Melyből kitetszik, hogy a csinos nők ott lábatlankodnak a kéjenczek útjában, mint a hogy a tökfilkók is elébe mennek a gazembereknek.
Hét órakor a báró, látva, hogy fivére, fia, a báróné és Hortense a whistnél ülnek, eltávozott, hogy tapsolni menjen szeretőjének az operába, magával vivén Betti nénit is, a ki a Doyenné-utczában lakott és a kinek ez elhagyott vidék pusztasága ürügyül szolgált, hogy mindíg nyomban az ebéd után távozzon. A párisiak el fogják ismerni, hogy a vén leány elővigyáza-tossága nem volt ok nélkül való.
Hogy az a házgyurmalék, mely a régi Louvre mentén látható, még mindíg fönnállhat, azzal a francziák mintegy tiltakozni akarnak a józan ész ellen és azt czélozzák, hogy Európa megnyugodjék az elmésség foka felől, melyet nekik tulajdonítanak és ne féljen tőlük. Lehet, hogy tudtunkon kívül valami mély politikai gondolat rejtőzik ebben. Mindenesetre nem lesz oly ok nélkül való kitérés, ha leírjuk a mai Páris e részét, melyet később el se tudnak majd képzelni és unokáink, a kik kétségkívül befejezetten fogják látni a Louvre-t, hihetetlennek fogják találni, hogy ily barbárság harminczhat éven át ott maradhatott Páris szívében, szemben a palotával, melyben e harminczhat év alatt három dinasztia vendégül látta Franczia-ország és Európa legelső kiválóságait.
A rácstól kezdve, mely a Carrousel-hídhoz vezet, egész a Muzeum-utczáig, mindenkinek, a ki Párist, ha csak néhány napra is, felkeresi, szemébe ötlik vagy tíz omladozó homlokzatú ház, melyeken a csüggedt tulajdonosok semmiféle javítást sem végeztetnek és melyek marad-ványai annak a városrésznek, melyet Napoleon, mikor elhatározta a Louvre befejezését, lebontásra ítélt. A Doyenné-utcza és a hasonnevű köz az egyedüli belső útvonalok e komor és elhagyatott tömbben, melynek lakói alkalmasint kísértetek, merthogy soha senkit se lehet ott látni. A gyalogjáró, mely jóval alacsonyabb, mint a Muzeum-utcza kocsiutja, egy színben van a Froidmanteau-utczáéval. Lesülyesztve már a talaj kivájtsága folytán is, e házak örökös árnyékban vannak, a mit a Louvre magas, ezen az oldalon az északi széltől megfeketedett galériái vetnek reájuk. A homály, a csönd, a fagyos levegő, a talaj barlangos mélysége együttvéve mintegy kriptákká, élő sírokká teszik e házakat. Ha az ember kocsin áthajtat e kihalt vidéken és tekintete bevetődik a Doyenné-utczácskába, hideg áram csapja meg a lelkét és azt kérdi magában, ki lakhatik itten, mi történhetik itt este, azokban az órákban, mikor ez a kis utcza farkasveremmé változik és Páris vétkei, az éj köpenyébe burkolva, szabadon garázdálkodnak. Ez a már magában is riasztó kérdés borzalmassá válik, ha látja az ember, hogy ezeket az állítólagos házakat a Richelieu-utcza felől mocsár, a Tuileriák felől felszakított kövezet, a galériák oldaláról kis kertek; sötét fabódék, a régi Louvre felől pedig felhalmozott faragott kövek és épület-törmelékek veszik körül. III. Henrik és kicsikéi, a kik méregüveg-cséiket, Margit királyné szerelmesei, a kik fejüket keresik, holdvilágos éjszakákon sarabande-ot tánczolhatnak e pusztaságon, a kápolna körében, melynek ívezete még magasra nyúlva áll, mintegy jelképezve, hogy a katholikus vallás, mely Francziaországban oly életerős, mindent túlél. Ime, közel negyven esztendeje, hogy kidöntött falainak és tátongó ablakainak torkából a Louvre folyton azt kiáltja: „Tüntessétek el e szeplőket arczomról!” Kétségtelenül hasznosnak tartják e farkasvermet és szükségesnek, hogy Páris szívében jelképezzék a nyomornak és ragyogásnak ezt a benső összeforrottságát, a mely a fővárosok királynéját jellemzi. Éppen ezért e nyirkos romok, hol a legitimisták lapját elérte a betegség, melybe belehal, a Muzeum-utcza gyalázatos bódéi, az Muzeum-utczai árusok környező deszkapadjai alkalmasint hosszabb ideig és virágzóbban fognak élni, mint a három dinasztia.
