Ha valamiről valódi ismereteket akarunk szerezni, első feladatunk tisztába jönni azzal, melyik az a tárgy, amiről tulajdonképen szó van ? A mi esetünkben e z : elmélkedés a darwinizmus fogalmáról és lényegéről. Ez pedig nem valami haszontalan és fölösleges munka. Igaz, hogy a tan első fogalmazását követő 50 évben több, mint elég kísérlet történt erre nézve, de ne feledjük e l : a darwinizmus egyike a legbuzgóbban védett és legerősebben támadott tanok
nak, éppen ezért eltorzítja a pártok jóindulata és gyűlö
lete. És így a darwinisztikus irodalom özönében még mindig hiányzik világos összefoglalása és elfogulatlan mérlegelése annak, hogy mi tulajdonképen a darwinizmus, mik a törek
vései, mit jelent az életről szóló tudomány gyarapodása szempontjából? Hiányzik a kutatás azon irányban, hogy nem akaszkodott-e hozzá valamely idegen, hozzá nem való elem, melyet ma helytelenül az egészhez tartozónak néznek és mely az egésznek árt. Hiszen nincs kétség afölött, hogy mint minden emberi szerzeményt, ezt is elrontották és elferdí
tették.
Amint belekezdünk ebbe a munkába, első pillanatban feltűnik, hogy a darwinizmus nem egységes teória. Mi a darwinizmus? A kiválasztás tana? Az ember származásáról vagy az ivari kiválásáról szóló hipotézis? Vagy pedig a fejlődés gondolata, vagy az élet mechanikai magyarázata?
Mindez ma a darwinizmus zászlója alatt evez. Ezek pedig bizonyára nagyon különböző dolgok. Vannak köztük
meg-állapított tények, belőlük levezetett föltevések, mindkettőből összeállított teóriák, valóságos bokrétája részben biológiai, részben fizikai, részben metafizikai problémáknak. Hogy tar
tozik mindez össze, mely joggal szorítottak ennyi egymástól távoleső dolgot egy járom alá ? Ezt kell megvizsgálnunk.
Sajnálatos módon még csak mi ránk vár ez a munka, mert a tudomány eddig megvetette. És ez a tiszta szétválasztás olyan fontos lett volna, hiszen többnyire abból ered minden félreértés, hogy a tárgy alapfogalmai többértelműek.
A darwinisztikus »őstörténet« rövid áttekintése talán leggyorsabban meg fogja mutatni az összetartozást.
Darwin tudvalevőleg nagyapja nyomát követve (ami nem lényegtelen, mert néhány kedvenc gondolata a X V III.
század gondolatvilágában gyökeredzik), a mesterséges ivari kiválás vizsgálatából indult ki. Roppant gazdag tartalmú és gondos megfigyelések álltak rendelkezésére nem csak galambfajok tenyésztéséről, hanem ló-, kutya-, főzelék-, kerti virág-válfajokról is és ő megtanulta a kis elváltozások halmozásának jelentőségét a tenyésztő szempontjából meg
becsülni. így pl. a növénytenyésztő nagyon jól tudja, hogy egy fehérvirágú szülőpárnak nem minden utódja tiszta fehér.
Az ezer meg ezer példány közül két olyant keres, melynek piros foltja van és keresztezi őket. Utódjaik gyakran vörös foltokat mutatnak, mondja neki a tapasztalat. És így ismétli a kiválasztást, míg végül megkapja a kívánt piros virágú alakot. Ezen schema alapján már rég tudott az ember álla
tokat és növényeket egészen a felismerhetetlenségig meg
változtatni. És ezt a schemát Darwin átvitte a természetre.
