– Na, magyarázzuk el, hogy mit jelent ez…
– Hát azt jelenti, hogy az akkori rabok közül – ismétlem, az akkori – mert ugye voltak régebbi rabok, ezek azok az ukránok, akik a háború alatt a németek kiszolgálói voltak – a lágerben egyszerűen gestápósoknak hívták őket –, nos, rajtuk kívül mindenki diplomával rendelkezett.
– Visszatérve a helyi milíciákra. Tehát a második világháború során a németekkel együttműködő helyi milíciák tagjai közül sokakkal talál-kozott?
– Igen. Őket a lágerben úgy mondták: etyi gesztápovci. És ezeknek az embereknek kivétel nélkül – bizony sokan voltak ők is ottan – mindnek 25 év szabadságvesztés, 5 év jogvesztés és 5 év száműzetés járt. Tömören a lágerzsargonban ezt úgy mondták mindig: dvádcáty pjáty, pjáty i pjáty.
– Huszonöt plusz öt, plusz öt. Ez azt jelenti, hogy harmincöt évig, ha így marad minden, akkor haza sem térhettek.
– Nem, hazatérhettek huszonöt év után. A jogvesztés az azt jelenti, hogy nem szavazhatott. Öt év száműzetés pedig: akkor szabadon mo-zoghat, de valahol a számára kijelölt helyen.
– Aha, értem. Tehát ott tartottunk, hogy augusztusban hagyják el az ungvári börtönt…
– A KGB börtönét. Átvittek a nagybörtönbe. És együvé kerültünk mi mind egy cellába. Az 58-as cellában voltunk mind a négyen. Na,
és ott aztán január-februárban szortíroztak el minket, hogy ki merre is megy tovább. És ott is érdekes módon, nem tudom, hogy miért, én estem pont ebbe a kategóriába bele: engem tizenegy hónapig tartottak a bör-tönben. Mert utána Zolitól hallottam, hogy ő hamarabb kikerült a láger-ből, Milovánt hamarosan a kiskorúak zárt intézményébe vitték, Kovács a Mordva 7-esbe, Illés a Mordva 7-esbe került…
– A Mordvin Köztársaságban található 7-es számú lágerbe.
– Igen, ott abban az időben negyvennégy(!) politikai láger volt.
– A Szovjetunió területén?
– Csak a Mordvin Köztársaság területén. Szaranszk a fővárosa. Ro-konnép, állítólag.
– Persze, persze, finnugor rokonság.
– Na, őket hamarabb átvitték. Engem meg, tudja a fene, behurcoltak mindenfelé. Én voltam tehát: az ungvári KGB börtönében, aztán az ung-vári nagybörtönben, a lembergi elosztó börtönben, a dnyepropetrovszki osztályozó börtönben, a donyecki osztályozó börtönben, Harkovban és az ukrajnai Harkovból aztán vittek ki Oroszországba. Voltam Moszkvá-ban, voltam PotymáMoszkvá-ban, voltam Ruzajevkában és aztán onnan kerültem ki – pontosan 11 hónapi börtönkoszt után – a lágerbe.
– A végleges helyre? A Javasz település mellett létesített lágerbe.
– Aztán onnan már szabadultam.
– Teljesen más az élet a börtönben és a lágerben?
– Persze. Tegyük hozzá, abban az időben. Most hallom, egészen más-képp van már, akkor nem úgy volt. Megítélésem szerint akkor sokkal jobb volt a lágerben, mint most. Mégpedig azért volt jobb, mert ott, ahol voltak a barakkok, ahol a rabok éltek, aludtak, hat vagy nyolc barakk volt, és ezt úgy hívták, hogy zsilájá zoná. Tehát lakott zóna. Minden ba-rakk fajárdával össze volt kötve, úgyhogy járdán lehetett járni. Amúgy a talaj homokos volt. És ha én a hatos barakkban voltam, mehettem akár-melyik barakkba, nem volt korlátozva a mozgás a lágeren belül. Most már hallom, van ilyen korlátozás. Minden barakk külön el van kerítve, és csak ott lehet tartózkodni. Akkor, mint említettem, nem így volt, te-hát az egész lakott lágert be lehetett járni. Jártuk is. Volt röplabdapálya, futballpálya, amfiteátrum volt egy nagyon nagy, és azt a helyet, ahol étkeztünk, úgy hívták, hogy klub-sztalovaja: tehát étterem és klub, mert minden hónapban egyszer jöttek hozzánk hivatásos színészek. Nagy színpad volt, még egy földim is ott szerepelt.
juk mi már nem találkoztunk senkivel. Mint említettem, minket 1957 augusztusában átvittek innen máshová.
