később ökölvívómeccsre mentünk,
nagy volt a füst, állandóan köhögött szegény.
soha nem izgulsz? — kérdeztem.
az este nagyon megszenvedtem, de azért elélveztem.
aztán találkoztunk még háromszor, négyszer.
egy kicsit elemeztük a verseit nyelvét a torkomig lenyomta;
amikor abbahagytam még indig nem élvezett el.
úgy gondolom, ha egy nő harmincöt évig összeszorított lábakkal él,
akkor igazán késő mind a szerelemre mind a költészetre.
Egy újabb ágy
egy újabb ágy egy újabb nő még több függöny egy újabb fürdőszoba egy újabb konyha újabb szemek újabb frizura újabb lábujjak.
mindenki csak bámul.
örökös szemlélődés.
az ágyban heverészel
ő pedig öltözködik, munkába készül
azt kérded magadtól, mi a fene történhetett az előbbivel és az azelőttivel...
minden olyan kényelmes — a szeretkezés
az együttalvás a gyengéd cirógatás...
amikor elmegy
felkelsz, a fürdőszobába mész minden olyan intim és különös.
visszabotorkálsz az ágyba még egy órát alszol.
amikor eltávozol, szomorú vagy de látni fogod majd úgyis vajon szép lesz-e a viszontlátás.
elhajtasz a tengerpartig és ott üldögélsz a kocsiban délig
— egy újabb ágy, újabb fülek, újabb orca, másik ajak, másik papucsok, másik ruhák, színek, ajtók, telefonszámok.
egykoron elég erős voltál, hogy egyedül élj.
de így hatvanhoz közeledve érzelmesebb is lehetnél.
beindítod a kocsit és
arra gondolsz, felhívod Jeanie-t ha visszaérsz a városba
nem láttad péntek óta.
Hogyan válhatsz nagy íróvá
sok jó csajt meg kell kefélned és néhány kiváló szerelmes verset is meg kell írnod
az esztendők ne izgassanak
és a fel-felbukkanó új tehetségek se csak nyakald a sört
minél többet
és hetente legalább egyszer menj ki a lóversenyre és nyerj
ha csak teheted.
győzni nehéz megtanulni minden takonypóc lehet vesztes.
s ne feledkezz meg Brahmsról meg Bachról se
a sört se hanyagold.
ne gyakorolj túl sokat.
lustálkodj, délig aludj.
kerüld a hitelkártyákat
ne fizess ki semmit se határidőre.
és jegyezd meg magadnak:
(1977-et írunk) és
nincs egyetlen picsa a földkerekségen amely többet érne ötven dollárnál
ha lehetőséged van szeretni akkor legelőször is magad szeresd de légy tudatában
a totális vereségnek
függetlenül attól jó vagy rossz dolog okozta
a halál korai megízlelése nem rossz dolog
óvakodj a templomtól a bároktól, a múzeumoktól légy türelmes, mint a hálóját szövő pók a vereséget
és az árulást
halaszd minél későbbre hagyd a szemetet.
maradj hű a sörhöz.
a sör örök vér.
örökös szerető.
szerezz egy nagy írógépet és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak kalimpálj erősen
verd, hadd keményedjen
legyen nehézsúlyú küzdelem.
támadj, mint bika a viadalon
emlékezz a jó öreg szívós ebekre akik olyan jó állták a sarat
Hemingway, Céline, Dosztojevszkij, Hamsun
ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly határán kicsiny kis celláikban mint ahogy te mostanság
nők nélkül élelem nélkül remény nélkül
akkor még nem vagy kész.
igyál még több sört.
van idő.
ha nincs
az se baj úgy is jó.
Fenyvesi Ottó fordításai
A költőóriás
Elmentem, hogy lássam őt. A hatalmas poétát. A legnagyobb nar-ratív költőt Jeffers óta, aki még a hetvenen innen járt, s világszerte hírnévnek örvendett. A két legismertebb kötete talán a Szomorúsá-gom nagyobb, mint a te bánatod, ah! meg a Halott rágógumi lan-kadtságban volt. Több egyetemen tanított, minden jutalmat elnyert, beleértve a Nobel-díjat is. A Bernard Stachman.
Megmásztam a lépcsősort a Keresztyén Ifjak Egyesületénél. Mr.
