XXXIII.
I S T Ó R I Á S É N E K E K 242.
EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLCADIK ÉVBE
Ezernyolcszáznegyvennyolcadik évbe, Rémhír jött a DuSántúlról vidékre, Mert mindenkit felfúj a nagy gazdagság, Mert mindenkit elcsábít a pajkosság.
Diószegi Máté nagy tisztességgel, Szép időt ért kedves feleségével, Ö arra sohase rá se gondolva, Fia legyen az egyetlen gyilkosa Szép csendesen felnyitotta az ajtót, Mosojogva nézett a nyolc alvóra, Hamarjába felemelte a baltáját, Egy csapásra agyonüté az apját.
Édesanyja, ki jóizüen aludva, Annak ds a fejére nagyot sújtott, Ö eccöre ki is adta a lóikét, Fia által hagyta el az életét.
A hat tesvérje mél álmát alussza, Kettő fejét mindjárt szét is hasítja, Másik négyet egyenként verte agyon, Csak azt mondja, rám marad most a vagyon.
Hogy a dolgot itten senki ne tudja, Cigányokkal a nótáját huzatja, Mikor magát ottan jó kimulatta, Reggel korán visszatért a tanyára.
Nagy lármát csap, hogy más is jönne oda, MeggyiKkuiták az egész családjukat, A szomszédok rikoltozva kiáltják, Hogy ők eztet velük sos'é csinálták.
Ëgy csendőr a főbírónak jelenti, Jegyzőkönyvet hamarjába fölvenni, A holtakat a hullaházba elvinni !
Holtak testét mostan ottan bonculják, A doktorok az esetet sajnálják, És azután koporsóba berakják, Egymás mellé ássák nyolcnak a sir ját.
Szépen szól a vásárheji nagy harang, Húzza áztat gyönyörű szép hat galamb, Azok húzzák azt a szomorú verset, Most temetik a nyolc meggyilkolt testet.
A rabokat a börtönbe vallatják,
Csak azt moíidják, hogy ők eztet nem tették, Diószegit igen nagyon szerették.
A főbiró azt gondulta magába, A fickó lësz a családnak gyilkosa.
A Flóriánt hamarosan lefogták, Gyilkos testét hamar ki is vallatták.
Azért tettem én ezt а gyilkosságot.
Hogy magamra Írassam a jószágot.
Most të betyár, bevallód a bűnödet, Furcsán vesszük mi el az életedet, Kivirágzott már régen a bitófa, A hóhér a csontodat ropogtassa.
A Flóriáí&buslakodik magába, Vásárheji sötét börtön árnyába, Szánja-bánja elkövetett tetteit, Siratgatja szüleit, testvérjéit.
A Flóriánt kényszerítik irhára, D e egy szó s"é jött fonyhaít ajakára, Jó barátim, most rólam tanuljatok, A szülőkkel mindig csak jól bánjatok.
Mit szenved egy édesanya értetek, Gyilkosságom szivetekbe véssétek, Jó barátim, most már Isten veletek, Én most már a túlvilágra sietek, Megszenvedtem elkövetett bünömér.
És azután fölrántotta a hóhér.
Csurgó, Borbély Teréz (sz- 1913)
243.
RÉMSÉGES HÍRT KÖZLETTEK AZ ÚJSÁGOK
Rémséges hirt közlettek az újságok, Mit követtek el a kóbor cigányok.
A bánáti pusztának a sarkában Áll egy csárda egyedül egymagában.
Szarvas István volt annak a gazdája, Jobb oldalán felesége és lánya.
Péntek este kilencre járt az óra, Alvóra tér az anyus és Teruska.
Szarvas István borér mégy a pincébe, Nagy sikoltás jött egyszer a fülébe.
Szarvas István visszatér a lakásba, Feleségét ott már halva találta.
Szintén a lány, az is ki voát végezvel, Csabáni kocsis ott hever a sötétben.
Bemenekül a hátulsó szobába, Mind hiába, hogy az ajtót rázárta, Mert azt is baltával befeszítették, Szarvas István életét is elvették.
lm, mind aki jól végezte a dolgát, Ráadásul fölgyújtottak a házát.
