minden mély gondolkodó jobban féli, hogy meg-értik, mint hogy félreértik. az utóbbitól talán a hi-úsága szenved ; az előbbitől azonban szíve, együtt-érzése, mely mindig így beszél : „ó, miért akartok magatoknak oly súlyos sorsot, mint az enyém ?”
(Nietzsche) Óh az én számomra a Te igazságod / ma már nem az, mint tegnap
(Zend-Áveszta)
Nietzsche beteljesítője lett a zarathustrai szavának, hogy a mély-ségekbe szálló, ragadozni induló sas egyúttal mindig a „saját sza-kadékába tekint”. (z 399.) a Zarathustra-könyvet követő mű, az 1885-ös Túl jón és rosszon egyik aforizmája ugyanis így szól : „ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant”. (tJr 62.) a lét rettenetének és abszurditásának, valamint kora silányságának szakadéka, amelynek a Kelet és Nyugat szellemi egyesítét remélő Nietzsche a Zarathustra-mű idején már közel másfél évtizede mé-lyére akart látni, néhány év múlva, 1889-hez közeledve nagyjából itt, az immanencia és a transzcendencia közti szakadéknál fog „be-lé” visszapillantani.
apollón akkorra, Nietzsche legutolsó szellemileg ép évére, már száműzetik nála Dionüszosz mellől. Nietzsche a visszatérés-gon-dolatból is már új igazságot vél kihallani, melyre egyedül ő talált rá, s így is véli birtokolni. Egy filozófiai igazságként formulázható tant lát benne, olyat, amit egykor – zarathustra mindent csak félig
értő állataitól hallva – még ócska „verklidalnak” gúnyolt. (z 294.) mondhatni : a visszatérés-gondolat ironikusan és önironikusan (introspektíve) felmutatott, szörnyű gorgó-fő pajzsa akkorra már letétik ; és játéka véget ér.
az igenlés hegyének fügéket érlelő melege, ironikus-önironikus
„tengercsendje” Nietzschében nem honolhatott sokáig. Kétlelkűség, két felé húzó akarat harcossággal nem gyógyítható, csak elfedhe-tő. az „igenlő természetű” zarathustra, láttuk, megdicsőülése ma-gaslatán is saját szakadékát fürkészte. Pár év múlva, az „igazságot egyedül markában tartó”, az eljövendő évezredek felelősségét saját vállain érző Nietzsche viszont már a harcos immoralizmusában sar-jadt „második tudatáról” ír. és arról, hogy e harci törvényt hirdető (a zsidóság, kereszténység, tudomány életellenesnek tartott trium-virátusának elítélésre afféle haditörvényszéket felállító) új, „máso-dik tudat” a Zarathustra-időkhöz képest változást hozott „igenlő”
természetében : „ismerem a pusztítás örömét, amennyire pusztító erőm megengedi – a pusztítás és az erő kérdésében dionüszoszi ter-mészetemnek engedelmeskedem, ami képtelen elszakítani a tagadó cselekvést az igenléstől.” (EH 111, 124.)
Nem tudni biztosan, vajon valóban abban rejlett-e a szellemét még bíró Nietzsche utolsó éveinek változása, hogy „természete” lett más. az ellenben biztosan tudható, hogy a filozófiája megváltozott.
a mértéken-túli (Übermaß) mellől eltűnt az egykor vele együtt gon-dolt mérték (maß). a „mérték idegen nekünk, ismerjük be ma-gunknak”, írja immár a Zarathustra-mű után. (tJr 98.) a vérbően eleven, öröm elvű Dionüszosz mellől eltűnt egykori harcos „test-véristensége”, apollón. Dionüszosz filozófus, aki a kései Nietzsche egy-igaz mesteréül választott, maga öltött hadivértet nála, kiüt-ve „testvéristene”, apollón kezéből a visszaparancsolón felemelt gorgó-fő pajzsot, amely a dionüszoszinak a barbár és „idétlen-né torzult” oldalát parancsolta vissza valaha. Dionüszosz így min-dent magára vett a kései Nietzschénél – filozofikumot, harcosságot, orgiasztikusságot –, minden igent és minden Nemet. Csakhogy
[ 85 ] a mértékek nélküli minden : Semmi ; és ami minden határt nélkü-löz, az maga az alaktalan.