Stachman a 223-as szobában lakott. Kopogtam. „A FENÉBE, GYERE MÁR BE!" üvöltötte valaki bentről. Kinyitottam az ajtót, beléptem. Bernard Stachman ágyban hevert. Hányás, bor, vizelet, ürülék és rothadt étel bűze terjengett a levegőben. Öklendezni kezd-tem. Berohantam a fürdőszobába, kidobtam a taccsot, majd előszé-delegtem.
„Mr. Stachman" mondtam, „miért nem nyit ki egy ablakot?"
„Remek ötlet. És ne gyere nekem többet ezzel a 'Mr. Stachman' baromsággal, Barney vagyok."
Mozgásképtelen volt, s óriási erőfeszítés árán sikerült kikászá-lódnia az ágyból, hogy átkerülhessen a fekhelye mellett álló székbe.
„Hát akkor jöjjön egy jó beszélgetés" mondta. „Erre vártam."
Könyökénél az asztalon egy kancsónyi digo vörösbor tele cigaret-tahamuval és döglött bogarakkal. Elfordultam, kisvártatva vissza-néztem, ő ajkához emelte a kancsót, de a bor legnagyobb része rögvest visszafolyt, ráömlött az ingére, lecsorgott a nadrágjára.
Bernard Stachman visszatette a kancsót. „Éppen ez az, amire szük-ségem van."
„Poharat kellene használni" mondtam. „Azzal könnyebb ám."
„Igen, azt hiszem igazad van." Körülnézett. Mocskos flaskák, dunsztosüvegek hevertek szanaszét, kíváncsi lettem, vajon melyiket fogja választani. A legközelebbiért nyúlt, melynek alján sárgás trutymó éktelenkedett. Csirke és nokedli maradékának tűnt. Bele-töltötte a bort. Felemelte és kiürítette. „Igen, így sokkal jobb. Lá-tom hoztad a fényképezőgépedet. Azért jöttél, hogy lefotózz en-gem?"
„Igen" válaszoltam. Felálltam, kinyitottam az ablakot és beszív-tam a friss levegőt. Napok óta esett, így tiszta és üde volt odakint.
„Figyelj" mondta, „Órák óta brunyálnom kell. Hozz egy üres
palackot." Hányódott ott üres palack bőven elég. Átnyújtottam neki egyet. Nem zipzáron, hanem gombolós slicce volt, egyetlenegy gombbal alul összefogva a meglehetős puffadtság miatt. Benyúlt, elővette a péniszét, a végét pedig odaigazította a palack peremé-hez. A hugyozás pillanatában farka megmerevedett és fickándozni kezdett, mindenfelé szétfröcskölve a vizeletet — az ingére, a nadrág-jára, az arcára, s hihetetlen, de az utolsó spriccelés a bal fülébe sikeredett.
„Pokoli dolog nyomoréknak lenni" mondta.
„Hogyan történt?" kérdeztem.
„Mi hogyan történt?"
„A fogyatékossá válás."
„A feleségem csinálta. Elgázolt az autójával."
„Hogyhogy? Miért?"
„Azt mondta, ki nem állhat engem többé."
Nem szóltam semmit. Készítettem néhány felvételt.
„Vannak fényképeim a feleségemről. Akarsz látni néhány fotót róla?"
„Rendben."
„A fényképalbum ott van a hűtőszekrény tetején."
Odamentem, levettem és helyet foglaltam. Mindössze magassarkú cipökről, hölgykezek borotválta bokákról, harisnyakötős meg haris-nyanadrágos lábakról készült felvételeket találtam benne. Valame-lyik lapon húspiaci árcédulákat láttam: marhatarja sütve, 89 cent egy fontnyi. Összecsuktam az albumot. „Amikor elváltunk" szólalt meg, „nekem adta ezeket." Bernard benyúlt a párnája alá, és kihú-zott egy pár körömcipőt hosszú tűsarkakkal. Bronzba öntette őket.
Felállította a cipőket az éjjeliszekrényre. Majd újabb adagot töl-tött. „Ezekkel a cipellőkkel alszom" mondta, „szeretkezem velük, utána kimosom őket."
Készítettem még egypár fotót.
„Tessék, akarsz egy fényképet? Nesze a kitűnő fotó." Kipattin-totta az egyszem árválkodó gombot a nadrágján. Nem viselt sem-milyen alsóneműt. Elkapta a lábbelit a sarkánál, és fellendítve ma-ga mögé csavarintotta. „Na, ezt kapd le." Megcsináltam a felvé-telt.
