fogva már érdektelen a néző számára, hogy az összes antagonista szereplő ki lett iktatva, ezért a sziklán kapaszkodásról egyetlen éles vágással kerülünk a korábban beígért vonatos nászút jelenetébe, mely a film lezárása is egyben.