– Igen, még akkor kultúrház igazgatójaként tevékenykedtem. Volt egy tanácskozás, tele volt a konferenciaterem, és az ideológiai osztály vezetője elkezdte sulykolni az emberekbe, egyesek nem jól magyaráz-zák a cseh eseményeket. Meg így, meg úgy… Mögöttem ült egy illető, a csongavai könyvtár vezetője, aki már korábban, 1950-ben abban a falu-ban, Csongován tanácselnök volt.
– Az egy ukrán falu….
– Tiszta ukrán falu. És mondja Mihajlo Mihajlovicsnak, hogy lehet az, hogy Dubčeket jobb opportunistának nevezik, és megtartották főtit-kárnak. Ugye, mert Dubček egy ideig maradhatott. Azt mondja, hát a mi főideológusunk, nem helyesen olvastad ki, Kosztálko, nem jól olvastad ki az újságból. És akkor én meg mondom: de, az úgy volt beírva az új-ságba. Az Izvesztyijában ekkor és ekkor ilyen címmel jelent meg egy hatalmas cikk, hogy Zascsita szocializma nás internacionálnij dolg – a szocializmus megvédése a mi internacionalista kötelességünk. És akkor azt mondja a könyvtáros, lássák, lássák? Varga is azt olvasta ki. Na és akkor még milyen kérdés van? És akkor mondják a könyvtárosnők, hogy van még egy kérdés: helyes lenne-e a jelenlegi helyzetben megalakítani a pártonkívüliek klubját? Azt mondja nekem gúnyosan az ideológiai osz-tály vezetője a nyilvánvalóan provokatív kérdésfeltevésre: lehet, Varga, te megfelelsz erre a kérdésre. Mondom, ha téged kérdeztek, te felelj. Ha
engem kérdeznek, én felelek rá. És miért tegezel engem? És mondom: te engem miért tegezel? És akkor szó szót követett, persze akkor már áttér-tünk magázásra, és akkor azt mondtam neki: egy dolgot ne felejtsen el, hogy én a Matyi utcában jártam a kecskéket legeltetni. Mondom, maga meg Verhovinán. És még egyet ne felejtsen el, ez a legfontosabb. Hogy az én apám meg anyám írni és olvasni tudtak. Akkor aztán nyomta a már megszokott panelszöveget. Hogy én miért dolgozok olyan helyen, ahol zavaros nézeteimmel a dolgozó tömegegeket befolyásolhatom, satöbbi, satöbbi. Úgyhogy el kellett nekem abból a munkából menni. Szerencsére kaptam egy másik munkát. Csakhogy mindig mondta a párttitkár, hogy állandóan szapultam ezután is a szovjet rendszert.
– Ha jól értem, nem az ’56-os események, az azzal kapcsolatos csele-kedetei miatt bírálták már, hanem az aktuális eseményekkel kapcsolatos nézeteiért…
– Különösen ez volt a helyzet közvetlenül a cseh események után.
– Mi volt ott Dubčekkel? Megbírálták Dubčeket?
– Egy darabig meghagyták. Persze, hát opportunistának nevezték.
– De csak egy darabig hagyták meg…
– Persze, egy darabig. Hát voltak ilyen incidensek. Meg az sem tetszett egyeseknek, hogy az újévi köszöntés Varga miatt miért nem történt egy-ségesen. Általában a moszkvai idő szerint köszöntötte a ruszin ember az ismerőseit, én pedig következetesen mi szerintünk, tehát közép-európai idő szerint köszöntöttem az embereket éjfélkor. Nehezményezték egyesek, hogy miért nem én köszöntöm akkor is, moszkvai idő szerint a többieket.
A kisebbségi sorsban élők sok ilyen problémával szembesülnek a minden-napok során. Például bármilyen furcsa, csaknem minden magyar iskolában illetve magyar osztályban az osztálysarkot oroszul készítették. Én meg azt mondtam: én a gyerekeimmel ezt magyarul készítem el. Magyar iskolában vagyunk, magyar osztályban, akkor legyen ez magyarul. Legyünk követ-kezetesek…Az igazgatóság az iskolában töltött hosszú évek során sohasem tudott engem erről lebeszélni. Tudták ezt az egész környéken.
– Hogy ment a tanulás a testnevelési főiskolán?
