Nem Brunszviknak hívták, olasz nevet viselt, anyja Brunszvik Zsuzsánna révén azonban mégis e családnak a sarja az a „Damigella Contessa Giulietta Guicciardi”, kinek emlékét a cisz-moll (op.27.
no.2.), ismertebb nevén Holdfényszonáta ajánlásával örökítette meg Beethoven.
Az olasz származású Guicciardi Károly gróf, a trieszti guberni- um tanácsosa ifjabb Brunszvik Antal iskolatársa volt a bécsi There- sianumban. Az ő legkisebb húgát, Zsuzsánnát vette feleségül. Egyet
len gyermekük, Giulietta (Julie) 1784. november 23-án született.
1800 tavaszán Guicciardi grófot hivatala az osztrák fővárosba szólítja. Ekkor a feltűnően szép és csinos, 16 éves Giulietta szinte berobban a bécsi szalonok világába. „Alig volt idősebb, mint Shakespeare Júliája, s éppen olyan hódító. De természete nem szánta tragikus sorsra. Csak meg kell nézni ebből az időből származó miniatűr képét, huncut arcocskáját, eleven és hatalmában biztos szemét, szép mohó száját, finom, kövérkés, nyársegyenes testét...
A Brunszvik unokanővérek egynémely rosszmájú megjegyzése való
színűvé teszi, hogy ,a szép Guicciardi’, ahogy Bécsben tüstént elneve
zik, kissé homályba borítja őket” - írja Rolland.2
A feltűnően muzikális lány kezdetben Kleinheinztől vesz zongo
raleckéket, s amikor ő 1801 őszén elhagyja Bécset, az ő helyébe lép Beethoven. A zeneköltő a kacér szépség tüzénél menten szerelemre lobban, s érzéseit a lány is viszonozza. Beethoven, aki ekkor már a nagyothallás rémével viaskodik, életének e nem várt fordulatáról 1801. november 16-án így ír bonni barátjának, Wegeler doktornak:
„Most ismét valamivel kellemesebben élek, amennyiben többet forgolódom emberek k ö z ö tt... Ezt a változást egy kedves, varázsla
tos leányka idézte elő, aki szeret engem és akit én szeretek. . . A lány
ka, sajnos, nem az én társadalmi osztályomból való, és most termé
szetesen nem nősülhetnék — egyelőre csak így kell éldegélnem. Ha
Beethoven Giulietta ablaka alatt (Giulietta rajza) Reprodukció La Mara (1909) könyvéből
39
Giulietta Guicciardi (Egykorú festmény alapján Borsos Miklós rajza, 1988.) Beethoven Emlékmúzeum, Martonvásár
nem volna baj a hallásommal, már rég beutaztam volna a fél vilá
g o t... Csak félig szabaduljak meg a bajomtól és akkor - mint tökéletes ember megyek hozzátok... Kell, hogy oly boldognak lássatok, amilyennek itt e földön lennem rendelt a sors, nem boldog
talannak — nem, azt nem tudnám elviselni! Szemébe akarok nézni a sorsnak, egészen lesújtani mégsem fog!”3
Levelében név szerint nem említi ugyan Giuliettát, a „kedves, varázslatos”, de nem az ő társadalmi osztályából való leány azonban minden kétséget kizárólag ő volt. Beethoven szívesen időzött Guicciardiéknál, s a zeneleckékért nem fogadott el pénzt, ezért Giulietta anyja egy tucat saját kezűleg hímzett inget küldött neki. Az ajándék meglepte, s lesújtotta Beethovent. „Nem, nem, egészen sohasem bocsátom meg önnek, hogy teljesen elvette tőlem azt az örömöt, hogy egyszer, legalább látszólag önzetlen embernek tűnjek”
- írja sértett önérzettel 1802. január 23-án Guicciardi grófnénak.
„Leányának tehetsége, az ő társasági jóindulata az oka annak, hogy szívesen vagyok Önöknél” - teszi még hozzá.4 A tanár és tanítvá
nya szerelméről környezetük nem sejtett semmit.