Tüz láttára összementek a népek, Biztos eztet kóbor cigány tehette.
Az országnak minden kóbor cigányát Csakhamar összeszedte а zsandárság.
Hódos hát, Horváth Györgyné (sz- 1898)
244.
HALLOD PAJTÁS, HALLOD PAJTÁS,
Hallod pajtás, hallod pajtás, a fajszi kertbe mi történt?
A Kund Bélát, a Kund Bélát az erdőbe meglütték.
Az erdésszé odament a jajszóra,
A Kund-Béla, a Kund Béla össze volt már rongyolva.
A Kund Bélát, a Kund Bélát föltették a kocsira, Vitte áztat Somogyfajszra négy fekete paripa, Pirozs vére úgy fojik, mint a patak,
Felesége, de gyermekei gyenge szive meghasad.
Hódoshát, Horváth Györgyné (sz- i8ç8)
245.
OLVAD A HÓ, TAVASZ AKAR LENNI
Olvad a hó, tavasz akar lenni, De szeretnék kék iboja lenni, Kinyílnék az anyám kiskertjébe, De majd még a bánat kebelébe.
Gyulám, Gyulám életem reménye, Nálad nélkül nincs a napnak fénye, Te egy úrfi, én ëgy árva lányka, Árvaságom szivedet kivánja.
Gyulám, Gyulám, nézz fel az egekre, Fel is néztem, mikor megcsaltalak, De már most az Úristenre hagylak.
A világon mennyi szalma terem, Rohadjon el mind a te ágyadon, As sem legyen elég orvosságod, Fekete föld lëgyën az orvosod.
Lányok, lányok, rólam tanuljatok, A legénynek csólkot ne adjatok, Mer a csókja kimarja a szivedet, Elveszi a leányéletedet.
Sávoly, Hajdú Gyula (sz. 1884)
246.
ÓH, MENNYORSZÁG SZÉP FÉNYLŐ, TÜNDÖKLŐ CSILLAGA
Óh mennyország szép fénylő, tündöklő csillaga, Hallgasd meg, hogy könyörög, az özvegy és árva, Mert nincs aki szánja, hogyha sir az árva, Csak te, árvák, s özvegyek legkegyesebb gyámja.
Elmaradtam árvákkal, szenvedő betegen, Ó, nem volt egy betevő falatka kenyerem.
Sir az árva gyermek, ó anyám, mit tegyek, Én az ágyban zokogok, szűzanyám, mit tegyek?
Eredj fiam, hisz vannak gazdag rokonaid, Mondd el, hogy mint éheznek kisebb testvéreid, Hogy én beteg vagyok, arról is szóljatok, Hát talián megesik a szive rajtatok.
Megy az árva reszketve, sose tett még ilyet, Hogyne indítana meg bármilyen kőszívet.
Két kisebb testyére ott; megy en mellette,. , Mindháromnak tele van könnyel a két 'síeme.
D e a gazdag rokonok még meg sem hallgatják, A három árvára a kutyákat uszitják.
Megy a három árva, tovább megyén sirva, Ó szűzanyám, mi van a számunkra megirva!
Egy utca szegleténél a legkisebb gyermek, Zokogva igy kiált fel, én tovább nem megyek, Nem megyek, nem tudok, már tovább nem birok, Jó emberek, egy falat kenyeret adjatok.
Nincsen, aki meghallja az árvák panaszát, így érik el az árvák a szomorú tanyát, A szomorú tanyát, a nagy beteg anyát, Ki már meg sem érheti gyermeke panaszát.
Alkony borult a tájra, sötét lett az éjjel, A bús háznál nem lehet már látni sem széjjel.
Leborult az árva mind édesanyjára, Sivár csend borult már az egész tájra.
Jön a hajnal aranyos, biboros köntösbe, A szomorú kisházba világ sem ömlött be.
Óh jaj, mit látná ott, négy halovány halott, Három árva anyjával egy ágyban nyugodott.