Ez persze csak akkor lehetséges, ha a természetben is össze
vezeti egy kiválasztó kéz a tipus megváltoztatásához szük
séges párokat. Melyik természeti erő eredményezi ezt ? Darwin azt h itte: a véletlen. Az útmutatást erre a sokat emlegetett M alth u s: »Essay on the principles of the popu- lation«-je adta meg neki. Malthus utalt arra, hogy mi emberek gyorsabban szaporodunk, mint a föld termőképessége, amiért jó részünk éhezik és mindnyájunknak harcolnunk kell embertársainkkal a mindennapi kenyérért. Ezt a szo
morú tant azóta már szerencsésen meghaladtuk, akkor azon
ban új volt és igaznak látszott. Darwin maga azt vallotta,
hogy »a létért való küzdelem« közkézen forgó fogalmát Malthustöl vette át. És szilárdan állt azon hite, hogy a leg
életrevalóbb megmaradásában egy mechanikusan, azaz vakon működő elvet talált, amely ugyanazt érheti el, mint a te
nyésztő tervszerű munkája : tudniillik egy minden irány
ban való állandó, legalább is tartós megjavítását minden szervezetnek.
És ezen a ponton a szelekció hipotézise egy új problé
mára ugrott át. Darwin maga nagy utat tett és ezalatt észrevette, amit sok (valószínűleg a biblia autoritása által megvakult) évszázad nem látott: hogy a növények és álla
tok változandósága sokkal nagyobb, semhogy még továbbra is bele lehetne őket szorítani néhány tízezer mereven körülírt fogalomba, mint azt az állhatatosság oszlopa, Darwin igazi antipódusa, Linné tette. Ha különböző fajú élő lények egy
más közt keverednek, közbeeső alakok keletkeznek egészen új formákkal; minden égöv alatt, minden elzárt országban vannak régen ismert állatoknak elváltozott formái, amelyek a törzsalaktól annyira eltérnek, hogy még a linnéistáknak is válfajok gyanánt kellett őket régen elismerniök, mint ú. n. lokális vagy klimatikus varietásokat. És megint a tenyésztők tapasztalatai voltak azok, amelyek ezt az útmuta
tást is meggyőződéssé változtatták nála, hogy nincs ennyi meg ennyi ezer egyszersmindenkorra megállapított teremtett
»faj«, hanem az összes élő alakok magukat teremtik, egymásba átmennek, hogy semmi határ nem választja el őket egy
mástól, mert egynéhány, kevés ősi alak leszármazottjai.
Ilyenfajta elmélkedés az élő lények származása felett nem volt új. Az idő szelleméből eredt. Darwin nagyapja oltotta be unokájába és a francia állattan már folyékonyan használta ezen fogalmakat. Etienne Geoffroy de Saint-Hilaire már sok idővel Darwin előtt nyüvánította azon nézetét, hogy az élő lény fejlődését a környezete befolyásolja és Jean de Lamarck »Philosophie zoologique«-jában már 1809- ben tagadta a fajok változatlanságát és változásukat szerveik különös használatának, végső vonatkozásban egy az élet erőiben elrejtett faktornak tulajdonította. Darwin mind
kettőjük legfőbb gondolatát átvette és ezzel megtagadta a természet mechanikai működésének »tiszta« princípiumát.
Francé : A növények érzéki és szerelmi élete. 11
Már most itt van három tökéletesen elválasztott, sőt egymással ellenkező magyarázási elv az eredeti darwi
nizmusban : t. i. a természetes kiválasztás, a leszármazás tana és annak az elismerése, hogy az élő lények belső, saját erejükből alkalmazkodnak a külső körülményekhez.
Ha a kiválasztás »mechanikus« volt, úgy az alkalmazkodás tana éppen az ellenkezője volt ennek, mindkettő azonban csak alárendelt mellékhipotézise a leszármazás tanának, amelynek következménye természetesen valóságos felfordu
lás volt az élettudományok terén és amely nemsokára meg
kezdte diadalútját a müveit világon át. Galilei, Kopernikus óta nem lépett ellene az állhatatosság hatalmainak ilyen forradalmi gondolat, mint az élet ezen általános fejlődéséről szóló.
