(szatíra)
Végre! Végre lettem valaki! Igaz, csak helyettes, de mégis jól hangzik, nem? Igazgatóhelyettes.
No, hát ideje volt. Megvallom őszintén, elegem volt már a kisvárosi pedagóguséletből. Sosem vágytam én arra, hogy oktassak, tanulni sem szerettem. Nem is vettek fel máshová, csak a tanárképzőbe, mert oda nem nagyon jelentkezett senki. Most már tudom, hogy a bérezés miatt... No, de most vége az unalmas kisvárosi pedagóguséletnek. Ezután már csak parancsolgatok, meg hát az a bizonyos boríték, vagy inkább bankszámla is jobban fog hízni. Hehe, legalább élvezhetem kicsit végre az életet. No, igyunk rá egy kupicával!
Jaj, hol is kezdjem? El kell készíteni az órarendet, meg a délutáni beosztásokat a napközibe, no meg a tanszobába, hát hiszen négyig vannak a nagyok is iskolában. Igaz, Klári, az igazgató azt mondta, hogy közösen csináljuk... de hát annyi dolga van szegénynek, megcsinálom magam. Van két új kolléga is. A lány nem csakhogy szemtelenül fiatal, de roppant csinos is. No, majd gondom lesz rá. Csak úgy röpködnek a szájából az ilyen-olyan szakkifejezések, a felét sem értem, de ő mutatja, milyen okos. Nem is értem miért ragaszkodott Klári annyira hozzá, hogy őt
vegyük fel, annyi jelentkező közül... No, még egy kupicával...
Aztán jött Klári, s mégis együtt csináltuk meg az órarendet. Rám hagyta, a délutáni beosztások elkészítését. Na, nézzük csak. Nini, ennek a Gábornak csak négy órája van egy héten. Hát hiába, kis iskola a miénk, fizika meg csak a hetedik-nyolcadik osztályban van. Tavaly tanított kémiát, meg biológiát is, de az új szabályzat szerint nem taníthat az, akinek nemzetközi diplomája van. Majd küldenek ide valami óraadó tanárt, akinek normális a diplomája. Csak éppen fizika tanárt nem találtak, így hát az maradt Gábornak.
Nahát, akkor ő mehet a napközibe minden délután, így simán meglesz az óraszáma. Na nézzük csak, ennek az új csajszinak hány tanórája van? Naponta öt... na, hát akkor ő meg mehet tanszobára délutánonként.
Már meg is vagyok. Egyszerű ez, mint a pofon.
Na, még egy kupicával, ha már ilyen ügyes vagyok!
Nem átallott az az undok kis béka beköpni a Klárinál, az meg majd leszedte a fejemet, mégis hogy jutott eszembe minden délutánra beosztani azt a lányt? Nem értem mi baja van, huszonöt tanóra, meg öt délután, az csak harminc. Pedig harminckét órát kell dolgoznia hetente az új szabályzat szerint. Nem is értem, hogy jött ez ki a Klárinak negyvenre. Milyen dühös volt rám! Azt mondta, hogy délután egytől-négyig, öt nap, az plusz tizenöt óra. Hogy mégis, hogy jött ez ki neki? nem értem..., de majd adok én annak a kis mákvirágnak... hogy merészelt panaszkodni rám?
Vigasztalásul, még egy kupicával...
Na megyek, benézek a tanszobába, ugyan hogyan tart fegyelmet a kisasszony. Már messziről hallom milyen nagy a lárma. Na, majd adok én neki! Hát volt is mit látnom, amikor benyitottam. Ugrabugrált az összes gyerek, meg az a liba is velük. Sőt, még ő dirigált: jobbra ugorj, balra ugorj, guggolj... és a sok hülye csinálta, szó nélkül. Bezzeg, ha én mondok valamit, akkor senki sem fogad szót. Le is ordítottam a fejüket, azonnal leülni leckét írni! Hát, nem átallotta a kis hamupipőke azt mondani, hogy már készen vannak a házi feladatok. Akkor is ül mindenki a helyén és kussol... a mindenit neki. Rend lesz itt, mert rendnek kell lennie.
Hát ez már fárasztó volt, kell még egy kupica...