Milyen boldog mindegyik, mosolyog az ajkuk, Mert a kegyes szüzanya megkönyörült rajtuk, A bús éjszakában hozzájuk leszálla,
S lelküket felvitte a fényes mennyországba.
Tapsony, ifj. Szabó Lajosné kézírása után
247.
ITT xMARADTAM ÉN ÁRVÁN
Itt maradtam én árván, Özvegyen és árván.
Nem volt nékem sehol sem Ëgy darab kenyerem.
Eredj fiam itt vannak, Gazdag rokonaim,
Mondd el, 'hogy mind éheznek, Kisebb testvéreid.
Arról is szóljatok, Hogy én beteg vagyok, Hátha talán megesik A szive rajtatok.
D e a gazdag rokonok, Még meg se hallgatták, Mind a három árvára A kutyát uszították.
Mëgy a három árva, Továbbmegy en sirval, Ö Szűzanyám, mi van a Számunkra megirva.
Mëgy a három árva, Ki a kis tanyára,
Nincs aki meghallgassa Az ő panaszukat.
Leszállott Mária A magas kék égből, A három kis árvát Magáhol vitte föl.
Csurgó, Borbély Teréz (sz
248.
URAM, DE ÁRVÁN MARADTAM
Uram, de árvára maradtam,
Midőn szüleimtől egyedül hagyattam.
Maradt még életbe ëgy gazdag nagynéném, Kit gondviselőül rendeltek énmellém.
Ügy, mint az férjének gondomat viselé, Gyönge kis arcomat naponként mëgveré, Mert egyszer kimíentem én a temetőbe, Jó szüleim sirját siratgattam rendre.
Zokogva, jajgatva föl-fölsóhajtottam, Kéj föl édesanyám, siró hangon mondtam.
Jaj, de nem hallotta, hiába zokogtam, Néma (keresztjénél hiába kiáltoztam.
Mert a halál-álmát ol mellen aludta, Hogy árvája szavát még meg sem hallgatta.
De megszomorodott már a fűzfavessző, Az árvák bántása sëm lësz felejthető.
N e (hagyj el szent fiam, de én sem hagylak el, Meg is jutalmazlak örök dicsőséggel.
Hódoshát, Horváth Györgyné (sz. iSgS)
249.
HOVÁ MÉSZ KEDVES KIS ÁRVA 1
Hová mész kedves kis árva, íj en sírdogálva?
Ugyan mi lëhet a bajjod?
Mondd meg hamarjába.
Csatában az édesapám, Föld alatt az édesanyám.
Azért megyek a harctérre, Megkeresem! apám.
Ó, jaj, kedves kicsi árva, Menjünk akkor eggyütt, Nékem is ott van híd vesém, Kit nem felejthetek.
Eggyütt mennek, sírdogálnak, Jajszóval elindulának, Hogy megkeressék őket, Kit látni óhajtanának.
Amint mennek a mezőkön, Látnak kereszteket, Rajta vannak fölírva A honvéd sereg nevek.
250.
SIR A HÁROM ÁRVA
Sir a három árva, Mert nincs nékik anyjuk, Nincs meleg szobájuk, Nincs tiszta ruhájuk.
Eggyütt mennek bandukolva, Sírtól tovább tántorogva, Míg ëgyszërcsak megtalálják A neveket fölírva.
Ó, jaj, kedves kicsi árva, Nem megyek tovább veled, Itt nyugszik a híd vesém, Kiért elfáradtam.
Ezen idegen országban Sokat siránkoztam, Vadvirágból koszorút Sírjára fonok most.
Én is megtaláltam apám, Kiért fáradoztam, Kire ëggyes sorsom, Mindig rábízhattam.
De már a föld alatt vagyon, Most lettem csak árva nagyon, Hacsak a jószívű népek Nem lesznek pártomon.
Nemes déd, T isler Katalin (sz- 1900)
N e sírjatok árvák, Majd lesz jó anyátok, Jó a jóisten is, Vigyáz az tirátok.