Az már bizonyított tény, hogy a nyugati magyar költészet és próza fon
tos entitás a XX. századi magyar irodalom egészén belül. Fontos azért, mert - mint a hazai fővonulatnak - vannak nagy egyéniségei (a próza- és naplóíró Márai, a tanulmányíró Szabó Zoltán, az esszéista Cs. Szabó, a költő Határ Győző vagy Faludy György), van rangos derékhada, és van - emigráció
szociológiai szempontból tanulmányozásra érdemes - siserehada. Fontos a jellegénél fogva is, mert a külső hatásnak ennyire közvetlenül kitett irodalom unikum.
Egyesek szeretnék kirekeszteni a nyugati magyar irodalom alkotóit a teljes magyar irodalom köréből, mert úgy vélik: csak közös élmények és a közös sors jogosítanak odatartozásra. Eleve nem így van: az odatartozásra a nyelv irodalmi szintű, élő mitöbb, nemegyszer egyénileg továbbfinomított -használata jogosít. Turgenyev Párizsban is orosz író maradt, a nyelvet váltó Nabokov Amerikában nem, Milosz lengyel költő, de Conrad angol író. A mediterrán napfény vonzására délre települt Maugham, Lawrence Durrell vagy Graham Greene esetében fel se merül a kérdés, lehet-e máshová sorolni őket, mint az angol irodalomhoz - mint ahogy ez a kérdés a nyugati magyar írók elvitathatatlan magyarsága esetében sem merülhet fel. És tulajdonkép
pen nem is az a probléma, hogy máshová tartoznak-e, hanem az, hogy a számbavételnél, a kor átfogó értékelésekor kapnak-e kellő figyelmet. Nem lehetnek azért idegenek, mert egy zárt politikai rendből kiszabadulva, nem csak szivárgóan, hanem özönlőén bő világirodalmi hatásnak, azaz filozófiák, trendek, sőt: életformák írásaikat átjáró sugárzásának tették ki magukat. Tá
vol élve a hazától is honosították mindezt, az egyedül üdvözítő magyar iro
dalmi nyelven át. Csak érdekesebbé teszi műveiket, ha azokban a politikailag otthon sokáig kimondhatatlant mondták ki, vagy a távolravetettség lélektani, szociológiai jellegzetességeit alkotóelemként felhasználták. Ez a nyugati ma
gyar irodalom értéke és jelentősége, ezért kell az 1945-től 1989-ig tartó sza
kaszát, amely többé-kevésbé lezárt és kerek, súlyához méltóan besorolni.
Művelődés és kereszténység a kongresszus témája, művelődésen nyil
vánvalóan kultúra értendő, tehát a tanokat, eszméket, hitet és hitetlenséget abszorbeáló irodalom is. E tekintetben azért lehet érdekes a nyugati magyar költészet, mert művelői kikerültek a nagyvilágba, az önkényuralmi rendsze
rek tiltásai többé nem vonatkoztak rájuk, és ha bizonyos esetekben az isten
keresés is hozzá tartozott ahhoz, hogy a lét kérdéseit felvessék, erről akár hitvitázón, akár áttételes irodalmi formában azt mondhatták, amit akartak. Ha pedig a vallásfilozófiákról még többet akartak tudni, minden forráshoz sza
badon hozzáférhettek.
A vizsgálódásból tulajdonképpen sem zárhatjuk ki a papköltőket, bár ők az istenkeresést pályájuk teljesedése során bizonyára elintézték önmagukkal.
Békés Gellért, Zimányi Rudolf, Somogyi B. Gerő esetében így sejthetjük.
Tűz Tamás már felveti a „miféle Isten?" kérdését, míg egyedi eset a bencés Rezek Román, akit párizsi évei alatt Jean-Paul Satre agnosztikus gondolatai is megragadtak, majd egész világát betöltötte Teilhard de Chardin; huszon
nyolc kötetben fordította le összes műveit, és ismeretelméletéhez Sao Paolo-i magányában a törzsszövegeket meghaladó mennyiségű kommentárt írt.
