a szlovák-magyar kapcsolatrendszerben
4.2. A hungarus tudat érvényesülése a magyarországi szlovák migrációban
Az elmúlt évszázadok során Magyarország mindig befogadó ország volt: területén igen sok nép és népcsoport talált hazára a tatáijárást, majd a törökvészt követő időkben, s később is. Az ország etnikai térképét azonban nemcsak a bevándorlók színesítették, hanem az ország területén élő etnikumok is, amelyek a belső migráció során tömegesen változtatták meg lakóhelyüket. Különösen a háborúk következtében többször elnéptelenedett Alföld etnikai összetétele vált igen színessé az északról levándorló s munkát, megélhetést ke
reső szlovákok, a török elől menekülő, egyre északabbra húzódó délszláv népek, valamint a keleti területeken, főleg Erdély nyugati részén s a Partiumban letelepedett románok miatt. Külön színt jelen
tett a németek csoportja, akikre jellemző volt, hogy sokszor egy egész falu (földműves és iparos családok) kerekedett fel. Ok első
sorban a Dunántúlon, a Felföld északi részén és Erdélyben hoztak létre településeket. A soknyelvű, sokkultúrájú ország hétköznapjai
ban az etnikai hovatartozás nem okozott problémát, ennél sokkal fontosabb volt a vallási, a feudális, a vérségi kötődés. A XVIII- XIX. század fordulójáig a történeti Magyarországon élő különböző etnikumú népesség nem az anyanyelve, hanem a szülőföldhöz, illet
ve a befogadó országhoz - Hungáriához - való tartozás alapján épí
tette fel identitását. Ennek alapján beszélünk hungarus tudatú né
pességről. A tudatállapot minőségét elsősorban a feudális hierarchia és a műveltség szintje határozta meg. A XVII-XVIII. századi egye
temi évkönyvek tanúsága szerint a Magyarországról érkezett katoli
kus és protestáns diákok Hungarusként, Pannoniusként vagy sző
kébb pátriájuk latin elnevezése szerint regisztráltatták magukat az itáliai, krakkói, oxfordi, wittenbergi, utrechti stb. egyetemeken.
„A Hungarus-értelmiség egészében véve a soknemzetiségű ország egykorú társadalmának, a modem nemzetek kialakulása, szétválása előtti korban, sajátos jellemzőkkel bíró történeti jelensége volt.
Mindegyik érdekelt nemzet közös előzményeihez, múltjához hozzá
tartozott. (...) Igaz, hogy a Hungarusok a régi Magyarországot te
kintették hazájuknak, de ez másféle kötődés volt, mint a nyelvi naci
onalizmusoké. A Hungarus értelmiségbe való beletartozás, a nevel
tetés, a közös kultúra és tudat, az adott társadalmi közegben végzett funkció alighanem nagyobb mértékben meghatározta az egyéneket és életművüket, mint pusztán leszármazásuk egyik vagy másik - olykor egyszerre több - etnikumból” - írja Kosáry Domokos.169
A nagyobb arányú szlovák vándorlás a XVII. század végén, a tö
rök kiűzése után kezdődött meg, amikor a lakatlanná vált területekre horvátok, szerbek, románok, németek is betelepültek. A migrációs folyamat eredményeként tolódott el az ország etnikai összetétele a nemzetiségek javára, s alakultak ki az egyes etnikumok nyelvszige
tei, valamint a vegyes lakosságú, zömében két-, esetenként több
nyelvű települések. A szlovák etnikum sajátossága az, hogy a hon
foglalás óta a teljes népesség csak a magyar állam keretei között élt, más országban nem volt ún. anyanemzete, vándorlása tehát belső migráció és nem bevándorlás. Gyivicsán Anna szerint170 a szlováko
kat alapvetően két ok késztette, illetve kényszerítette korábbi lakó
helyük elhagyására: az egyik a gazdasági kényszer, amelyet a török elől menekülők miatt bekövetkezett túlnépesedés és a beszűkült élettér, valamint a robotterhek megnövekedése váltott ki. A másik pedig vallási ok: az ellenreformáció üldözte a protestánsokat, így a jelentős számban evangélikus vallású szlovák lakosságot is. A mig
ráció többirányú volt: sokan, különösen a protestánsok az Alföld déli részét választották, mások - talán szülőföldjükre emlékezve, a hegyvidékeken települtek le, az Északi-középhegységben, a Ba
konyban, a Vértesben és a Pilisben. A vándorlás - ha nem is tömege
sen - a XIX. század végén, sőt századunk elején is folytatódott, ak
kor azonban már nem az önálló települések (falvak) szervezése, hanem a már meglévő, legtöbb esetben vegyes lakosságú városokba való beköltözés jellemezte. A XX. századi népvándorlás egyik sajá
tossága az 1946-48 között végbement szlovák-magyar lakosság
169 Kosáry Domokos, 1984. 806-807.
170 Vő. Divicanová, Anna, 1985. 73.
csere, ami azt jelentette, hogy a magyarországi szlovákok önként vá
laszthatták az átköltözést Csehszlovákiába, onnan pedig a magya
roknak át kellett költözniük Magyarországra.
A szlovákok nyelvi sajátosságait a XIX. század közepéig a szten- derdizált, irodalminak elfogadott nyelv hiánya, az írásbeliség ala
csony foka, valamint három nagy, egymástól erősen eltérő nyelvjá
rás, a kelet-, közép- és nyugatszlovák dialektus egymás mellett élése jellemzi. A sztenderdizált nyelvvel szemben a táj nyelvi dominancia a szlovák nyelvszigeteken ma is megfigyelhető.