Ez eltünésre itélt házak lakbérjének szerénysége 1823 óta itt vétetett lakást Betti nénivel, noha a környék állapota kénytelenítette, hogy mindig már az éjszaka beállta előtt otthon legyen. Ez a kényszerűség egyébként összhangzásban volt azzal a falusi szokással, mit megőrzött, hogy a nappal keljen és feküdjék, mely szokás a vidékieket a világítás és fűtés költségeiben jelentékeny megtakarításokhoz segíti. Ama házak egyikében lakott, melyeknek Cambacérès egykori híres palotájának lerombolása kilátást nyitott a térre.
Abban a pillanatban, mikor Hulot báró feleségének unokanővérét letette a ház előtt és elbúcsúzott tőle, egy fiatal, kistermetű, karcsú, csinos, nagyon előkelően öltözött és finom illatba burkolt nő suhant el a kocsi és a fal között, hogy szintén ebbe a házba lépjen be. A hölgy minden különösebb czélzat nélkül reápillantott a báróra, egyszerűen csak azért, hogy lássa Betti néni rokonát; de a kéjencz azt az erős benyomást érezte, mely eltölt minden párisit, ha egy csinos nővel találkozik, a ki egyesíti magában, mint a természettudósok mondják, összes desiderata-it. A báró szándékos lassúsággal húzta fel, kocsibaszállás előtt, egyik keztyűjét, hogy megőrizze a látszatot és tekintetével követhesse a fiatal nőt, a kinek szoknyáját valami más tartotta tetszetősen kifeszítve, nem pedig a szörnyűséges és csaló abroncsos alsószoknya.
- Lám, - mondá magában a báró, - kedves kis teremtés, a kit szívesen tennék boldoggá, mert ő is boldoggá tenne engem.
Mikor az ismeretlen nő elért a lépcsőhöz, mely az utczára néző lakásokhoz szolgált, a nélkül, hogy igazában hátranézett volna, odapillantott a kapuhoz és látta, hogy a báró a csodálkozástól leszegzetten, vágytól és kíváncsiságtól égve áll egy helyben. Olyasmi ez, mint valami virág, melynek illatát minden párisi nő élvezettel szívja be, ha útjában elébe akad.
Vannak kötelességeikhez hű, erényes és szép asszonyok, a kik bosszúsan térnek haza, ha sétájukon nem leltek ily szerencsére.
A fiatal nő gyorsan felhaladt a lépcsőn. Nemsokára a második emelet egyik lakásának kinyilt egy ablakja, a nő kinézett rajta, de egy úrral, a kinek kopasz feje és kissé haragos tekintete elárúlta, hogy ő a férj.
- Mily ravasz és elmés teremtések ezek az asszonyok!... - mondá magában a báró. - Így mutatja meg, hogy hol lakik. Hanem ez kissé túlságos előzékenység, különösen ezen a környéken. Vigyázzunk.
Hulot báró, miután beszállt a milordba, fölemelte fejét, mire az asszony és a férj hirtelen hátrahúzódtak, mintha a báró arcza a Meduza-fő hatását tette volna reájuk.
- Szinte azt mondaná az ember, hogy ismernek, - gondolá a báró. - Ebben az esetben minden érthető volna.
Csakugyan, mikor a kocsi elért a Múzeum-utcza végére, a báró kihajolt, hogy nem pillant-hatná-e meg az ismeretlen nőt és ott látta megint az ablakban. Szégyenkezve, hogy rajtaérték, a mint a kocsiernyőt nézi, mely alatt csodálója ült, - a fiatal asszony élénken hátraugrott.
- Majd a kecskétől megtudom, hogy kicsodák, - mondá magában a báró.
Az államtanácsos megpillantása, mint mindjárt ki fog tünni, mély hatással volt a házaspárra.
- Hisz ez Hulot báró, a szakosztály vezetője, melyben dolgozom! - kiáltott fel a férj visszahúzódva az ablakból.
