NEM vettük meg a pulykakakast és nem rendeltem meg a malomköveket; kis forgótőkémet arra fordítottam, hogy megerősítettem a partot, nagy cölöpöket verettem le s hidat rakattam a parti gátra, nehogy a kasznár úr vagy a báró jóvoltából kapjunk valami kegyelem-hidat.
Kétszer olyan hosszú volt, mint a régi doronghíd, s még pillérzetet is raktunk alája. A felhasznált anyagból egy kis házat is rakhattunk volna. Májusban a hegyi pap leüzent a harangozójával, hogy vigyük a kast, mert rajzásra készülnek a méhei. A kirajzó családot nekem ígérte volt. A kaptárnak már megvolt a talpa is a telek végében. Általában:
alattomosan, de folyvást gyarapodtunk. Veron, akinek mostanában nagyon elhalkult a hangja - az emésztő szerelem, gondoltam -, hol egy tepsit hozott Austerlitztől, hol egy törülközőtartót. Megint a fészkünket bélelte. A kaptárt is ő szerezte, az elsőt, de a többit már Jákobnak kellett elkészítenie. Jákobnak is kezdett már jól állni keze a munkához, pedig azt hittem, mindkét mancsára kacska marad. Amikor Veron elhozta, két tojásból egyet mindig elejtett, ha a kezébe vette. Most már a szobrászatba, vésésbe, kalapálásba is úgy belemelegedett, hogy tartottam tőle, a fürdőtelepi kőfaragó tisztességtelen verseny miatt még perbe fogja.
- A jedzőék csoportképét osztán nehogy elvállald a hátam megett - intettem féltékenyen.
Ő el, fenyegetett, ha a jegyző feje helyett malacfejet tehet.
Fölmentünk a Nagy Főnökkel a hegyi faluba. A méhek kirajzottak már s az almafán csüngtek nagy darabban. A pap mászott fel a létrára, de a létrát nagyon kellett fogni, mert nem tudta szegény, merre dűljön a gazdája súlyától. A fonott kasba, mint egy kalapba, besöpörte szépen kövér kezével az egész megkergült családot.
- Ha már itt vannak - ajánlotta -, nézzük meg az orgonát. A báróné ajándéka.
A papné, aki, úgy láttam, megint elbővült tavalyi méreteihez képest, előkerítette a templom-kulcsot. Nehezen mozgott, s az arca is színtelen volt, mint a dagasztott tészta. Betegnek látszott. Hagymaágyak meg kaporültetvények között bementünk a templomba. A keskeny utat kevesen tapodhatták, két oldalról egyre vakmerőbben nyomult rajta előre a moha. Szó, ami szó, aki fényűzőbb helyen szokta eldanolni a zsinati énekeskönyv dallamait, az erősen érezgette ennek a helynek kezdetleges és szűzi szomorúságát. Micsoda jámbor szegénység dacolt itt az idővel! A magas ablak törött üvegén bekandikált a május végi ég s egy tő pásztortáska. Csak az volt a kérdés, hová akarta a parlagi növény itt elhinteni hatvannégyezer magocskáját. Láttam szószékeket aranysugarak százainak tündöklésében, göndör bárány-felhőkbe merülve, amikből mindentlátó szem vizsgálgatta a dús padsorokat. Ez a szem itt a májusi égből tekintett le a törött ablakon át, ultramarinkéken s valószínűleg igen jóakaróan, a hegyi pap megzöldült kabátját, törött szemüvegét és kirepedt cipőjét látva.
- Persze, apád látott ennél nagyobb templomot is - védte magát a pap a Nagy Adófőnök előtt, elértve helytelen utakon csellengő gondolataimat.
- Van belőlük elég - ismertem be. - A papok nem győzik építeni és Isten nem győz mindegyikben jelen lenni.
Voltam olyanban is - adtam elő tapasztalataimat -, hogy finomabbat már elképzelni sem lehet.
Jó nagy imamalom volt, amiben annyi volt a publikum, hogy Isten már el sem fért benne.
- Publikum? - csóválta a fejét a pap.