– Sikeresen befejeztem a főiskolát.
– Ha lehet, gondolatban előbb elkezdjük. Oda kellett mindenféle munkahelyi ajánlás, irányítás… Ha jól emlékszem, ’68-ban vagyunk.
– Volt, persze, mindenféle hivatalos papírosom, kaptam én mindenfé-le ajánlást ’63 után. Elmentem, sikeresen felvettek.
kettő, három, négy, öt. Orosz, magyar, orosz, magyar, orosz… Máshol mindenütt az a divat járta, hogy közepében az orosz, igaz? Mikor eljöt-tek Ungvárról, mondták, hogy ez mind nagyon jó, csak ezt a két magyart tegyem ide szélre, és a három oroszt a közepébe. És én azt mondtam nekik: míg én itt dolgozom, addig ez így lesz. Azt én így készítettem el a magam igazságérzete szerint, és az úgy is marad. Olyan a törvény-be nem volt sehol sem törvény-beírva, hogy a magyaroknak hátul a helyük. Én ezért sokakkal összevesztem. Sok mindenbe most sem egyezek bele. Az ukrán alkotmány tizedik cikkelyében ott van, hogy milyen jogunk van.
Abszolút jogunk van, szinte mindenre. Csak itten egyesek mindent sze-retnének eltussolni. És sajnos mindig akadnak szekértolók.
– Korábban a ’68-as eseményeket kezdtük felidézni...
A prágAi tAVAsz
– Igen, még akkor kultúrház igazgatójaként tevékenykedtem. Volt egy tanácskozás, tele volt a konferenciaterem, és az ideológiai osztály vezetője elkezdte sulykolni az emberekbe, egyesek nem jól magyaráz-zák a cseh eseményeket. Meg így, meg úgy… Mögöttem ült egy illető, a csongavai könyvtár vezetője, aki már korábban, 1950-ben abban a falu-ban, Csongován tanácselnök volt.
– Az egy ukrán falu….
– Tiszta ukrán falu. És mondja Mihajlo Mihajlovicsnak, hogy lehet az, hogy Dubčeket jobb opportunistának nevezik, és megtartották főtit-kárnak. Ugye, mert Dubček egy ideig maradhatott. Azt mondja, hát a mi főideológusunk, nem helyesen olvastad ki, Kosztálko, nem jól olvastad ki az újságból. És akkor én meg mondom: de, az úgy volt beírva az új-ságba. Az Izvesztyijában ekkor és ekkor ilyen címmel jelent meg egy hatalmas cikk, hogy Zascsita szocializma nás internacionálnij dolg – a szocializmus megvédése a mi internacionalista kötelességünk. És akkor azt mondja a könyvtáros, lássák, lássák? Varga is azt olvasta ki. Na és akkor még milyen kérdés van? És akkor mondják a könyvtárosnők, hogy van még egy kérdés: helyes lenne-e a jelenlegi helyzetben megalakítani a pártonkívüliek klubját? Azt mondja nekem gúnyosan az ideológiai osz-tály vezetője a nyilvánvalóan provokatív kérdésfeltevésre: lehet, Varga, te megfelelsz erre a kérdésre. Mondom, ha téged kérdeztek, te felelj. Ha
engem kérdeznek, én felelek rá. És miért tegezel engem? És mondom: te engem miért tegezel? És akkor szó szót követett, persze akkor már áttér-tünk magázásra, és akkor azt mondtam neki: egy dolgot ne felejtsen el, hogy én a Matyi utcában jártam a kecskéket legeltetni. Mondom, maga meg Verhovinán. És még egyet ne felejtsen el, ez a legfontosabb. Hogy az én apám meg anyám írni és olvasni tudtak. Akkor aztán nyomta a már megszokott panelszöveget. Hogy én miért dolgozok olyan helyen, ahol zavaros nézeteimmel a dolgozó tömegegeket befolyásolhatom, satöbbi, satöbbi. Úgyhogy el kellett nekem abból a munkából menni. Szerencsére kaptam egy másik munkát. Csakhogy mindig mondta a párttitkár, hogy állandóan szapultam ezután is a szovjet rendszert.
– Ha jól értem, nem az ’56-os események, az azzal kapcsolatos csele-kedetei miatt bírálták már, hanem az aktuális eseményekkel kapcsolatos nézeteiért…
– Különösen ez volt a helyzet közvetlenül a cseh események után.