- Nos hát, Marneffe, az a vén leány, a ki a harmadik emeleten az udvar fenekén lakik és a ki azzal a fiatal emberrel él, rokona neki. Mégis furcsa, hogy ezt csak ma és csak véletlenül tudjuk meg.
- Fischer kisasszony egy fiatal emberrel él?... - ismételte a hivatalnok. - Ez csak házmester-pletyka, ne beszéljünk ily könnyelműen az olyan államtanácsos rokonáról, a ki mindenható a minisztériumban. Jobb lesz, menjünk ebédelni, már négy óra óta várlak!
A kiválóan csinos Marneffe-nét, Montcornet grófnak, Napoleon egyik legnevesebb vezérének törvénytelen leányát, húszezer franc hozomány okából a hadügyminisztérium egy alantas hivatalnoka vette nőül. A nagyhírű hadvezér, a ki élete utolsó hat hónapját mint Franczia-ország marsalja élte le, kieszközölte, hogy ez a tollrágó az első segédhivatalnok nem remélt helyére jutott osztályában, de a mikor már küszöbön állt, hogy főnökhelyettessé nevezik ki, a marsal halála tövében elvágta Marneffe és felesége reményeit. Marneffe szűkös anyagi helyzete miatt és mert Fortin Valéria kisasszony hozománya elment részint a hivatalnok adósságainak kifizetésére, részint a beszerzésekre, melyek a háztartás berendezéséhez szükségesek voltak, de főként egy csinos asszony amaz igényeinek kielégítésére, melyekhez anyjánál hozzászokott és a melyekről nem akart letenni: a házaspár kénytelen volt a házbéren takarékoskodni A Doyenné-utcza, a mely közel van a hadügyminisztériumhoz és Páris központjához, alkalmasnak tetszett Marneffe-éknek, a kik négy év óta egy házban laktak Fischer kisasszonynyal.
Marneffe János-Pál-Szaniszló a hivatalnokoknak ahhoz az osztályához tartozott, a kiket az aljasság ereje megoltalmaz az elbutulástól. Ez a kis sovány, kopaszfejű és ritkás szakállú, nyiszlett, sáppadt, inkább fáradt, mint öreg, kivörösödött szemhéjú, pápaszemes, nyomorú-ságos mozgású és még nyomorúnyomorú-ságosabb tartású ember megtestesűlése volt annak a typusnak, a milyennek az emberek az erkölcsbe ütköző merénylet miatt törvény elé állított vádlottat képzelik.
A lakás, melyet a házaspár, mintája oly sok párisi házaspárnak, elfoglalt, annak a hazug fény-űzésnek mutatta csaló látványát, mely oly sok otthonban uralkodik. A szalonban pamutból utánzott bársonynyal bevont bútorok, gipsz-szobrok, melyek florenczi bronzok szerepét játszották, rosszúl csiszolt, egyszerűen befestett csillár, melyen a kristály-függők olvasztott üvegből voltak; szőnyeg, melynek olcsóságát utólag érthetővé tette a sok pamut, mi beléje volt szőve és a mit puszta szemmel is lehetett látni; - minden, egész a függönyökig, melyekből az ember azt a tanúlságot meríthette volna, hogy a gyapjúszövet három évig se tartja meg épségét, minden nyomorról beszélt, akárcsak a rongyokba öltözött koldus a templom ajtajában.
Az egyetlen cselédre bízott, rosszúl takarított ebédlő azt az émelyítő képet mutatta, a mit a vidéki vendégfogadók éttermei: minden piszkos és elhanyagolt volt benne.
Az úr szobája, mely meglehetősen hasonlított egy diák szobájához és a melyet hetenként csak egyszer takarítottak, legénykori ágyával, legénykori ütött-kopott, és hozzá hasonlóan elnyűtt butorzatával: ez a borzalmas szoba, melyben minden szerteszét hevert, - piszkos harisnyák lógtak a szőrrel tömött székekről, melyek szövetének virágait vastagon belepte a por -reávallott az olyan emberre, a ki nem törődik otthonával, a ki házon kívül él, kávéházakban vagy egyebütt kártyázik.
