a filozófus vajon az igazságot keresi ? Nem, akkor több múlna neki a bizonyosságon.
(Nietzsche)
Fontos látni, miben válik el a tanúság egyfelől az igazolástól, más-felől a kiütközéstől ; fontos azért, hogy kirajzolódjanak a tanúsítás filozófiáinak belső határai. Ezen határoknak van két időbeli megfe-lelője : egy kezdőpont és egy végpont. Nos, a tanúsítás filozófiáinál a végponti határ teljesebb azonosításához, kudarcuk jobb megérté-séhez muszáj visszanéznünk, ha csak futólag is, a kezdőpont-határra.
mivel a tanúsítás-filozófiák újkori vonulata igazából Kanttal vet-te kezdetét, nála kell megérvet-teni mindenekelőtt, mi is kezdődött el ott egyáltalán. Kant pályája úgy indult, hogy szembe találta magát leibniz nagy tisztelet övezte tételével, az elégséges alap elvével, és az a tiszteletlen ellenvetése támadt azzal szemben, hogy az elégsé-ges alapnál épp azt nem tudni, mire is elég. leibniz elve kimondja, hogy tudásunk minden létezőnél egyazon alapon – az elégséges-ség egyetemes alapján – tart igényt igazságra, akár tapasztalatok-ról beszél, akár istenről. Kant viszont élesen elválasztotta egymás-tól a „megismerési alapot” (ratio cognoscendi), amely tudást adhat, s azt, amelyre például az istenről szóló kijelentésünk épül : ezt „ab-szolút tételezésnek” hívta. az „ab„ab-szolút tételezés” istenről csak ezt az egyet engedi állítani : „létezik.”70
70 Kant: A metafizikai megismerés alapelvei új megvilágításban (Nova dilucidatio). a kér-déssel bővebben foglalkozik az Idő és szinkretizmus című könyvem. (467 skk.)
[ 135 ] Ez az alapvetés nem ismeret, igazság, tudás. Hanem gesztus, ki nyil vá ní tás, szentnek-elismerés, vagy ha tetszik : tanúságtétel.
a „megismerés elve” alapján igazságot teszünk lehetséges tapaszta-lati képzeteink közt. isten létezése mellett viszont az „abszolút téte-lezés” alapján tanúságot teszünk. más az igazolás, amely tapasztalati és így mindig relatív, és más a tanúság, amely bennünk ott és akkor, amikor a tanúságtétel realizálódik, feltétlen.
Ez a kanti distinkció nyit utat a tanúsítás minden további filozó-fiájához : találni egy faktumot, egy tényt, amely bizonyosságot adhat.
Kant később, Az ítélőerő kritikájában le is szögezi, hogy eszméink közt csak egyetlen egy lehet tény és így kétségkívül tudható dolog (scibile). Ez az a szabadság, amelyet lelkiismereti ítéletünk tanúsít.
E felől a distinkció felől az is jól látszik, hogy a tanúsítás filozófiái-nak azok a közelebtávolabbi felmenői, amelyben a személyes bi-zonyságszerzés, a tanúsítható bizonyosság szilárdságának kérdései kerültek középpontba : Descartes-tól visszaszámolva Ágostonon át egészen az ókori szkeptikusokig.
Kant az igazolhatóság és a tanúságtétel közti distinkciót az 1750-es évekbe fordulva állapítja meg (Nova dilucidatio). Ez hát a kez-dőpont. a végpont pedig nagyjából kétszáz évre rá következik el.
az 1950-es évekbe fordulva ugyanis Wittgenstein tesz egy állítást A bizonyosságról 271. §-ában, amely mintha közvetlenül a leibniz–
Kant polémia fonalát venné föl az alapok elégségessége kérdéséről, ámde most mintha Kant lenne a kihívott fél (kimondatlanul). la-konikus megjegyzés ez Wittgensteintől, de egész gyászbeszéddel ér föl a tanúsítás filozófiáinak ekkorra egyébként már sírba szállt kí-sérletei fölött. Wittgenstein ezt írta : „Hogy mi megfelelő alap va-lamire, azt nem én döntöm el.”71 Ez azt jelenti, hogy az „abszolút tételezés” – minthogy a tételezéshez szükségképp jóváhagyás, azaz döntés is tartozik – nem képes elérni odáig, hogy „megfelelő alap”
legyen valamire.
71 Wittgenstein: A bizonyosságról 74.
Ez, lássuk be, valóságos katasztrófa a tanúsítás filozófiája és azok követői számára. Ugyanis a tanúsítás filozófiai elgondolásai rend-re azon alapultak, hogy előhozható belőlünk egy bizonyos faktum, amit a döntésnél bizonyosságjelnek vehetünk, még ha adott esetben az ellenkezőjére hajlanánk is. azon alapultak, hogy felszínre hozha-tó egy tény, mely legsajátabb módon a miénk, és ha faktumra intő hangját a személyes próbatétel során döntnöki szignálként fogadjuk el, úgy ez immár „megfelelő alap” lesz a bizonyossághoz. Wittgen-stein ellenben most azt mondja, hogy ez nem így van : az alap kér-dését nem mi döntjük el.
