EGY olajfa alatt ülök, Nagy Adófőnök, és íme hosszú levélben válaszolok rövid értesítésedre.
A töltőtollamban, úgy látom, kevés a tinta, s nem írhatok annyit, amennyit szeretnék; mert itt fenn a hegyen a bástyafalakkal körülvett tenyérnyi terecskén nem lehet tintát kapni, csak whiskyt szódával. A bástyafalban egy lyuk van s a lyukban van egy bár, s ha az ember megszomjazik, csak bekiált a lyukba: Anthony! Egy whiskyt lesz szíves. Vagy: egy cinzanót, s’il vous piait. Anthony filmszínész volt, s most a világ legkisebb bárjának megelégedett tulajdonosa. Odalenn lakom a meredek utca alján; nem messze a tengertől és az autóbusz megállótól. Az ajtómon, amely kapu is egyben, egy rézből való ököl csüng, keskeny női ököl, ujján gyűrűvel; az ember megemeli a rézkezet és koppant vele az ajtón. És akkor nem jön ki senki, mert a házban csak egyedül lakom s a kulcs a zsebemben van. A nyikorgó lépcső egyenesen a műterembe vezet. Palotám kétemeletes, de mindenik emeleten csak egy ablak van s mögötte egyetlen szoba. Madame Pascal takarít nekem, s ha nagyon belemelegszem a munkába s elfelejtek ebédelni menni, egy kis halat süt ki nekem és leönti paradicsommal.
(Emlékszel a Veron téli paradicsomleveseire? Azt mondtuk: „Remek ez a paradicsomleves dugómorzsával. De nem lehetne inkább rizzsel csinálni?”) Ha elunom a munkát, vagy a megrendelőim kirándulni mennek a gourdoni szirtekre vagy a grasse-i illatszergyárakhoz, leteszem a mintázófát és felcammogok ide erre az apró fennsíkra, amelyet öreg falak vesznek körül, és nézem a Cannes felől jövő vitorlásokat és beszélgetek újdonsült barátaimmal a buddhizmusról és arról, hogy lesz-e háború? Barátaim festők és szobrászok, de van közöttük egy brazíliai lótenyésztő is (tízezer lova van) és egy svájci biológus. Aztán van itt a lapos tetőn egy idősebb hölgy is, akivel valami olyanféle játékot szoktam játszani, mint amilyent harminc év előtt játszottam otthon kukoricaszemekkel. A hölgyet Madame Laugiére-nak hívják, de harmincöt-negyven év előtt, amint a Luxembourg képtárban függő arcképei állítják, ilyen címei voltak:
„Fiatal lány mályvaszínű napernyővel”. Vagy: „Ifjú hölgy a Bois-ban”. Egy nagy festőnek volt a modellje és a felesége. Olykor feljön a postás is és leadja a leveleket Anthonynak, s megiszik egy aperitifet. Ma azt kérdeztem tőle, nincs-e nekem is levelem. Szerencséjére nincs, felelte bölcsen.
Régen nem írtál már. Az a pár soros képeslap bizony nem sokat árult el. Gondoltam, egyszer nekifekszel, és jó kiadósan elmeséled nekem mindazt, amit eddig elmulasztottál elmesélni. A nyár elején fájdalom, keveset lehettünk együtt, hamar elutaztatok. Pedig kora délután kiültem már a fürdő parkjába és vártalak. Hát bizony az a másfél óra együttlétnek éppolyan kevés volt, mint levélnek ez a képeslapod. Te Hideg Misiről és a többi barátaidról áradoztál és hosszasan időztél egy labdarúgó-küzdelem izgalmas leírásánál és új kerékpárlámpád erényeinek ecsetelésénél. Mi tagadás, pompás fényszóró lehet, felszerelve a technika legtökéletesebb újításaival. Én csak amolyan töklámpást faragtam neked, és csak gyenge kis faggyúgyertya pislogott benne. Úgy látom, egy és más dologban alaposan lemaradtam Macskássy bácsi mellett. Hogy azonban a szobrászat olyan céltalan iparág lenne, s az elkövetkező háború majd a politikusokat fogja igazolni, ebben nem tudom, igaza lesz-e. Ami
„A három életkor”-t illeti, lehet, hogy nem ért annyit, amennyit Macskássy bácsinak kifizettek érte, de ha majd egyszer még szóba kerül, nevelőapával szemben illő tapintattal magyarázd meg neki, hogy ne sajnálja tőlem azt az összeget, mert egy jó részét iszappakolásra és meleg fürdőkre költöttem. Ez talán meg fogja vigasztalni szamaritánus szívét.