Nahát, reggel betelefonált a Gábor, hogy azonnali hatállyal felmond. Fogta is a fejét a Klári. Aztán meg bekopogott az a nyavalyás kis liba, s az is felmondott.
A Klári meg csak üvöltözött velem egész délelőtt, hogy miért kell nekem mindenkit elüldözni. Nekem? Még, hogy én elüldöztem volna valakit? Hát ez elment az eszétől? Csak teszem a dolgom, mert valakinek dolgoznia is kell, nem igaz? Jaj, még jó, hogy ránéztem az órarendre, órám lesz az ötödikben.
Ez lesz az első erkölcstan órájuk. Rájuk fér!...
2013. szeptember
A pofon
A város főterének legmagasabb pontján állok.
Nézek végig a téren, majd a térbe torkolló széles utcán, aztán túl a városon a távolban vonuló dombokon. Különös a látvány és idegen. Nem is értem hogyan kerül elém a Mecsek, amikor annak itt kell lennie mögöttem. Hátra nézek, bizony, ott is van! Ott magasodnak a hegyek a hátam mögött. Akkor ez itt előttem mégis mi?... Nem értem, zöld a domboldal a távolban, s a hegy csúcsa hófehér, havas. Nem, ez mégsem lehet. Huszonegy-néhány fok meleg van, és különben is, miféle hegycsúcsok vannak ott?
Leveszem a napszemüvegem, hogy jobban lássak.
Vakítóan fehér a hegyorom. Az ám, csakhogy – most már látom – nem havas csúcsok azok ott, hanem hófehér kumuluszok ereszkedtek a domb tetejére.
Csodálattal nézem a zöld dombtetőn a hófehér felhőcsodákat, nem tudok betelni a látvánnyal ahogy lassan kúsznak, már-már azt a hatást keltve, mintha a föld forogna velem.
Vagy talán forog is, miért is ne forogna? Már egészen beleszédülök ebbe a körforgásba, de nem tudok elszakadni a látványtól, s követem őket a szememmel, ott, egy helyben állva, amíg el nem tűnnek az előttem tornyosuló, több emeletes épületsor takarásában.
Aztán megyek lefelé a téren, a látvány mégis újra csak fenn, a magasban ragad meg. Az eget hófehér bodor bárányfelhők borítják, ott legelésznek az ég mezején hosszú sorokba rendezve. Fel is tűnik azonnal ez az arányos aránytalanság. Hosszú sávokban itt bodor barikák legelnek, amott, már szélesebb sorokban, de a gyapjuk simább, nem olyan göndör... Hm, lehet, hogy van ott egy pulikutya, ami ilyen rendezett sávokba tereli a báránykákat?
Nekem mégis gyanús a dolog, felettébb gyanús.
Leülök a téren egy padra, s most már nem tágítok, figyelek. Számlálgatom a sávokat. A tizenharmadiknál tartok, amikor egy repülőgép zavar meg, mert látom, hogy húzza a csíkot ott a báránykák között. Le sem veszem a szemem róla. Időbe telik, de lassan oszlani kezd a füstcsík. Előbb dundi, göndör szőrű báránykák lesznek belőle, majd, ahogy mind jobban szétoszlik, úgy válik simábbá a gyapjuk...
Egy világ omlik össze bennem. Nehezen térek magamhoz. Ebben gyönyörködöm én nap mint nap?
Tehát, ezért vannak a párhuzamos sávok. Azok ott légi utak, s a repülőgépek okádta füstből lesznek a bárányfelhők? Nem hiszem el... Milyen széles rétegben szennyezi az ember a légkört? Aztán még csodálkozunk az ózonlyukakon? Nesze neked ózonréteg. Esküszöm, ha egy pofont kapok ott a tér kellős közepén, az nem esett volna ilyen rosszul, mint ez a megvilágosodás. Újra számolni kezdek, tizenhét sávot számolok meg összesen, s már-már összefüggő hófehér lepel takarja az eget.
A Föld szemfedője – ugrik be hirtelen, s most ebben a pillanatban csak annak tudok örülni, hogy még soha nem ültem repülőgépen. S most már biztos vagyok benne, hogy nem is fogok.
2013. november