a szlovák-magyar kapcsolatrendszerben
4.1. A szlovák-magyar kapcsolatok meghatározó jegyei
Az előző fejezetekben felvázolt nyelvpolitikai és magyarnyelv-okta
tási státusok és formák akkor rajzolódnak ki teljesen, ha a Kárpát
medence etnikai sokszínűsége felől közelítjük meg azokat. Azok a lépések ugyanis, amelyek a magyarnak az országos használatú fő
nyelvi státusától a hivatalos nyelvi, majd a kisebbségi nyelvi státu
sig megtett útját jellemzik, csak a régió egyéb nyelveivel való kap
csolatrendszerében vizsgálhatók. A román, a szlovák, a szerb és horvát sztenderdizált nyelvi változatának kidolgozása a magyarhoz képest később ment végbe, s a latint is hosszabb ideig fogadta el a többi etnikum, mint a magyar. A magyar nyelvi tervezés lépéselő
nye, illetve a hozzá kapcsolódó nyelvpolitikai megnyilvánulások - különösen a nyelvi, oktatási törvény-alkotás és a helyi, vármegyei végrehajtás - a XIX. század közepétől számos vita és nemzetiségi sérelem forrása lett. A XX. század első felétől kezdve, amióta a ma
gyar anyanyelvű lakosság egyharmada az országhatáron kívülre ke
rült, s nyelve többségiből kisebbségi nyelvvé vált, az utódállamok politikáját részben a magyarsággal szembeni etnicizmus, részben az etnikai diszkrimináció nyelven keresztül érvényesülő módszere, a lingvicizmus jellemzi. Ez utóbbi az adott politikai helyzettől füg
gően jelentkezik burkoltan (pl. a szlovákiai magyarság esetében nyolcvanas évek második felében, illetve az 1995-ös szlovák nyelv
törvény szövegében) vagy nyíltan (pl. az említett törvény indoklásá
ban, illetve a helyi rendelkezésekben).
Az oktatásban a XVIII. és XIX. század fordulójáig, a modem nemzeteszme térhódításáig kettős struktúra érvényesült: az elemi is
kolákban természetes közvetítőnyelvként (tanítási nyelvként) vol
tak jelen a Magyarország területén használt vemakuláris nyelvek - tehát a régió etnikumainak anyanyelve magasabb szinten pedig a latin nyelv dominanciája érvényesült.
Az első olyan törvények, amelyek a magyar nyelv státusának megváltoztatására irányultak, még nem sértették a nem magyar nép
csoportok érdekeit, később azonban ezek - amint ezt a második és a harmadik fejezet részletesen bemutatta - egyre erősebb ellenállásba ütköztek. A régió többi etnikumánál is megindult a nemzetté válási folyamat, de ezt a saját nemzeti nyelvéért küzdő magyarság nem vette figyelembe, mert már túl volt az önazonosság megfogalmazá
sán, és minden erejét lekötötte annak a célnak a megvalósítása, hogy a Magyarországnak nevezett országban a magyar legyen az állam hivatalos nyelve. A XIX. század közepétől szaporodó konfliktus
helyzeteket a magyar parlament nem értékelte a súlyuknak megfele
lően, s nem is volt képes elfogulatlanul kezelni, mert változatlanul a több évszázados együttélés során kialakult hungarus szemléletből indult ki. A gyakorlatban ezzel szemben számolniuk kellett volna azzal, hogy a nemzetté válás illúziókkal és elfogultságokkal teli kor
szaka - kisebb időbeli eltolódásokkal - minden Kárpát-medencei nép életében bekövetkezik.
A magyarországi etnikumok nemzeti önmeghatározási periódu
sának az a közös jellemzője, hogy az önazonosság és a többi néphez - benne kiemelten a magyarsághoz - való viszony az anyanyelv sztenderdizált és kodifikált változatának kialakításában és elismer
tetésében, valamint a nemzeti történelem romantikus túlzásokkal te
lített, szükség esetén a hősi múlt vagy a területi prioritás, kontinuitás történelmietlen, de jól hangzó elképzeléseivel kiegészített formájá
nak kidolgozásában öltött testet.