Az asszony szobája kivétel volt e szégyenletes gondozatlanság alól, mely megbecstelenítette a fogadószobát, hol a függönyök sárgák voltak a füsttől és a portól és a hol a gyermek, a kit nyilván elhanyagoltak, mindenfelé szanaszét hagyta játékait. Valéria szobája és öltözködésre szolgáló benyilója, mely az utczára néző részt a szomszédos udvar végén levő épülettel összekötő szárnyban volt, tetszetős kárpitozásával, paliszander-fából való butoraival, virágos szőnyegeivel a csinos asszonyt, szinte azt mondanók: a kitartott asszonyt sejttette. A kandalló bársonytakaróján divatos inga-óra állott. Volt a szobában egy elég jól fölszerelt kis állvány is, továbbá egy csomó, dúsan megrakott kinai porczellántál. Az ágy, az öltöző-asztal, a tükrös
szekrény, az álló ernyő, a szokásos csecsebecsék mind kikeresettségről és kedvtelő szeszélyességről tanúskodtak.
Noha izlés és előkelőség tekintetében mindez harmadrendű volt és három év óta szolgált, egy dandy mi kifogást sem támaszthatott volna, ha csak azt nem, hogy e fényűzésnek nyárspolgá-rias foltjai voltak. A művészet, a választékosság, a mi azoknak a tárgyaknak összbenyomása, melyeket az izlés gyűjtött egybe, teljességgel hiányzott. A társadalmi tudományok tudora felismerte volna a szeretőt egynéhányáról a semmis csecsebecséknek, melyek nem származ-hattak mástól, mint csak ettől a férjes asszony életében mindig távollevő, mindig jelenvaló félistentől.
Az ebéd, melyet a férj, a feleség és a gyermek elköltöttek, ez a négy órával megkésett ebéd megérttette volna a pénzügyi válságot, melyben e család leledzett, mert a párisi háztartások vagyoni állapotának az asztal a legbiztosabb hőmérője. Zöldségleves, egy kicsike kis darab borjúhús burgonyával és leöntve valami vörhenyes vizzel, mely a lé helyett volt, egy tál zöldbab és végül silányabb fajtájú cseresznye, mindez kicsorbúlt tálakon és tányérokon, tompán csengő pakfon-evőeszközzel, vajjon méltó ebéd volt ez ehhez a csinos nőhöz? A báró sírt volna, ha látja. A homályos üvegkorsók nem változtatták el a sarki borárústól literenként vásárolt bor hitvány színét. Az asztalkendők már egy hete voltak használatban. Szóval, minden a méltóság nélkül való nyomorról és az otthonnak úgy az asszony, mint a férj részéről való elhanyagolásáról tanúskodott. Látva őket, a legköznapibb megfigyelő is azt mondta volna magában, hogy e két lény elért ahhoz a gyászos pillanathoz, mikor a megélhetés szüksége valami szerencsés gaztett véghezvitelére ösztökél.
Egyébként az első szavak, melyeket Valeria férjének mondott, megmagyarázzák, hogy miért késett az ebéd, mely alkalmasint a szakácsnő önző áldozatkészségének volt köszönhető.
- Samanon csak ötven százalék mellett akarja elfogadni váltóidat és biztosítékul azt követeli, hogy lefoglalhassa fizetésedet.
A nyomor, mely a hadügyi osztályfőnöknél még rejtve volt és a melynek elkárpitozására, a pótlékon kívűl ott volt huszonnégy ezer franc fizetés, a hivatalnoknál tehát elérte végső fokát.
- Beadtál főnökömnek, - mondá a férj, feleségére tekintve.
- Azt hiszem, igen, - felelt az asszony, a legkevésbbé se lepődve meg a kuliszák mögötti beszéd szólásából vett kifejezésen.
- Mi lesz belőlünk? - vette át újra a szót Marneffe. - A háziúr holnap foglaltatni akar. És apád végrendelet nélkül hal meg! Szavamra, ezek a császársági emberek mind azt hiszik, hogy halhatatlanok, mint a császárjuk.
- Szegény apa, - szólt az asszony, - én voltam egyetlen gyermeke, nagyon szeretett! Bizonyára a grófné égette el a végrendeletet. Hogy is feledkezett volna meg rólam, ő, a ki gyakran egyszerre négy-öt darab ezres bankjegyet is adott nekünk?
