Eric Knowles felébredt a motelszobában és körülnézett. Louie és Gloria összeölelkezve feküdt a hatalmas méretű ágy túlsó felén.
Eric fogott egy meleg dobozos sört, kinyitotta, bevitte a fürdőszo-bába, majd iszogatni kezdte zuhanyozás közben. Átkozottul másna-pos volt. A dörgést ismerőktől hallotta már a meleg sör elméletet.
Nála nem vált be. Kilépve a tus alól belehányt a vécébe. Utána visz-szament zuhanyozni. A szabad idő, a mértéktelen szabad idő — ez volt a bökkenő az íróléttel, ez volt a lényegi probléma. Ki kellett várnod a felépülést, hogy írhass, de amíg vártál, becsavarodtál, be-golyózás közben pedig vedeltél, s minél többet piáltál, annál inkább megőrültél. Semmi dicsőséges nem rejtezett az író vagy a szeszka-zán életében. Eric megtörölközött, felvette az alsógatyáját és ki-slattyogott a másik szobába. Louie-t és Gloriát ébren találta.
„Ó a mindenségit" mondta Louie, „istenem."
Louie szintén íróféle volt. Lakbérét nem ebből fizette, Erichez ha-sonlóan Gloria intézte helyette. Az Eric által ismert Los Angeles-i és Hollywood-i írók háromnegyedét nők támogatták; ezek az írók sokkal tehetségesebbnek mutatkoztak a pártfogóik, mint az írógép előtt. A nőiknek adták el magukat spirituálisan és fizikálisan.
Eric hallotta Louie-t rókázni a fürdőszobában, a neszek hatására pedig újra taccsolnia kellett. Felkapván egy üres papírzacskót, Louie minden öklendezésére Eric szintén öklendezett. Igazán szo-ros harmónia volt ez.
Gloria meglehetősen csinos volt. Éppen mostanában vették fel tanársegédként az egyik észak-kaliforniai főiskolára. Kinyújtózott az ágyon, és így szólt, „Srácok, ti olyan másfélék vagytok. A hányós ikrek."
Louie kilépett a fürdőszobából. „Hé, rajtam szórakoztok?"
„Nem jött be, csórikáim. Csak egy elég nehéz éjszakát tudtam le."
„Mindannyiunknak kemény éjszakája volt."
„Azt hiszem, újra kipróbálom a meleg sör kúrát" mondta Eric.
Lecsavarta a palack tetejét, hogy megint nekiveselkedjen.
„Nem semmi ám, ahogyan megfékezted őt" mondta Louie.
„Miről beszélsz?"
„Arról, hogy amikor nyomult feléd a kávézóasztal tetején
keresz-tül,
te mindent nyugis mozdulatokkal csináltál. Egyáltalán nem jöt-tél izgalomba. Megragadtad őt az egyik, azután a másik karjánál, és leteperted a földre. Rávetetted magad, majd így szóltál, 'Mi a franc ütött beléd?"'
„Hatni kezdett ez a sör" mondta Eric. „Ki kellene próbálnod."
Louie kicsavarintotta az üveg tetejét és leült az ágy szélére. Louie egy pici magazin, a
Patkányok Lázadása
szerkesztőjeként dolgo-zott. Mint afféle kicsinyke folyóirat, ez sem volt jobb vagy rosszabb a többi hasonlónál. A szegényes és ellentmondásos tehetség nagyon fárasztó megnyilvánulása mindegyik. Louie éppen a 15. vagy a 16.kiadásnál tartott.
„Az ő kéglije volt" mondta Louie, az előző éjszakán morfondí-rozva.
„A csaj azt mondta, hogy az ő háza, és mindannyiunknak el kell takarodni onnan."
„Eltérő szempontok és eszményképek. Állandóan bajt okoznak, s mindig eltérő nézőpontok meg ideálok jelentkeznek. Mellesleg, az az ő kérója
volt"
tette hozzá Eric.„Azt hiszem, ráhajtok egy sörre azok közül" szólalt meg Gloria.
Felkelt, belebújt a ruhájába és lecsapott a meleg sörre. Remek kül-sejű tanárnő, gondolta Eric.
Ott üldögéltek, próbálván magukba erőlteni a söröket.
