Ezen pontból indul ki Darwinnak egy teóriája, melyet félreértésből úgy dicsértek fel, mint egyik legjobb és legértékesebb gondolatát, hogy emiatt a fejlődés is háttérbe szorult és széles körökben gyökeret vert az a nézet, hogy a darwinizmus nem más, mint a természetes kiválasztás (szelekció) tana.
Hogy ez nem igaz, azt hiszem, már bebizonyítottam ; hogy Darwin a fejlődés menetének magyarázására nem ki
zárólagosan a kiválasztást vette fel, szintén megmutattam az első fejezetben, éppen úgy azt is, hogy Haeckel és tanít
ványainak materialisztikus filozófiája által a súlypont mind
inkább a kiválásra tevődött át, mint tisztán gépies és passzív folyamatra. Itt ezt csak még egyszer fel akartam eleveníteni az emlékezetben, mert ebből a pontból kell kiindulnunk.
Ezért röviden még egyszer kidolgozom a szelekció teóriájának tiszta lényegét. Darwin—Haeckel szerint úgy történik a kiválás, hogy minden élő lény tőle valamivel különböző utódot hoz világra, amelyeket a szaporaság és élelmiszer hiánya arra kényszerít, hogy egymással ver
senyre lépjenek, miközben mindegyik elpusztul, ha variáció útján nem szerzett némely előnyt a létért való harcban.
Mindig azon egyes lények szaporodnak tehát, amelyeknek testén sikerült a véletlennek valamely szerencsés, előnyös, célszerű berendezést elérnie és így »képezték magukat«
számtalan generáción át az élettelenségből kiváló első csöpp élő fehérjéből mindig tökéletesebb lények, melyeknek szerve
zete legmagasabb célszerűségtől van áthatva, kiknek kémiai
fizikai tulajdonságai hála a szerencsés véletlennek, a legmaga
sabb szellemi erő lángjáig fejlődtek.
Ez egy mondásban kifejezve azon tan, mely mellett, mint »szelekció« vagy ^mechanisztikus életmagyarázat« mel
lett még ma is harcolnak jelentékeny tudósok.
Mielőtt azonban hozzáfoghatnék a fontosabb kifogások tárgyalásához, amelyeket az idők folyamán a véletlen, mint az élő fejlődés indító oka ellen felhoztak, mégis érdemes itt egy pillanatra megállni és elgondolni: hogyan lehetett egy szellemmel teli világba egy világmagyarázatot bevezetni, amely megrabolja a »szellemet« minden értékétől, sőt minden jogosultságától, úgy hogy ezen magyarázási mód virágzó korában ezt a gúnyszót használták ellene: az értékelés és megértés az agyvelőnek secretumai, olyanok, mint a miri
gyek secretiós produktumai. Hogyan lehetett bevezetni anélkül, hogy rögtön nem ütközött az összes ilyen módon lefokozott fejek egyhangú ellentmondásába ? Hogy ezt minden részletében megértsük, az emberi lélektannak egy
egészen körülményes vizsgálatát kellene elvégezni. Arra a belátásra jutunk ilyen módon, hogy ez a »mechanizmus«
nem egyéb, mint egy, a történelmileg megokolt »tömeg- suggesztiónak« tért engedő tan, s ő t: semmi egyéb, mint egyenes leszármazottja a keresztény, teológikus vüág- és életfelfogásnak. Ez sokak előtt nem látszik tisztának, de ma vagy holnap mégis világos és általánosan érthető lesz.
Gondoljuk csak meg a következőt:
Aki megmarad annál a gondolatnál, hogy a világ egy öntudatos teremtő műve, az legméltóbbnak fogja találni, ha a világnak ezen építőmestere nem fog rossz munkás módjára »csodás beavatkozások«-kal javítani, foltozgatni művén, hogy utólag felmerült tökéletlenségeket elsimítson, hanem mint a világ teremtőjét, mint egy nagy mechaniz
musnak megalkotóját fogja őt tisztelni, amely általa képezve, kerekeivel egymásba fogódzik és szalad a világ kitűzött végéig. A keresztény világnézet legfinomabb formája, Locke és Shaftesbury angol deismusa ezt világosan kimondta, amennyiben istenben a gépszerkesztőt nézi, aki a világot egykor »csinálta« mint óriási gépezetet, amelyek szerkeze
tében benne van a képesség, hogy csakis »causalitas« alap
ján, de saját akarat és értelem nélkül, tisztán mechanikusan fennmaradjon és újjáalakuljon.
És ebből a deistikus gondolkodási módból nőttek ki a X V III. században az »enciklopédia« francia materialistái, kik atyái a mi időnk materializmusának; ebből az Angol
országban már több mint két évszázad óta minden művelt körben begyökerezett felfogásból támadt Darwin világ
nézete, itt van tehát az ő »mechanikus« életmagyarázatának bölcsője !
Valóban, nem csupán a mechanizmus fejlődésének tör
ténete bizonyítja deistikus származását, hanem a végső következményeiről való első elfogulatlan gondolkodással már meg is ragadtuk azon deistikus gyökeret, ami tartja.
Mert élet és élő forma semmi egyéb a mechanisztikus szá
mára, mint holt causalis összefüggés; nincs itt más képes
ség, mint olyan, amely megvan az élettelen világban is.