- Négy negyeddel tartozunk, ezer ötszáz franckal! Ér-e annyit a butorzat? That is the question! - mondja Shakespeare.
- No, Isten veled, cziczám, - mondá Valeria, a ki csak néhány falatot evett a borjúhúsból, melynek levét a cseléd egy Algirból visszatért derék katona számára szűrte le. - A hol nagy a baj, ott nagyot kell tenni ellene.
- Valéria, hova mégysz? - kiáltott fel Marneffe, elállva az ajtónál felesége útját.
- A háziúrhoz, - felelte az asszony, megigazítva fürtjeit csinos kalapja alatt. - Te pedig helyesen tennéd, ha igyekeznél jóban lenni azzal a vén leánynyal, ha ugyan valóban rokona az osztályfőnöknek.
A tájékozatlanság, melyben ugyanegy ház lakói egymás társadalmi helyzete felől vannak, egyike azoknak az állandó tényeknek, melyek legjobban mutatják a párisi élet forgatagát; de hát könnyű megérteni, hogy egy hivatalnok, a ki minden nap már kora reggel megy az irodába, csak ebédre jön haza, minden estéjét a házon kívül tölti, és hogy egy asszony, a ki Páris élvezeteinek hódol, mitsem tudnak egy vén leány körülményeiről, a ki a ház harmadik emeletén, az udvar legvégén lakik, főként ha ennek a leánynak olyanok az életszokásai, mint Fischer kisasszonynak.
Legkorábban kelve az egész házban, Lisbeth maga ment le tejért, kenyérért, szénért, senkivel se állt szóba és a nappal együtt tért nyugovóra. Egyike volt az olyan névtelen, mintegy rovarszerű existentiáknak, a minőket bizonyos házakban lehet találni, hol az ember csak négy év után tudja meg, hogy lakik a negyedik emeleten egy úr, a ki ismerte Voltairet, Pilâtre de Roziert, Beaujont, Marcelt, Moliét, Arnoult Zsófiát, Franklint és Robespierret. A mit a Marneffe házaspár Fischer Lisbethről mondott, azt a környék elhagyottsága folytán és abból az érintkezésből tudták, melyben a kényszerűség nyomása alatt a házmesterrel voltak, kinek jóindulatára sokkal inkább szükségük volt, semhogy azt gondosan ne ápolták volna. A vén leány büszkesége, hallgatagsága, tartózkodása azt a túlzott tiszteletet és hideg udvariasságot keltették, a mi az alantasoknál a be nem vallott elégedetlenség jele. A házmesterek általában, a hogy a törvényszéken mondják, minőségileg egyenrangúnak tartják magukat az oly lakóval, kinek házbére kétszázötven franc. Miután a vallomások, melyeket Betti néni unokahúgának, Hortensenak tett, igazak voltak, érthető, hogy a házmesterné a Marneffe-ékkel folytatott bizalmas beszélgetésekben alaposan elrágalmazta Fischer kisasszonyt, holott azt hitte, csak pletykázik róla.
Mikor a vén leány a tiszteletreméltó Oliviernétől, a házmesternétől, átvette gyertyáját, néhány lépést tett előre, hogy lássa, vajjon a lakása fölött levő padlásszoba ablaka világos-e? Noha július volt, az udvar mélyén ilyen időtájban már oly sötét volt, hogy a vén leány nem fekhetett le gyertya nélkűl.
- Oh! legyen nyugodt, Steinbock úr itthon van, el sem ment volt hazúlról, - szólt csipősen Olivierné Fischer kisasszonyhoz.
A vén leány nem felelt. Abban is megőrizte paraszttermészetét, hogy reá se hederített, mit mondanak róla a tőle távolállók és a miként a parasztok csak falujukat látják, ő is csak annak a kis körnek a véleményével törődött, a melyben élt. Egyenesen fölhaladt tehát, nem a saját lakásába, hanem a padlásszobába. Hogy miért? Az ebédről néhány darab süteményt és gyümölcsöt tett táskájába udvarlója számára és ezeket most odaadta neki, teljesen úgy, mint mikor egy vén leány valami nyalánkságot hoz haza kutyájának.