„Tévézne valamelyikőtök?" kérdezte Louie.
„Ne merészeld" mondta Gloria.
Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a falakat.
„Jézusom!" mondta Eric.
„Mi volt ez?" kérdezte Gloria.
Louie odasétált az erkélyajtóhoz, hogy kinyissa. A második eme-leten laktak. A motelt és balkonjait az úszómedence köré építették.
Louie lenézett. „Nem fogjátok elhinni, de egy ötszáz font súlyú fic-kó tanyázik lent a medencében. A detonáció, amit hallottatok, ak-kor történt, amiak-kor belecsobbant a vízbe. Sohasem láttam ennyire drabális faszingert. Óriási méretű muksó. Valaki van még vele, sú-lya kábé négyszáz font. A fiának látszik. Most a csemete fog ugra-ni. Kapaszkodjatok!"
Újabb robbanás következett. A falak ismét megremegtek. Szökő-árként csapott ki a víz a medencéből.
„Immár egymás mellett lubickolnak. Micsoda látvány!"
Eric és Gloria az ajtóhoz léptek, hogy kikukkantsanak.
„Veszélyes szituáció" szólt Eric.
„Mit akarsz ezzel mondani?”
„Úgy értem, hogy elnézve a dagadtakat, hajlamosak vagyunk odakiáltani nekik. Tudod, mindez nagyon gyerekes. De ilyen másna-posan bármi megtörténhet."
„Ja, már látom is őket felrohanni és dörömbölni az ajtón" vála-szolta Louie. „Hogyan fogunk leküzdeni kilencszáz fontot?"
„Nem buli, még jó kondiban sem."
„Rossz felépítéssel, esély egy szál se."
„Bizony."
„HÉ HÁJAS GYEREK!" kurjantott le Louie.
„Ó, ne" mondta Eric, „6 ne, kérlek. Szarul vagyok ..."
A kövér férfiak felnéztek az úszómedencéből. Mindketten világos-kék fürdőnadrágot viseltek.
„Hé hájas gyerek!" ordította Louie. „Fogadok, ha finganál, a lö-ket innentől a Bermudákig sodorná a tengeri hínárt."
„Louie" mondta Eric, „nincs ott lent tengeri hínár."
„Nincs is ott lent tengeri hínár, hájas gyerek!" üvöltötte Louie.
„Biztosan felszippantottátok a valagatokkal!"
„Ó, istenem" mondta Eric, „Én író vagyok, ezért gyáva vagyok, ráadásul a hirtelen és erőszakos halállal kell szembenéznem."
A nagyobbik dagadék kimászott a medencéből, a kisebbik pedig követte. Hallották őket, amint caplattak fel a lépcsőkön, placcs, placcs, placcs. A falak rázkódtak.
Louie bezárta az ajtót, beakasztotta a láncot.
„Egyáltalán mi köze van ennek a decens és maradandó irodalom-hoz?" kérdezte Eric.
„Semmi, azt hiszem" válaszolta Louie.
„Te meg a fasza kis utánzó gépezeted" mondta Eric.
„Begyulladtam" mondta Gloria.
„Mindannyian félünk" mondta Louie.
Ekkorra az ajtóhoz értek. BAM, BAM, BAM, BAM!
„Igen?" válaszolt Louie. „Mi az?"
„Nyisd ki ezt a kibaszott ajtót!"
„Senki nincs idebenn" szólt Eric.
„Megtanítalak benneteket szemetek!"
„Ó, kérlek taníts móresre, uram!" mondta Eric.
„Most meg miért kellett ezt mondanod?" kérdezte Gloria.
„A szentségit neki" válaszolta Eric, „Hát csak próbálok egyet-érteni vele."
„Kinyitni vagy keresztülmegyek rajta!”
„Nahát, akkor megdolgoztathatunk érte" mondta Louie.
„Lássuk, mire vagy képes."
Hallották az ajtónak feszülő hús dübörgését. Látták, amint behaj-lik és engedelmeskedik a túlerőnek.
„Te meg az a kurva utánzó masinériád" mondta Eric.
„Remek kis masina volt."
„Segíts támasztani az ajtót" mondta Eric.