Nehezen tudta magát állva tartani, most azonban sikerült meg-kapaszkodnia az éjjeliszekrényben.
„Még mostanság is írsz, Barney?"
„A pokolba, egyfolytában írok.”
„A rajongóid nem szakítják meg a munkádat?"
„O a francokat, néhanapján rámtalálnak a nőcik, de nem marad-nak sokáig."
„Jól mennek a könyveid?"
„Kapom a szerzői jogdíjat."
„Mit tanácsolnál a fiatal íróknak?"
„Igyanak, basszanak és rengeteg cigarettát szívjanak."
„Mit tanácsolnál az idősebb íróknak?"
„Amennyiben elevenek, nincs szükségük semmilyen tanácsra."
„Milyen sugallatra alkotsz verset?"
„Téged mi ihlet a szarásra?"
„Mit gondolsz Reagan-ről és a munkanélküliségről?"
„Nem izgat Reagan vagy a munkanélküliség. Untat mindegyik.
Akár az űrrepülés meg a Super Bowl."
„Hát akkor mi foglalkoztat?"
„A modern nők."
„A modern nők?"
„Nem tudják, hogyan kell öltözködni. Rémületes cipőket visel-nek."
„Hogyan vélekedsz a Nőfelszabadításról?"
„Mihelyt a nők hajlandók autómosóban melózni, ekeszarv mögé állni, csatornát tisztítani, két fickót hajkurászni, akik épp kirabol-ták az italboltot, abban a pillanatban, amikor hagyják a csöcsüket szétdurrantani a seregben, én szíves-örömest otthon maradok mo-sogatni, és készségesen halálra unom magamat a szöszöket kapir-gálva a szőnyegről."
„De nem valami sok logika van a követeléseikben?"
„Nyilvánvaló."
Stachman újabb adagot töltött. Miközben meghúzta az üveget, a bor egy része lecsurgott az állán, és ráfolyt az ingére. Olyan ember testszaga áradt belőle, aki hónapok óta nem fürdött. „A feleségem"
mondta, „még mindig szerelmes vagyok a feleségembe. Ideadnád a telefont?" Odanyújtottam a készüléket. Tárcsázta a számot.
„Claire? Halló, Claire?" Visszahelyezte a kagylót.
„Mi történt?" kérdeztem.
„A szokásos. Letette. Figyelj, húzzunk el innen, menjünk el egy bárba. Túl régóta rohadok ebben az átkozott szobában. Szükségem van a kimozdulásra."
„De esik. Hetek óta zuhog az eső. Az utcák tökig elárasztva.”
„Nem érdekel. Ki akarok jutni. Talán éppen most kamatyol vala-melyik fickójával. Valószínűleg a tűsarkú cipők is rajta vannak. Én állandóan rávettem, hogy hagyja magán őket."
Segítettem Bernard Stachmannak belebújni egy öreg barna felöl-tőbe. Minden gomb eltünedezett a kabát elejéről. Kérgessé vált már a beleivódott szennyeződéstől. Nehéz és bumfordi holmi volt, nem-igen tűnt igazi L. A. felsőkabátnak, Chicago vagy Denver környéké-ről származhatott a harmincas évekből.
Fogtuk a mankóit, nagy üggyel-bajjal lekászálódtunk a Keresz-tyén Ifjak Egyesületének lépcsősorán. Bernard egyik zsebében ne-gyed liter muskotály lapult. Eljutottunk a bejáratig, Bernard pedig biztosított, hogy képes átkelni a járdán, be tud szállni az autóba.
Kis távolságnyira parkoltam le a járdaszegélytől.
Amint átfutottam a másik oldalra, hogy beüljek, kiáltást hallot-tam, amit egy placcsanás követett. Ömlött az eső, rendületlenül szakadt. Visszaszaladtam, Bernard elvágódva és beszorulva kínló-dott a szegély meg a kocsi közötti ereszcsatornában. Körülkerítette a víz, felült, a csapadék beborította mindenütt, özönlött le a nad-rágján, bőrig áztatta mindkét oldalát, mankóit lomhán lebegtetve kabátujjai mellett.
„Minden rendben" mondta, „csak hajts el és hagyj itt."
