A Marneffe-templombeli öt egyházatya.
Körülbelől három hét múlva Marneffe-né már mélyen fel volt háborodva Hortense ellen. Az e fajta nőknek megvan a maguk saját külön hiúsága, azt akarják, hogy mindenki hajoljon meg az ördög előtt és sohasem bocsátanak meg az erénynek, mely nem ijed meg hatalmuktól, vagy éppen harczra kel velök. Már pedig Venczeszlav egyetlenegyszer se mutatkozott a Vaneau-utczában, még azt a látogatást se tette meg, melyet az udvariasság parancsol egy oly nővel szemben, a ki mintát állt Delilához. Valahányszor Lisbeth Steinbockéknál megjelent, senkit se talált otthon. Férj és feleség a műteremben éltek. Lisbeth, a ki egész a gros-caillou-i fészekig utána ment a gerle-párnak, láthatta, hogy Venczeszlav tüzes lankadatlansággal dolgozik, a szakácsnőtől pedig megtudta, hogy felesége folyton ott van mellette. Venczeszlav a szerelem zsarnoksága alatt élt, mire Valeria magáévá tette a gyülöletet, melylyel Lisbeth Hortense iránt viseltetett. A nők épp úgy ragaszkodnak a szeretőhöz, a kit el akarnak tőlük vitatni, mint a hogy a férfiak ragaszkodnak az oly nőkhöz, a kikért más nyeglék is versenyeznek. A Marneffe-né ötletéből mondott megjegyzések tökéletesen ráillenek azokra a hódító férfiakra, a kik valami olyan férfi-courtisane-félék. Valeria szeszélye a dühöngésig fokozódott, legfőként a csoportozatot akarta és föltette, hogy egy délelőtt meglátogatja Venczeszlavot a mű-teremben, mikor közbejött egy komoly esemény, mely az ily nőknél fructusbelli névvel volna nevezhető. Ime, hogy adta elő Valeria e tisztára személyes természetű ügyet. Lisbeth-tel és Marneffe úrral reggelizett.
- Mondd csak, Marneffe, van sejtelmed róla, hogy másodszor is apa leszel?
- Igazán? Viselős vagy?... Hadd csókoljalak meg...
Fölkelt, megkerülte az asztalt és felesége feléje nyujtotta homlokát, úgy, hogy a csók a haját érte.
- Most már meg kell lennie, hogy kinevezzenek irodafőnökké és megkapjam a becsületrend tiszti keresztjét! - folytatá Marneffe. - Úgy van, kicsikém, nem akarom, hogy Stanislas károsodjon! Szegény kicsi!
- Szegény kicsi?!... - kiáltott fel Lisbeth. - Hét hónapja már, hogy egyikök se látta. Az intézetben azt hiszik, én vagyok az anyja, mert az egész házból csak én törődöm vele!
- Egy gyermek, a ki minden negyedévben száz tallérunkba kerűl!... - mondá Valeria. - Ő különben igazán a te fiad, Marneffe! A magad fizetéséből kellene fizetned a tartásdíjat... Ez a másik távolról sem fog költségeket okozni, hanem inkább kiránt bennünket a nyomorból...
- Valeria, - felelt Marneffe oly állásba vágva magát, mint Crevel szokta, - reménylem, Hulot báró úr gondoskodni fog fiáról és nem terhel meg vele egy szegény hivatalnokot; nagyon követelően szándékozom fellépni vele szemben. Éppen ezért fegyverezze fel magát, asszonyom! Igyekezzék leveleket szerezni tőle, melyekben boldogságáról ír, mert már kissé nagyon is süket, ha kineveztetésemről van szó...
És Marneffe fölkerekedett, hogy hivatalába menjen, hova a főnökkel való barátság védelme alatt csak tizenegy óra tájban járogatott; ismeretes ügyefogyottsága és a munkától való iszonyata folytán egyébként ekkor is csak keveset dolgozott.
Magukra maradva Lisbeth és Valeria, egy pillanatig úgy néztek egymásra, mint két augur, azután egyszerre hangosan elnevették magukat.
- Lássuk csak, Valeria, igaz a dolog, - kérdé Lisbeth, - vagy pedig csak komédiázol?
- Igaz! - felelt Valeria. - Az a Hortense bosszant! És ma éjjel elhatároztam, hogy e gyermekkel, mint valami bombával, szétrobbantom Venczeszlav házaséletét.