- Merthogy úgy jár a templomba, mint valami minisztériumba, megsürgetni kérvényének az elintézését. Mindenféle protekciót igénybe vesz, hogy nem mindig tiszta és igaz ügyeit nyélbe üsse. A kérvény persze nagyon szabályos, akárcsak a buddhista imamalmok szövege. Om mani padme hum. Szent lótusz, te bölcs vagy, gazdag vagy, hatalmas vagy, én meg kutyaszorítóban vagyok, az volna hát az alázatos kérésem, tégy ezúttal kivételt velem, nyújtsd ide a kezed, hogy kimásszak a kátyúból. Mellesleg meg is jutalmazhatnál engem kitartásomért, amelyet azzal bizonyítottam, hogy minden vasárnap felöltöm legdivatosabb ruhámat, és eljövök hozzád. Hidd el, ha segítesz rajtam, ez határozottan csak növelni fogja hatalmad fényét...
- Gonosz szívnek és hamis nyelvnek vedd el, Uram, ártó mérgét - idézte a hegyi pap szelíden.
Felnyikorgott a pulpitusra és leült az új orgona elé. Néhány zsoltárt játszott s énekszóval kísérte őket. Az ember úgy érezte, hogy szomorú kis angyalok röpködnek a levegőben és fonnyadt rózsaleveleket hintenek az éneklő pap fejére. Nekem az orgonaszó mindig virágba borult cseresznyefákat idézett az emlékezetembe. Meg cserebogarakat. Künn álltam a cinteremben, benn szólott az orgona, szálldosott az egek felé a zsoltár, én pedig megráztam a szilvafákat, és potyogott róluk a sok cserebogár. A hegyi pap éneke most megmártogatott valami langyos s kissé bánatos hangulat aranyfürdőjében. És mint a megfürdetett fénykép-lemez, én is kiadtam lappangó tartalmamat. Ez a tartalom rövid mártogatás után a Nofretete körvonalait kezdte felölteni. Mikor ajándékozta ezt az orgonát? Hol jár most? Soha úgy még faképnél nem hagytak, gondoltam, mint Nofretete. A szemét láttam, ahogy az ég felé fordítja egy csapongó pillangót követve. A paptól szerettem volna megkérdezni, miért és mikor ajándékozta meg a templomot az orgonával. Vajon nem akkor-e, tűnődtem, amikor megtudta, hogy gyermeke lesz? Erre a gondolatra megint fortyogni kezdett bennem az együgyű férfidölyf. Ah, micsoda csinos tőrdöfés volt hiúságom ötödik és hatodik bordája közé a gondolat, hogy a kapcsolatunknak csak a gyerek volt a célja és semmi más! Micsoda káprázatos józanság és mennyi avas romantika egy csokorban. Hát van ilyen? Elhiszi ezt valaki? Elhiszi valaki, hogy azt, ami ember és Felméri volt bennem, csak úgy kutyába tudta venni, és kimérten csak hímsejtjeimet igényelte, mint tudós a tengerinyúl hasnyálmirigyeit?
Azt hiszem, kár is kísérletezni azzal, hogy ezt a valószínűtlenséget elhitessem e visszaemlékezések olvasóival. Miért higgyék el ők, ha én magam sem hiszem. S hogy mégis el tudjam hitetni, ahhoz az enyémnél valószínűleg sokkal behatóbb írásművészet kell, vagy e sorok okos olvasójánál ostobább olvasó.
Az orgona búgott, ölbe tett kézzel hallgattam. A virágzó, gömbölyű cseresznyefákat láttam.
Hallgattam a lágy hangokat, a Nofretete orgonájának a hangját. Hogy a Nofretete leánykája valami öröklött bajban halt meg, ez aligha romantika, kezdtem most magam ellen érvelni. A fia is süketnéma; ez sem hasonlít semmiféle romantikához. Nagyon is nyers, túlságosan is igaz dolog: vajon nem az ő testében lappangó valamilyen nyomorúságos baj zúdította gyermekeire a szerencsétlenséget. Hogy gyötrődött, ezt el kell hinnem neki. Azt is, hogy voltak percei, amikor a férjét, s voltak, amikor magát vádolta. Bizonyságot akart. Azt kérdeztem tőle, miért nem fordult orvoshoz. Ködös mozdulat volt a válasz. Mindketten alávetették magukat a vizsgálatnak, de ez sem oszlatta el a kétségeit. A baj valahonnan messziről jöhetett. Valamelyik távoli ősben ütötték fel fejüket a csírák. Tépelődött hát tovább és nézegette összeszoruló szível a hintalovon üldögélő mélabús gyermeket, míg az én fiam nagy, üde rikoltásokkal robogta be igazi lován a völgyeket. S egy nap ott állottam mellette az erdészházban. Most bizonyságot szerezhetett magának. A második találkozás meghozta az eredményt, és rám már nem volt többé szüksége. Nem kalandot akart, nem gyönyöröket, csak megnyugvást.