„A francokat Barney."
„Mondom. Indulás. Hagyjál. A feleségem nem szeret engem."
„Ő nem a feleséged, Barney. Elváltatok."
„Meséld a nénikédnek."
„Gyere szépen Barney, segítek felállni."
„Nem, ne. Minden rendben. Biztosíthatlak. Csak menjél. Rúgjál be nélkülem."
Felnyaláboltam, s az ajtót kinyitva beemeltem az első ülésre.
Csuromvizes volt, teljesen elázott. Vízpatakok folydogáltak az autószőnyegre. Átmentem a túloldalra és beszálltam. Barney lecsa-varta a muskotályos üveg kupakját, kortyolt, majd átpasszolta a palackot. Én is meghúztam. Ezután beindítottam a kocsit, és a szél-védő mögül kikémlelve az esőbe nekivágtam keresni egy bárt, ahová talán betérhetünk, és nem okádjuk el magunkat az első pillanatban a látványtól meg a húgyszagtól.
Virág Zoltán fordítása
A város legszebb nője
Öt lánytestvér közül Cass volt a legfiatalabb és a legszebb. Cass, a legcsodálatosabb lány a városban. Félig indián, rugalmas, külö-nös testtel; kígyószerű, tüzes alkat, az ehhez illő szempárral.
A folyton változó szenvedély megtestesülése. Mint valami bezárt szellem, melyet képtelen magában tartani a forma. Hosszú, fekete, selymes haja örvénylett, akárcsak a teste. Vagy jókedvében talál-tad, vagy rossz hangulatban. Számára nem létezett középút. Néhá-nyan őrültnek tartották. A barmai. Ők soha nem értették meg Casst. A férfiak csak egy szexgépet láttak benne: törődtek is ők azzal, dilinyós-e vagy sem. Cass persze rázta magát, kacérkodott, csókolózott, de — egy vagy két esettől eltekintve — amikor elérke-zettnek látszott az idő, hogy elvigyék, Cass valahogy mindig ki-csusszant a kezeik közül egérutat nyerve.
Nővérei megvádolták, hogy visszaél szépségével, keveset használ-ja az agyát, de igenis volt benne spiritusz; festett, táncolt, énekelt, agyagmegmunkálással foglalatoskodott, és mélyen együtt tudott érezni azokkal, akiket akár lelki, akár testi bántalmak értek. Egy-szerűen különbözött; észjárása csöppet sem volt gyakorlatias. Nő-vérei féltékenyen néztek rá, mert vonzotta férjeiket, és haragudtak, mert ráéreztek, hogy nem a legjobban használja ki adottságait.
Szokása szerint szeretett a rútabbak kedvében járni; az úgynevezett jóképű alakok fölháborították — „Semmi erő" mondta, „semmi élet. A tökéletes, aprócska fül- meg orrcimpák meglovagolása...
csupa külsőség, belül semmi..." Vérmérséklete közel állt az őrület-hez; sokan annak is neveznék.
Apja halálra itta magát, anyja pedig megpattant magukra hagyva a lányokat. Egy rokonukhoz kerültek, aki zárdába adta őket. Cass még nővéreinél is jobban megszenvedte a zárda siralmas légkörét.
A lányok féltékenykedtek Cassre, Cass szinte mindegyikkel harcban állt. Két küzdelem eredményeképpen védekezésül használt bal kar-ját beborították a pengevágások nyomai. Arcának bal oldalán is
megmaradt egy heg, ám e forradás nemhogy kisebbítette, inkább még jobban kiemelte szépségét. Jó pár este találkoztam vele a West End bárban, miután kiengedték a zárdából. Mivel ő volt a legfiata-labb az öt testvér közül, őt eresztették el utoljára. Egyszerűen csak
bejőtt, és leült mellém. Valószínűleg én lehettem a legocsmányabb férfi a városban, s ezzel lehetett menni valamire.
„Egy italt?" kérdeztem.
„Persze, miért ne?"
Azt hiszem, semmi különösről nem beszélgettünk azon az estén:
csevelyünk a Cass által megszabott mederben csordogált. Engem választott, ilyen egyszerű. Semmi feszültség. Ízlett neki, amit ren-deltem, sokat ivott. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy elérte a korha-tárt, mégis kiszolgálták. Talán hamisított egy személyit, nem tu-dom. Mindenesetre ahányszor visszatért a budiról és letelepedett mellém, éreztem egyfajta büszkeséget. Nemhogy a város, hanem eddigi életem legszebb nője, akit valaha is láttam. A derekára tet-tem a kezem, majd megcsókoltam.