– A börtöncellában hárman voltak nagyon sokáig?
– Négyen voltunk. Négyágyas volt, és mind a négyen a csapat tagjai voltunk. Hát ott az első, igencsak keserves napok elmúltával már vicce-lődtünk meg barchobáztunk, meg mindennel foglalkoztunk.
– És megbánás volt-e, hogy mekkora nagy hülyeséget csináltunk?
– Nem, nem, nem. Nem hangzott el köztünk sosem. Én nem is bán-tam meg. Hát miért bánbán-tam volna meg? Sőt! Büszke is vagyok rá. Mikor engem kivittek a lágerbe, hamar kiderült, hogy a rabok között én voltam a legiskolázatlanabb. Csak középiskolám volt. Ismétlem, én voltam a leg-iskolázatlanabb...
ismErKEdés A lágErrEl
– Na, magyarázzuk el, hogy mit jelent ez…
– Hát azt jelenti, hogy az akkori rabok közül – ismétlem, az akkori – mert ugye voltak régebbi rabok, ezek azok az ukránok, akik a háború alatt a németek kiszolgálói voltak – a lágerben egyszerűen gestápósoknak hívták őket –, nos, rajtuk kívül mindenki diplomával rendelkezett.
– Visszatérve a helyi milíciákra. Tehát a második világháború során a németekkel együttműködő helyi milíciák tagjai közül sokakkal talál-kozott?
– Igen. Őket a lágerben úgy mondták: etyi gesztápovci. És ezeknek az embereknek kivétel nélkül – bizony sokan voltak ők is ottan – mindnek 25 év szabadságvesztés, 5 év jogvesztés és 5 év száműzetés járt. Tömören a lágerzsargonban ezt úgy mondták mindig: dvádcáty pjáty, pjáty i pjáty.
– Huszonöt plusz öt, plusz öt. Ez azt jelenti, hogy harmincöt évig, ha így marad minden, akkor haza sem térhettek.
– Nem, hazatérhettek huszonöt év után. A jogvesztés az azt jelenti, hogy nem szavazhatott. Öt év száműzetés pedig: akkor szabadon mo-zoghat, de valahol a számára kijelölt helyen.
– Aha, értem. Tehát ott tartottunk, hogy augusztusban hagyják el az ungvári börtönt…
– A KGB börtönét. Átvittek a nagybörtönbe. És együvé kerültünk mi mind egy cellába. Az 58-as cellában voltunk mind a négyen. Na,
és ott aztán január-februárban szortíroztak el minket, hogy ki merre is megy tovább. És ott is érdekes módon, nem tudom, hogy miért, én estem pont ebbe a kategóriába bele: engem tizenegy hónapig tartottak a bör-tönben. Mert utána Zolitól hallottam, hogy ő hamarabb kikerült a láger-ből, Milovánt hamarosan a kiskorúak zárt intézményébe vitték, Kovács a Mordva 7-esbe, Illés a Mordva 7-esbe került…
– A Mordvin Köztársaságban található 7-es számú lágerbe.
– Igen, ott abban az időben negyvennégy(!) politikai láger volt.
– A Szovjetunió területén?
– Csak a Mordvin Köztársaság területén. Szaranszk a fővárosa. Ro-konnép, állítólag.
– Persze, persze, finnugor rokonság.
– Na, őket hamarabb átvitték. Engem meg, tudja a fene, behurcoltak mindenfelé. Én voltam tehát: az ungvári KGB börtönében, aztán az ung-vári nagybörtönben, a lembergi elosztó börtönben, a dnyepropetrovszki osztályozó börtönben, a donyecki osztályozó börtönben, Harkovban és az ukrajnai Harkovból aztán vittek ki Oroszországba. Voltam Moszkvá-ban, voltam PotymáMoszkvá-ban, voltam Ruzajevkában és aztán onnan kerültem ki – pontosan 11 hónapi börtönkoszt után – a lágerbe.
– A végleges helyre? A Javasz település mellett létesített lágerbe.