Valeria Lisbeth-től kísérve, szobájába ment és előmutatta a következő, már kész levelet:
„Venczeszlav, drága barátom, még hiszek szerelmedben, noha már közel húsz nap óta nem láttalak. Megvetés volna e mögött? Delila nem hiheti. Nemde, inkább egy asszony zsarnokságának a következménye, egy olyan asszony zsarnokságának, a kit, azt mond-tad, már nem szeretsz. Venczeszlav, te sokkal nagyobb művész vagy, semhogy tovább is engedhetnéd, hogy valaki ily uralmat gyakoroljon feletted. A házasélet a dicsőség temetője... Nézd meg csak, hogy hasonlítasz-e még a Doyenne-utczai Venczeszlavhoz?
Apám emlékművét elrontottad; csakhogy a szerelmes magasan felette áll benned a művésznek, leányával több szerencséd volt: apa vagy, imádott Venczeszlavom. Ha nem látogatsz meg ez állapotomban, barátaid ugyancsak rossz embernek fognak tartani; de én, érzem, oly őrűlten szeretlek, hogy sohase lesz erőm ellened kifakadni. Mondhatom-e még mindig, hogy vagyok a te
Valeriád?”
- Mit szólsz tervemhez, hogy e levelet olyankor küldöm el a műterembe, mikor a mi drága Hortense-ünk egyedül van ott? - kérdé Valeria Lisbeth-től. - Tegnap este megtudtam Stidmann-tól, hogy Venczeszlavnak tizenegy óra tájban valami ügyben Chanor-hoz kell mennie, tehát az a czafat Hortense egyedül lesz.
- Egy ily sakkhúzás után, - felelt Lisbeth, - a nyilvánosság előtt nem lehetek többé barátnőd, búcsút kell vennem tőled, sőt úgy kell látszania, hogy már nem is találkozunk és nem beszélünk egymással.
- Persze, - mondá Valeria; - de...
- Oh! légy nyugodt, - vágott szavába Lisbeth. - Majd viszontlátjuk egymást, ha marsalné leszek; ők mind akarják már, csak a báró nem tud semmit a dologról, de te rá fogod beszélni.
- Csakhogy, - felelt Valeria, - lehetséges, hogy nemsokára haragban leszek a báróval.
Olivierné az egyetlen, a ki ügyesen tudja megcsinálni, hogy Hortense elcsípje e levéllel, -mondá Lisbeth. - Mielőtt a műterembe menne, először a Saint-Dominique-utczába kell küldeni.
- Oh! a mi kis szépecskénk bizonyára otthon fog ülni, - felelt Marneffe-né csengetve Reine-nak, hogy küldje fel Olivier-nét.
Tíz perczczel a végzetes levél elküldése után belépett Hulot báró. Marneffe-né macskaszerű ugrással az aggastyán nyakába vetette magát.
- Hector, apa vagy! - súgta a fülébe. - Látod, mi az, ha az ember összezördül és aztán kibékül...
Bizonyos csodálkozó kifejezést látva, a mit a báró nem palástolt eléggé gyorsan, Valeria fagyos arczot vágott, a mi kétségbeejtette az államtanácsost. Valeria egyenként csikartatta ki magából a legnyomósabb bizonyítékokat. Mikor végre a meggyőződés, melyet a hiúság támogatott, teljes volt az öreg ember elméjében, Valeria arról kezdett beszélni, hogy Marneffe úr roppant fel van háborodva.
- Vén medvém, - mondá Marneffe-né, - most már igazán nem halaszthatod, hogy irodafőnökké és a becsületrend tisztjévé neveztesd ki a felelős szerkesztőt, a mi czég-jegyzőnket, mert hiszen tönkretetted ezt az embert; imádja az ő Stanislas-ját, azt a kis idétlent, a ki tőle való és a kit nem szenvedhetek. Vagy pedig ezerkétszáz franc évjáradéknak
megfelelő összeget tégy le Stanislas nevére, természetesen úgy, hogy a haszonélvezet engem illet.
- De ha már évjáradékról van szó, inkább a saját fiam nevére teszem le, semmint annak az idétlennek a nevére! - mondá a báró.
E meggondolatlan nyilatkozatból, melyben a fiam szó úgy terűlt szét, mint a kiáradt folyam, egy órai beszélgetés után formális igéret lett, hogy a születendő gyermek nevére a báró ezerkétszáz franc járadéknak megfelelő összeget helyez letétbe. Az igéretet azután Valeria úgy használta, mint a kis gyermek a dobot, húsz napon át folyton ezzel játszott.