„Szépnek vélsz?" kérdezte.
„Igen, persze, de van még itt valami más... valami a külsődön túl..."
„Az emberek folyton azzal vádolnak, hogy szép vagyok. Tényleg úgy látod, hogy az vagyok?"
„A szép nem jó szó, aligha egyenértékű veled."
Cass a táskájába nyúlt. Azt gondoltam, zsebkendő után kutat.
Hosszú kalaptűt halászott elő. Mielőtt még leállíthattam volna, a tűt keresztüldöfte az orrán, pont a cimpák fölött. Undor és irtózás kerített hatalmába.
Rám nézett, majd fölnevetett, „Még most is szépnek gondolsz?
Mit hiszel most, ember?"
Kihúztam a kalaptűt, zsebkendőmet pedig a vérző részre szorí-tottam. Jó néhány ember, beleértve a pultost is, látta az esetet.
Odajött hozzánk:
„Hé" mondta Cassnek, „még egy ilyen, és odakint találod magad.
Itt nincs szükség a színjátékodra."
„Baszd meg!" vágott vissza Cass.
„Jobb lesz, ha visszafogja" szólt rám a csapos.
„Viselkedni fog" mondtam.
„Az én orrom, azt csinálok vele, amit akarok."
„Nem" mondtam, „fájdalmat okoz."
„Úgy érted, rossz neked az, ha átszúrok az orromon egy tűt?"
„Igen, úgy."
„Rendben, fölhagyok vele. Nyugi."
Vigyorogva megcsókolt, miközben a zsebkendőt még mindig az
orrán tartotta. Zárás után elmentünk hozzám. Beszélgettünk némi sör mellett ücsörögve. Akkor jöttem rá, hogy csupa finomság és tö-rődés. Odaadásának nem volt tudatában. Mindeközben pedig állan-dóan visszakalandozott a vadság, az összefüggéstelenség földjére.
Schitzi. Egy gyönyörű, spirituális
schitzi.
Egyszer majd valaki vagy valami bizonyára örökre tönkreteszi. Remélem, nem én leszek az.Miután lefeküdtünk, és lekapcsoltam a lámpát, Cass azt kérdezte,
„Mikor akarod? Most vagy reggel?"
„Reggel" válaszoltam, és elfordultam.
Másnap korán kikászálódtam az ágyból, hogy kávét főzzek: ágy-ba vittem neki egy csészével. Fölnevetett. „Te vagy az első férfi, aki éjszaka nem akarta."
„Semmi gond" mondtam, „egyáltalán nem is kell."
„Ne, várj, én most akarom. Hadd frissüljek föl."
Kiment a fürdőszobába. Gyorsan végzett, csodálatosan nézett ki, hosszú fekete haja ragyogott, akárcsak szemei és ajkai, akárcsak
ő
maga... Higgadtan tárta föl testét, mint valami remek dolgot.Bebújt a takaró alá.
„Rajta szeretőm."
Nyelvem a szájába dugtam.
Fesztelenül, de nem kapkodva csókolt. Kezeim végigfutottak a testén, a haján. Fölébe kerekedtem. Forró volt és feszes. Lassú lö-ketekkel kezdtem, hadd tartson sokáig. Tekintetünk találkozott.
„Mi a neved?" kérdeztem.
„Mi a fenét számít az?"
Fölkacagtam, majd újra nekiduráltam magam. Utána felöltözött, és visszakocsikáztam vele a bárba, de nehezen tudtam elfelejteni.
Nem dolgoztam akkortájt, délután 2-ig aludtam, utána föltápász-kodtam, hogy elolvassam az újságot. Épp a kádban ücsörögtem, amikor benyitott kezében egy hatalmas kazallal — begónia.
„Sejtettem, hogy a fürdőkádban leszel" mondta, „hoztam vala-mit, amivel eltakarhatod, természet gyermeke."
Ledobta rám a begónia-levelet.
„Honnan tudtad, hogy a kádban leszek?"
„Tudtam."
