Az igemódosítók és a tagadás

78 GUGÁN KATALIN

(Haader 2001). A változási folyamat egyik fontos lépcsője, hogy a főmondatból eltűnik az utalószó, a beágyazott mondatból pedig a kötőszó. Lehet azonban, hogy a kérdéses elemek grammatikalizációját elősegíthette az is, hogy ezeknél már a változás feltételezett bemeneti szerkezetében is általános volt az utaló- és kötőszó-nélküliség.

Végül a harmadik kérdés az igemódosítókhoz vezet, hiszen a mai magyarban bizonyos igéknél a hogy-törlésnek az is feltétele, hogy utalószó legyen az igemódosítói pozícióban. De nyelvtörténeti szempontból az is egy vizsgálandó probléma, hogy egyáltalán mikortól kell ige-módosítói pozícióval számolni, illetve az egyes korábbi korszakokban milyen elemek tekint-hetők igemódosítónak.

DIAKRÓN RONDÓ: TAGADÁS – HOGY-TÖRLÉS – IGEMÓDOSÍTÓK – TAGADÁS 79 változás végére már egységesülnek, és minden típus esetében egységesen marginálissá válik a megszakított szórendű tagadás, ezzel legalább az megragadhatóvá válik, mikorra (vagy még mikorra nem) alakul ki a mai igemódosítói kategória.

Így tehát a tagadástól a hogy-törlésen és az igemódosítók csoportján keresztül visszaér-tünk a tagadásig, a problémáknak azonban csak a felvázolásáig jutottam el, a megoldásig nem. Alapos vizsgálatra vár még mindhárom kérdéskör: hogy milyen tagadó szerkezetet tük-röz a megszakított szórendű tagadás; hogy milyen környezetekben vált először kötelezővé (azaz nem törölhetővé) a hogy mint mondatbevezető, s ahol törölhető, ott ez az adott esetben diakrón szempontból tulajdonképpen archaizmus-e; és természetesen az igemódosítói cso-port sorsának alakulása is. Pillanatnyilag azt is komoly lépésnek érezném tehát, ha sikerülne alaposan „számba venni és összekötni a tényeket” (amint azt Telegditől idézi Kenesei (1995:

291)), de természetesen itt is a teljes út végigjárása lenne az igazi kihívás.

Köszönetnyilvánítás

Nagyon hálás vagyok Varga Mónikának a sok remek adatért, Hegedűs Veronikának pedig azért, hogy bármikor fordulhattam hozzá kérdéseimmel. Ugyancsak köszönet illeti írásom két névtelen lektorát, igyekeztem megfogadni tanácsaikat, és a dolgozatban maradt hibákért csakis engem terhel felelősség.

A cikk a K 116217 sz. OTKA-projekt keretében készült.

Források

[Bark.] Fogarassy Zoltán – Kovács Ágnes (szerk.) 2011. Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz. Debrecen: Debreceni Egyetem Történelmi Intézet.

[Bosz.] Schram Ferenc (szerk.) 1970–1982. Magyarországi boszorkányperek I–III. 1529–

1768. Budapest: Akadémiai Kiadó.

[Kár.] Csobó Péter – Fejes Judit – Kovács Ágnes – Kováts Zoltán – Restás Attila – Szabó Zsolt – Wiedmann Krisztina (szerk.) 1994. Károlyi Sándor levelei feleségéhez (1704–1724) I–

II. Debrecen: KLTE.

[LobkPopp.] Kincses Katalin (szerk.) 1993. „Im küttem én orvosságot” Lobkowitz Poppel Éva levelezése 1622–1640. Budapest: ELTE Középkori és Koraújkori Tanszék.

[Peregr.] Bálint Judit – Bujtás László – Hoffmann Gizella – Horváth Zsuzsanna – Küri Erika – Mihalics Veronika – Udvardi Ágnes (szerk.) 1980. Peregrinuslevelek 1711–1750.

Külföldön tanuló diákok levelei Teleki Sándornak. Közzéteszi a József Attila Tudományegyetem I. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének diák-munkaközössége.

Szeged: József Attila Tudományegyetem.

[Svetk.] Terbe Erika (szerk.) 2011. Batthyány Ferencné Svetkovits Katalin levelei 1538–1575.

Régi magyar levéltár 3. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Hivatkozások

Brody, Michael 1990. Remarks on the order of elements on the Hungarian focus field. In Kenesei István (szerk.) Approaches to Hungarian III. Szeged: JATEPress. 95–121.

É. Kiss Katalin 1998. Mondattan. In É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter Új magyar nyelvtan. Budapest: Osiris Kiadó. 17–184.

É. Kiss Katalin 2011. Az ősmagyar SOV-től az ómagyar (T)(Q)(F)VX-ig. In É. Kiss Katalin – Hegedűs Attila (szerk.) Nyelvelmélet és diakrónia. Budapest: PPKE – Szent István Társulat. 85–102.