– Mi volt ott Dubčekkel? Megbírálták Dubčeket?
– Egy darabig meghagyták. Persze, hát opportunistának nevezték.
– De csak egy darabig hagyták meg…
– Persze, egy darabig. Hát voltak ilyen incidensek. Meg az sem tetszett egyeseknek, hogy az újévi köszöntés Varga miatt miért nem történt egy-ségesen. Általában a moszkvai idő szerint köszöntötte a ruszin ember az ismerőseit, én pedig következetesen mi szerintünk, tehát közép-európai idő szerint köszöntöttem az embereket éjfélkor. Nehezményezték egyesek, hogy miért nem én köszöntöm akkor is, moszkvai idő szerint a többieket.
A kisebbségi sorsban élők sok ilyen problémával szembesülnek a minden-napok során. Például bármilyen furcsa, csaknem minden magyar iskolában illetve magyar osztályban az osztálysarkot oroszul készítették. Én meg azt mondtam: én a gyerekeimmel ezt magyarul készítem el. Magyar iskolában vagyunk, magyar osztályban, akkor legyen ez magyarul. Legyünk követ-kezetesek…Az igazgatóság az iskolában töltött hosszú évek során sohasem tudott engem erről lebeszélni. Tudták ezt az egész környéken.
– Hogy ment a tanulás a testnevelési főiskolán?
– Sikeresen befejeztem a főiskolát.
– Ha lehet, gondolatban előbb elkezdjük. Oda kellett mindenféle munkahelyi ajánlás, irányítás… Ha jól emlékszem, ’68-ban vagyunk.
– Volt, persze, mindenféle hivatalos papírosom, kaptam én mindenfé-le ajánlást ’63 után. Elmentem, sikeresen felvettek.
– Magánúton tanult?
– Igen. Így végeztem el a Lembergi Testnevelési Főiskolát.
– Bizonyára ott is vannak különböző szakok…
– Vannak szakok, persze. Én a sportjátékok szakon tanultam. Volt, aki az úszás mellett döntött, kinek mi feküdt jobban. Akkor Lembergben még főiskola volt, most meg már egyetemnek hívják, fejlődünk.
– Na, és az ’56-os nagyszőlősi eseményekben való részvételét senki sem firtatta, ott nem tudtak a múltról?
– Mintha semmiről nem tudtak volna... Ezt amúgy én is furcsállot-tam. Egyszer hívtak engem a KGB-ből, hogy beírtam-e én az életraj-zomba, hogy voltam-e elítélve? Én rávágtam rögtön a kihallgató tiszt-nek, hogy igen, beírtam. Beszéltem is a dékánnal erről, aki azt mondta, hogy őket ez nem érdekli, itt tanulni kell. És én nem beszéltem senkivel sem erről, mert 1960-ban behívtak minket – mondjuk, én magamról be-szélek, mert nem egyszerre mentünk –, a milíciára és azt mondták, hogy ki lehet cserélni a személyazonossági igazolványunkat, mert az ítélet ró-lunk, mint kiskorúakról le van véve. Akkor miért kellett volna nekem leírni valahová is, hogy én el voltam ítélve? Nem? Hát ha egyszer ezt az ítéletet megsemmisítették, akkor minek?
– Még akkor beszéljünk egy kicsit ennek a sokat átkozott rendszer-nek a demokratizmusáról: azért, hogy valaki ne cipelje a bűnös múltját egész életen át, erre megvolt a lehetőség…
– Igen, igen. De a KGB-s tiszt meg engem mindezen történések után öt évvel kérdezett, hogy beírtam-e én. Hát nem írtam be, de neki én azt mondtam, hogy igen, mert tudtam, hogy engem csak horogra akar venni, ellenőrizni, kicsit megfélemlíteni... De minderről azt mondom:
hogyha ők valóban akarták volna, én nem végeztem volna el sohasem a főiskolát. Engem azután időnként szépen hívogattak, mint a többit, hogy írjak alá, hogy működjünk együtt a KGB-vel. És nagy a gyanúm, hogy az öt közül kettőnek volt kapcsolata a szervezettel. Járták ugyanis Magyarországot…
– Ön sokáig nem is gondolt arra, hogy a hatósághoz útlevélért folya-modjon?