Wittgenstein vétója szerint a bizonyosság ügyét nem dönti el a ta-núsítás. márpedig, ha ez így van, akkor a tanúsítás nem ad bizonyos-ságot. a bizonyosságnak nem alapja az, hogy tanúságtétel préseli ki belőlem, vagy arra valamilyen (a tanúsíthatóknál eredendőbb) elhatározás kényszerít. Semmilyen tanúságtétel, az elhatározottság semmilyen áldozata nem ad „megfelelő alapot” arra, hogy valami-ben feltétlenül bizonyosak legyünk. vagyis a tanúságtól remélt bi-zonyosság nem lehet „isteni” bizonysága, nem lehet kétségbevonha-tatlan tanújele semmi ténylegesnek. Eddig úgy hihettük, hogy mind az eticum-választáshoz, mind a fatum-döntéshez egy adott „meg-felelő alap” – az emberről és történelméről vallott bizonyosságunk – szolgált döntési instanciaként. most viszont kiderülni látszik : azt,
hogy „mi megfelelő alap valamire”, nem mi düntjük el.
Hadd bővítsem ki a wittgensteini kritikai nézőpontot egy dia-kritikaival is. idéztem korábban a fiatal lukács irónia-meghatáro-zását. Nos, alighanem a tanúsítás filozófiái voltak az „isten nélküli korok” utolsó kísérletei a „negatív misztikára”. Ezen a magasztos pil-lanat keltette reményen nemcsak a kiiktatott idő állt bosszút a maga narratív igazságával, vagyis nemcsak az, hogy életünk idővel mégis megmutatja, kiütközteti egykor tanúsított bizonyosságaink alapta-lanságát. Bosszút állt a tanúsítás-filozófiába vetett reményen a tér kiiktatása is.
[ 137 ] Ha ugyanis hiszünk egy önítéleti csúcspontban, ahol pontsze-rű factum-egységben vonódik össze absolutum, proprium, sacrum és eticum, akkor éppen ez az unicitás-hit örökít át valami ásatag, hérosz-romantikájú metafizikát. éppen ez az egységbe vonás élteti tovább a sorsfordító Nagy Pillanatba vetett hit metafizikáját, amely előbb-utóbb fölszámolja a pluralitások terét.
itt nem a másokkal együtt alkotott plurális térre gondolok. Ha-nem arra a pluralitásra, amely mi önmagunkban is vagyunk. „Az in-dividuum mint sokaság”, húzza alá jegyzetfüzetében Nietzsche a ma-ga alkotta paradoxont.72 az ember-oszthatatlanság sokfélévé osz-tódottan él. a sokaság, a sokféleség pedig mindig teret alkot, még ha az egyéné is : az emelkedettségek és alantasságok, a dilemmák és hezitálások, egyezések és differenciák diakritikai terét. a köztessége-két [dia] és (a kritika fogalmába most beleértve rokon fogalmának, a krízisnek a jelentéskörét is) a válságokét. Saját sokfélénk teret alkot, ahol az igazolt tudás elválik a vallott bizonyosságtól, s a bizonyos-ságról tett tanúság is elválik a kiütközés eseményétől, ha a hitünk bizonyul alaptalannak.
Wittgenstein Bizonyosság-jegyzeteiből az tűnik ki, hogy minden igyekezete ellenére sem talált faktumot, amely bizonyosság-tanú-sítványra jogosíthatna föl bennünket. mert, írja másutt : azt, hogy mi megfelelő alap tudásra vagy bizonyosságra, az életünk mutatja meg. az alap és annak bizonyossága egy nyelvjáték része, amely „itt áll – mint életünk”.73 Erről, ennek egészéről vagy „alapjáról” nincs hiteles tanúságtétel ; ez feltárul, kiütközik. az „életünk megmutat-ja…” metafora továbbá azt is jelenti, hogy van, amit, bármennyire is akarnánk, nem tudunk úgy igazoltnak vagy bizonyosnak venni, ahogy az addig elkönyvelődött számunkra, mert egy bennünk lap-pangó másként-értés felszínre tör, és eltörli azt.
72 Nietzsche: „Az új felvilágosodás.” 237.
73 „az életem mutatja meg, hogy tudom, vagy hogy biztos vagyok.” Wittgenstein: A bi-zonyosságról 10., 149.
Ezek szerint eltér egymástól (1) az igazolás adta tudás, (2) a ta-núságtétel adta bizonyosság és (3) a kiütközés adta feltárulás. Kö-vetkezésképpen más az argumentatív (tudományos, logikai igazo-láson nyugvó) igazság, más a testimoniális (tanúságtételi, bizonyos-ság fedezetű) igazbizonyos-ság és más az alethikus (meglétet, illetve léthiányt kiütköztető) igazság.