a jelen értelmezési kísérlet (ezt az életmű ismerői előtt kár is vol-na palástolnom) az utólagos nietzschei önértelmezés, a műnek az Ecce homóban adott értékelése ellenében született. Nem diadalmas visszatekintés akart lenni egy állítólagos tetőpontról, mintha vég-pontnak és csúcsvég-pontnak okvetlenül egybe kellene esnie. Ellenke-zőleg, utunk eredet felől induló, küszködő vándorlásra vállalkozott.
Hiszen csak ez demonstrálhatta, hogy az értelemadás egyáltalán járhat ilyen utat. az Ecce homóban, mi több, az egész Nietzsche-életműben az utolsó szó egy diadalmas dörgedelem : „megértettek ? – Dionüszoszt a Megfeszítettel szemben…” (EH 132.) Holott talán éppen ekkor válik semmivé a Zarathustra-mű egykori filozófiai di-adala. a határok és mértékek őrzésére gorgó-főt felmutató apol-lónt éppen ezek a kárhozatos szavak száműzik véglegesen Dionü-szosz mellől.
Ez az egyeduralkodó, hadba vonult Dionüszosz a kései Nietz-schénél immár Jézus ellenistenévé lesz. Ezzel pedig az immoralizmus világképének egy-istene szükségképpen a zsidó-keresztény, morális világkép monoteizmusának ellenpárja lesz. Egyeduralkodó istenek viszálya (Dionüszosz versus Jézus) zárja le tehát azt a filozófiai utat, amely az egymástól különböző, egymást határoló és támogató iste-nek testvériségéiste-nek eszméjével indult egykor.
az egyeduralkodó istenek háborús viszálya magát a filozofálás te-rét szűkítette be Nietzschénél. életre-halálra küzdő ellenfelek, mint ez lenni szokott, egyre hasonlóbbakká válnak egymáshoz, egyre közelebb jutnak ahhoz, hogy csak ellenképei legyenek egymásnak.
Így válnak a kései Nietzschénél Dionüszosz és Jézus egyazon séma puszta inverz-alakjaivá : az akaratnak az istene az akarat-nélküliség istenével szemben, a hatalom-akarásé a hatalomtól mélyen irtózó-éval szemben, az evilági, orgiasztikus létgyönyör istene azzal az is-tennel szemben, akit a szenvedők iránti részvéte léttagadásig vitt és ezen a világon megfeszíttetésre ítélt.
Nemcsak a nietzschei filozófia plurális világa omlott össze egyet-len világgá az elegyet-lenkép-istenek puszta inverzitásával. De, tartok tő-le, hogy ez meghiúsította Nietzsche legbensőbb filozófiai céljának a megvalósítását is, hogy szakítson kora hipokritának, emberel-lenesnek talál moráljával és annak zsidó-keresztény szellemével.
vajon eszébe jutottak-e saját szavai tíz évvel korábbról az ekko-ri Nietzschének, aki immár egyre jobban belelovalta magát, hogy a maszkjátékok sokarcú és vérbő Dionüszoszából egy dühödt istent faragjon, Jézus marcona hadfi-ellenképét ? „akit egy ellen-ség leküzdése éltet, annak érdeke, hogy ellenellen-sége életben maradjon.”
(EN1 200.) Ha e szavak igazak tőle, úgy épp a saját filozófiai világa lett azzá, aminek az ugyanannak örök visszatérése világát hasonlí-totta. ama „fagyott haláltusáé”, ahol is két ellen-isten örök harcában
„a világ minden vonása megmerevedik”.