– Nem, az ki volt zárva, hogy megkaptam volna. Még 1980-ban is.
Még az olimpia előtt történt. Eljött ide hozzám egy idegenvezetőként dolgozó srác, mert jóban voltunk vele. Azt mondja, adj egy fényképet a leendő igazolványodba, mert te leszel az egyik idegenvezetője a magyar
turistáknak. Mondom, Vologya, ne vidd sehová a fényképet, s különben is, hagyjuk az egészet, mert abból semmi se lesz. És ebből a fényképből csak ez az egy van nekem. Tá té so? Mi van veled, miért vagy oly kishi-tű? Hát, mondom, tudom, hogy működik a rendszer. Igazam volt, nem lett belőle semmi. Még ’80-ban is ez volt a helyzet…
– Tehát az aktákban azért valahol csak rögzítették a csoport 56-tal kapcsolatos akcióját.
– Persze, persze. És aztán a kilencvenes évek elején váratlanul reha-bilitáltak bennünket.
– Erről is mondjunk néhány mondatot.
– Azt tudtommal közülünk nem kérte senki sem, legalábbis én nem kértem. Csak egyszer úgy eldöntötték.
– Még a szovjet éra legvégén?
– Nem, már ebben az érában. De még ezek a kommunisták ültek ott a járási fehér házban. Egy darabig még ők voltak, de már a függet-len Ukrajna nevében cselekedtek… És mondták, hogy adnak kárpótlást.
Kucsma volt az elnök. És akkor 993 ezer kupon kárpótlást akartak adni, mondjuk nekem. Emlékszem, azt válaszoltam az ügyemmel foglalkozó hivatalnoknak, küldjék el a pénzt Kucsmának. Mondom, nekem nem kell 993 ezer kupon.
– Akkor azért a pénzért mit lehetett venni?
– Tíz rubel lehetett, vagy mennyi. Nem nagy összegről volt szó.
– Hány évnyi kultúrházi tevékenység után lett pedagógus?
– Nyolc évet dolgoztam a kultúrház igazgatójaként.
– Nyolc év. Már tanult a főiskolán, amikor elhelyezkedett az iskolában?
– Nem, én speciel nem akartam addig elmenni az iskolába tanítani, míg be nem fejezem a főiskolát.
– Tehát ötévnyi főiskolai képzés után lett pedagógus.
– Igen. És ott, a tanfelügyelőségen is volt egy kis vitám, míg hosszú idő után ideadták a kinevezést, de aztán csak ideadták. Igen, a járási tanfelügyelő, aki engem nagyon rosszul fogadott, azt mondta rám, hogy börtöntöltelék… Ő később majd mindig elismeréssel szólt a munkám-ról... Jóban voltunk az utolsó időben. Szerette a sportot.
– Persze, hát egy jó pedagógus elismerést érdemel.
– Később sokat beszélgettünk. Őneki a helyi pedagógusok körében tekintélye volt, és ki is mondta mindig, amit gondolt. Már ezek mind elmentek. Igaz, ő is meghalt szegény.
– Magánúton tanult?
– Igen. Így végeztem el a Lembergi Testnevelési Főiskolát.
– Bizonyára ott is vannak különböző szakok…
– Vannak szakok, persze. Én a sportjátékok szakon tanultam. Volt, aki az úszás mellett döntött, kinek mi feküdt jobban. Akkor Lembergben még főiskola volt, most meg már egyetemnek hívják, fejlődünk.
– Na, és az ’56-os nagyszőlősi eseményekben való részvételét senki sem firtatta, ott nem tudtak a múltról?
– Mintha semmiről nem tudtak volna... Ezt amúgy én is furcsállot-tam. Egyszer hívtak engem a KGB-ből, hogy beírtam-e én az életraj-zomba, hogy voltam-e elítélve? Én rávágtam rögtön a kihallgató tiszt-nek, hogy igen, beírtam. Beszéltem is a dékánnal erről, aki azt mondta, hogy őket ez nem érdekli, itt tanulni kell. És én nem beszéltem senkivel sem erről, mert 1960-ban behívtak minket – mondjuk, én magamról be-szélek, mert nem egyszerre mentünk –, a milíciára és azt mondták, hogy ki lehet cserélni a személyazonossági igazolványunkat, mert az ítélet ró-lunk, mint kiskorúakról le van véve. Akkor miért kellett volna nekem leírni valahová is, hogy én el voltam ítélve? Nem? Hát ha egyszer ezt az ítéletet megsemmisítették, akkor minek?