A szlovákok hungarus tudata nem egyszerűen a magyar koroná
hoz való tartozást jelenti, hanem a XVIII. századtól a szláv összetar
tozás, később a szlovák önazonosság jegyeivel is gazdagodik. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a tendencia nem a szlovák népesség privilégiumokkal nem rendelkező nagyobbik hányadát, a jobbágyo
kat, hanem a nemesi réteget érintette elsősorban, amely a „natio Hungarica” rendi-nemesi nemzet tagjává vált, s fokozatosan asszi
milálódott a magyarsághoz, vagy vált később öntudatos szlovák
ká.171
A máig is vitatott, bár egyes cseh és szlovák történészek által szí
vesen elfogadott álláspont szerint a szlávok őshazája Pannónia volt, majd a kontinuitást a Nagy-Morva Birodalom biztosította, amely a szlovákság számára az „ősállam” szerepét töltötte be. A szlovák
magyar interetnikus kapcsolatokra - nézetük szerint - nem a hódító és meghódított viszonya volt jellemző, hanem a honfoglalás korától olyan szerződés alapján éltek együtt, amely egyenrangúságot bizto
sított mindkét népnek,172 vagy egy ennél sokkal durvább változat szerint: „a magyarok annak idején kész szláv-szlovák államba ér
keztek, amelyet szétvertek”173, az a magyar etnikum pedig teljesen eltűnt, eggyé vált a szlovákokkal. Dusán Kováé szlovák történész a Tiszatájban megjelent tanulmányában felhívja a figyelmet arra,
171 Vö. Ács Zoltán, 1984. 236., Skvama, Dusán, 1994: Nagyságunk és kicsiny
ségünk (Két indok nélküli sztereotípiáról). In Molnár Imre (szerk.), 1994. 27-32.
172 Vö. Arató Endre, 1983. 44.
173 Hamberger Judit, 1997. 55.
hogy az elfogult nacionalizmus milyen tudománytalan következte
tésekre vezetheti a kutatókat: „A szlovák történelem helytelen értel
mezése semmi máshoz nem vezethet, mint egy új mítosz megterem
téséhez, a szlovák történelem plebejus jellegű mítoszához. E szerint a mítosz szerint a szlovák történelem nem királyok és nemesek tör
ténete, nem is háborúk története; hanem az egyszerű nép története - aplebs miseráé. Ebben az esetben a dolgos, szorgalmas nép képzeté
re vetődik a hangsúly. (...) E mítosz mögött is, mint sok más mítosz mögött, a nacionalizmus rejtekezik.”174 Az eredet és az együttélés gyökereit, az egymásra hatás jellemző vonásait, valamint a hun- garus alkotó értelmiség (Bél Mátyás, Balassi Bálint stb.) hovatarto
zását megállapító müvekben kezdettől fogva a szlovák és magyar ál
láspont ütközése figyelhető meg.175
Káfer István, a két nép közötti kapcsolatrendszer kutatója átte
kintette az 1970-es években használt szlovák irodalomtörténeti tankönyveket és szöveggyűjteményeket, s az ennek nyomán ké
szült tanulmányában idézi - többek között — az első évfolyam tan
könyveiből a Bél Mátyásra, illetve a szlovákok hungarus tudatára vonatkozó gondolatokat:176
„Tudományos és ismeretterjesztő irodalom címmel tanítja a könyv Bél Mátyás munkásságát.
»Számos cikket és művet írt latinul, németül, magyarul és csehül.
A régi Magyarország kultúrájával foglalkozott ... Számos helyen csodálja a szlovák nép tehetségét és szorgalmát... és elítéli a szlovák nemzeti múlt lebecsülését...« A szöveggyűjtemény a Notitia... Po
zsony, illetve Kishont vármegyét leíró, a szlovákokkal foglalkozó részeiből közöl szemelvényeket, amelyekből a diák megtudja, hogy a szlovákok régebben lakják a hazát, mint a magyarok, és milyen
174 Kovác, DuSan, 1995. 80.
175 Vö. pl. Peter Ratkos, 1988 és Püspöki Nagy Péter, 1985; Szarka László (szerk.) 1988b; a téma egyik legfrissebb feldolgozása: Hamberger Judit, 1997, aki az ezeréves magyar honfoglalás ünneplése kapcsán felkorbácsolódott szlovák nem
zeti indulatokat mutatja be.
176 Káfer István: Hungarikumok a szlovák középfokú oktatásban. In M. Róna Judit (szerk.), 1983. 19-25. Újra: Káfer István, 1991. 219-225.
különbségek vannak köztük, s nyelvük egyenértékű »a spanyol ko
molyságával. .. és a magyar parancsoló voltával«. A Filozófia cím
szó alatt olvashatják a diákok az alábbiakat:
»A szlovák írástudók területi és állami szempontból magyaror
szági hazafiak maradtak. A magyarok szlovák területre való ún.
'vendégszerető’ befogadási elmélete keretében védelmezték a szlo
vákok és a magyarországi szlávok őslakos voltát, valamint nemzeti és nyelvi egyenjogúságát a magyar histográfía úgynevezett meg- hódoltató elméletével szemben, amely meghódított és jogfosztott nemzetnek tekintette a szlovákokat és a szlávokat. Mindkét elmé
let csupán a kiváltságos rétegeket értette a nemzet fogalma alatt.
A szlovák írástudók munkái nemegyszer szélesebb társadalmi ér
vényre tettek szert«.”177
A fenti - tananyagként tanított - teória ellentmondásaira, a törté
nelmi tények „sajátos” szemléletére a szlovák identitástudat kiala
kulásának dokumentálható fázisai, illetve az irodalmi nyelv létreho
zásának lépcsőfokai mutatnak rá. Ezeket foglalja össze a következő két alfejezet.