– Aztán onnan már szabadultam.
– Teljesen más az élet a börtönben és a lágerben?
– Persze. Tegyük hozzá, abban az időben. Most hallom, egészen más-képp van már, akkor nem úgy volt. Megítélésem szerint akkor sokkal jobb volt a lágerben, mint most. Mégpedig azért volt jobb, mert ott, ahol voltak a barakkok, ahol a rabok éltek, aludtak, hat vagy nyolc barakk volt, és ezt úgy hívták, hogy zsilájá zoná. Tehát lakott zóna. Minden ba-rakk fajárdával össze volt kötve, úgyhogy járdán lehetett járni. Amúgy a talaj homokos volt. És ha én a hatos barakkban voltam, mehettem akár-melyik barakkba, nem volt korlátozva a mozgás a lágeren belül. Most már hallom, van ilyen korlátozás. Minden barakk külön el van kerítve, és csak ott lehet tartózkodni. Akkor, mint említettem, nem így volt, te-hát az egész lakott lágert be lehetett járni. Jártuk is. Volt röplabdapálya, futballpálya, amfiteátrum volt egy nagyon nagy, és azt a helyet, ahol étkeztünk, úgy hívták, hogy klub-sztalovaja: tehát étterem és klub, mert minden hónapban egyszer jöttek hozzánk hivatásos színészek. Nagy színpad volt, még egy földim is ott szerepelt.
– Tehát színházi előadás is volt. Gondolom, hogy hazafias előadáso-kat tartottak.
– Nem jellemző, inkább klasszikus orosz darabokat adtak elő. Na már most, a lágerben, emlékszem, mert amikor épp kijutottam oda, szer-vezték a futballcsapatot, és én is jelentkeztem. Tudni kell ehhez, hogy már itt, Ardóban akkor játszottam, és én voltam a legfiatalabb.
– A lágerben már a tizennyolc évet betöltötte?
– Éppen még nem. Kiskorúnak számítódtam. És akkor, emlékszem, hogy a megbeszélésen egy grúz nemzetiségű a vállamra csapva elkiál-totta magát: ha egyszer magyar, akkor futballista. Hát abban az időben, ugye, Puskásék híre ide is eljutott… Igen, úgyhogy játszottam. És a láger irányítói annyira fontosnak tartották ezeket a dolgokat: formaruhát ad-tak nekünk, és lágerből lágerbe vittek minket versenyezni.
– Tehát adtak mezt, sportszerelést...
– Mindent, mindent. És aztán persze őrizet alatt, konvoj alatt vittek minket egyik lágerből a másikba.
– Mint az imént említette, volt belőlük negyvenhárom, akkor volt mit végigjárni.
– Emlékszem, talán tízben voltunk. De hétben biztosan. Mert a mi-énk volt a 11-es, hát ha elmentünk volna 44-ig, az Isten tudja, merre kel-lett volna menni. Valójában egy meghatározott körzetben mozogtunk.
– Hadd kérdezzek már rá: hány kiskorú politikai elítélt volt akkori-ban a Mordvin Köztársaság lágereiben?
– Mondjuk a mi lágerünkben csak én voltam. A 7-es lágerben Illés volt és Kovács.
– Hogy fogták fel a többi felnőtt rabtársak, hogy ez a Varga gyerek politikai fogoly? Értették ezt a többiek?
– Hogyne, hát ez politikai láger volt. Ott nem bűnözők voltak. Ismét-lem, ezek politikai lágerek voltak. Ott főként a politikai nézeteik, illetve ilyen indíttatásból elkövetett cselekedeteik miatt elítélt emberek voltak.
– De azt kérdezem, hogy mennyien voltak?
– Sokan. Több mint kétezren.
– És többnyire mit követtek el ezek az emberek?
– Megmondom. Például nagyon sok közülük – az elítélteknek nagy-jából a fele – gestápós volt. Háborús bűnösök...
– Tehát, akik a németekkel együttműködtek.
– Együtt dolgoztak. Most ők tagadnak.
– Értjük, értjük. Az UNA-UNSZO tagjai voltak ők?
– Én csak azt tudom, hogy gestápósok voltak. Szolgálták a némete-ket. Na már most, nagyon sokan voltak a berijások…
– Ja, ja, Berija! Sztálinnak a jobb keze.
– Igen, Lavrentyij Berija.