Nekigyürkőztek, hogy ellenálljanak a masszív súlytöbbletnek.
Az ajtó alig bírta. Ekkor újabb szereplőre lettek figyelmesek.
„Hé, mi a frászkarika zajlik odafent?"
„Megleckéztetem ezeket a taplókat, az történik!"
„Te betöröd az ajtót, én viszont kihívom a zsarukat!"
„Micsoda?"
Még egy töréspróba, azután csend lett. Kivéve a szópárbajt.
„Feltételes szabadlábon vagyok életveszélyes fenyegetésért és testi sértésért. Talán jobb, ha lehiggadok."
„Helyes, csillapodj le, nem fogsz te bántani senkit."
„De ők elrontották a fürdőzésemet."
„A pancsikálásnál léteznek ám komolyabb dolgok, ember."
„Ja, mint a zabálás" mondta Louie az ajtó mögött.
BAM! BAM! BAM! BAM!
„Mit akarsz?" kérdezte Eric.
„Figyeljetek hapsikáim! Ha még egy pisszenést hallok tőletek, egy aprócska pisszenést, én bemegyek!"
Eric és Louie csendben lapultak. Figyelték, ahogy a két monstrum cammog le a lépcsőn.
„Szerintem bírtunk volna velük" mondta Eric. „A dagadt fickók képtelenek mozogni. Könnyű prédák."
„Igen" mondta Louie, „Azt hiszem elintéztük volna őket. Persze, ha tényleg akartuk volna."
„Kifogytunk a sörböl" mondta Gloria, „Biztos vagyok benne, hogy egy hideg sör nyerő lenne. Az idegeim teljesen felsrófolva."
„Oké Louie" mondta Eric, „te leugrasz és hozol sört, én meg állom a számlát."
„Nem" mondta Louie, „te mész vásárolni. Fizetni én fogok."
„Perkálok én" mondta Eric, „és küldjük Gloriát."
„Rendben" mondta Louie.
Eric pénzt adott Gloriának, ellátta szaktanácsokkal, majd kinyi-
tották az ajtót, hogy indulhasson. Az úszómedence üresen árválko-dott. Pompás kaliforniai reggel volt, ködös, áporodott és lelom-bozó.
„Te meg az elbaszott mímelő gépezeted" mondta Eric.
„Egy kiváló folyóirat" mondta Louie, „a legjobb, ami csak lehet."
„Tegyük fel, hogy igazad van."
Ezután álldogáltak és üldögéltek, üldögéltek és álldogáltak a hideg sörrel visszatérő Gloriát várva.
Virág Zoltán fordítása
Egy férfi
George a lakókocsijában döglött, háton fekve bámulta a kicsiny, hordozható tévét. A vacsora meg a reggeli edényei mosatlanul hever-tek szanaszét, George arcát sűrű borosta fedte, sodort cigarettáinak hamuja pedig rendszerint az alsónadrágján kötött ki. Némelyik da-rabka még mindig parázslott, s ha ezek közül valamelyik nem a gatyáján, hanem a bőrén landolt, káromkodva söpörte le a padlóra.
Egyszer csak kopogtak az ajtón. Komótosan föltápászkodott, hogy kinyissa. Constance volt az. Táskájában egy teli üveg whisky.
„George, otthagytam azt a barmot, nem bírtam tovább elviselni a marháját."
„Ülj le."
George kinyitotta az üveget, kerített két poharat, mindkettőt har-madáig töltötte whiskyvel, majd kétszer annyi vizet engedett hozzá-juk. Leült az ágyra Constance mellé, aki közben előhalászott egy cigarettát, és rágyújtott. Részeg volt, kezei reszkettek.
„Elhoztam az átkozott pénzét is. Fölmarkoltam a kurva pénzét, és megléptem, miközben melózott. El se tudod képzelni, mennyit szenvedtem a rohadékja mellett."
„Adj egy slukkot" mondta George. Constance közelebb hajolt, hogy átpasszolja cigarettáját, George ekkor átölelte, még közelebb húzta, majd megcsókolta.
„Hiányoztál te szemét" szólalt meg Constance.
„Hiányoznak a szép lábaid, Connie. Tényleg sóvárogtam a mesés lábaid után."