Tehát két, írás-terjedelemben mázsás súlyú ellenpólusunk van: az iste
nes, de a dogmákra folyvást rákérdező Rezek Román, és a magát talán isten
telennek vélő, de bölcseleti vizsgálódásai közben sűrűn teológiai kérdésbe ütköző Határ Győző. A közöttük feszülő skála pedig széles, különböző nem
zedékek lírikusai jelölhetők meg rajta; hitet-hitetlenséget, keresztény tanok érvényét vagy érvénytelenségét pedző költeményeikkel, szövegeikkel. Jólle
het Rezek Román híresült el arról, hogy Teilhard de Chardint a gondolkodó magyarok számára fókuszba hozta, a jezsuiták nyitottságának köszönhetően Szabó Ferenc már 1965-ben kiadta a Vatikán által nem szentesített Teilhard-i elméletet rokonszenvvel mérlegelő tanulmányát. Lám, itt is érvényesült a nyugati magyar intellektuelre vonatkozó tétel: a közvetlen ráhatás fontossá
ga. A francia szellemű teológiával helyzeti előnyénél fogva hazai társainál intenzívebben ismerkedő két szerzetes, Rezek Román és Szabó Ferenc Teilhard-ral felel arra, hogy intézze el az élet keletkezésével és értelmével kapcsolatosan felmerülő kérdéseit, kételyeit; hidat verve keresztény dogmák és a tudományosság közé. S ehhez az is kellett, hogy a szellem szabadságát a XX. század második felében élő, nyugati keresztény intellektuelként fogják fel. Szabó Ferenc francia eredetiben olvasta a Benne élünket azaz a Milieu Divint és Az emberi jelenséget, a Phénoméne Humain-t. Sürgősnek tartotta, hogy írjon róluk és a Vatikán által megregulázott szerzőjükről. Ezzel egyi
dejűleg dolgozott Rezek Román a két mű magyar fordításán, immár új állo
máshelyén, Brazíliában.
Teilhard de Chardinnak az egyház által bírált elmélete az volt, hogy mint gyakorló paleontológus a fejlődés problematikáját kényes világnézeti te
rületre terelte, az ember genetikus származásának tudományos elmélete felé.
Arra a következtetésre jutott, hogy a tudat - úgymond - „szerves bonyoló-dás" része és az Ember - nagy E-vel - felfedezhette, hogy ő maga nem más, mint a tudatossá vált evolúció. Teilhard de Chardin írja, hogy az ember „a fejlődés tengelye és nyílvesszeje, amelyben összpontosul az egyetemes élniakarás." Am Pierre Teilhard de Chardin nem vált materialistává, csak ép
pen a Gondolat nevében bensőségessé tette az Anyagot, megalkotta a Szel
lem energetikáját, hogy és itt jön az egyház számára is elfogadható kitétel -mindent összegyüjtsön egy ponton, amit talán nevezhetünk Istennek is.
A teilhardi amalgamáció tetszhetett a fiatal költő Szabó Ferencnek, tetszhetett a fiatal költő Rezek Románnak, meghatározhatta több
költenie-nyük szellemét. Más kérdés, hogy idős költő Rezek Románból már nem lett, mert az egyik kötetét ledorongoló bírálatot követően - Horváth Béla volt a tettes - úgy megbántódott, hogy soha többé nem publikált verset. Szabó Fe
rencet viszont egy időre rendi elöljárói tanácsolták el a lírától, amely szerin
tük nem jezsuitához való. így kötete csak 1982-ben jelentetett meg.
Tűz Tamás az, aki papként leginkább tör ki a kordából, meri Isten sze
mére hányni magányát, mer vigasztalódni hajzuhatagok és tomporok csodá
ján. Kiábrándulása érthető, a kor, melyben élt, jobbára cserben hagyta. De mégis különös, hogy Memoár című költeményében hiába keresi a kezet, ami felé nyúlhatna, mintha azt jelezné, hogy az Isten-hit sem hoz vigaszt.
A költőiség korláttalanságában minden lehetséges. Lehetséges a megha
sonlás és bekövetkezhet komor élettapasztalatok kínzó nyugtalansága után, el
lentétként, a révbeérés csendje. Lehetséges, hogy egy veretesen, zsoltárosan protestáns hangú költő, mint Siklós István, a buddhizmusban keresse lelki bé
kéjét; egy közéleti lírikus, mint Gömöri György, olykor megengedje magának az istenességet; a hajdan istenes Csokits János elérkezzen a csüggedt nihiliz
mushoz; Vitéz György meg felemlítse monforti Simont (ki „nem sokat monfor-tírozott", hanem kaszálta az eretnekeket, sorolja továbbá Torquemadát, Zápo-lyát, majd mentségül Assisi Szent Ferencet, Bonhoeffert vagy Martin Bubert, s végül elérjen a tanulsághoz: „Szolgáiról az Úr megismerhetetlen".