Ám hogy teljes legyen az igazságok diakritikai térképe, meg kell említenem, hogy van még egy igazságfajta, mely a fenti három mellé sorolható negyedikként. Ezt a pragmatizmus múlt század-fordulós generációja az eljövendők jobbításáért munkáló igazság-nak hívta, és „meliorikus igazságigazság-nak” nevezte. Ez átgondoló, új-ramondó, a régi értelmet jobbított változathoz juttató, ezt az igaz-ságot nagvilágra segítő, maieutikus igazság, melyet magam ilyen értelemben véve narratív (átgondoló) igazságnak hívok. Ez azt ve-szi alapul, hogy életünk mindig sajátos pályát fut be mindegyik igazságfajta közt (beleértve a negyediket is). Ez az igazság eleve temporális : újra létrejövésben áll elő, újra és újra születőben és el-múlóban van ; továbbá struktív (a kereteit adó mércéjében vala-mennyire mindig önkényes) és eleve jövőre irányul (vektoriális).
a narratív igazság az elmondás (értési mércét adó választás) igaz-sága, azaz mindig „javított kiadás”. Átgondolva újra mond el vala-mit, amivel jobban érteti azt, ami korábban félreértett volt. Ezért az elmondó igaznak-tartás nem lehet soha teljes, végleges és két-ségbevonhatatlan.74
a narratív (maieutikus, elmondásban adott) igazságra egyébként Nietzsche is reflektál (idéztem is tőle), mondván, idővel be kellett látnia, hogy a „nagy filozófiák” nem voltak mások, mint „akaratlan
74 genezisére nézve a narratív-maieutikus (elmondó: átgondoló-helyesbítő) igazság fo-galmának van arisztotelészi és van platonikus gyökere. az arisztotelészi eredet a praxisz–
pragmata terminuspár (a belülről értett és kívülről felfogott élet-cselekvés). a platóni ter-mészetesen a szókratészi mérce-felülvizsgálati gyakorlat, és az is, hogy a müthosz, a me-se (fabula) mindig egy korrektív – jobb és hitelea me-sebb – értés-egységbe próbálja vonni a praxisz és a pragmata olykor eléggé széthúzó párosát.
[ 139 ] s észrevétlen memoárok”. Bár ez korántsem csak a filozófiák sajátja.
valószínűleg a narratív (elmondó, újraértető) igazság általánosabb érvényének felismerése volt a 20. század végi filozófiák egyik fő esz-mei hozadéka. az, hogy a tudás-világok, bizonyosság-talapzatok, kiütközés-események történeteket hívnak elő, ok- és céljelentéssel telítődnek, irány- és tendencia-értelmet szívnak magukba. létük és létesülésük újra és újra alá van vetve az értelemadás és értelem-képződés folyamatának. Nincs ember, aki az addig hitt igazságcso-móinak a meglazulásakor ne mozdított volna előnyére az igazságok keretén, vagyis azok kerettörténetén is, maga előtt többnyire akarat-lanul és észrevétlenül. Nincs ember, aki ne refabulálna ilyenkor ma-gának egy másféleképp elmondott, átértelmezett történet-memoárt, hogy az így újból világra jött „meséinek” szentül hitt igazsága végre róla szóljon megint, és élni segítse.
magam jó két évtizeden át hittem a tanúsítás-filozófiáktól ígért bizonyosságok primátusában. abban, hogy a lelkiismereti tanúsítás létezésünk végső bizonyosságát tárhatja fel. röviden : abban, hogy a testimoniális igazság egyet jelent az alethikus igazsággal. téved-tem. most már jó ideje igazabbnak tartom igazságfajaink prioritás mentes, diakritikai terében látni önmagunkat és a dolgokat.
igazabbnak tűnik ma már úgy látnom önmagunkra, hogy (1) iga-zolt tudások és (2) tanúsított bizonyosságok közt mozgunk mindig is, (3) örömteli vagy éppen megrettentő létesemény-kiütközések vonzásától-taszításától hajtva, miközben (4) a belátott tudás- és bi-zonyosság-veszteségeinknek, illetve a kiütköző érvényvesztéseknek mindig új narratív mintában, helyesbítve refabulált igazságok tör-ténet-memoárjaiban próbálunk nyereséges értelmi keretet találni.
létezésünk igazság-játékterét tehát mindig az argumentatív (igazo-ló), az alethikus (kiütköző), a testimoniális (tanúsító) és a narratív (átgondoló) igazság alkotja.
Kérdés, hogy a narratív igazságpólus felől látva az igazság másik három fajtáját, milyen képünk adódhatna az együttesükről. Hogyan nézne ki a három igazságfajta képi emblémája ezen negyedik pólus
látószögéből, ahol úgy tűnnének föl (úgy látnának világot, úgy me-sélődnének el), mintha egy triptichon tábláin látnánk őket ? Hogyan látnám ezt a három igazságfajtát, ha muszáj volna helyesbítve, ré-giesen : „átértve”, egy új fogalmi narratíva keretében újra-mondani őket, visszavéve tőlük azt, hogy az egyiküknek – a tanúsító igazság-nak – hallgatólagosan kitüntetettséget tulajdonítottam ?
[ 141 ]