„Még mindig tetszenek?"
„Már a látványuktól begerjedek."
„Soha nem tudnék egy egyetemistával" mondta Connie. „Túl pu-hák, akár a tejbe áztatott pirítós.
Es
állandóan kitakarította a há-zát. George, tisztára mint valami szobalány. Mindent elvégzett.Egy folt se maradt. A marharagut ki lehetett volna enni még a klo-tyóból is. Igazi antiszeptikus, az volt."
„Igyál, jobb kedvre derít."
„És bénázott az ágyban."
„Úgy érted, nem állt föl neki?"
„Oh, fölállt neki, állt neki állandóan. De fogalma sincs arról, hogyan kell egy nőt boldoggá tenni. Nem tudta, mit kell csinálni.
A pénz, a neveltetés; használhatatlan volt."
„Bárcsak én is egyetemet végeztem volna."
„Neked nincs rá szükséged. Neked mindened megvan, ami kell, George."
„Én csak egy lakáj vagyok. Csak a mocskos melók jutnak."
„Mondom, hogy mindened megvan, ami kell, George. Te tudod, hogyan kell egy nőt boldoggá tenni."
„Tényleg?"
„Igen. Nem fogod elhinni! Ránkjárt az anyja! Az anyja! Hetente kétszer vagy háromszor. És csak ült ott és engem bámult, úgy tett, mintha kedvelne, de végig úgy bánt velem, mintha valami kurva vol-nék, Akár egy hírhedett ringyó, aki elrabolja tőle a fiát! Az ő kicsi Wallace-a! Krisztusom! Micsoda szar! Kijelentette, hogy szeret.
Erre azt mondtam, 'Nézz a pinámra, Walter!' És ő nem nézte meg.
Azt mondta, 'Nem akarom látni azt a dolgot.' Azt a dolgot! Így hív-ta! Ugye te nem félsz a pinámtól, George?"
„Eddig még sohasem harapott meg."
„De te igen, és kóstolgattad is, ugye, George?"
„Azt hiszem."
„És nyalogattad, szívogattad?"
„Meglehet."
„Átkozottul jól tudod te, George, hogy mit csináltál."
„Mennyi pénzt hoztál el?"
„Hatszáz dollárt."
„Nem szeretem az olyan embereket, akik meglopnak másokat, Connie."
„Ezért vagy csak egy kibaszott tányérmosó. A becsületességed.
Pedig ő akkora segg, George. Neki nem gond a pénz, én meg rászol-gáltam... ő, az anyja, a szerelme, az anya-szerelme, a kis fénylő mosogatója meg a retyója, a szemetes zsákok, a szájszag elleni spray-k, az arcbalzsamok, a gyöngécske merevedései és az óvatos-kodó ágyjelenetei. Mindent magáért, érted, mindent magáért. Te tudod, mit akar egy nő, George."
„Kösz a whisky-t, Connie. Adj még egy cigit."
George újra töltött. „Hiányoztak a lábaid, Connie. Igazán, na-gyon hiányoztak. Tetszik, ahogy a magas sarkú cipődben lépkedsz.
Megőrjít. A modern nők nem tudják, mi hiányzik belőlük. A tűsarok formázza a lábikrát, a combot, a segget, ritmust ad a járásnak.
Tényleg begerjeszt."
„Úgy beszélsz, mint egy költő, George. Néha. Pokoli mosogató vagy.”
„Tudod mit szeretnék most tenni?"
„Mit?"
„Az övemmel csapkodni a lábaid, a hátsód, a combjaid. Szeret-ném látni, hogy reszketsz és sírsz, aztán amikor már sírva remegsz, beléd bikáznék, tiszta szerelemből."
„Nem akarom, George. Azelőtt soha nem beszéltél így hozzám.
Te mindig jól bántál velem."
„Húzd följebb a ruhád."
„Mi?"
„Húzd följebb a ruhád. Többet akarok látni belőled."
„Szereted a lábaimat, ugye, George?"
„Hadd ragyogja be őket a fény."
Constance fölrántotta a ruháját.
„Istenem, szent szar" nyögte ki George.
„Tetszenek?"