Egy kis lámpa világánál, melyen egy vízzel telt üveggömb szolgált a fény erősítésére, munkaközben találta Hortense álmainak hősét, egy sápadt szőke fiatalembert, a ki blouseban ült valami asztalféle mellett, a mely meg volt rakva véső szerszámokkal, olvasztott viaszdara-bokkal, simító késekkel, öntött rézmintákkal, csiszolatlan érczkoczkákkal és a ki egy kis mintázás alatt levő viaszcsoportozatot tartott kezében, melyet egy munkában levő költő figyelmével szemlélgetett.
- Nézze, Venczeszlav, mit hoztam magának, - szólt Betti, letéve zsebkendőjét az asztal egyik szögletére.
Azután táskájából nagy vigyázatossággal előszedte a nyalánkságokat meg a gyümölcsöt.
- Ön nagyon kedves, kisasszony, - felelt a szegény száműzött szomorú hangon.
- Ez fel fogja üdíteni, szegény gyermekem. Még beszárad a vére a sok munkától, ön nem született ily fáradságos pályára...
Steinbock Venczeszlav csodálkozó kifejezéssel nézett a vén leányra.
- Egyék hát, - szólt ez türelmetlenűl, - ne pedig engem nézzen, mint a hogy valamelyik alakját szokta, ha tetszik önnek.
E szóbeli ökölcsapásra megszűnt a fiatal ember csodálkozása, mert ráismert nőnemű mento-rára, kinek gyöngédsége mindíg meglepte, annyira hozzászokott, hogy durván bánjon vele.
Noha Steinbock huszonkilencz éves volt, mint a szőkéknél meg szokott történni, öt-hat évvel fiatalabbnak tetszett és látva e száraz és rideg nőszemély mellett e fiatalságot, melynek üdeségét letörölték a száműzetés fáradalmai és nyomorúsága, az ember hajlandó lett volna azt gondolni, hogy a természet tévedt nemük megállapításában. A fiatal ember fölkelt helyéről, egy sárga bársonynyal bevont, ócska, XV. Lajos korabeli kanapéra vetette magát és mintegy pihenni látszott. A vén leány fölvett egy reine-claude szilvát és szeliden barátja felé nyújtotta.
- Köszönöm, - szólt a fiatal ember és elvette a gyümölcsöt.
- Fáradt? - kérdé Betti, egy másikat nyújtva feléje.
- Fáradt vagyok, de nem a munkától, hanem az élettől, - felelt Steinbock.
- Hogy mondhat ilyet! - mondá a vén leány némi bosszankodással. - Hát nincs önnek jó szelleme, a ki őrködik ön felett? - kérdé, odanyújtva neki a süteménydarabokat és látva, hogy jóízűen eszik belőlük. - Lássa, a míg unokanővéremnél ebédeltem, az alatt is önre gondol-tam...
- Tudom, - felelt a fiatal ember, hizelgő és panaszos tekintetet vetve Lisbethre, - hogy ön nélkül nem élhetnék sokáig; de, drága kisasszony, a művészeknek szükségük van szórako-zásra is...
- Ah! tehát így vagyunk! - kiáltott föl a vén leány, félbeszakítva szavait és kezeit csipőjére téve, lángoló tekintettel mérte végig. - Ön tönkre akarja tenni egészségét Páris gyaláza-tosságaiban, mint az a sok munkás teszi, a ki végül is a kórházban pusztul el! Nem, nem, szerezzen vagyont és ha majd gazdag lesz, gyermekem, szórakozhat is, akkor lesz miből fizetni az orvosokat meg a mulatságokat, ha már ily kéjencz.
Steinbock Venczeszlav a korholások ez özönére, melyet delejesen átható pillantások kisértek, lehajtotta fejét. Ha valaki, legyen bár a legepésebb pletykahordó is, tanuja lehetett volna e jelenetnek, már eddig is meggyőződik vala, mennyire hamisak a rágalmak, melyeket az Olivier házaspár Fischer kisasszony rovására terjesztett. Minden hang, mozdulat, tekintet e
Steinbock Venczeszlav a korholások ez özönére, melyet delejesen átható pillantások kisértek, lehajtotta fejét. Ha valaki, legyen bár a legepésebb pletykahordó is, tanuja lehetett volna e jelenetnek, már eddig is meggyőződik vala, mennyire hamisak a rágalmak, melyeket az Olivier házaspár Fischer kisasszony rovására terjesztett. Minden hang, mozdulat, tekintet e