A politikai csatározások, amelyek a sajtóban (cikkek, röpiratok), valamint a parlamenti ülésteremben folytak, elsősorban a nyelv- használati jog bevezetésére és kiterjesztésére vonatkoztak az okta
tás, a vállás, valamint a helyi, majd később az országos közigazgatás
területén. A Monarchia felbomlásáig meghozott törvények azonban nem váltották be a nemzetiségek reményeit, részben azért, mert a rövid életű 1849-es és az 1868-as nemzetiségi törvény kivételével egészében korlátozó jellegűek voltak, részben azért, mert a nyelv
törvényekből kiinduló oktatási törvények nem tették lehetővé a nemzetiségi nyelvek kizárólagos iskolai használatát, s ez fokozta az asszimilációtól való félelmet. (Holott, mint láthattuk, hosszú ideig nem a tanítási nyelv megváltoztatása, hanem az államnyelv mint tantárgy oktatásának a bevezetése volt a cél - s még ez is többnyire sikertelen maradt.) Ennek a periódusnak jelentős dokumentumai a nemzetiségi képviselők felszólalásai, illetve a másik oldalról, az oktatási és egyéb nyelvhasználati területeket érintő, ún. elmagya
rosító rendelkezések hatástalanságát fölpanaszoló miniszteri be
számolók.167
A szlovák-magyar interetnikus kapcsolatok nyelvpolitikai szem
pontú vizsgálata előtt összefoglaljuk azokat a főbb meghatározó je
gyeket, amelyek a két nép egymáshoz való viszonyát alakították, il
letve befolyásolták:
a) a szlovák etnikum teljes egészében a történeti Magyarországon élt, külön államisággal rendelkező anyaországa nem volt (a Nagy- Morva Birodalom nem tekinthető annak, bár a szlovák történészek egy csoportja ezt próbálja erősíteni)168;
b) a territoriális együttélésből, valamint a közös történelmi múlt
ból következően kialakult hungarus tudatú értelmiség, nemesség, alkotóművészek hovatartozása legfeljebb akkor határozható meg - utólag - szlovákként vagy magyarként, ha ez az adott életműből (pl.
Balassi Bálint) vagy általa írott visszaemlékezésből (pl. Bél Mátyás) egyértelműen következik, de el kell fogadni azt a tényt is, hogy mindkét nép a saját kultúrája részének tekintheti a társadalom e kö
167 Vö. Kemény G. Gábor, 1952-1985.; Mann Miklós (szerk.), 1987.; Vadkerty Katalin, 1993.
168 Az egyik ilyen munka Peter Ratkos Slovensko v dobé v e l’komoravskej (Kosice, 1988) című műve, amely azonban nem egyetlen ilyen írása, amint ezt Püs
pöki Nagy Péter, 1985 válasza is tanúsítja. Az említetteken kívül lásd pl. Szarka László, 1994. 7-39.
zös felső rétegét, amely a mai nemzetfogalom megszületése előtt természetesen a magyar király alattvalójaként, s nem nemzetisége szerint határozta meg önmagát;
c) a magyar és a szlovák nyelv sztenderdizálása jelentős időkü
lönbséggel és eltérő nyelvi tervezési attitűddel valósult meg;
d) a XX. század húszas éveitől kezdve mindkét nép kisebbség
ként él egymás országában: az európai államhatárok átalakulása kö
vetkeztében jött létre Csehszlovákia, amelynek déli határa mentén több mint hatszázezer főnyi magyar nemzeti kisebbség élt, és él az önálló Szlovákia megalakulása után is, de Magyarországon is ma
radt egy közel százötvenezres (ma kb. hetvenezres létszámú) szlo
vák etnikum, amelyet az előbbitől eltérően, a diaszpóra jellegű tele
pülési viszonyok jellemeznek;
e) mind Magyarországon, mind Csehszlovákiában, illetve - a két országrész szétválása után - Szlovákiában törvényekkel szabályoz
ták és szabályozzák a kisebbségek nyelvhasználati jogait, ezeknek a tartalma azonban a korlátozástól (esetenként a tiltástól) a teljes körű állami támogatásig országonként és korszakonként eltérő jegyeket hordoz;
J) mind szlovák, mind magyar részről ellenérzések és indulatok terhelik a kapcsolatok történetét, amik adott történelmi-politikai helyzetben hivatalos, törvényi szabályozási formában, illetve a pub
licisztikában is megjelennek.
A következőkben a szlovák-magyar interetnikus kapcsolatok nyelvpolitikai jellemzőit tekintjük át számos dokumentum (parla
menti felszólalások, memorandumok, cikkek stb.) segítségével.
A vizsgálat célja az, hogy két Kárpát-medencei etnikum viszonyá
nak alakulása alapján bemutassa a második és a harmadik fejezetben vázolt nyelvpolitikai, illetve magyamyelv-oktatási változatok mű
ködését, valamint az, hogy feltárja a jelen tendenciáinak hátterét és azokat a mozgatórugókat, amelyek a kilencvenes években a ma
gyarországi nemzetiségpolitikát az asszimiláció határára került szlovák etnikum nyelvének és kultúrájának megtartására, a szlová
kiait pedig a magyar kisebbség gyors és erőszakos beolvasztására késztették.