„Megveszek értük!" George ezután előrehajolt az ágyban, és ke-ményen pofon vágta Constance-t. Kifordult szájából a cigaretta.
„Ezt most miért kaptam?"
„Rámásztál Walterre! Megnyomtad!"
„És mi a fene van akkor?"
„Gyerünk, húzd följebb a ruhád!"
„Nem."
„Tedd, amit mondtam!" George még nagyobb taslit adott. Cons-tance újfent rántott egyet a szoknyáján.
„Föl, egészen a bugyiig!" üvöltötte George. „A bugyit nem aka-rom látni!"
„Jesszusom, George, mi történt veled?"
„Kimagoztad Waltert!"
„George, esküszöm, te megőrültél. El akarok menni. Hagyj lelép-ni, George!"
„Ha megmozdulsz, megöllek!"
„Megölnél?"
„Esküszöm!" George fölkelt, öntött magának egy whisky-t, be-nyelte, majd leült Constance mellé. Fogta a cigijét, és Constance csuklójához nyomta. Constance fölüvöltött. Könyörtelenül ott tar-totta, végül abbahagyta.
„Én férfi vagyok, kicsim, érted?"
„Tudom, hogy férfi vagy, George.”
„Nézd az izmaimat!" George fölült, hogy megfeszítse mindkét karját.
„Csodálatos, ha? Nézd ezt az izmot! Erezd! Erezd!"
Constance megtapintotta az egyiket, majd a másikat.
„Igen, gyönyörű tested van, George."
„Én férfi vagyok. Csak egy mosogató, de férfi, igazi férfi."
„Tudom, George."
„Nem az a tejes fos, akit elhagytál."
„Tudom."
„És tudok énekelni is. Hallanod kellene a hangom."
Constance ülve maradt. George rákezdte. Elénekelte az „Old Man River"-t. Azután a „Nobody Knows The Trouble I've Seen"-t. Majd a „The St. Louis Blues" következett. A „God Bless America" köz-ben többször megállt, fölnevetett. A végén leült Connie mellé.
„Connie, csodálatos lábaid vannak" mondta, s kért még egy cigit.
Elszívta, megivott még két italt, azután Connie harisnyás lábaira hajtotta a fejét, az ölébe, és azt mondta, „Connie, azt hiszem, nem vagyok elég jó, azt hiszem, őrült vagyok, bocsánat, hogy megütöt-telek, sajnálom, hogy megégettelek a cigivel."
Constance csak ült ott. Ujjaival George hajában turkált, simogat-ta, csitítgatta. Nemsokára elaludt. Kicsit még várt, majd fölemelte George fejét, és a párnára helyezte, azután a lábait is az ágyra rakta, s kiegyenesítette. Fölkelt, odasétált az üveghez, öntött a po-harába egy korty whiskyt, engedett hozzá némi vizet, és bedobta.
Ezután odasétált a lakókocsi ajtajához, kinyitotta, kilépett rajta, és becsukta maga után. Végigment a hátsó udvaron, kinyitotta a kert kapuját, s elindult a bejárón, amit beragyogott az éjjel egy órai hold. Ugyanaz a felhőtlen ég fogadta. Kiért a sugárútra, majd ke-letnek vette az irányt, hogy eljusson a The Blue Mirrorba. Bement, a bár végében ott ücsörgött részegen magában Walter. Constance odasétált, hogy leüljön mellé. „Hiányoztam, drágám?" kérdezte.
Walter fölpillantott. Megismerte. Nem válaszolt. A pultos felé for-dította fejét, aki elindult az irányukba. Jól ismerték egymást.
Domokos Tamás fordítása
3 nő
a McArthur park közelében laktunk, Linda meg én, aztán egy éjjel iszogatás közben látjuk az ablakon keresztül, ahogy egy férfi zuhan lefelé. szokatlan látvány, akár valami tréfa, de azonnal elil-lant ez az érzés, amikor járdát fogott. „jézus krisztus" szóltam oda Lindához, „széttoccsant, mint egy fonnyadt paradicsom! belek, szar meg nyálkás anyag, ebből vagyunk! gyere! gyere ide! nézd meg!" Linda odajött az ablakhoz, majd berohant a fürdőszobába kidobni a taccsot. aztán visszajött. megfordultam és ránéztem.