Ahogy akkor a Földnek világcentrum gyanánt való korlátolt becsülése csúnyán összeomlott, így most megszűnt az embernek az élő természettel szemben való kiváltságos helyzete és őt magát a természetbe helyezték mint egyikét a szolgáló tagoknak, akinek nincsenek természeten kívüli és felüli összeköttetései, hanem akinek életét teljességgel meghatározzák az élő természetnek törvényei. Ezek vitték át az élet minden lépcsőfokán és így mondhatni kidesztillál
ták a növényi és állati élet mélységeiből. A darwinizmusnak ezt az emberiséget alapjaiban érintő jelentőségét szemünk előtt kell tartanunk, hogy megértsük mindazoknak, akik általa veszíthetnek, a ma még éppen úgy, mint 40 év előtt féktelenül tomboló harcát — és állást foglaljunk.
Ez a harc haszontalan volt és maradt. Túlságosan sok és alapos bizonyíték kínálkozott önkényt a leszármazás taná
nak. Midőn a palaeontologia tényei, melyeket az élő lények földrajzi elterjedésének vizsgálatára használtak, nem mondtak semmi ellenkezőt, Darwin már első főművében (On the origin of species) mint valószínű és jól megalapozott hipotézist állíthatta föl a most élő növények és állatok egyszerű ős
alakoktól való leszármazásának tanát.
Darwin teljes tudatában volt annak, amit tett. Első főművében azt mondja, hogy ezentúl »minden szerves természeti produktumnál hosszú történetet kell majd el
ismernünk*. Ennek a történetnek már gazdag részleteit
tudta felhozni második művében 1 a szervezetek változásai
nak tényeiben és pedig kétféle csoportját sorolja itt föl a tulajdonságok megváltozásának, amelyek összeműködésére előtte senki sem gondolt. Az egyik akis változások (»fluktuáló variabilitás«), amelyek mindig megkülönböztetik a gyer
mekeket a szülőktől, a másik az »ugrások a természetben«, amelyek ha ritkán is előfordulnak, a természet sokat idézett állhatatosságának ellenére.
Midőn Darwin a leszármazás tanának első megokolása után rögtön azon okok tanulmányozására tért át, amelyek a fajok elváltozásait előidézik, egész világosan megmutatta, hogy véleménye szerint a kiválasztás még kiegészítésre szo
rul. Nem ez idézi elő a változásokat, hanem csak választ a jelenlevők közt. A teremtő princípium máshol van. Ezt kétségtelenül belátta, különben fejtegetéseiben nem adott volna olyan nagy teret a Laniarck-féle gondolatmeneteknek, amennyiben mindig visszatért az éghajlat behatására, a talajviszonyokra, az életmódra, különösen azonban az' élő lények működésére és a fennmaradás nehézségeire. Ekkor persze a legközelebb fekvő lett volna, ezt a csodálatos be
hatást alapjaiban átgondolni, midőn is rögtön kitűnt volna, hogy a környezet és a munka csak a kiindulópontot adják meg az élő alak aktív átalakításában. Vagy legalább ezeknek az »átalakító befolyásoknak« hatását kísérletekkel kipróbálni, hogy megmutassuk, milyen mértékben hatásosak és maguk
ban nem elegendők-e arra, hogy a fajképződés és a szerves célszerűség rejtvényét a »legalkalmasabb« utólagos »kiválasz
tása« nélkül megoldhassuk. Darwin ezt nem tette. Szemre
hányás gyanánt említhetjük ezt vele szemben? Azt hiszem, nem. Mert azt kívánja az igazságosság, hogy meggondoljuk, milyen óriási munkának a terhét rótta már rá a variáció megállapításához szükséges anyag összehozása. A növények és állatok variálásáról szóló műve egyike a természettudo
mányi tények leggazdagabb tárházának, amelyből a kutatás még mindig nem merítette ki mindazt, ami értékes benne.
