A 19. század emberének egyik alapélménye az idő felgyorsulása volt, amely elsősorban a közlekedés és a hírközlés modernizálódásával függött össze.
Jellemző annak a két fiatal szegedi polgárnak a lelkesedése, akik az 1860-as évek elején a 19. század műszaki-gazdasági haladását dicsőítve, elsősorban az idő meghódítását emlegetik fő vívmányként. Lelkesen sorolták a példá-kat, amelyek számukra a haladást leginkább kézzelfoghatóvá tették:
„Enyedi mint kereskedő, nagy hévvel magasztalta az újabb kori feltalá-lásokat. Leginkább hivatkozott a közlekedési eszközökre. Azt mondja: minő nyomorúságos állapot volt még csak ennek a századnak az elején is. Ha valaki Szegedről Bécsbe akart menni, 10 nap kellett hozzá; mennyi költség és nyomorúságos fáradságba került! Így voltunk a levelezéssel is. A legsür-gősebb levélhez is kellett 16 nap idő, míg Szegedről Bécsbe és vissza ért a levél. [...] Gondold meg a különbséget a mostani és az ötven év előtti állapo-tok között, minő különbség! 30 óra alatt ide-oda mehetek Bécsbe meg vissza.
Minő nagy előnye ez leginkább afféle üzletembereknek, de még hadászati szempontból is. Két-három nap alatt háború esetén 50 ezer katonát va-gyunk képesek szállítani ott, ahol már van vasút. Míg vasút nem volt, ehhez kellett egy hónapnyi idő. Míg gőzhajó nem volt, addig lovakkal vontatták a magánhajókat a folyamon. Például Újvidékről Pestre vontatni kellett a leg-kevesebb húsz napig fölfelé, ami belekerült öt-hat ló életébe. Míg ma három nap alatt a terhes hajót is fölvontatják gőzhajóval. [...] Menjünk tovább: mi nagy előny van a sürgönyben? Egy óra alatt száz mérföldnyi távolságban lévő barátommal érintkezhetek csekély díjfizetésért.”38
38 Kovács I. i. m. 405–406.
A téli menetrend a Pesti Hírlap 1847. január 7-i számában jelent meg
FÓNAGY ZOLTÁN
Tévedés lenne azonban általánosítani a fiatalabb generációk lelkes azo-nosulását az új renddel az egész társadalomra. A hagyományos társadalom értékrendje ebben a nagy átalakulási folyamatban védekező pozícióba szo-rult. Tulajdonképpen az óra kibontakozó diktatúrájával szembeni ösztönös ellenállásként értékelhetjük az öreg Keczeli vagy Újfalvi magatartását, mi-ként a Kisfaludy Sándorhoz kapcsolódó anekdotát is. Az öreg költő – fiatal rokonai rábeszélésének engedve – kipróbálta az elsőként megnyílt osztrák vasutat. Elismeréssel szólt ugyan annak kényelméről, gyorsaságáról, de nagy jövőt nem jósolt neki: hiszen azt csak nem lehet elvárni egy úriember-től, hogy indulását a vasúttársasághoz igazítsa! Mindhárom nemes a 18.
században született generációhoz tartozott; elutasításukban egyszerre ér-hető tetten a nemesi önérzet, amely semmilyen hatalmat (az óráét sem) tűri el maga fölött, valamint a hagyományos társadalom felfoghatóbb, ezért em-beribb, feladatorientált felfogásához való ragaszkodása is. Az angolok óra által uralt életrendjére a nepáli uralkodó ugyanígy csodálkozott rá 1850-ben: „A felöltözés, az evés, a találkozók, az alvás és a felkelés – mindent az óra határoz meg nekik” – írta idegenkedve.39
Az idő uniformizálása
A modern társadalmat jellemző uniformizált időhasználat felé tett jelen-tős és látványos lépésként értékelhetjük a 19. század végén az időzónák bevezetését. Korábban nem létezett nagyobb régiókra érvényes egységes idő: minden településen akkor volt dél, amikor a nap a legmagasabban járt az égen. Az ebből következő időeltolódásnak a vasút előtti időkben nem volt jelentősége. A vasút összehangolt működését azonban a helyi idők anarchiája mellett nem lehetett biztosítani. Ezért az egyes társaságok vo-nalaikon egységesen egy nagyobb helység helyi idejét alkalmazták (ez volt az úgynevezett vasúti idő). A vasúttársaságok megegyezése alapján 1871-től Magyarországon a budapesti időt alkalmazták a menetrendekben.