A levelezőlapodon elfelejtettél az egészségi állapotomról érdeklődni, mindössze azt kérdezted meg, mit csinál Áchim. Áchim és a többiek. Nyilván Veront, Jákobot, a kutyát és Oféliát
gondoltad. Persze, te még nem ismered Oféliát. Ofélia egy tehén lett volna, ha megvettük volna. Szép piros foltokat viselt a hasa oldalán, a szempillája fehér volt, a térde megint piros, a farka fehér és így tovább. A kitűnő hölgy, Oféliát gondolom, tejelés szempontjából ragyogó jövő előtt állott. Gazdája biztosított róla, hogy jövőre már a tíz litert is eléri naponta. Én ugyan Jutkának szerettem volna keresztelni, de Küszvágó Csér elvetette az indítványt s azzal érvelt, hogyan fog majd a magyar királyi postamester úr ódát írni ehhez a tehénhez, ha őnagyságát Jutkának hívják. Mennyivel költőibb, ha az óda tárgya, mármint a tehén, Ofélia.
De aztán megjött a híre, hogy hiába alakíttattam át a pajtát tehénistállóvá, hiába font Veron szalagot az Áchim sörényébe, hiába indítottuk meg a malmot, hiába vettük meg a pulykakakast és általában, hiába készültünk olyan nagyon a fogadásodra, te már nem fogsz visszatérni a malomhoz. A malomkerék kelepelt, a pulykakakas gurgulázott, a méhek mindennap eléd repültek, a topolyafák közé, a kakas felmászott a pajta tetejére, hogy onnan kukorékoljon, ha majd meglátja barna düftinnadrágodat és félcipődet, és a töklámpások is vidáman hunyorogtak egymásra és csorba foguk közül mindennap vidáman sercegett a suttogás: jön, jön! Bizony, nem jött. És akkor kezdték elveszíteni a dolgok derűs értelmüket.
A töklámpás lehunyta szemét, a kakas tűnődve húzódott az eresz alá, a méhek nem repültek ki többet a topolyák közé és a báró savanyú rétjén hasmenést kaptak és elpusztultak.
Elejtettük hát Oféliát is és vele együtt néhány más dolgot is. Kis csizmádat az ács unokájának adtuk, s mert láttam, a bekecsből is végleg eltávoztál, hozzátoldtunk egy tenyérnyit és Jákobnak ajándékoztuk. A kucsmádat nem, mert azt Veron nagyon szorongatta a szívéhez.
Áchimmal pedig az történt, hogy nagyon unta a gazdátlanságot, be-besétált a fürdőtelepre, és ott megállott az Oszterlic boltja előtt. Várta, mikor jössz ki a boltból, mikor hozod már neki a mentolos cukrot. Amikor aztán látta, hogy nem jössz, visszakullogott töprengve a malomhoz.