Ugyanabban a pillanatban, a mikor Hulot báró oly boldogan távozott a Vaneau-utczából, mint az egyéves férj, a ki örököst óhajt, Olivierné szerencsésen elcsípette magától Hortense-zal a levelet, melyet a gróf úrnak saját kezébe kellett volna adnia. A fiatal asszony húsz francot adott a levélért. Az öngyilkos maga vásárolja az ópiumot, a pisztolyt, a szenet. Hortense elolvasta a levelet, azután újra elolvasta, mitsem látott, csak azt a fekete sorokkal teleszántott fehér papírdarabot, az egész természetben csak ez a papirlap létezett számára, minden egyéb feketeségbe merűlt körülötte. A boldogságának épületét fölemésztő tűz lángja világította meg a papírlapot, a legmélyebb éjszaka honolt körüle. A játszadozó kis Venczeszlav kiáltásai úgy hangzottak a fülébe, mint ha valamely völgy mélyéből jönnének, míg ő a hegytetőn áll.
Meggyaláztatva huszonnégy éves korában, szépségének teljében, a tiszta és odaadó szerelem ékességében, - ez nem tőrszúrás, hanem a halál volt számára. Az első roham tisztán ideges természetű volt, a test vonaglott a féltékenység szorítása alatt; a bizonyosság azonban a lelket támadta meg, a test megsemmisűlt. Hortense körülbelől tíz perczig maradt e bódulatban.
Egyszerre föltünt előtte anyja árnyéka és erre felocsúdott; hideg és nyugodt lett, visszanyerte értelmét. Csöngetett.
- Lujza segíteni fog magának, drágám, - mondá a szakácsnőnek. - Csomagoljanak itt össze gyorsan mindent, a mi az enyém, vagy a mi a fiamnak kell. Egy órai időt adok reá. Ha elkészűltek, menjen le a térre, hozzon egy kocsit és szóljon nekem. Semmi megjegyzés!
Elmegyek és Lujzát magammal viszem. Ön itt marad az úrral; viselje jól gondját...
Átment szobájába, leült az asztalhoz és a következő levelet írta:
„Gróf úr!
Az ide mellékelt levél megérteti önnel, hogy miért határoztam el magamat arra, a mit teszek.
Mire ön e sorokat olvassa, én már elhagytam a házát és gyermekünkkel együtt visszatértem anyámhoz.
Ne számítson rá, hogy bármikor is megmásítom ezt az elhatározásomat. Ne higyje, hogy cselekedetemben a fiatalság hirtelenkedése, meggondolatlansága, a megsértett ifjúi szerelem hevessége kormányoz, - nagyon csalódnék.
Két hét óta sokat gondolkoztam az életről, a szerelemről, a mi egyesülésünkről, kölcsö-nös kötelességeinkről. Egész teljességében ismerem anyám önfeláldozását, elmondta fájdalmait! Ő huszonhárom év óta napról-napra megújuló hősiességgel viseli sorsát; én azonban nem érzek magamban elég erőt, hogy kövessem példáját, nem mintha kevésbbé szeretném önt, mint a hogy ő szereti apámat, de olyan okok folytán, melyek természetemben gyökeredznek. Otthonunk pokollá válnék és én annyira elveszthetném fejemet, hogy meggyalázhatnám önt, meggyalázhatnám magamat, meggyalázhatnám gyermekünket. Nem akarom, hogy belőlem is Marneffe-né legyen, már pedig a magam-fajtájú nő, ha egyszer rálépett erre az útra, aligha tudna megállani. Én, szerencsét-lenségemre, nem Fischer-, hanem Hulot-leány vagyok.
Magamban lévén azonban és távol az ön üzelmeinek látványától, felelek magamról, főleg, ha gyermekünkkel leszek elfoglalva s erős és fenséges anyám oldalán élek, a kinek példája le fogja csillapítani szívem viharos háborgását. Ő mellette jó anya lehetek, jól nevelhetem fiúnkat és úgy élhetek, a hogy kell. Ha önnel maradnék, az asszony megölné bennem az anyát és a szüntelen czivakodás epéssé tenné természetemet.