– A berijások, azaz a sztálini titkos rendőrség tagjai…
– Rengeteg súlyos bűnt követtek el ezek. Sok évet kaptak érte szinte valamennyien. És a legtöbb közülük grúz származású volt, grúz nemze-tiségű. Úgyhogy volt köztük vezérezredes is.
– Tehát, amikor a 20. pártkongresszuson Hruscsov elítéli Sztálint…
–…Igen, a személyi kultuszt. De, ugye, azelőtt már néhány évvel Hruscsov hatalomra jutott, akkorra már Lavrentyijt agyon is lőtték, azaz Beriját. És abban az időben szép csendben kinyomozták ezeket a ször-nyű bűntetteket...
– Tehát ezeket a törvénytelenségeket, amelyeket a Berija titkosrend-őrségének a tagjai elkövettek.
– Igen, főleg grúzok voltak.
– Berija is grúz származású volt?
– Persze, persze. Na és például én kaptam ott egyszer egy megjegy-zést is. Az egyik barakkban egy idős bácsika volt a takarító, és vala-hogy, mintha én nem kellő illedelmességgel szóltam volna hozzá. És akkor egy másik rabtársam azt mondja, hogy kisfiú, gyere ide. Ami-kor odamentem hozzá, ő így folytatta: te tudod, kivel beszéltél? Hát mondom neki, hogy a takarítóval. Tudod ki volt ő korábban, civilben?
Nem tudom. Ő, mondta, vezérezredesként szolgált. Na, tehát ezek vol-tak a berijások. És nagyon sokan ültek, biztos vagy háromszáz ember, a magyarországi eseményekért. Értsük meg jól, orosz nemzetiségűek, a magyarországi eseményekért. Ez azt jelenti, hogy a nagy Szovjet-unióban ’56-ban igen sokan szimpatizáltak a magyarokkal.
– És ezt hogy fejezték ki, hogy szimpatizálnak?
– Azt már igazából csak ők tudták. De szimpatizálásért voltak el-ítélve.
– De nem mondták el, hogy röplapot terjesztettek vagy valami ha-sonló?
– Nem, ezt nem tudom, csak tudom, hogy ezért voltak elítélve. Pél-dául Patelpo Ivánnal, Kuznyecov Vologyával, Goldmánnal is ez történt.
Akadt egy pár ilyen barátom, akik ezért voltak ott.
– Tehát színházi előadás is volt. Gondolom, hogy hazafias előadáso-kat tartottak.
– Nem jellemző, inkább klasszikus orosz darabokat adtak elő. Na már most, a lágerben, emlékszem, mert amikor épp kijutottam oda, szer-vezték a futballcsapatot, és én is jelentkeztem. Tudni kell ehhez, hogy már itt, Ardóban akkor játszottam, és én voltam a legfiatalabb.
– A lágerben már a tizennyolc évet betöltötte?
– Éppen még nem. Kiskorúnak számítódtam. És akkor, emlékszem, hogy a megbeszélésen egy grúz nemzetiségű a vállamra csapva elkiál-totta magát: ha egyszer magyar, akkor futballista. Hát abban az időben, ugye, Puskásék híre ide is eljutott… Igen, úgyhogy játszottam. És a láger irányítói annyira fontosnak tartották ezeket a dolgokat: formaruhát ad-tak nekünk, és lágerből lágerbe vittek minket versenyezni.
– Tehát adtak mezt, sportszerelést...
– Mindent, mindent. És aztán persze őrizet alatt, konvoj alatt vittek minket egyik lágerből a másikba.
– Mint az imént említette, volt belőlük negyvenhárom, akkor volt mit végigjárni.
– Emlékszem, talán tízben voltunk. De hétben biztosan. Mert a mi-énk volt a 11-es, hát ha elmentünk volna 44-ig, az Isten tudja, merre kel-lett volna menni. Valójában egy meghatározott körzetben mozogtunk.
– Hadd kérdezzek már rá: hány kiskorú politikai elítélt volt akkori-ban a Mordvin Köztársaság lágereiben?
– Mondjuk a mi lágerünkben csak én voltam. A 7-es lágerben Illés volt és Kovács.
– Hogy fogták fel a többi felnőtt rabtársak, hogy ez a Varga gyerek politikai fogoly? Értették ezt a többiek?