– Még akkor beszéljünk egy kicsit ennek a sokat átkozott rendszer-nek a demokratizmusáról: azért, hogy valaki ne cipelje a bűnös múltját egész életen át, erre megvolt a lehetőség…
– Igen, igen. De a KGB-s tiszt meg engem mindezen történések után öt évvel kérdezett, hogy beírtam-e én. Hát nem írtam be, de neki én azt mondtam, hogy igen, mert tudtam, hogy engem csak horogra akar venni, ellenőrizni, kicsit megfélemlíteni... De minderről azt mondom:
hogyha ők valóban akarták volna, én nem végeztem volna el sohasem a főiskolát. Engem azután időnként szépen hívogattak, mint a többit, hogy írjak alá, hogy működjünk együtt a KGB-vel. És nagy a gyanúm, hogy az öt közül kettőnek volt kapcsolata a szervezettel. Járták ugyanis Magyarországot…
– Ön sokáig nem is gondolt arra, hogy a hatósághoz útlevélért folya-modjon?
– Nem, az ki volt zárva, hogy megkaptam volna. Még 1980-ban is.
Még az olimpia előtt történt. Eljött ide hozzám egy idegenvezetőként dolgozó srác, mert jóban voltunk vele. Azt mondja, adj egy fényképet a leendő igazolványodba, mert te leszel az egyik idegenvezetője a magyar
turistáknak. Mondom, Vologya, ne vidd sehová a fényképet, s különben is, hagyjuk az egészet, mert abból semmi se lesz. És ebből a fényképből csak ez az egy van nekem. Tá té so? Mi van veled, miért vagy oly kishi-tű? Hát, mondom, tudom, hogy működik a rendszer. Igazam volt, nem lett belőle semmi. Még ’80-ban is ez volt a helyzet…
– Tehát az aktákban azért valahol csak rögzítették a csoport 56-tal kapcsolatos akcióját.
– Persze, persze. És aztán a kilencvenes évek elején váratlanul reha-bilitáltak bennünket.
– Erről is mondjunk néhány mondatot.
– Azt tudtommal közülünk nem kérte senki sem, legalábbis én nem kértem. Csak egyszer úgy eldöntötték.
– Még a szovjet éra legvégén?
– Nem, már ebben az érában. De még ezek a kommunisták ültek ott a járási fehér házban. Egy darabig még ők voltak, de már a függet-len Ukrajna nevében cselekedtek… És mondták, hogy adnak kárpótlást.
Kucsma volt az elnök. És akkor 993 ezer kupon kárpótlást akartak adni, mondjuk nekem. Emlékszem, azt válaszoltam az ügyemmel foglalkozó hivatalnoknak, küldjék el a pénzt Kucsmának. Mondom, nekem nem kell 993 ezer kupon.
– Akkor azért a pénzért mit lehetett venni?
– Tíz rubel lehetett, vagy mennyi. Nem nagy összegről volt szó.
– Hány évnyi kultúrházi tevékenység után lett pedagógus?
– Nyolc évet dolgoztam a kultúrház igazgatójaként.
– Nyolc év. Már tanult a főiskolán, amikor elhelyezkedett az iskolában?
– Nem, én speciel nem akartam addig elmenni az iskolába tanítani, míg be nem fejezem a főiskolát.
– Tehát ötévnyi főiskolai képzés után lett pedagógus.
– Igen. És ott, a tanfelügyelőségen is volt egy kis vitám, míg hosszú idő után ideadták a kinevezést, de aztán csak ideadták. Igen, a járási tanfelügyelő, aki engem nagyon rosszul fogadott, azt mondta rám, hogy börtöntöltelék… Ő később majd mindig elismeréssel szólt a munkám-ról... Jóban voltunk az utolsó időben. Szerette a sportot.
– Persze, hát egy jó pedagógus elismerést érdemel.
– Később sokat beszélgettünk. Őneki a helyi pedagógusok körében tekintélye volt, és ki is mondta mindig, amit gondolt. Már ezek mind elmentek. Igaz, ő is meghalt szegény.