Szívesen fogadnám a rögtöni halált, de nem akarom, hogy, mint anyám, huszonöt éven át legyek beteg. Ha ön három évi föltétlen, lankadatlan szerelem után meg tudott csalni apósa szeretőjével, mily vetélytársnőkre nem kell elkészűlve lennem későbbre?! Ah! ön sokkal korábban kezdi, mint apám, azokat a kicsapongásokat, melyek megbecstelenítik a családapát, a gyermekekből kipusztítják a tiszteletet és a melyek végén a szégyen és a kétségbeesés vár.
A legkevésbbé se vagyok kérlelhetetlen. A hajthatatlan érzelmek nem illők azokhoz a teremtésekhez, a kik Isten szeme előtt élnek. Ha ön állhatatos munkával dicsőséget és vagyont szerez magának, ha lemond a courtisane-okról, a nemtelen és posványos utakról - újra meg fogja találni az önhöz méltó feleséget.
Sokkal inkább úriembernek hiszem önt, semhogy a törvény segítségéhez folyamodnék.
Ön, gróf úr, tisztelni fogja akaratomat és nem fogja akadályozni, hogy anyámnál maradjak, főként pedig nem fog odajönni soha. A pénzt, a mit az a gyűlöletes asszony kölcsönzött önnek, mind itthagytam. Isten önnel.
Hulot Hortense.”
A levél csak nagy kínnal készűlt el, Hortense közbe-közbe sírva fakadt és átengedte magát a fuldokló szenvedély kiáltásainak. Eldobta meg megint fölvette a tollat, hogy egyszerűen fejezze ki, a mit a szerelem rendszerint szavaló módon ad elő az ilyen végrendelkező levelekben. Szívét felkiáltásokban, panaszokban, sírásban öntötte ki; de tollát az ész vezette.
Miután Lujza jelentette, hogy minden készen áll, a fiatal asszony lassú léptekkel bejárta a kertecskét, végigsétált a szobán, a szalónon, végső pillantást vetve mindenre. Azután a legélénkebben a lelkére kötötte a szakácsnőnek, hogy gondját viselje a grófnak, jutalmat igérve neki, ha jól viseli magát. Végre, megtört szívvel és zokogva, hogy szobaleánya is elérzékenyedett, felszállt a kocsiba, hogy anyjához hajtasson, közben csókokkal borítva a kis Venczeszlavot, oly őrjöngő hévvel, a mely még sok szerelmet árúlt el az apa iránt.
A báróné már tudta Lisbeth-től, hogy az apósnak nagy része van veje hibájában, leánya jövetele nem lepte meg, helyeselte elhatározását és beleegyezett, hogy nála maradjon.
Adeline, látva, hogy a szelídség és az önfeláldozás sohasem tudta megállásra bírni Hectort, a kit kezdett kevésbbé becsűlni, úgy találta, hogy leánya jól teszi, ha más útat választ. Húsz nap alatt a szegény anya két oly sebet kapott, melyeknek kínjai fölülmúlták mindazt, a mit addig szenvedett. A báró szorúlt helyzetbe juttatta Victorin-t és feleségét; azután meg, Lisbeth tanúsága szerint, ő volt az oka Venczeszlav eltévelyedésének, megrontotta vejét. E családapa fensége, melyet a vak önfeláldozás oly sokáig megóvott, aláhanyatlott. A nélkül, hogy pénzüket sajnálták volna, a fiatal Hulot házaspár egyszerre gyanakodással és nyugtalansággal viseltetett a báró iránt. Ez eléggé észrevehető érzés mélyen elszomorította Adeline-t, előre érezte a család szétbomlását. A báróné leányát az ebédlőben szállásolta el, melyet, hála a marsal pénzének, hamarosan hálószobának alakítottak át, ebédlő gyanánt pedig, mint annyi más háztartásban is, az előszoba szolgált.
Mikor Venczeszlav hazatért és elolvasta a két levelet, valami örömmel vegyes szomorúságot érzett. Hogy felesége mintegy folytonos őrizet alatt tartotta, ez bensejében lázongással töltötte el a Lisbeth részéről tapasztalt bebörtönözés ez ujabb formája ellen. Miután három éven át dúskálkodott a szerelemben, az utóbbi két hét alatt ő is gondolkodott és úgy találta, hogy a
családi élet súlyos teher. Stidmann épp az imént üdvözölte annak a szenvedélynek az alkalmából, melyet Valeriában keltett, mert Stidmann, érthető számításból, helyén valónak vélte hizelegni Hortense férje hiúságának, azt remélve, hogy majd vígasztalhatja a megcsalt feleséget. Venczeszlav tehát boldog volt, hogy visszatérhetett Marneffe-néhoz. Egyúttal azonban eszébe jutott a tiszta boldogság, melyet élvezett, Hortense bájossága, okossága, ártatlan és gyermekded szerelme és élénk sajnálkozást érzett. Anyósához akart sietni, hogy bocsánatot eszközöljön ki, azonban úgy cselekedett, mint Hulot és Crevel, Marneffe-néhez ment és magával vitte felesége levelét, hogy megmutassa Valeriának, mily katasztrófát okozott és mintegy leszámítolja e szerencsétlenséget, cserébe gyönyöröket kérve szeretőjétől.