„krisztusom, bébi, mint egy kidöntött fazéknyi rohadt hús és spa-getti szakadt öltönybe meg ingbe öltözve!" Linda visszarohant a kagylóhoz öklendezni.
visszaültem iszogatni a borból. hamarosan megütötte fülemet a sziréna hangja. akikre itt igazán szükség volt, azok az egészség-ügyiek. nos, a fene egye meg, mindannyian küszködtünk problémák-kal. sosem láttam tisztán, miként jött össze a lakbérre való, ráadá-sul túl betegre ittuk magunkat ahhoz, hogy bármiféle munka után nézzünk. amikor csak ránktört az aggódósdi, a kamatyolás volt min-den, amit tehettünk a gyötrődés ellen. segített felejteni, ideig-órá-ig. rengeteget keféltünk, és, szerencsémre, Linda jó partnernek bi-zonyult. az egész szállót megtöltötték a hozzánk hasonló emberek, bort iszogattak vagy basztak, halvány sejtelmük sem volt arról, mi következik. időnként egyikük kivetette magát az ablakon. a pénz azonban mindig megérkezett valahonnan, épp akkor, amikor már úgy tűnt, csak a saját szarunk maradt étel gyanánt, egyszer 300 dollár valami halott nagybácsitól, máskor egy kései adóvisszatérí-tés. egyszer a buszon utazva az előttem lévő ülésen hirtelen 50 cen-tesekre lettem figyelmes. mit jelentett az egész, vagy ki hagyta ott, gőzöm se volt róla, ma sem értem. átültem oda, majd nekifogtam teletömni velük a zsebeimet. miután megtöltöttem őket érmékkel, jeleztem, aztán leszálltam. senki sem szólt vagy próbált megállíta-ni, úgy értem, részegen muszáj szerencsésnek lenmegállíta-ni, mégha nem is az a típus az ember, egyszerűen muszáj.
minden nap kimentünk a parkba bámulni a kacsákat. higgyétek el, amikor a folyamatos ivástól meg a normális kaja hiányában oda az egészséged, ráadásul kimerültél a kamatyolástól, miközben pró-bálsz felejteni, képtelenség túltenni a borzalmakon. szóval, ki kell
mozdulni a szobából, mert rádtelepszik a mélykék rosszkedv, s gyorsan te lehetsz a kővetkező a járdán. sokkal könnyebb, mintsem képzelnétek. szóval Lindával ott ücsörögtünk a padon a kacsákra meredve. a kacsák szemernyit sem idegeskedtek — semmi lakbér vagy öltözködés körüli nehézség, kaja dögivel —, csak úszkáltak körbe-körbe hápogva és potyogtatva. babrálás, tollászkodás, foly-tonos zabálás. egyik éjjel valaki a hotelból elkapott egyet, kinyírta, fölvitte a szobájába, fölpucolta, azután megfőzte. gondoltunk rá mi is, de nem tettük meg. ugyanis nehéz volt őket elkapni. mihelyst túl közel értél H UUSSS!!! egy fröccsenés és már el is szállt az anya-szomorító! legtöbbször lisztből és vízből készített palacsintát csó-csáltunk, esetleg kukoricát loptunk valaki kertjéből — egyik fickó a kukoricásokra specializálta magát —, nem hinném, hogy valaha megevett akár egyet is; aztán mindig akadt némi elmarnivaló a piacokon — illetve a vegyesboltok előtti zöldségstandokon —, néha egy-két paradicsom, kevéske uborka, bár mi piti tolvajoknak számí-tottunk, huszadrangúaknak, többnyire szerencse is kellett hozzá.
legegyszerűbbnek a cigaretta bizonyult — éjszakai séta —, valaki mindig otthagyta a kocsiját letekert ablakkal, a műszerfalon egy fél vagy egész doboz cigivel. természetesen a bor és a lakbér jelentet-ték az igazi gondot, mi pedig kupakoltunk meg idegeskedtünk.