Úgy látszik, nem értette a dolgot. Egy alkalommal, amikor éppen lehorgasztott fejjel visszatért a malomhoz, a báró két házőrző kuvasza nekirontott és a régi lyukas hídra szorították, ahol a korhadó deszkák közé lépve kitörte a lábát. Ferenccel kimentünk hozzá, én hogy búcsút vegyek tőle a nevedben, Ferenc azért, hogy erről az ínséges és bánatos földi ugarról könyörületesen szép túlvilági smaragdlegelőkre segítse. Könnyen halt meg, Ferenc megkímélte minden szenvedéstől. Egyébként mindent rendben hagytam a malomnál, amikor eljöttem. Jákob ügyesen beletanult a molnárkodásba, azonkívül ügyes pipákat farag és okarinázni is megtanult. Veron is jól van, szorgosan tenyészti a baromfit, szövőszéket akar venni, hogy télen elábrándozzék mellette. Az erdő alatt ilyenkor már röpködnek a szarvasbogarak s a nádasban szól a bölömbika, kofálkodik a seregély. A postamester is valószínűleg most gázol be a patakba, hogy a parti gyökerek alá nyúlva kiszedjen valami ijedt rákot az üregekből. Látom is, ahogyan a kastély felé néz és szomorkásan ingatja a fejét. Talán valami vers is eszébe jut. A postamesterek is, ó, mi dőrék. Vannak pfennigek, shillingek, őrék. Küszvágó Csér nagyon boldog volt, amikor eljöttem, mert végre sikerült:
1. megölnie a Zsakettbenszületett Constantin macskáját, 2. sikerült kisütnie, hogy mit jelent ez a szó: pikáreszk.
E két sikerére nagyon büszke, különösen az utóbbira, mert az egész megyében csak ő tudja, mit jelent. Még nekem sem árulta volna el egy vak lóért sem, pedig a búcsú pillanataiban mint jó baráttól elvárhattam volna ennyi nemeslelkűséget.
Ami pedig engem illet, ülök itt a pineák és olajfák alatt, nézem az antibesi öböl félívét, a fehér vitorlákat, a rádióállomás magas dróttornyát, és szívom a pipámat. Erre Macskássy bácsi bizonyára azt mondaná: a tücskök is ilyen semmittevőek. Hidd el, Nagy Adófőnök, tudok én szorgos és együgyű hangya is lenni, nem csak pipáló tücsök. Ámbár ennél a pontnál volna egy orv tanácsom: ne igyekezzél nagyon hangya lenni. Ne kövesd lóhalálba a Macskássy bácsi és általában: a Macskássy bácsik zord buzdításait. Csak módjával. Mert mit ér a vak engedelmesség, a ragyogó szorgalom, a nagyok iránt való esztelen alázat, mit ér az erényes rabszolgasors, ha az ember nem követheti szívének szép hajlamait. Kérdem; mit ér,
Nagy Főnök, az erények e fényes sokasága, ha a hangyaboly törvénye megöli a lelkünk szabad szárnyalását, elnyomja a szívünk vidám tücsökdalát, el a vágyakat és a magány örömeit, a hasznos könnyeket és a kacagásokat. A Hangyaboly rendje! - fogják a füledbe harsogni a hangszórók, és szépen kinyomnak a bolyból, számkivetnek, ha a magad rendjére gondolsz oktalanul. Nem vagy a magadé, fogják neked hangyaboly-szakértők szigorúan magyarázni, tüdőd, léped, gerincvelőd, májad és minden hasznavehető alkatrészed közösségi ázalék, a boly tulajdona, tiéd csak a fájdalom, amelyet ázalékjaid kinyögnek s az öregség, amely letaszít a hangyaboly-birodalom tarpei-szirtjéről. Nem esküdtem össze a szép hangyaboly-törvények ellen, mert íme a szívedre kötöm, ne légy csak a magadé, légy a barátaidé, a társaidé, a labdarúgócsapaté. Légy, Nagy Főnök, a mindenkié. Jó érzés ez, hidd el, a nagy mű szorgos és közös atomjának lenni. Ha van egy hasznos gondolatod, oszd meg másokkal, s ha van egy fél rőf szalonnád, ne fogyaszd el egyedül a sötét kamrában, hogy senki se lássa. De azért nem kell arról sem megfeledkezned, hogyha a jó gondolatokat és szép szalonnázásokat általánossá és mindenkinek elérhetővé tettük, az embernek a saját háztartásában is van egy és más elintéznivalója. A nagy gondolatok is négy fal között születnek. A jó törvények is. Azt kérdezed bizonyára: vannak hát rossz törvények is és rossz gondolatok is? S ha rosszak, miért fogadják el az emberek mégis? Olvastad ugye, hogyan fogott Münchhausen egyetlen megemészthetetlen szalonnadarabkával egy egész falka vadludat. Az avas, élvezhetetlen szalonnadarabkát hosszú zsinegre kötötte és a zsombékba hajította. A kacsák mohón kaptak utána. De alig nyelte le valamelyik, már ki is jött belőle szépen, mert nem tudta megemészteni. Mire egy másik kapott utána, hogy az is ugyanúgy túladjon rajta. A zsineg meg ment a szalonnával együtt egyik kacsából a másikba. S mi lett a vége? Hogy egy avas kis szalonnadarabka révén hosszú sor ostoba ruca hápogott a ravasz vadász zsinórján.