De már rajta is megboszulta magát a fönt említett mulasztás, ha nem is felelős érte. A kiválasztás hipotézise kedvenc
1 Variation of animals and plants.
11*
gyermekévé vált, mert az alkalmazkodás kérdései ismeret
len és így bizonytalan talaj maradtak számára. Már ezzel a munkával megkezdődött a kiválasztás túlbecsülése, ami az idők folyamán a darwinizmust majdnem végzetes krízisbe sodorta. Darwin nemes és mindenekfölött őszinte szelleme ugyan sohasem tagadta, hogy a kiválasztás csak állítás értékével b ír ; nem felejtette el, hogy sohasem figyelte meg maga a kis változások halmozását kiválasztás által, hanem csak kitalált példákon tette valószínűvé, sőt elismeri, hogy ez a felvett ivari kiválás csak az életre szükséges tulaj
donságokat tartja meg, de sohasem a közömböseket vagy ártalmasokat, hogy így tehát nem magyarázza meg a formák világának összes jelenségeit. Tehát maga sem követel többet hipotézisétől, mint hogy egyelőre érvényes legyen, addig, amíg nem láthatja el a tulajdonképeni, még hiányzó magya
rázó okokkal. Nem bizonyítja-e már magának a teremtőjének ez a vallomása, hogy a kiválasztás nem tartozik a darwiniz
mus legsajátabb állományához? E g y olyan gondolat tehát, amely már mint logikai szükségesség következik a darwiniz
mus történetéből. A lényeges a darwinizmusban egyedül csak annak a ténynek a megállapítása, hogy a ma létező életformák mind régebben egyszerűbb lények, végeredményben egysejtű őslények leszármazottjai és hogy ennek következtében az emberi tulajdonságok a természet törvényei alapján ezekből fejlődtek. Hogy miként történt ez a fejlődés, hogy az élő lények saját törvényszerűségein alapul-e vagy pedig sze
rencsés eredményeknek láncolata, ez mind rendkívüli mér
tékben lebilincselő és értékes, de mégis csak kisjelentőségíí azon nagy gondolat és mindenekelőtt elvitázhatatlan tény mellett, hogy a természet törvényeinek alapján ment végbe.
A darwinizmus egész értékelésének tehát a fejlődés gondolata és a fejlődés törvényének természeti törvény-volta felé kell irányulnia, nem pedig a kiválasztás felé és nagyon kicsinyes az az állítás, hogy a darwinizmus általában semmivé foszlott, helytelen és megdöntött, mert a kiválasztás tana mai ismereteinkkel szemben nem állt helyt és a szerves formaképzés változásai okának a magyarázatát más elvekben kell keresnünk.
Nem titkolom magam előtt, hogy ez a gondolatmenet elhagyja a rendes utat, de bízom meggyőző erejében és
mindé-nekelőtt abban, hogy nemsokára be fogják látni, hogyan kell természetes részeire bontani és ezáltal áttekinteni a Darwin-kérdésre vonatkozó mai bizonytalanságot. Marad
junk amellett, hogy : darwinizmuson megalapítójának leg
jobb érdemét: a fejlődés gondolatát értsük, ami által ennek centrális állása a legvilágosabban kitűnik, mert előbb a fejlődésnek kell meglennie, mielőtt magyarázatához fog
nánk, így ezáltal az emberiség egyik legfontosabb kultur- kérdésében éppen olyan erős teret hódítottunk magunknak, mint ahogyan ezt a kiválasztás védelmezői gondolták.
Mert hiszen egészen világos, hogy a kiválasztás túlbecsülése és a bele való görcsös kapaszkodás sokaknál csak abból a félelemből ered, hogy vele együtt az élet fejlődésének termé
szetes magyarázatát is kiadják kezükből. Ezért barátkoznak meg annyira azzal a gondolattal, hogy a szelekció maga a darwinizmus alapgondolata, ami nemcsak helytelen és ön
kényes, hanem az a hátránya is megvan, hogy a metafizikai ellenzői minden természetes világmagyarázatnak napjaink
ban örömkiáltásban törnek ki, mert a kiválasztás tanának mind jobban előtérbe lépő hibái mellett könnyű nekik a népet félrevezetni és azt állítani, hogy megcáfolták Darwin egész életének munkáját. És azon természetbúvárok, akik együvé teszik a darwinizmust és szelekciót és az utóbbi ellen folytatott harcukban tévesen anti-darwinistáknak mondják magukat (pedig maguk hoznak újabb bizonyítékokat az általuk elismert természetes okokból folyó fejlődés mellett), csak a maradiak malmára hajtják a vizet.