Cass majdnem minden áldott nap rám nyitotta az ajtót, amikor épp a kádban ejtőztem. Mindig más időpontban, mégis ritkán téve-dett, s hozta a levelet. Azután szeretkeztünk.
Egyszer vagy kétszer éjszaka telefonált a fogdából, óvadékot
kellett érte letennem részegségért és garázdaságért.
„A rohadékok" mondta, „csak mert fizetnek pár italt, egyből azt hiszik, hogy besurranhatnak a bugyidba."
„Amint elfogadsz egy italt, megcsinálod magadnak a bajt."
„Azt hittem,
én
érdeklem őket, nem csak a testem."„Engem te is
meg
a tested is izgat. Habár kétlem, hogy a legtöbb férfi képes túllátni a testeden."Fél évre eltűntem a városból, csavarogtam, azután visszajöttem.
Gyakran gondoltam Cassre, de vitába keveredtünk egymással, és pattannom kellett végül. Amikor visszatértem, azt gondoltam, ő is lelépett, mégis, csupán kábé 30 perce ücsörögtem a West End bár-ban, amikor egyszer csak megjelent, és letelepedett mellém.
„Na, faszikám, látom, visszajöttél."
Rendeltem neki egy italt. Azután ránéztem. Magas nyakú ruhát viselt. Még soha nem láttam rajta effélét. Szemei alatt pedig 2 gombostűt szúrt a bőre alá. Csak az üveges fejük látszott ki, a tűket mélyen arcbőrébe szúrta.
„Az isten verjen meg, még mindig el akarod pusztítani a szép-séged, ha?"
„Nem, ez
hóbort,
te hülye."„Megvesztél."
„Hiányoztál" mondta.
„Van más?"
„Nincs. Csak te. Kurva vagyok. Tíz dolcsi. De neked ingyen van."
„Vedd ki azokat a tűket."
„Nem, csak hóbort."
„Nagyon lelomboz."
„Valóban?"
„A pokolba is, tényleg."
Cass lassan kihúzta a tűket, majd eltette őket a táskájába.
„Miért harcolsz a saját szépséged ellen?" kérdeztem. „Miért nem békélsz meg vele?"
„Mert az emberek azt hiszik, ez minden, amim van. A szépség semmi, elpárolog. Fogalmad sincs róla, milyen szerencsés vagy, hogy csúnyának születtél, mert ha az emberek kedvelnek, tudod, valami másért teszik."
„Jó" vágtam rá, „szerencsés vagyok."
„Nem úgy értem a csúnyaságot. Az emberek csak hiszik, hogy ronda vagy. Elbűvölő az arcod."
„Kösz.”
Rendeltem még egy kört.
„Mit csinálsz?" kérdezte.
„Semmit. Semmihez se tudok kezdeni. Nem érdekel."
„ Engem se. Ha nő lennél, ott lenne a kurváskodás."
„Aligha hiszem, hogy valaha is képes lennék kapcsolatba kerülni annyi idegennel, kimerítő."
„Igaz, kimerítő, mint minden."
Együtt mentünk ki. Casst még mindig megbámulták az utcán.
Csodálatos nő volt, talán szebb, mint valaha. Hozzám érkezve ki-nyitottam egy üveg bort, beszélgettünk. Cass-szel mindig könnyen ment. Figyelemmel végighallgattam, azután én beszéltem. Egysze-rűen fesztelenül tudtunk csak társalogni. Úgy tűnt, együtt fedezzük föl a titkokat. Amikor egy szép titkot tártunk föl, Cass mindig föl-nevetett — úgy, ahogy csak ő tudott. Akár a szenvedélyből kipattanó öröm. Beszélgetés közben néhányszor csókot váltottunk, s fokoza-tosan kerültünk közelebb egymáshoz. Annyira fölizgultunk, hogy az ágy mellett döntöttünk. Ekkor vette le Cass magas nyakú ruháját, én pedig megpillantottam — a visszataszító, csipkés szélű forradást.
Óriási, vastag heg éktelenkedett rajta.
„Az isten verjen meg te nő" szóltam rá az ágyban, „a szentségit, mit tettél?"
„Egy éjjel szántam rá magam, törött üveggel. Már nem tetszem?
Vagy még mindig szép vagyok?"