Tegnap egy megrendelőm kocsiján egy Fayence nevű hegyi faluban voltam. Visszajövet Cannes-ban kiszálltam. Mit gondolsz, kinek a sírját láttam a Cannes-i temetőben? A Nofretete sírját. Tavaly ősszel halt meg. Tudod, olyan furcsa volt látni a sírját, amikor még nemrégen őt magát láttuk a zsemlyeszínű lovon elkocogni a malom előtt, hajadonfővel, fekete szemüveggel. A világító torony hídján, ahogy a horgászokat néztem, akik leveses kanállal valami pépet szórtak a halaknak, a postamester hasonmását láttam. De volt még tovább is. A hajósklub tetőjén két öreg sirály társalgott egymással. Megesküdtél volna rá, hogy Küszvágó Csér és a patikus veszekszenek.
Később a jachtokat nézegettem. Meg is számoltam őket. Ötvenhat csinos jachtot számoltam össze. Az egyiknek pincér sietett végig a fedélzetén hatalmas tálcával, rajta ingerlő táplá-lékokkal és felséges italokkal. A szép hajó gazdái a hátsó fedélzeten heverésztek lebarnulva és kitűnő hangulatban. Egy kis kerülőt tettem a régi Cannes felé, mielőtt autóbuszra ültem volna. A rothadt sikátorokban, macskák, megrepedt kloákacsövek és patkányok társaságában halászok, csarnoki kofák, cipőfelsőrészkészítők és virágárusok laknak. Szakállukon penész, ráncaikban öregség, lelkük szépségét telefröcskölte a megrepedt kanális. Nagy Főnök, addig ne fusson be a jachtod a kikötőbe, amíg ilyenek a kikötők.
Esteledik, mellettem a teraszon szól az öreg várharang. Nyikorog, szenved, azt mondják, háromszáz éve figyelmezteti az embereket a mulandó időre, s az emberek mégsem okultak belőle. A töltőtollamban megcsappant a tinta, rázogatnom kell, hogy ne adja még fel az iramot, éppen a befejezés előtt. Az idős hölgy is itt ül már az asztalomnál, a Fiatal lány mályvaszínű napernyővel, s örömmel újságolja, hogy tengeri pókot fog vacsorázni. A napernyője már szürke és a fiatalságát is elvitte a mulandó idő. Hogy mikor látlak újra, Nagy Adófőnök, nem tudom. Sokszor gondolok rád. Azt hiszem, jó pajtások voltunk, nem lehet ellenem sok panaszod. Nem mondom, hogy mindig példás apa voltam, de amit a rossz példákkal elrontottam, azt a szívemmel igyekeztem helyrehozni. A szívemmel, amelyről
sohasem szoktam senkinek beszélni, és amelyben most sok vágy és sok szomorúság lakozik.
Légy szorgalmas, engedelmes és tartsd be a Tízparancsolatot.
Ölel hűséges atyád Pipánszki Pipán