A legengesztelhetetlenebb a kereszténység iránt Határ Győző, aki sze
rint a keresztény kultúra hagyománya kétezer éves történetének a végéhez ért. Úgy véli, hogy immár olyan univerzumokból álló multiverzum létére de
rült fény, amely nem értelmezhető judeo-keresztény fogalom- és képzetrend
szer alapján. A szkeptikus Határ a vallást elmekórtani esetnek tartja, akár a nemzeti szocializmust és a bolsevizmust. Reméli a poszt-keresztény korszak eljöttét. De ettől sem vár elíziumi békét. Kétli, hogy az emberi világban a szeretet-elv érvényre juthat. Ami a jelenkor egyházát illeti, úgy látja, hogy az mást sem tesz, minthogy világi befolyásra törekedik.
Határ Győző legújabb könyvében, az Alomjáró emberiségben (London, 1996), sok szó esik minderről: „Az emberiség álmainak él, és éppen ezért -álmaiban él. Valláshiedelmek -álmaiban: a haladásillúzió -álmaiban; utópiák és ukróniák álmaiban." Megvan a véleménye a Teilhard-szerű ismeretelmé
letekről is: „zwgosznak mondja a görög az effajta 'igát', amely a belefogott baromnak akadályozza s egyszersmind irányítja mozgását; és ilyen zügosz a vallás, a maga tudatbetöltő hiedelemvilágával, szenthagyományával/szokás
jogával/példabeszédeivel egyetemben hordarögeszmék összessége az a zü
gosz, amely a törzsnek, a klánnak, a hordának, a népnek/nemzetnek kollektív magatartásformát ád, azt minden időben meghatározza/megszabja. Emez öntörvényű, kollektív 'szent őrületnek' kompulzív téveszméibe beletartozik az is, hogy vele a megismerés mintegy 'lezárult', lévén minden vallás - a ma
ga elragadtatott meglátása szerint, a maga hatalmi területén - episztemológiai 'telitalálat'..." és így tovább, és így tovább.
A nyolcvanként éves író keserű hit- és egyház-ellensége ebben az új művében, amely gondolatok, esszék, szövegek, költemények, prózaversek és filozófiai igényű eszmefuttatások kissé fésületlen elegye, hol hosszabb, hol csupán néhány soros „odacsapások"-ban nyer formát. Határ Győző „vérségi kapcsolatot" talál a kommunista párt és a római katolikus anyaszentegyház között. Mint írja: „az utóbbi a régi, a hívő, az igazi" kommunista párt, tehát a katolikus egyház; míg a másik „annak újdándi, világi, ideológiai elmagzása".
„Mindkettő egyetemesnek hiszi/vallja/hirdeti magát. Az egyik már jobblétre szenderült, legalábbis letűnt a képernyőről és a jelek szerint az utolsókat rúgja, csak idő kérdése, hogy a másik is lehulljon az idők rostáján, és átmen
jen azon a végső halmazállapot-változáson, amelyben a 'történelem emléke
zete' kilátástalan küzdelmet folytat fajtánk elementáris feledékenységével."
Vajon, valóban az utolsókat rúgja az egyház és a ,jó jóságába" vetett hit? Határ Győző bizonyítékai erre nem meggyőzőek. Mintha arra vágyna, hogy végre-valahára, szálljon már valaki vitába vele. Ne maradjon hitvitának szánt szövege pusztába kiáltott szó.
Mint írja: „ - hamar, egy 'isteni megvilágosodottságú' mester-teológust nekem, akinek emez, őspogányságból ránkháramlott, koraközépkori kérdé
sekre, melyektől valaha a Sorbonne visszhangzott Brabanti Siger idején, a teljes értékű válaszadás igyekezete jutna az eszébe és véle a Szükségképp Elegendő Válasz; és nem pedig ami hittudósoknak ilyenkor eszébe jutni szo
kott: hogy engem, és minden hasonló kérdés-göncöleggel zaklatót - agyon
verjenek!..."
A rendkívüli stíl-leleménnyel szövegezett monológ helyett persze meg
győzőbb lenne, ha a szerző a teljesértékű válaszadásra törekedő kortárs teo
lógusokkal vitázna. Ám ezeket bizonyára eleve olvashatatlannak ítéli.