Valeriánál ott találta Crevel-t. A maire, felfuvalkodva a gőgtől, úgy járt-kelt a szalonban, mint az olyan ember, a kiben heves érzelmek viharzanak. Állásba vágta magát, mintha meg akart volna szólalni, de nem mert. Arcza lángolt és az ablakhoz állva, újjaival az üvegtáblákon dobolt. Meghatott, elérzékenyűlt pillantással nézett Valeriára. Szerencséjére Crevel-nek, belépett Lisbeth.
- Betti néni, - súgta a fülébe, - tudja, mi újság? Apa vagyok! Úgy érzem, mintha most már kevésbbé szeretném szegény Celestine-emet. Oh! ez az, ha az embernek oly nőtől van gyermeke, a kit bálványoz! Ha a szív apasága hozzájárúl a vérségi apasághoz! Oh! lássa, mondja meg ezt Valeriának is, dolgozni fogok ezért a gyermekért, azt akarom, hogy gazdag legyen! Valeria azt mondta, bizonyos jelekből azt következteti, hogy fiú lesz! Ha fiú lesz, azt akarom, hogy a Crevel nevet viselje: majd megkérdem a jegyzőmet.
- Tudom, hogy Valeria mennyire szereti önt, - mondá Lisbeth; - de az ön és az ő jövőjére kérem, csillapodjék és ne dörzsölje folyton a kezeit.
Mialatt Lisbeth így suttogott Crevellel, Valeria visszakapta levelét Venczeszlavtól és oly szavakat súgott a fülébe, melyek eloszlatták szomorúságát.
- Most már szabad vagy, barátom, - mondá neki. - Vajjon való-e a nagy művészeknek, hogy megházasodjanak? Ti csak a képzelet és a szabadság levegőjében tudtok élni! Légy nyugodt, drága költőm, a míg vissza nem kívánod feleségedet, én mindig szeretni foglak. Mindamellett azonban, ha, mint a legtöbb ember, meg akarod őrizni a tisztesség látszatát, magamra vállalom, hogy Hortense rövidesen visszatér hozzád...
- Oh! ha ez lehetséges volna!
- Felelek róla, - felelt Valeria bántódottan. - Szegény apósod minden tekintetben végzett ember, a ki hiúságból olybá akar látszani, mint a kit szeretnek, el akarja hitetni a világgal, hogy neki kedvese van és e részben annyira hiú, hogy tökéletesen uralmam alatt áll. A báróné még mindig annyira szereti az ő vén Hectorját, (mindig úgy tetszik, mintha az Ilias-ról beszélnék), hogy a két öreg kieszközli Hortense-nál a veled való összebékülést. Csakhogy, ha nem akarod, hogy viharok legyenek otthonodban, ne hagyj elmúlni húsz napot a nélkül, hogy eljönnél kedvesedhez... Meghalnék bele. Tudod, kicsikém, a ki úriember, az tartozik bizonyos tekintetekkel az asszonynak, a kit oly állapotba juttatott, mint a melyben én vagyok, főként, ha annak az asszonynak ugyancsak sok vigyázatossággal kell élnie, hogy megőrizze jó hírnevét... Maradj itt ebédre, angyalom... és ne felejtsd el, hogy annál inkább hidegnek kell mutatnom magamat irántad, mert te vagy az oka nagyon is látható ballépésemnek.
Montes bárót jelentették be, Valeria fölkelt, elébe szaladt, néhány pillanatig suttogott vele és ugyanazt kötötte ki vele magaviseletére nézve, a mit Venczeszlavval állapított meg, a minthogy azután a braziliai valóban diplomatikus önuralommal viselte el a nagy újságot, mely az öröm tetőpontjára ragadta, mert ő biztos volt az apaságban!...