Magam alá fordítottam az ágyon, megcsókoltam. Eltolt magától, és fölkacagott, „Sok férfi kifizeti a tízest, azután levetkőzöm, és ők nem akarják. Én meg megtartom a pénzt. Nagyon vicces helyzet."
„Persze" mondtam, „megszakadok a röhögéstől... Cass, a rohadt életbe, szeretlek... állj le az önpusztítással; te vagy a legélettelibb nő, akivel valaha is találkoztam."
Újabb csók következett. Cass hangtalanul sírt. Éreztem a könnye-it. Hosszú fekete haja úgy terült el mellettem, akár a halál lobogó-ja. Élvezetes, lassú, komor és csodálatos szeretkezés következett.
Reggeli ébredésemkor Cass már fönn volt, készítette a reggelit.
Nyugodtnak és boldognak tűnt. Énekelt. Az ágyban maradtam, hogy élvezhessem boldogságát. Végül odajött és fölrázott, „Kelés semmirekellő! Fröcskölj némi hideg vizet az ábrázatodra meg a farkadra, aztán élvezd a lakomát!"
Aznap kivittem a kocsimon a strandra. Egy még nem nyári hét-
köznapban jártunk, minden olyan lenyűgözően elhagyatott volt. A föveny előtti pázsiton ott aludtak a fürdőhely hajléktalanjai ron-gyaikban. Mások a kőpadokon ücsörögtek a piásüveggel osztva meg magányukat. Fölöttünk fölháborodott sirályok köröztek laza moz-dulatokkal. Hetvenes-nyolcvanas éveikben járó öregasszonyok vi-tatkoztak a padokon a férjeik után maradt ingatlanok eladásáról, akiket már régesrég megölt a túlélés ritmusa és ostobasága. Min-dent összevetve nyugalom érződött a levegőben, mi pedig körülsé-táltunk, később elnyújtóztunk a füvön, s csak néhány szót váltot-tunk ez idő alatt. Egyszerűen jólesett együtt lenni. Vettem néhány szendvicset, csipszet és italt, majd letelepedtünk a homokba enni.
Magamhoz öleltem Casst, s aludtunk egy órácskát. Valahogy job-ban ízlett a szeretkezésnél. Ahogy feszültség nélkül együtt áramlik két élet. Miután fölébredtünk, visszaautóztunk a kérómba, ahol elkészítettem a vacsorát. Evés után fölvetettem, hogy költözzünk össze. Sokáig várt a válasszal arcomat kémlelve, s lassan azt mond-ta, „Nem." Visszavittem a bárba, vettem neki egy italt, majd elsé-táltam. Másnap találtam egy parkolóőri állást valamelyik gyárban, s a hét további része munkával telt. Túl fáradt voltam, hogy kimoz-duljak a vackomból, de péntek este elmentem a West Endbe. Leül-tem és vártam Casst. Múltak az órák. Miután meglehetősen eláz-tam, a pultos így szólt hozzám, „Sajnálom a barátnőjét."
„Hogyhogy?" kérdeztem.
„Bocsánat, nem tudta?"
„Nem."
„Öngyilkosság. Tegnap temették."
„Eltemették?" kérdeztem. Úgy tűnt, akármelyik pillanatban be-sétálhat az ajtón. Hogy mehetett el?
„A nővérei intézték a szertartást."
„Öngyilkosság? Elmondaná, hogyan tette?"
„Elvágta a torkát."
„Értem. Hozzon még egy italt."
Ittam zárásig. Cass az öt nővér legszebbike, a város leggyönyö-rűbb nője volt. Valahogy sikerült hazavezetnem, miközben zakatolt az agyam: ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy maradjon velem ahelyett, hogy elfogadom azt a nemet. Minden porcikája azt jelezte, meg akarja tenni. Túl könnyedén vettem, lustán, figyelmetlenül áll-tam hozzá. Megérdemeltem az ő és a saját halálomat. Akár egy ku-
tya. De nem is, mivégre hibáztassam a kutyákat? Találtam egy üveg bort, keményen meghúztam. Cass, a város legdögösebb nője húsz évesen halott.
Odakint valaki nyomni kezdte az autója dudáját. Hosszan és na-gyon hangosan. Letettem az üveget, és kiüvöltöttem:
„AZ ISTENIT A FEJEDNEK TE, TE ROHADÉK, KUSS LEGYEN!"
Az éjszaka egyre csak közeledett, én pedig nem tehettem semmit.