Így szólott zarathustra egykor : „vajon nem kereszt-e a részvét, melyre felfeszítik azt, aki szereti az embereket ? Csakhogy az én rész-vétem nem megfeszíttetés.” (z 13.) az a kései Nietzsche-Dionüszosz azonban, aki apollónt elűzte maga mellől és „pusztító erejét” a mo-rális világkép jelképe, a megfeszített ellen fordította, egyre közelebb jutott, hogy magát tudja megfeszítettnek. rugási gyula joggal írja :
„a tragédia istene mint a tragédia ‘hőse’, örökkévalóan saját életéről beszél, s az őrület határán álló, magát Dionüszoszként vagy Megfe-szített Dionüszoszként aposztrofáló Nietzsche – egy életdráma be-fejező szakaszaként – maga is a tragikus színpadra lép.”33
az, aki itt színpadra lép, a hiábavaló világboldogítás tragikus hőse ; aki mégsem kerülhette el, hogy az utolsó utáni részvétkísértés rabul ne ejtse. Nietzsche színpadra lépése, „életdrámájának” utol-só, legtragikusabb alászállása, az értetlen, német lapálytól elűzet-ve, vándor szellemének végállomásához, a lassan télbe forduló
to-33 rugási gyula: „incipit tragoedia”. Holmi, 1989. 11. sz. http://www.holmi.org/1989/11/
rugasi-gyula-incipit-tragoedia-tatar-gyorgy-az-oroklet-gyuruje-nietzsche-es-az-orok-visszateres-gondolata
[ 87 ] rinóba vezetett. Oda, ahol aztán egy utcasarkon a hadüzenetek és átokmondások szenvtelen, néha könyörtelen színben is tetszelgő hadfiját, Nagy Sándor tiszteletbeli fiát egy véresre vert állat láttán utoljára borította el „túláradó részvét” a szenvedésben és örömben egy-lelkű élők iránt.
a remete, akivel zarathustra először találkozik vándorútján, ezt mondja magában : „ismerem ezt a vándort : jó néhány esztendeje járt már ezen az úton. zarathustrának hívták ; de megváltozott.” majd hozzá fordul : „akkor hamudat vitted föl a hegyre : csak nem tüzedet akarod most a völgyekbe vinni ?” (z 9., lásd még A jövendőmondó című beszédet.) a történeti zarathustra útja Urmia-tavától indult el, a Kaukázus hegyei mellől, ahova a mítosz szerint Nietzsche leg-nagyobbra tartott tragédiahősét, a halandó embereknek világos-ságot és tüzet hozó Prométheuszt láncolták az istenek. Nietzsche baljós előérzete szólhatott tehát a remetéből, hogy kérdését meg-toldotta egy másikkal is, mely egyenesen a prométheuszi „cselekvő bűn” elkövetőjének sorsára inti zarathustrát. „Nem féled-e a gyúj-togató büntetését ?”
Prométheusz – Empedoklész – Zarathustra. ama tragédia-hősöknek, akik Nietzschéhez a legközelebb álltak, jelképes értelem-ben vagy sorsa, vagy végzete lett a tűz, a „túláradó részvétük” tüze az emberek iránt. Nem csoda, hogy Nietzsche a világot, mint em-lítettem már utunk elején, „számtalan élő lény hamujának” tekin-tette. (ÚF 35.) Ez érvényes az Így szólott Zarathustra világára, sőt Nietzsche egész filozófiai univerzumára. Utóvégre egyik sem más, mint fellobbanások és ellobbanások sora, tüzek és hamvak foglalata.
topográfiai összegzésül így hát az kívánkozik, hogy Nietzsché-ben, úgy tűnik, a maga „meredek gondolata” igenléséhez eljutott, de részvétével továbbra is fájóan viaskodó zarathustra perzsa-görög szirtfokától, ahová egy halálos kaukázusi sziklán és egy még halálo-sabb szicíliai kráter peremén át vitt az út, végül egészen a Pó völgyi torinóig ért le nála a meghasonlás meredélye. Ha pedig így volt, ak-kor Nietzsche legszebb reményeivel szemben, de kudarcában mégis
diadalmasan, arról vall az ő „akaratlan és észrevétlen mémoires”-ja – e tanulságokban gazdag, „nagy filozófia” –, hogy Keletet és Nyu-gatot nem a különálló, harcosan hősies, magaslati sorsok egyesítik, hanem a kételyek mélyébe vesző és onnan belénk pillantó, szaka-dékos belátásaink közös végzete. a hamvak völgye.
ahonnan idővel újabb ösvények nyílhatnak az igenlés hegyére fölfelé.