és ahogy a többi végleg hitehagyott napja, úgy a miénk is elérke-zett. semmi bor, semmi szerencse, semmi egyéb. nincs több hitel a tulajnőnél vagy az italboltban. döntöttem hát, beállítom az ébresz-tőórát hajnali 5:30-ra, hogy lesétáljak a idénymunkások piacáig, de még az óra se működött jól. eltört benne valami, így hát föl kellett nyitnom, hogy megszereljem. a rugójával akadt gond, és csak úgy tudtam kiküszöbölni a hibát, ha letörök belőle egy darabot, új kam-pót hajlítok a végére, visszazárom a burkolatba, és végül fölhúzom.
ha tudni akarjátok, hogy mennyire aprócska rugó dolgozik minden ébresztőórában, illetve, vélhetően, bármilyen órában, elmesélem.
minél rövidebb a rugó, annál jobban rohannak a mutatók. mondha-tom, őrült egy óra volt, és amikor belefáradtunk a prütykölésbe, az aggódást elkerülendő az órát figyeltük, megpróbáltuk kitalálni, mennyi az idő valójában, látnátok a percmutatót suhanni — mi rö-högtünk rajta.
végül aztán kiderült — egy hétbe telt, mire rájöttünk —, hogy az óra harminc órát haladt tizenkét órányi tényleges idő alatt. ráadá-sul 7-8 óránként föl is kellett húzni, különben megállt. néha ébredés
után az órára bambulva azon merengtünk, mennyi is lehet az idő.
„a szarba, bébi" mondtam, „nem tudsz rájönni? 2 és félszer gyor-sabban jár az óra, mint kéne. pofonegyszerű."
„na ja, de mennyit mutatott, amikor legutóbb beállítottad?" kér-dezte.
„süllyedjek el, ha tudom, aranyom, be voltam baszva."
„hát, jobb ha fölhúzod, különben megáll."
„oké."
fölhúztam, azután reszeltünk egyet.
szóval aznap, amikor elhatároztam, hogy elnézek a piacra, nem tudtam beállítani az órát. valahonnan előkerült egy üveg bor, las-san iszogattuk. az órát figyeltem nem lévén tisztában azzal, mennyi lehet az idő, így attól félve, hogy reggel elkések, csak heverésztem az ágyban le sem hunyva a szemem. aztán kikászálódtam, fölöltöz-tem, és elsétáltam a San Pedro utcáig. úgy tűnt, mindenki csak áll és vár. az ablakokban itt-ott paradicsom hevert, kettőt vagy hármat fölkaptam, és befaltam. méretes tábla hirdette: GYAPOTSZEDŐK BAKERSFIELDBE. KOSZT ÉS SZÁLLÁS. mi az ördög? gyapot Bakersfieldben, Californiában? azt hittem, Eli Whitney meg a gya-potmagtalanító gépe mindet eltakarította az útból. egyszer csak föltűnt egy óriási teherautó, és kiderült, hogy paradicsomszedőket keresnek. a picsába, utáltam magára hagyni Lindát az ágyban. so-sem bírta ki sokáig, hogy otthon dögöljön magában. mégis úgy dön-töttem: belevágok. az emberek kezdtek fölmászni a járműre. figyel-mesen vártam, fölnyomult-e mindegyik nő; akadt köztük néhány terebélyes. mindenki fölkapaszkodott, kezdtem én is fölkecmeregni.
egy tagbaszakadt mexikói, vitathatatlanul a brigádvezető, nekilá-tott fölhajtani a plató oldalát — „elnézést szenyor, megtelt!" elhaj-tottak nélkülem.
akkor már úgy este 9 körül járhatott az idő, és egy órába telt az út vissza a szállóba. jól öltözött, ostoba ábrázatú emberek mellett haladtam el. ráadásul majdnem elcsapott egy fekete Caddyben dü-höngő alak. nem tudom, mi baja lehetett. talán az időjárás. forró nap volt. amikor elértem a hotelt, a lépcsőn indultam el fölfelé, mert a liftet pont a tulajnő ajtaja mellé építették, ő meg állandóan azt buzerálta, fényezgette a fémrészeket, vagy csak ott leskelődött.
a hatodikon volt a szobám, s amikor odaértem, nevetgélés ütötte meg a fülemet. az a ringyó Linda nem bírta ki sokáig. elverem a seggét, meg annak is, akit fölszedett. kinyitottam az ajtót.