Maga Darwin bizonyára nem gondolkozott úgy, mint sok követője, akik pápábbak a pápánál. Különben nem szakította volna meg a fejlődésnek aolyan szépen mechanikai«
magyarázatát olyan teljességgel mem mechanikai« gondo
latok által, mint amilyeneket az ivari kiválás teóriája tartal
maz, amelyet harmadik főművében (The descent of mán, 1871.) állít föl, hogy a szelekció tanának előtte világos hiányait kiegészítse. Hiszen maga is fájdalommal érezte, amit már előbb hangsúlyoztunk, hogy a szelekció sokat nem magyaráz meg, történetesen pedig ott mondja fel a szolgálatot, ahol az életre nem fontos tulajdonságok magyarázásáról van szó.
Hiszen a természet szépségei, a színek pompája, a formák
bájai, számos termék édes illata, zamatos íze, csak nem lehet mindez véletlenek eredménye? Nem is azt mondta Darwin, hanem hogy a természetben működő, ízléssel és annyi értelemmel bíró lények idézik elő, hogy a nekik tetsző szí
neket és formákat választják ki. Szerinte a magasabb állatok a párosodásnál a szebb párt választják ki és ezáltal szebb faj keletkezik ; az alacsonyabb állatok, különösen a szárnyas rovarok, a természet kertészei, amennyiben szépséget áhítozó ítélőképességükkel a magasabb növények virágpompáját idézték elő. Ha ez a magyarázati mód érvényes — pedig a szelekció tanának legnevezetesebb képviselői mind mai napig gondolkodás nélkül elfogadták — akkor ezáltal fel
vettük a kiválasztás képességét, a szép iránti érzéket és ítélőképességet egészen az egysejtű lényekig, sőt mi több, egészen az élet határáig, mert a természet szépsége, a szín
pompa és a formák kedvessége még ott sem szűnik meg.
Ezáltal az ivari kiválás tana teljesen »lelki fogalmakkal«
dolgozó, tehát nem mechanikus felfogássá vált. Hogyan áll tehát azoknak a »darwinizmusával« szemben, akik ezen csak a szelekciót akarják érteni? Ezekkel legélesebb ellent
mondásban áll és fennhangon bizonyítja azon felfogásunk helyességét, hogy a darwinizmusban nem a mechanikus világ
magyarázat az egységes elv, hanem csak a természetes fejlő
dés fogalma !
Ennek a megismerésével kellett volna a nagy angol kutató életének munkáját a természettudományba felvenni, akkor sok tévedést elkerültek volna és lényegesen meggyorsult volna a fejlődés tényleges mozgató okainak felderítése. Ezt azonban nem tették, hanem inkáb óriási kerülő úton át jutottak a haladáshoz. Igaz, hogy »a németek Darwinja«, Haeckel Ernő mindent megtett, hogy ezen kerülő út egy részét megtakaríthassuk. Dehát az már minden kor mozgal
mainak végzetéhez tartozik, hogy tekintet nélkül száguldanak át ellenkező véleményeken. A darwinizmus végzete pedig az volt, hogy feltűnése összeesett a filozófiai materializmus harmadik fölemelkedő hullámával. Azért részesültek előnyben benne azok a gondolatmenetek, amelyek beleüleszthetők voltak egy csak fizikális-kémiai, egyszóval mechanikai erők
kel számoló világmagyarázatba, ellenben azokat szorították
vissza, vagy legalább is azokat korlátozták, a bennük rejlő mechanikus részre, amelyek tisztán idealisztikus, vagyis jobban mondva pszichológiai alapfogalmakon nyugodtak.
Ezt szemünk előtt kell tartanunk, ha Haeckel életművét meg akarjuk érteni.