A kontinentális hálózat kiépülése azután még nagyobb léptékű egységesí-tést igényelt, így 1890-ben az európai vasúttársaságok többsége elfogadta a zónaidőt. Magyarország vasútjain 1891. október 1-jén igazították hozzá az órákat a közép-európai zónaidőhöz.
39 Europäische Mentalitätsgeschichte i. m. 651.
„MINDEN HELYNEK MEGVAN A MAGA IDEJE”
A vasúti közlekedés az idő korábban elképzelhetetlenül pontos isme-retét követelte meg vasutastól és utastól egyaránt. A távíróhálózat kiépü-lése és az óraszerkezetek megbízhatóvá válása megteremtette az új időfe-gyelem technikai alapjait. (Az Országos Meteorológiai és Földmágnesessé-gi Intézet feladata lett biztosítani a pontos idő nyilvánosságát.) A század-forduló (nagyvárosi) embere már lépten-nyomon beleütközött a pontos idő igényébe. A közterek fontos kellékévé vált az óra: Konkoly-Thege Miklós, a neves csillagász 1897-ben belvárosi ellenőrző körútján ötvennégy köztéri órát vizitált végig (csak hat járt tökéletesen pontosan). A csillagászati pon-tosságú időmérés még a privát szférába is betört. Berlinben létrejött egy vállalkozás, a Gesellschaft Normalzeit, amely előfizetői otthonában elekt-romosan távvezérelt órákat állított fel, és amelyet naponta igazított a leg-pontosabb időhöz.40
Az uniformizált időt azonban nem fogadta el könnyen a társadalom.
„Minden helynek megvan a maga árnyéka, megvan a maga ideje” – mond-ták a saját idő védelmezői. A 19. század utolsó évtizedeiben még a legtöbb város toronyórája a helyi időt mutatta, a vasútállomásé viszont a budapes-tit, majd a közép-európait. (Nyíregyházán például csak 1904-ben
igazítot-40 Konkoly-Thege Miklós: A fővárosi órák. Nemzet, 1897. április 25.
Köztéri óra a pozsonyi Sétatéren a Városi Színház mellett 1900 körül
FÓNAGY ZOLTÁN
ták a toronyórát a zónaidőhöz.)41 A törekvés azonban, hogy az emberek megőrizzék a saját idejüket, kudarcra volt ítélve. Hogy milyen mélységes és széles körű lehetett az idegenkedés a rájuk erőltetett idővel szemben, mutatja Kruspér István műegyetemi tanár állásfoglalása. A „technokrata”
szakértő is a zónaidő polgári alkalmazása ellen foglalt állást 1891-ben.
A társadalom hagyományos időrendjét „ilyen változékony alapra, népek évezredes szokásait feldöntő rendelkezésekre fektetni indokoltnak nem tartom” – zárta véleményét.42
A 19. századi modernizáció jelképe, a vasút azonban ellenállhatatlan-nak bizonyult: nemcsak a távolságok felett diadalmaskodott, hanem a ha-gyományos társadalom anarchikus, mégis otthonos „saját ideje” felett is.
41 Frisnyák Zsuzsa: Órákat igazítani! Múzsák 20. (1989/1.) 22–23. Lásd átdolgozva a jelen kötetben is.
42 Országos Levéltár, Kereskedelmi Minisztérium Levéltára, K229. 1891. 28t. 600. Az ada-tért Frisnyák Zsuzsának tartozom köszönettel.