Ó, fagyos, kimért logika, de szépen levezettem a segítségeddel mindig felködlő rejtélyemet!
Milyen szép adomány s hasznos szerszám az értelem. Most már alig lehetett okom kételkedni a Nofretete szavaiban.
Igazat mondott. Én nem kellettem neki. El is utazott búcsú nélkül. És meg sem köszönte.
A pap lenyikorgott a pulpitusról. Mondanom kellett valamit az új orgonáról.
- Szép hangja van. De ami a nagytiszteletű hangját illeti - fordítottam tréfára a dolgot -, azt hiszem, a káplán szebben énekli a misét az alsó faluban.
Vidáman kacsintott.
- Nem is énekli jól a misét - célzott a káplán fisztulás kilengéseire -, aki nem énekli egy kicsit hamisan.
A méhekkel teli kaptárt az Áchim hátán szállítottuk haza. A Nagy Adófőnök támasztotta az egyik oldalán, én a másikon. A ló meg vezetés nélkül is a helyes ösvényen ment. Ismerte már az utat, sétált már rajta egyedül is a maga szórakozására. Egy lovacskát követett ugyanis, aki csöbröket vitt el a ház előtt. A nyomába szegődött, s a hegyi faluig reménykedve kullogott utána. Ó, botor ártatlanság! Hogy is képzelte el! Még kacérkodni sem tudott a tökéletlen.
Csak kullogott a választottja mögött valami homályos telepátiában reménykedve. A ló udvarlás helyett szépen szügyön is rúgta, s ő vérezve tért meg ártatlan szerelmi kirándulásáról.
A fahántó előtt Ferenc beszélgetett az erdésszel. Útban volt a hegyi faluba bikaborjút herélni.
Azt hallottuk-e, kérdezte, hogy a fürdőtelepi fogadóban megint gyűléseznek? Idegenből jött fiatalemberek, a kabátjukon halálfejjel, verdesik az asztalt és indulókat énekelgetnek. A jegyző is ott van közöttük, ő ül az asztalfőn, s szedi a szavazatokat, hogy legyen-e akasztás és mikor. A két év előtti választásokon is ő ügyelt a szavazóurnára, amibe a szavazók oly gondosan betojták hazafias petéiket. Éjszaka szépen feltörte a perselyeket s kicserélte a szavazatokat.
- A kasznárt nem látta ott? - kérdeztem.
- Most nemigen. Ha az ideje engedi, most szoknya után koslat.
- Veronnal látja?
- Mintha ő lett volna. Együtt csapongtak a báró kertje alatt.
A nagyvásárban is, fűzte hozzá ravaszul, együtt vettek mértéket egy pólyás gyerekről.
Nagyon nézegették.
- Pogácsából volt, ugye? - néztem rá szigorúan.
Az erdész velünk jött egy darabon. Lenéztem a lábára: a nagy csizma volt rajta. Az, amelyik ott állt hallgatagon az ajtó mögött. A szőrfojtások is eszembe jutottak, meg a sörétek s a kitömött mókus szeme, ahogy nézett minket.
- Tudod, Pipánszki - kérdezte a Nagy Főnök, amikor elváltunk az erdésztől -, kit láttam ma reggel a nagyvásárban? Tömzsit. Egy sátorban potom beléptidíj mellett kétfejű borjút muto-gatott, s ő nagyon sajnálta szegényt. Azt kérdeztem, mi sajnálnivaló van egy kétfejű borjún.
Szerintem ez egyenesen irigylésre méltó tulajdonság. Azt felelte, hogy ő Tömzsit sajnálta.
Mégiscsak a barátom volt valamikor. Egyébként az aggasztotta, hogy ha majd kiengedjük a méheket legelni, visszatalálnak-e a kasba. Elmondtam neki, amit a méhekről hallottam.
Amikor először másznak ki a kaptár nyitásán, akárcsak a postagalambok, előbb alig távoznak el a környékről, s azzal foglalkoznak, hogy helyszíni felvételeket készítenek.