Hála a szeretői állapotban levő férfi hiúságára alapított stratégiának, Valeria négy örvendező, élénk, elbájolt férfit láthatott asztala körül, a kiknek mindegyike azt hitte, hogy ő az, a kit Valeria bálványoz és a kikről Marneffe tréfásan azt jegyezte meg Lisbeth-nek: Ime, az öt egyház-atya.
Egyedül Hulot báró mutatott eleinte elborúlt arczot. Ime, hogy miért: mikor hivatalából eljött, benézett a személyi ügyek vezetőjéhez, egy tábornokhoz, a kivel harmincz év óta barátságban állott és szólt neki, hogy nevezzék ki Marneffe-t Coquet helyére, a ki nyugalomba akar vonúlni.
- Kedves barátom, - mondá neki, - nem akartam előbb kérni a marsaltól ezt a szívességet, a míg nem tudom, hogy ön hozzájárúl-e?
- Kedves barátom, - felelt a személyi ügyek vezetője, - engedje megjegyeznem, hogy a saját érdekében volna, ha nem ragaszkodnék ehhez a kineveztetéshez. Már közöltem önnel vélemé-nyemet. Az összes hivatalnokok megbotránkoznának, pedig már most is túlságos sokat foglal-koznak önnel és Marneffe-nével. Ezt csak magunk között mondom, nem akarom önt valamely érzékeny pontján érinteni, se pedig bármiképp is kellemetlen helyzetbe juttatni, ezt be is bizonyítom. Ha ön feltétlenűl ragaszkodik a kineveztetéshez, ha mindenképpen azt akarja, hogy Marneffe legyen az utódja Coquet-nek, a kinek távozása valóban vesztesége lesz a miniszteriumnak (1800 óta szolgál), úgy én két hétre falura megyek, hogy önnek szabad tere legyen a marsal mellett, a ki önt úgy szereti, mint a fiát. Én tehát nem leszek se mellette, se ellene a kineveztetésnek és mitsem teszek, a mi ellenkeznék hivatalos lelkiismeretemmel.
- Nagyon köszönöm, - felelt a báró, - majd gondolkozom arról, a mit ön mondott.
- Engedje még megjegyeznem, kedves barátom, hogy sokkal inkább az ön érdeke, semmint a magam ügye vagy hiúsága vezet. Először is a marsal az úr. Azután meg, kedvesem, annyi sok mindenért tesznek nekünk szemrehányást, hogy egygyel több vagy kevesebb, mitsem jelent!
A bírálatok tekintetében már rég túl vagyunk a szűzességen. A restauratio alatt tömegesen neveztek ki embereket, hogy jövedelemhez juttassák őket, tekintet nélkül, hogy mit tudnak dolgozni... Mi régi pajtások vagyunk...
- Úgy van, - felelt a báró, - és éppen azért, hogy a mi régi és becses barátságunk ne változzék...
- Jól van, - vágott szavába a személyi ügyek vezetője, látva a zavart, mely Hulot arczán tükröződött, - el fogok utazni, öregem... Hanem vigyázzon! Önnek sok ellensége van, azok az emberek, a kik maguknak szeretnék az ön fényes javadalmazását és önt csak egy horgony tartja. Ah! ha ön is képviselő volna, mini én, semmitől se kellene tartania; de így, legyen óvatos.
Ez a barátsággal teljes beszéd mély benyomást tett az államtanácsosra.
- De végre is, Roger, mi baj van? Ne titkolódzzék előttem!
A főhivatalnok, a kit Hulot Roger-nek nevezett, reánézett Hulot-ra, megfogta és megszorította a kezét.
- Sokkal régibb barátok vagyunk, semhogy önnek egy tanácsot ne adhatnék. Ha ön meg akar maradni, saját magának kellene megvetnie az ágyat. Az ön helyében, a helyett, hogy Coquet úr állását igyekezném megszerezni Marneffe úrnak, inkább arra kérném a marsalt, használja fel befolyását, hogy rendes szolgálatban levő államtanácsos maradhassak és így várjam be
- Sokkal régibb barátok vagyunk, semhogy önnek egy tanácsot ne adhatnék. Ha ön meg akar maradni, saját magának kellene megvetnie az ágyat. Az ön helyében, a helyett, hogy Coquet úr állását igyekezném megszerezni Marneffe úrnak, inkább arra kérném a marsalt, használja fel befolyását, hogy rendes szolgálatban levő államtanácsos maradhassak és így várjam be