Dehát életmagyarázat ez ? Nem egyszerű visszatolása ez a benne rejlő titoknak a világ anyagára általában,
amely-F ra n c é : A növények érzéki és szerelmi élete. 13
nek lényege felől valamit mondani vonakodik ez a mate- rialisztikus tudomány, mert ez állítólag kiesik a természet
búvárlat és tudomány keretéből, ami nem egyéb, mint világos ujj mutatás az ezután a szószékre lépő, hittudományi karbeli kollegára ! Ez a természettudomány, amely így gon
dolkozik, tehát azt meri állítani, hogy saját tárgyának : az életnek megítélése, nem is tartozik rája !
Nem irtózik attól, hogy saját magát a »teológia aláza
tos szolgálójává« alacsony ítsa, amennyiben megtagadja magától és a filozófiától azt a jogot, hogy valamit meg
állapíthasson az élet ősi okáról. Es midőn megelégszik azzal a szomorú feladattal, hogy csakis az érzékileg észlelhető mozgásokat írja le lehetőleg tökéletesen, nem is érdemel meg több tiszteletet, mint amennyit adnak neki a saját maga által bírónak hívott teológusok. A mechanizmus mint világfelfogás tehát lényegében nem más, mint a természet- tudomány nyelvét beszélő teológia, mert ha az élet tényleg csak olyan üresen zörgő kerékszerkezet volna, mint ezek állítják, akkor persze nem képzelhető el a nagy órás nélkül, aki kitalálta a világóra berendezését és járatását.
Ezen felfogás természetszerű folyománya aztán, hogy az egész természet vakon működő erőkből áll, fejlődésé
nek menete csak egy már előre belehelyezett korong legördülése, körülbelül, mint egy zenélődoboz nótája, amint
hogy fejlődési erői csak vak rabszolgák lehetnek. E gy ilyen tan előtt a »véletlen«-nek igen alkalmasnak kellett látszania arra, hogy mint a világot mozgató szándék feltétlenül engedelmes szolgája lépjen fel, hogy az életóra szomorú ketyegését mozgásban tartsa. Szerinte kiirtódott az életből minden szikrányi szellem és minden szemernyi önállóság, nincs semminek lelke, akarata, semmi sem szabad, mert minden csak lényegtelen teremtmény a teremtő kezében.
A mechanizmus tehát, éppen úgy, mint az egyház, nem ismer állat- és növénylelket, ha következetes akar lenni.
Csak egyszer jelentkezik a lelket adó isten : az emberben.
Ennek van lelke, amit egy mechanista sem tagadhat. Es minthogy végre is ostobának látszott, a lelket, mint valami agy velővizeletet elképzelni, nyugodtan elhatározták magukat arra, hogy a természetbúvárlatból kivetik. A lélektan nem
tartozik a természettudományba, mondták ők. Midőn a mechanikus világnézet ezt a tételt felállította, csak követ
kezetes volt. Es ha az idegfiziológusok és velük egy nagy száma a természetbúvároknak és metafizikus filozófusok
nak azt állítják, hogy az élet csak önérzet, tehát olyan valami az emberben, aminek lényegében nincs semmi köze a természethez, akkor egyrészt csak engedelmes végrehajtói a mechanisztikus-deistikus tannak, másrészt persze a teoló
gusoknak öntudatlan szövetségesei is.
így van aztán, hogy a mechanisztikus világfelfogásnak édes-kevés vitája volt az isteni tudománnyal, sőt többnyire (gondoljunk csak Virchow vagy Du Bois-Reymond-ra) könnyen és méltányosan jutottak megegyezésre, ami ren
desen abból áll, hogy a teológus körülhatárolja a természet- búvár gondolkodási terét: le szabad írnia a mozgásokat, de nem szabad kérdezősködnie ok és cél felől. . .
Mikor aztán mások ezen határokat áttörték és. úgy, mint Haeckel, hitük szerint teljesen elváltak a deismustól, amennyiben a véletlen teljhatalmának hangsúlyozásával, midőn szolga helyett úrrá tették, még olyan munkát is végeztettek vele, amelyeket a régi mechanizmus a gépész
istenre tolt, olyan értelmetlenséget követtek el ezzel, ami keservesen megbosszulta magát, mert a világ építőmesteré
nek tehetetlensége erősen szembeszökött, miáltal tanuk tarthatatlanságát ma nyilvánosan elismerik. Tulajdon
képpeni céljukat: hogy a kényúri istent eltávolítsák a ter
mészettudományi gondolkodásból, különben ezzel nem is érték el. Ezenkívül pedig, ha elegendők az anyagok tulaj
donságai arra, hogy a világot megteremtsék, úgy nincs már szükség semmi »véletlen«-re, hogy megteremtsék az értelem és szépség ma fennálló tömegét.
A véletlen pedig ezen új mechanizmus által egyszerűen mint »teremtő«, az isten helyére került, és ezzel együtt teljes értelmetlenség és a fogalmaknak goromba módon emberivé való tétele. Mert a »véletlen « nem valami energia- tartalommal működő dolog, hanem egy állapotjelző, amely kifejezi képtelenségünket arra nézve, hogy az ok és okozat közt fennálló összefüggést felmutassuk ez idő szerint az illető »véletlen « folyamatnál. Valamivel nyersebben ki
13*