Tanulmányozzák a méhkas színét, elhelyezkedését, a bejáró nyílás rajzát, a szomszédos bokrok, fák, dombok alakját és a terep ezer apró jellegzetességét. Egy térképészeti intézet sem dolgozhatik nagyobb körültekintéssel. Ha aztán feltérképezték az egész vidéket, harminc kilométerről is visszatalálnak a kaptárukhoz. Amit az emberről nem mindig lehet elmondani.
Mert megesett erdészekkel, hogy eltévedtek a saját erdejükben, s hány telepes nem talált vissza vadászat után a kunyhójához.
A Nagy Adófőnök azt kérdezte, megmutathatja-e a kis rabszolgákat az anyjának, ha majd lejön? Az anyja azt írta, hogy a vizsga után érte jön.
- Ugye megengeded, Pipán, hogy vele menjek? Amikor beteg voltam, megígérted.
- Rendben van.
- Ne félj - biztatott -, szeptemberben visszajövök. De ugye nem haragszol, hogy szeretnék együtt lenni anyuval is?
- Nem bűn az, barátom, hogy az ember, miután annyit volt együtt egy csomó fölösleges emberrel, az anyjával is szeretne együtt lenni.
A hegyoldalról látszott a távoli folyó s a sok virágzó szilvafa. Ha az ember fülelt, a komp láncának nyikorgását is hallotta. A kastély körül tömör zöldek voltak a fák, s a bástya úgy uralkodott a háttéren, mintha csak egy olcsó színnyomattól tanulta volna. Hamarosan negyedik hónapja már, hogy Nofretete elment. Búcsú nélkül, minden nélkül.
- Gyerünk, Nagy Főnök.
Úgy jött a nyár a dűlőutakon s az ösvények mentén, mint egy terhes koca, súlyától ropogtak az ágak, érintésére felrobbantak a pöfeteggomba gömbölyű burkai s a május végi fényben szétlövellt a spórák barna felhője. A dombok hullámzottak s a fürdőtelepen néhány új cseréptető virított. A fürdő úgy dagadt ki a községből, mint a csergubacs a megszúrt levélből.
Valaki megszúrta a falut, s kinőtt belőle egy fürdő. Olykor az egyszerű emberből is így gömbölyödik ki valami sötét gubacs.
A zsombékosnál megállottunk és a seregélyeket hallgattuk. Egy sátoralja cigány nem csapha-tott nagyobb derendóciát. Az ember azt hihette volna, hogy tyúkok kotkodácsolnak a vízben, szekerek nyikorognak, egy sípláda nyekereg, nádi poszáták dalolnak s a malmunk kelepel a sásban, pedig csak seregélyek voltak.
Ami hang a környéken akadt, abba mind belekötöttek és leutánozták virgoncul. S ugráltak idegen dallamokat s zajokat hallatva, mint a zenebohócok, komolytalanul, a mások és a maguk mulatságára.
- Az ember is van így vele - oktattam bölcsen a Nagy Főnököt. - Nem a maga dalát fújja.
Mindenféle ostoba zörejeket utánoz. Bohóckodik. S aztán eltelik a nyár, vége az oktalan mulatságnak, és szárnyra kel. Eltelik az élet, s az ember odébbáll, anélkül, hogy a maga dalát énekelte volna.
- Valami baj van, Pipán? - nézett meg vizsgálódva.
- Nincs. De úgy illik, hogy az ember olykor bölcselkedjék. A nevünk homo sapiens. Ez az előkelőség kötelez.
A Fülöp tagja előtt ereszkedtünk le a hegyoldalról. A fiatal kukoricát kapálta megint. Tavaly ilyenkor is, amikor megérkeztünk, a kukoricát kapálta. Talán ötszáz év múlva is azt kapálná.
- Akasztják, hallom, a demokráciát, Fülöp. Ferenc mondja.
Megállt egy percre, kiegyenesítette meghajlott derekát.
- De ahhoz sok akasztófa kell - vélte szárazon.
A malom eresze alatt a kövön ülve valaki várakozott ránk.
- Költér uram, maga az? - kiáltottam feléje. - Nyélbe ütött talán valami szép költeményt?
- Levele érkezett, mester - nyújtott felém egy borítékot a postatiszt. - Gondoltam, személyesen lehozom.