A költő büszke arra, hogy kitört az eszmék és a hit fogságából. íme az a Hyeronimus Bosch-i kép:
Fazékember
fazékemberként növesztett a pap torzóvá törpülnöm a hit fazekában kajánul várt fejetlen lábakat
s nem hitte -fejet növesztett a lábam fölébenőttem supelláinak
lepattant rólam ez iromba cserép
— nyakába szedte lábát a zsinat s elhordta irháját és istenét
Hetyke dal. De öregedőn a szeretet-elv létjogosultságának a konok taga
dása hová vezet?
hallga-csak-hallga hova nem sötétedik éj szakám feketéje: immár oly korom
sötét mi földi színben nem is létezik s ilyen lyuk-feketének csak én gondolom sűrűsödik éjszakám szín-feketéje
szemnek áthatolhatatlan fallá feketül ülni ez éjen-tüli kőzeti éjbe'
magamban megülni anyaszült-egyedül hallga-csak-hallga: iszapsűrű félelem
ő - kiléte tárgya és neve nélküli
el nem hagy éjhossz 't itt szunnyad-gunnyad velem és szénkoloncával mellemet megüli
félelem ő de nem az a vérbő izmos igaz érzés: csak ahogyan az inga leng mert riogatja a béna mechanizmus
a létrémület mely odalettén mereng. (...)
A nyugati magyar irodalom kiemelkedő költő-egyénisége tehát hosszú élete során nem jutott más következtetésre sem az egyházak és vallások, sem a sorsunkat mozgató misztikum felől, mint arra, amit már rebellis ifjúkorá
ban, szülőföldjén kialakított. A Szabó Zoltán kifejezésével élve egy korábbi tanulmányomban style refugió összefoglaló névvel jelzett újabb nemzedék pedig: Kemenes Géfin László, Makkai Ádám, Horváth Elemér, Bakucz Jó
zsef, András Sándor, Thinsz Géza és a többiek, új környezetükben kilombo
sodott individualizmusuk igézetében tudomásul veszik Isten közönyét, a halál rettenetét; idéznek hangulatokat, nyelvi-fogalmi reneszánszuk gazdag szó
kincsével fejeznek ki életérzéseket, hozzászólnak hazai és világméretű mizé
riákhoz, de a legfőbb jó számukra immár a humánum. Többnyire tudomásul veszik, hogy Földünk siralomvölgy, ahol - amíg lehet - szépségekkel és él
vezetekkel kell telítkezni, kárpótlásként történelmi megaláztatásokért. A val
lásnak, egyháznak az a tradicionalista, intellektualizált tisztelete sincs meg bennük - talán Siklós Istvánt és Bikich Gábort kivéve - , mint ami az előző generációnak nemcsak a papköltőit jellemezte, de élt például Cs. Szabó László vagy Kibédi Varga Áron protestáns szellemében.
Mint Szabó Zoltán írta: „Ezek a bűnnel, erénnyel, sorssal, kétségbeesés
sel szemrebbenés nélkül szembenéző költők a magyar irodalomban ritka em
beri vakmerőséget, zord humanitást fejeznek ki."
S hozzáteszi azt is, hogy ezt az alkatot „nem az emigráció teremti, ha
nem az, ami az emigrációt".
Említhetjük, hogy Békés Gellért a Rómában megjelenő Katolikus Szem
le hasábjain negyven éven át nem katolikus nyugati költőknek is teret nyitott, és az ökuméne jótékony szelleme megvalósult mind a Pax Romana, mind az Európai Magyar Protestáns szabadegyetem évenkénti tanulmányi napjain.
A protestánsok fenntartás és beleszólás nélkül jelentették meg a nyugati magyar költészet legnagyobbszabású antológiáját, helyet adva a bűnnel, erénnyel nemcsak szemrebbenés, hanem olykor Isten nélkül szembenéző líri
kusoknak is.
Érdekes feladat megvizsgálni, hogyan hatott vissza a hazai költészetre a nyugati; melyek a párhuzamok és az eltérések ugyanazon a nemzedéken be
lül. És részkérdésként: mit érdemelt a diktatúrában élt költők szélesebb tábo
rától egyház, vallás és Isten? Továbbá: szólítja-e még ma is valaki a Minden
hatót? És tanaival szólít-e ő bennünket?