– Hogyne, hát ez politikai láger volt. Ott nem bűnözők voltak. Ismét-lem, ezek politikai lágerek voltak. Ott főként a politikai nézeteik, illetve ilyen indíttatásból elkövetett cselekedeteik miatt elítélt emberek voltak.
– De azt kérdezem, hogy mennyien voltak?
– Sokan. Több mint kétezren.
– És többnyire mit követtek el ezek az emberek?
– Megmondom. Például nagyon sok közülük – az elítélteknek nagy-jából a fele – gestápós volt. Háborús bűnösök...
– Tehát, akik a németekkel együttműködtek.
– Együtt dolgoztak. Most ők tagadnak.
– Értjük, értjük. Az UNA-UNSZO tagjai voltak ők?
– Én csak azt tudom, hogy gestápósok voltak. Szolgálták a némete-ket. Na már most, nagyon sokan voltak a berijások…
– Ja, ja, Berija! Sztálinnak a jobb keze.
– Igen, Lavrentyij Berija.
– A berijások, azaz a sztálini titkos rendőrség tagjai…
– Rengeteg súlyos bűnt követtek el ezek. Sok évet kaptak érte szinte valamennyien. És a legtöbb közülük grúz származású volt, grúz nemze-tiségű. Úgyhogy volt köztük vezérezredes is.
– Tehát, amikor a 20. pártkongresszuson Hruscsov elítéli Sztálint…
–…Igen, a személyi kultuszt. De, ugye, azelőtt már néhány évvel Hruscsov hatalomra jutott, akkorra már Lavrentyijt agyon is lőtték, azaz Beriját. És abban az időben szép csendben kinyomozták ezeket a ször-nyű bűntetteket...
– Tehát ezeket a törvénytelenségeket, amelyeket a Berija titkosrend-őrségének a tagjai elkövettek.
– Igen, főleg grúzok voltak.
– Berija is grúz származású volt?
– Persze, persze. Na és például én kaptam ott egyszer egy megjegy-zést is. Az egyik barakkban egy idős bácsika volt a takarító, és vala-hogy, mintha én nem kellő illedelmességgel szóltam volna hozzá. És akkor egy másik rabtársam azt mondja, hogy kisfiú, gyere ide. Ami-kor odamentem hozzá, ő így folytatta: te tudod, kivel beszéltél? Hát mondom neki, hogy a takarítóval. Tudod ki volt ő korábban, civilben?
Nem tudom. Ő, mondta, vezérezredesként szolgált. Na, tehát ezek vol-tak a berijások. És nagyon sokan ültek, biztos vagy háromszáz ember, a magyarországi eseményekért. Értsük meg jól, orosz nemzetiségűek, a magyarországi eseményekért. Ez azt jelenti, hogy a nagy Szovjet-unióban ’56-ban igen sokan szimpatizáltak a magyarokkal.
– És ezt hogy fejezték ki, hogy szimpatizálnak?
– Azt már igazából csak ők tudták. De szimpatizálásért voltak el-ítélve.
– De nem mondták el, hogy röplapot terjesztettek vagy valami ha-sonló?
– Nem, ezt nem tudom, csak tudom, hogy ezért voltak elítélve. Pél-dául Patelpo Ivánnal, Kuznyecov Vologyával, Goldmánnal is ez történt.
Akadt egy pár ilyen barátom, akik ezért voltak ott.
– Ők csak elmondták, hogy mit csináltak?
– Hát különböző gyűléseken felszólaltak, hogy a szovjetek nem he-lyesen csinálják, hogy beavatkoztak a magyarországi eseményekbe, te-hát ők ezt ellenezték…
– Szóval egy gyűlésen felszólaltak...
– Egy gyűlésen, vagy valahol más nyilvános helyen.
– Minimálisan mennyi volt elegendő, hogy egy ilyen helyen találja magát az ember? Tehát ez nem börtön…
– Ez a Gulág. Ezeket a politikai lágereket hívják, gulágnak. Oro-szul ГУЛаг: Главное управление исправительно-трудовых ла-герей.
– Igen, tudom. A politikai foglyok számára fenntartott, létrehozott táborok.