80 GUGÁN KATALIN

Gugán Katalin 2015. És mégis: mozog? Tagadás és igemódosítók az ómagyarban és a közép-magyarban. In Kenesei István – É. Kiss Katalin (szerk.) Általános Nyelvészeti Tanul-mányok XXVII. Diakrón mondattani kutatások. Budapest: Akadémiai Kiadó. 153–178.

Gugán Katalin 2017. A magyar tagadó mondatok szórendje és a konstansráta-hipotézis. Kézirat.

Haader Lea 1991. Az összetett mondatok. In Benkő Loránd (szerk.) A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor és előzményei. Budapest: Akadémiai Kiadó. 728–741.

Haader Lea 2000. Az alárendelő összetett mondatok. In Keszler Borbála (szerk.) Magyar Grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 472–530.

Haader Lea 2001. Mikrodiakrónia és változásvizsgálat (az összetett mondatokban). Magyar Nyelvőr 125/3:354–371.

Hegedűs Veronika 2015. A predikátummozgatás megszilárdulása: Az ige-igekötő szórend és igemódosítók az ómagyarban. In Kenesei István – É. Kiss Katalin (szerk.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXVII. Diakrón mondattani kutatások. Budapest: Akadémiai Kiadó. 179–200.

Kenesei István 1992. Az alárendelt mondatok szerkezete. In Kiefer Ferenc (szerk.) Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Budapest: Akadémiai Kiadó. 529–713.

Kenesei István 1995. Történeti nyelvtan: elmélet és gyakorlat. Magyar Nyelv 91:281–291.

Klemm Antal 1928–1942. Magyar történeti mondattan. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Kovács Ágnes 1988. Károlyi Sándor. Budapest: Gondolat Kiadó.

Lehmann, Christian 2002. Thoughts on Grammaticalization. Kézirat.

http://www.christianlehmann.eu/publ/ASSidUE09.pdf (2016. 10. 12.).

Molecz Béla 1900. A magyar szórend történeti fejlődése. Budapest.

Novák, Attila – Katalin Gugán – Mónika Varga – Adrienne Dömötör 2017. Creation of an Annotated Corpus of Old and Middle Hungarian Court Records and Private Correspon-dence. Kézirat. http://www.nytud.hu/oszt/nyelvtort/projektbemutato.pdf (2017. 01. 4.).

Schram Ferenc 1982. Boszorkányok, boszorkányság Magyarországon. In Schram Ferenc (szerk.) Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szentgyörgyi Rudolf 2013. Ablatívuszi határozóragjaink mikrorendszerének változatai a középmagyar kori boszorkányperekben. In Forgács Tamás – Németh Miklós – Sinkovics Balázs (szerk.) A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei VII. Szeged: Szegedi Tudományegyetem, Magyar Nyelvészeti Tanszék. 151–168.

Takáts Sándor 1910. Szalai Barkóczy Krisztina. Budapest: Pfeifer Ferdinánd könyvkeres-kedése.

Az igekötői szófaj nagyszótári feldolgozásáról, különös tekintettel az el igekötőre

Appendix egy disszertációhoz

Ittzés Nóra

MTA Nyelvtudományi Intézet

Többször vitába bonyolódtam Kenesei Istvánnal. Azt a véleményét fogalmazta meg, hogy mennyivel szerencsésebb megoldás lenne, ha A magyar nyelv nagyszótára (Nszt.)² a nem lexikalizálódott jelentésű igekötős igéket az ige szócikkébe sorolná, és a megfelelő igei jelen-tésekhez kapcsolva mutatná meg azokat az igekötős előfordulásokat, amelyek kiszámítható módon levezethetők az igei és igekötői jelentésből. Ebben feltehetőleg nemcsak az az állás-pontja játszott szerepet, hogy az igekötőből és igéből álló alakulatok morfológiai és szintaktikai szempontból nem szavak,³ egybeírásuk pusztán helyesírási konvenció, hanem az is: így látja elkerülhetőnek, hogy minden igekötős ige önálló szócikket kapjon. De hát nem is kap – vethet-jük ellen –, csak nem az ige, hanem az igekötő szócikkében lehet megtalálni azokat a szavakat, amelyek esetében az igekötői és az igei jelentések transzparens és szabályos találkozása módot ad a takarékosabb feldolgozási módra.

Dolgozatomban 1. röviden áttekintem, hogy a korábbi értelmező szótárak hogyan dolgozták fel az igekötőket, illetve az igekötős igéket; 2. kiemelek néhány grammatikai és szemantikai szempontot, amelynek alapján az igekötők önálló címszóvá váltak az Nszt.-ben; 3. beszélek az igekötői címszavak szócikkeinek felépítéséről és az igekötős igék bokrosításáról; valamint 4. az el igekötő jelentésstruktúrájáról.