A HATALMI KÜSZÖBÖK TÉZISE

A hatalomra kerülés küszöbének bevezetését mindenekelőtt az indokolja, hogy modern, alkotmányos és liberális jogállamokban is megtörténhet, hogy demokratikus választá-sokon mandátumokat szerzett, alkotmányos, ezáltal pedig demokratikus legitimitással rendelkező parlamenti pártoknak tisztán politikai okból nincs esélyük és lehetőségük arra, hogy akár egy kormánykoalíció részeként hatalomra kerüljenek. Eklatáns példá-ja ennek a Jörg Haider vezette Osztrák Szabadság Párt (FPÖ), amely 1999-ben elért választási sikerei nyomán 2000-ben kivételt erősítő szabályként koalíciós partnere lett a Wolfgang Schüssel vezette Osztrák Néppártnak. Az FPÖ hatalomra kerülése Auszt-riában és külföldön (az EU-ban) politikai skandalumnak számított, ezért Schüsselre és a Néppártra igen erős, bojkottal és szankciókkal elegy nyomás nehezedett azért, hogy ne kössön koalíciót, majd pedig azért, hogy bontsa fel a koalíciót az FPÖ-vel.

Az alkotmányos és demokratikus legitimitással rendelkező, ezáltal pedig kormány-zásra alkotmányosan jogosult FPÖ „kizárását” politikailag és morálisan azzal igazol-ták, hogy a párt szélsőjobboldali vagy neonáci, ami a politikaelmélet nyelvében rend-szerellenest jelent. Másképpen fogalmazva: rendszeridegen. Megközelítésemben mind a „rendszerellenes”, mind a „rendszeridegen” jelleg értelmezhető az „ellenség” fogal-mával: az FPÖ kormányzásból „kizárását” szorgalmazók szemében a párt a demokrá-cia ellensége. A minősítés, a tulajdonítás (attribúció), a morális és fogalmi megsemmi-sítés Berger és Luckmann elméletéből ismert módszereit visszaigazolja az, ahogyan az FPÖ és Haider miatti, egyszerre osztrák és európai uniós politikai válságot meg-oldották. Az EU által delegált, Martti Ahtisaari vezette háromfős vizsgálóbizottság a politikai háttérkompromisszumok megkötése után megállapította, hogy az FPÖ nem Löffler Tibor A hatalomra kerülés küszöbe

Vilagossag_2010_osz beliv3 copy.indd 126

Vilagossag_2010_osz beliv3 copy.indd 126 2012.02.12. 21:49:552012.02.12. 21:49:55

127 szélsőjobboldali, ami a bojkottot és a kizárást igazolta volna, hanem csak populista és radikális, ami viszont morális-politikai útlevelet (legitimitást) nyújtott az FPÖ-nek ahhoz, hogy Ausztria kormányzásában részt vegyen.

Összegzésképpen és helyszűke miatt nagyon tömören azt állítom, hogy bár Schmitt a barát/ellenség dichotómiát extrém helyzetre, háborúra és polgárháborúra hegyez-te ki, annak a konszolidált demokráciákban is megvan a maga sajátos szerepe. Mert vagy ténylegesen vannak egzisztenciális ellenségei az adott rendszernek (rendszer-ellenes és -idegen erők) vagy politikai közösségnek, avagy mert az adott demokrácia nem rendszerellenes szereplői az egymással folytatott politikai versenyt a morális és fogalmi nihilizáció eszközeivel is megvívják, ami ténylegesen ellenséggé is teszi őket egymás számára és az állampolgárok szemében. Ez a „belpolitikai” természetű harc a

„belső ellenségként” definiált ellenféllel szemben Carl Schmitt munkáiból is rekonstruál-ható (SCHMITT 1992, SCHMITT 2002). A végső kérdés tehát az, hogy Schmitt barát/ellen-ség koncepciója a Schmitt által konstruált elméleti kereteken belül, vagy csak az előb-biekben vázolt eklektikus módon korrigálható-e – ha egyáltalán korrekcióra szorul.

A weimari köztársaság Schmittet elméletileg inspiráló politikai gyakorlatában a demokrácia legtermészetesebb szereplői voltak a rendszerellenes pártok, amelyek a hatalomért és rendszerváltásért vívott politikai harcukban polgárháborús módszerek mellett a szellemi-elméleti-fogalmi nihilizáció eszköztárát is alkalmazták. Pokol Béla joggal mutat rá (POKOL 2003), hogy napjaink modern demokráciáiban megtörténhet, hogy kisebb csoportok „Schmitt barát/ellenség dichotómiája szerint harcolnak mással”, de ez „ma már csak akkor képes nagyobb jelentőségre szert tenni, ha egy-egy ilyen kis csoport […] olyan eszközöket vet be, amelyek alkalmasak az ellenséges csoport, illetve az ehhez tartozók diszkvalifikálására”, és hogy az ilyen harc „kivéte-les tisztaságú megvalósulása volt a weimari köztársaság politikai arénája, és így válik érthetővé a Schmitt barát/ellenség dichotómiájában rejlő igazságmag, de ennek kor-látozott érvénye is”. Ezért állítja Pokol, hogy „a modern politikában ez már csak alá-rendelt elméleti nézőpontként érvényes és alkalmazható”, amihez viszont azt fűzném, hogy Schmitt barát/ellenség dichotómiája annál inkább válik egyenrangú vagy elsőd-leges elméleti nézőponttá, minél inkább magyarázható vele a „kormányra jutni/ellen-zékbe menni” dichotómia szerinti pártpolitikai küzdelmek empirikus valósága – a párt-politikai „küzdelem” és verseny párt-politikai „harccá” fajulása.

Vilagossag_2010_osz beliv3 copy.indd 127

Vilagossag_2010_osz beliv3 copy.indd 127 2012.02.12. 21:49:552012.02.12. 21:49:55

128

IRODALOM

BERGER, Peter L. – LUCKMANN, Thomas 1998. A valóság társadalmi felépítése. Ford.: Tomka Miklós.

Budapest: Jószöveg Műhely.

FLORA, Peter – KUHNLE, Stein – URWIN, Derek (eds) 1999. State Formation, Nation-building, and Mass Politics in Europe. The Theory of Stein Rokkan. Oxford: Oxford University Press.

LIPSET, Seymour Martin – ROKKAN, Stein 1990: Cleavage Structures, Party Systems, and Voter Alignments. In Peter Mair (ed.): The West European Party System. Oxford: Oxford University Press.

PETHŐ Sándor 1993: Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé. Budapest: MTA Filozófiai Intézete.

POKOL Béla 2003. A politika logikája Niklas Luhmann és Carl Schmitt megközelítésében. Világosság 7–8, 57–65.

ROKKAN, Stein 1970. Citizens, Elections, Parties: Approaches to the Comparative Study of the Processes of Development. Oslo: Universitetsforlaget.

SCHMITT, Carl 1992. Politikai teológia. Ford.: Paczolay Péter. Budapest: AkaPrint.

SCHMITT, Carl 2002. A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok.

Ford.: Cs. Kiss Lajos. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor.

Löffler Tibor A hatalomra kerülés küszöbe

Performansz I, 1974 Silver Print, 180x240 mm

Vilagossag_2010_osz beliv3 copy.indd 128

Vilagossag_2010_osz beliv3 copy.indd 128 2012.02.12. 21:49:552012.02.12. 21:49:55

129

Pócza Kálmán