A német nép a »Világrejtélyek«-et tartja élete legfőbb munkájának. Ez azonban téves ; a legjobb, amit a tudo
mánynak és kora szellemi fejlődésének adott, a »Generelle Morphologie«, amely először 1866-ban jelent meg és ebben az évben új és kiegészített alakban nyúl bele ismét a gon
dolatok harcába. Ebben a műben végezte Haeckel messze
ható tekintettel és valóban frissítő szabadelvűséggel azt a munkát, amely nélkül Darwin kutatásai és gondolatai soha
sem fejthették volna ki a kultúrát annyira fejlesztő hatásukat.
Csak Haeckel által lett a darwinizmusból tudományos rend
szer és a filozófiának egy része. Ezt kell hogy mindenki, még Haeckel ellenségei is, elvitázhatatlan érdemének tudja be és méltatlan kicsinyességről tesz tanúságot, ezt az érdemét, mely őt a legnagyobb németek« közé sorolja;
mellőzni, mert filozófiája nem elégít ki vagy mert némely pontban túlságosan elragadtatta magát buzgalmától. Mindig mély szomorúsággal tölt el, ha sok belátásos és művelt embernél éppen Haeckel felől a legferdébb véleményekkel találkozom, de nem csodálkozom rajta. Mert Haeckel azon vaskitartása és merészsége által, mellyel nézetét 40 év óta képviseli, nem kevésbbé pedig azáltal, hogy nyomatékkai és dicséretreméltó férfiassággal követeli a fejlődés gondolatá
nak uralmát az »emberi biológiában«, a morálban, a társa
dalomban és az állami életben is, olyan kifejezett egyéniséggé vált, hogy bámulóinak vitái és lármája minden maradi hatalom és nézet ellen, mely még ma is tombol körülötte, kulturális tevékenységének megítélését jobban elhomályo
sítja és eltorzítja, mint másnál. Ilyen körülmények közt azután tényleg a tudományos igazságosság hidegen mérle
gelő értékelése helyett lángoló, szeretet vagy gyűlölet által sugalmazott ítéletekhez jutunk felőle.
Nem titkolom Haeckel iránti tiszteletemet, de remélem, nem fogják vak csodálatnak betudni, ha azt hiszem, hogy kulturánk számára megbecsülhetetlent tett — mert különben
nem harcolnának ellene oly buzgón és hevesen a maradiság barátai.
Ha ezt elismerik, akkor azon esetben sem fognak hely
telenül megítélni, ha kijelentem, hogy tekintettel a tudomá
nyos és filozófiai belátás újabb haladásaira, Haeckel álláspontja nem elégítheti ki többé a gondolkodó természetbúvárt! A jobb ellensége a jónak, manapság pedig a világfejlődés titkához jó lépéssel közelebb jutottunk, mint azt csak gondolni is lehetett a darwinisztikus mozgalom kezdetén, midőn Haeckel világnézetét megteremtette.
A haeckelizmus megakadt a materializmusban. Hogy miképpen jutott bele, már előbb fejtegettük ; hogy a mate
rializmus már nem elégíthet ki bennünket, nem szorul ma
gyarázatra iskolázott gondolkozóknál. Ezen materialisztikus álláspontból kiindulva dolgozta ki Haeckel az egész dar
winisztikus gondolatmenetet az élet mechanikai magyará
zatára való használhatóságának szempontjából, ezért ter
mészetesen még nagyobb fontosságot kellett tulajdonítania a szelekciónak, mint amilyennel ez kitalálójának műveiben bírt. És így Haeckeltől ered az életmagyarázat oknak egye
nesen végzetes felosztása mechanikusakra, amelyek az ural
kodó filozófia értelmében megengedhetők és nem mechaniku
sakra, amelyekről azt mondja, hogy már előzetesen hibásak, sőt még csak nem is alkalmasak fejtegetésre.
És mégis többet engedett a nem mechanikai életfel
fogásnak. mint az öregedő Darwin, akitől levelek maradtak ránk (Wagner Mórnak címezve), amelyek azt a nézetét fejtik ki, hogy a táplálék, éghajlat és életmód befolyásának mégis
fogásnak. mint az öregedő Darwin, akitől levelek maradtak ránk (Wagner Mórnak címezve), amelyek azt a nézetét fejtik ki, hogy a táplálék, éghajlat és életmód befolyásának mégis