A Giuliettának dedikált Holdfényszonáta 1802 márciusában je
lent meg.5 A lány azonban, aki hasonló volt, mint a holdfény — csalóka és megfoghatatlan - , Beethovent faképnél hagyta. Szalma- láng-szerelme, amellyel a zeneköltő szívén mély sebet ejtett, gyorsan ellobbant. Élvezte, hogy körülrajongják, s Beethoven csupán egy volt hódolói közül. Guicciardiék szívesen vették volna, ha Brunszvik Ferenc, az unokatestvér kéri meg a lányuk kezét. Nem így Jozefin, aki felháborodik nagynénje ez irányú mesterkedései láttán, s csak abban reménykedik, hogy bátyja lesz annyira okos és józan, hogy tervüket meghiúsítja.6 így is történt, s Giulietta 1803 novemberében feleségül ment Robert Gallenberg grófhoz (1783— 1839), egy dilet
táns balettkomponistához. Mennyire fájhatott Beethovennek, hogy az imádott lány éppen egy nála jóval tehetségtelenebb zeneszerzőt választott élettársául! Szakításuk ennek ellenére csendben, összeve- szés nélkül történhetett, a zeneköltő ugyanis társadalmilag tovább érintkezik a családdal, sőt magával Giuliettával is.
Az esküvő után Gallenbergék Nápolyba költöztek. Giulietta ott is a könnyelmű és kacér „szép Guicciardi” maradt, akit hódolók raja vett körül. Egyikük, a szerelmi kalandjairól híres Hermann von Püchler-Moskau herceg például úgy nyilatkozott, hogy az igazi szenvedélyt ez az asszony ismertette meg vele. Giuliettának pedig elutazása után azt írta: „Mindig sajnálni fogom a nápolyi jó klímát, az édes rabigát, és főleg az isteni lányt, akit rajongva szerettem, s akit örökké imádni fogok”.7
1814-ben, a Napóleon felett diadalt ülő bécsi kongresszus „tün
41
döklő forgatagában, ahol minden nőnek megvolt a maga kalandja”, Gallenberg grófné is feltűnt. Hager rendőrminiszter besúgói szerint a Szászországot képviselő Schulenburg szeretője volt, ugyanakkor Murát részére szállított információkat Metternich környezetéből.8 1815 januárjában Széchenyi Nápolyban járt, s Gallenberg kíséreté
ben tekintette meg Pompejit, Giuliettát azonban ő nem említi.9 Gallenbergék 1822-ben visszaköltöznek Bécsbe, ahol a gróf egy nápolyi kollégájával együtt átveszi a császári opera igazgatását.
A következő évben, amikor Beethoven - immár ki tudja, hányad
szor - hiába kéri Gallenberget, hogy az opera kottatárából adja neki kölcsön a Fidelio partitúráját, társalgási füzetében, melynek segítségével immár teljesen süketen másokkal társalog, kifakad tit
kárának, Schindlernek Gallenbergék ellen. Szerinte Giulietta egykor jobban szerette őt, mint a férjét. Említi, hogy az asszony Bécsbe visszatérve sírva ment hozzá, de ő megvetette. Ettől függetlenül, amikor Gallenberg anyagilag nehéz helyzetbe került, éppen mert mindig is az ellenfelének tekintette, „minden lehetségest” elkövetett, hogy segítsen rajta. Ezt bizalmas közlésnek szánta, (ezért is írta e sorokat francia nyelven), nem gondolva arra, hogy két évtizeddel később, amikor ő már rég nem lesz az élők sorában, e mondatait Schindler Jóvoltából” a „varázslatos lányka” majd nyomtatásban lá tja .. .10
Ezek után érthető, miért szorítkozott Giulietta hűvös és tárgyila
gos közlésekre, amikor őt mint Beethoven hajdani tanítványát halá
la (1856) előtt pár évvel mestere felől faggatták. Mesélte, hogy Beethoven rendszerint a saját dolgait játsszatta vele, és hogy végtele
nül szigorú volt, amíg ő a helyes előadást a legapróbb csekélységek
ben is el nem érte. Könnyen hevessé vált, ilyenkor odavágta vagy széttépte a keze ügyében lévő kottát. Szerinte a zeneköltő csúnya volt, de nemes, tapintatos, művelt stb.11
Beethovennel való gyengéd viszonyát persze nem említette. Kis rajza azonban felfedi e titkát. A kép a fiatal zeneköltőt ábrázolja „a kert egy ballusztrádjára támaszkodva, amint szemével majd elnyeli Giulietta földszinti ablakát.” Az ablakot, melynek függönye a lány alakját sejteti: Giulietta-Júliáét, aki elbújt, hogy jobban lásson.. } 2 A „varázslatos lányka” 1803 novemberében tovatűnt Bécsből. És a zeneköltő szívéből is, amelyet nemsokára egy másik asszony lob
bant majd lángra.
a szerelmesekben is egy-egy család indul egymás felé, csöndes zúgással, mint a birnami erdő”
Hubay M iklós1