Megnéztem s felbontottam. Ismeretlen írás volt, az aláírását néztem. Nofretete. Egy darabig forgattam, aztán, anélkül hogy elolvastam volna, eltéptem s a darabjait a patakba szórtam.
- Tudja, mit ennék vacsorára? - kérdeztem később Verontól. - Martilaput tükörtojással.
Velünk tartana, magyar királyi postamester úr?
- Igen, mester... Hallom, ifjúkorában sok martilaput evett... - Nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét. - De a levelet talán mégsem kellett volna eltépni, mester... Mégsem... Az ember sohasem tudhatja, nem egy eltépett levél rejti-e magában a reménység elixírjét, az élet balzsamját.
Szomorúan a patak felé fordult, amely oly könyörtelenül tovaragadta a Nofretete lelkének hópelyheit, reménytelenségem elixírjét s életem könnyelműen vízbe hajított balzsamját.
Neszelt a fű, percentek a bokrok, s nagy munkában voltak a galacsinhajtó bogarak. Az egész üzem mozgásban volt, kívülem talán csak az ormányos rovar lopta a napot; ott hűsült renyhén a kömény ernyője alatt, mint a piaci kofa a parapléja alatt, szeplőit védve az erős napfény ellen. A kígyóhagyma virágja előtt két darázs is várakozott a sorára. A Nagy Főnök, mielőtt útra kelt volna, még megörökített néhány falánk darazsat. Az egyik rajza azt szerette volna érzékeltetni, hogy a zsálya milyen zajos étvággyal csattantotta össze állkapcsát a rabló dongó felett.
Nem az anyja jött érte, hanem Macskássy. Azt ígérte, augusztus végéig, még a beiratkozás előtt visszahozza. Úgy döntöttem, hogy abba a gimnáziumba íratom, amelybe én is jártam.
Mire hazajön, itt találja már a pulykakakast - gondoltam, a zsilip körül sétáló pulyka zöldeskék kalárisát nézegetve. S akkor már a malom is kelepelni fog, a garatból pedig csurogni fog a liszt. Néztem az eget s a kastély bástyája mögül kihabzó felhőket. Egy szúnyog muzsikált körülöttem.
- Mihez hasonlít az a felhő, Pipánszki? - kérdeztem magamtól. - Nem egy elefántcsont halotti archoz?
Henyéltem, nem dolgoztam. Úgy éltem át ezeket a délutáni órákat, mint egy szép barna flamand képet, tömör fák árnyékában, lábaimnál emlékeim kérődző kecskenyájával, újrafakadó ifjúságom szökellő csermelyével s a napsugaras légben sorsom ismeretlenség felé szálló madarával. A bástya fölött elmosódott a Nofretete halovány arca. Mély álmom vagy, Nofretete - dalolta a postamester.
A műterem üvegfalán át látszott „A három életkor”. Sikerült-e vajon? Talán a gyermek alakja. Olyan mosolygó, mint Silenos karjában a kedves Dionysos.
A malom mögött Veron énekelt. Amikor este a körorvostól hazajöttem, idegen férfi körvonalait láttam a sötétben. Hallottam a hangját is, amikor elköszönt Verontól. Idegen és nevetséges volt.
- Aludjék jól, kis csalogány...
S Veron pirosan, szédülten és dalra fakadva úgy is üldögélt később a csillagok alatt, mint egy megihletett csalogány. Most is, miközben fehér blúzát mosta az eperfa alatt, valami csalogányi meleget és kábulatot éreztem a hangján. Mit tudtam én erről a Veronról? Néhány külső tényt, néhány általánosságot. Itt élt mellettem egy éve már, és igazában csak vakon és ügyetlenül tapogatóztam, mindig félrefogva, amikor a lényegét akartam kitapintani.