– Tudniillik: Sztálin idejében igazából nem volt tisztán politikai lá-ger. Ott gyakorlatilag mind egyben volt. Köztörvényesek és politikai foglyok együtt, mind. És akkor majd Hruscsov idejében különítették el a kettőt. Ez a lépés sokaknak nem tetszett, voltak is lágertüntetések, satöbbi. Ha jól emlékszem, 1953-ban óriási tüntetéshullám söpört végig az egész Szovjetunión. Tehát ’54 óta különváltak a lágerek. A politikai foglyokat az én időmben már külön tartották.
– De még azt nem értettem meg, hogy ha csak 17 éves volt Varga János, akkor hogy kerülhetett egy ilyen lágerbe? És miért nem egy fiata-lokat javító-nevelő zárt intézetbe?
– Ennek is van magyarázata. Tehát mi négyen – mert Dudás ugye már felnőtt volt, ő egyértelműen a felnőttekhez került – mi hárman, a
’40-esek már a 18. életévünkben voltunk. 17 már mind elmúltunk, csak még nem töltöttük be a 18-at. Saci pedig, Milován Sándor, oda került, mert nálunk egy évvel fiatalabb volt. Dubnában töltötte a büntetését a köztörvényesek között.
– Az pontosan mi volt? Mármint a dubnai…?
– Dubnai Nevelőintézet. Zárt nevelőintézet. Mint említettük, Saci a köztörvényesek között volt. Mert politikai lágert fiatalkorúaknak nem tartottak fenn. Ezt nem is lágernek hívták, hanem úgy, hogy kolónia:
Iszpravityelynaja Kolonija.
– Javító intézet. Ez volt tehát a Milován Sándoréké.
– Igen. A miénk meg uсправительно-трудовые лагеря. Javító, munkaláger. Na, hát adtak munkát, igen.
– Erről is beszélünk majd, a munkáról.
– Azt szeretném még elmondani, hogy mindenféle szóbeszéd meg visszaemlékező írás ellenére, ahol én voltam, még a KGB börtönében is, normálisan etettek bennünket: minden reggel adtak nekünk egy kockacukor nagyságú vajat és két deci tejet. És itt, kint a lágerben, ki-mondottan jól tápláltak. Úgy, mint a katonákat. Nem volt semmiféle megkülönböztetés. Úgy etettek bennünket. Emlékszem, hogy mikor be-mentünk az étkezdébe, jobb kézre volt egy hordó, abban rengeteg apró sózott hal. Azt mondták, abból egyél, amennyit akarsz, az nem számít a menübe. Na, és volt még egy nagy élelmiszerüzlet. Pénz nem volt.
Legalábbis a raboknál készpénz nem volt. Hanem a pénzt számlára tet-ték, listát vezettek. Bementél a boltba, megmondtad, hogy Varga János, megnézte az eladó, hogy van-e ott a listán pénz, és akkor lehetett venni kekszet, vagy ki mit akart.
– A pénzt a szülők küldték?
– Nem, dehogy. Hát dolgoztunk.
– Ja, értem, tehát ez volt a munkabér.
– Mondjuk, én eleinte nem nagyon akartam dolgozni. Úgy voltam vele, hogy na, most én öt évet dolgozzak itt teljesen feleslegesen. Úgy-hogy…
– Miért: lehetett választani, hogy dolgozok vagy nem?
– Lehetett választani, hogy jól dolgozok, vagy rosszul. Hát énrám az volt a jellemző eleinte, hogy rosszul dolgoztam. Mert ki voltam téve mindig a Krokodilba, hogy Varga 4%-ot teljesített, meg ott egy páran még hasonló módon álltak a munkához.
– Tehát a szatirikus faliújságban pellengérezték ki a nem jól teljesítő foglyokat.
– Igen. De volt ugyanakkor a Villámlás (молния), oda voltak a jó munkások kitéve. Olyan kommunista módra dicsérték a jól dolgozókat.
– És a munka jellege mi volt?
– A fő profil nálunk a bútorgyártás volt. Irodabútorokat gyártottunk, amiket ma úgy hívnak, hogy office bútorok. Egy nagy gyár volt.
– Akkor az elég messze lehetett a lágertől.
– Dehogyis, nem volt az távol. A falunak volt a főutcája, át kellett sétálni a falun, az egyik végén volt a láger, a másikon meg a bútorgyár.
– Dehogyis, nem volt az távol. A falunak volt a főutcája, át kellett sétálni a falun, az egyik végén volt a láger, a másikon meg a bútorgyár.