Süldőkorában, amikor az apám halála után rám maradt, együtt tengődtem vele egy darabig az elárvult malomban. Tizennégy éves lehetett. Gyerek volt még igazában, aki órákig guggolt
félelmében a csalitban, ha eltörte a tejesköcsögöt vagy úgy gondolta, megnehezteltem rá, hogy folyton a kecskével bakalódik. Altatódalt dúdolt a kismacskáknak és mesét mondott Flóriánnak, a kakasnak, aki varnyogva hallgatta a szín rúdjáról. Elállt a malom, meghalt a molnárja s a fiatal molnárfinak másfelé fordultak a vágyai, készült a malmon túladni. Veront hazavitte az apja, és én véletlenül megláttam az általvetőjében az egyik ócska harisnya-kötőmet. El is nevettem magam, meg is rángattam a kis vakarcs varkocsát. Gyerek volt még, a játék ösztöne összekeveredett benne a szív kívánalmaival, s talán a harisnyakötőmet is játéknak rejtette el a gumija miatt az iszákjában. El is vitte magával. Nyomorúságos emlék volt, annyi szent, de Veron makacsul tudott emlékezni. Nem tudom, merre járt azután, milyen hullámok csiszolták, sodorták; azt mondta, akárhol volt is, mindig a malomra gondolt. Még akkor is, amikor tűrhető otthonba kalauzolta a sors. Két év előtt találkoztam vele újra egy rendőrségi kihallgatáson. Gyerekével a Dunába akarta magát ölni, a gyerek kicsúszott a kezei közül, s neki már nem maradt ideje utánavetni magát, mert lefogták. Néhányszor meglátogattam a fogházban, nyugodt volt már, olykor már mosolyogni is tudott. Azt mondta, örvend, hogy bűnhődnie kell. A fogház talán meg fogja szabadítani önvádjaitól. Egy gyárban ajánlottam neki állást, amikor elhagyta a törvényszéki épületet. Megköszönte, de a fejét rázta:
nem, hálásan köszöni, hogy nemeslelkű voltam hozzá, hogy megajándékoztam a jóságommal, ami talán élete egyetlen célja volt, de most már mindenen túl van, vissza akar térni a falujába.
Akkor már úgy volt, hogy egyszer csak mi is elindultunk, én és Kiskázmér. Azt ajánlottam neki, ha elunja a falujában, jöjjön ide, vegye át a malmot, s majd elgazdálkodik itt, amíg mi is lejövünk. S ha kedve van, továbbra is itt maradhat. Alig tudtam valamit elmúlt éveiről s arról, hogy minő némaságok zajlanak benne. Azt állította, hogy a sorsát a távollétemben is én irányítottam, de egyebet nem beszélt elmúlt esztendőiről. Általában alig beszélt valamit az első hónapokban. Aztán lassan magához tért, mint ájult csíz a meleg kályha mellett, megmozgatta szárnyait, s énekelve röpköd idegen tájakon. Láttam, szívesen veszi a férfiak nyájaskodó éhségét, a pék holdkóros boldogtalanságát s az ismeretlen, finom kurafi dürgéseit.
Ha a fürdőtelepre ment, emprimé ruhájának selymén kacéran hajladoztak a pipacsok.
Valamelyik nap valami kis csomagot felejtett a gyógyszertárban, Jákobot küldte érte.
- Talán gilisztái vannak? - tudakoltam aggodalmaskodva.
- Azon már túl vagyok - nevetett kissé már foghegyről.
A csomagban egy üveg parfüm volt. A címkéjét is megnéztem: Dubarry éjszakája!
- Veron... - csóváltam vidáman a fejem -, tudja, hogy valamelyik francia király valamelyik történelmi barátnője is ruhamosáson kezdte?
Alkony előtt a zsombékosig kísértem a körorvost, aztán visszafordultam, hogy a patakban megfürödjek. Kis csermelyekben lódult el a veríték a mellem bozótjából. A bokrok mögött haladva cuppanást hallottam. Átkémleltem s Veront pillantottam meg, amint szerfölött divatos fürdőruhájában a partra kapaszkodott. Egy év előtt láttam, futólag. Akkor is fürdött.
Csapzott, kedvrontó falusi fürdőruha volt rajta. Száraznak, fiúsnak és semmitmondónak látszott. Az elmúlt esztendő túlságosan is sokat törölt, javított, tökéletesített a vonalain. Nem egy elhasznált szolgáló teste volt; egy fiatal nőé, akiben nedvdúsan keringett az élet, derekát, combját mohón vette birtokába a kicsit megkésett fiatalság. A melle, úgy találtam,
Csapzott, kedvrontó falusi fürdőruha volt rajta. Száraznak, fiúsnak és semmitmondónak látszott. Az elmúlt esztendő túlságosan is sokat törölt, javított, tökéletesített a vonalain. Nem egy elhasznált szolgáló teste volt; egy fiatal nőé, akiben nedvdúsan keringett az élet, derekát, combját mohón vette birtokába a kicsit megkésett fiatalság. A melle, úgy találtam,