A harmadik versszak

A mai irodalmi közvélemény nem tartja tökéletes alkotásnak a Szep-tember végént. E kritikus viszonyulásban bizonyára szerepet játszik az irodalomkritika és -tudomány azon hajlama, melyet a kultusztól való viszolygásnak nevezhetünk. A kultikusan „felértékeltet” mindig, minden korszakban megpróbálják leszállítani „valódi értékére”. Ese-tünkben a tökéletes elsőversszak után a második szakasz „esését”

állapítja meg a legtöbb elemzés, a harmadik szakasz „rémromanti-kás” jelenetét pedig egyenesen giccsesnek tartják.

E harmadik szakasz témája azonban nagyon ősi. Az európai népköltészet egyik elterjedt balladatípusa „a halott vőlegény” törté-nete, aki sírból kelve, visszajön menyasszonyáért, s magával viszi a túlvilágra. A magyar népköltészetben is él prózává romlott változata, csak a baljós refrén („Jaj, de szépen süt a Hold, / Egy eleven meg egy holt. / Nem félsz, rózsám?”) őrizte meg verses formáját. Én még „a nép ajkáról” hallottam, természetesen Erdődön. Feldolgozta Ady Endre is a Bihar vezér földjénrefrénjében: „Nem félsz, Lédám?

Nem biz én.” De a XIX. században közismert volt Gottfried August Bürger feldolgozása, a Lenore. Ez, akárcsak az alapváltoza-tok, valóban hátborzongatóan horrorszerű(részletezésétől szabad-jon eltekintenem); ezt a horrorisztikus lehetőséget aknázza ki Arany

János – nyilván Bürger balladájának ismeretében írott – „bosszúbal-ladája”,A honvéd özvegye1850-ből, arra a hírre, hogy Júlia férjhez ké-szül Horváth Árpádhoz. Ebben megtaláljuk a „sírba vitel” motívu-mát is, de Arany sírból kikelőhőse – nem csekély gonoszsággal, mármint a szerzőrészéről – nem az özvegyi fátylat eldobó asszonyt fenyegeti meg halálba ragadással, hanem közös gyermeküket. Júliát anyai érzéseiben kívánva megsebezni. (Arany azután egyik kései bal-ladájában, az Éjféli párbajban is feldolgozta a témát.) Bürger balladá-ját az is aktualizálhatta Arany szemében, hogy azőLenoréjának vő -legénye ugyancsak háborúban – az osztrák–porosz örökösödési há-borúban – esett el.

A Petőfi-versből azonban éppen ez a horror-elem hiányzik, nemkülönben a bosszúvágy. A harmadik szakaszban a sírból „feljö-vő” halott férj érzelmes, mondhatnám szentimentális kísértet. Seb-zett szíve van, és a csalódás könnyeit törölgeti a fejfára akasztott fá-tyollal. De egyik, jellemzően a koraromantika „temető -költészeté-ből” ismerős motívum sem vezet a kiábránduláshoz. E „temető -költészetben”, melyre Petőfi is szolgáltat példákatCipruslombok Etel-ka sírjára címűciklusával, természetesen a gyászoló (legyen az férfi vagy nő) szíve sebzett, és az őszerelmét sirató könnyei hullanak.

Mintha szerepcsere történne a Szeptember végénben: ahalott siratja az élőt, a sírjában is elevenen érzőférj a feleség szívében meghalt sze-relmet.

Az igazán remekmívűkölteménynek, mondá Edgar Allan Poe, a leghatásosabb képpel vagy retorikai fordulattal kell végződnie. Ezt a szabályt sértette meg elemzői szerint Petőfi, amikor az utolérhetet-len elsőszakasz után egy közhelyesen idilli második és egy „rémro-mantikus” harmadik szakasszal folytatta a verset. Valójában azon-ban a Szeptember végén befejezésében is ott van a tökéletes zárás:

„örökre szeret”. Azért tökéletes, mert – és ebben látom én a Pető fi-vers eredetiségét és korabeli modernségét – e befejezés, valamint a fent vázolt szerepcsere teljesen átírja a népballada és a Bürger-költemény rémlátomását. A testi, a fizikai halál nem megszünteti a szerelmet, hanem mintegy önnön platonikus ideájává változtatja azt.

A lélek halhatatlanságának egyházi tanát felváltja a szerelem, az ér-zés, a szenvedély halhatatlanságának romantikus eszméje; ez a transzcendálás – nem csekélység ez a mézeshetek napjaiban – jelenti

azt a katarzist, melyben a Petőfi-versek és a Júlia-napló jelezte (esetleges? lehetséges?) disszonanciák feloldhatók lesznek.

De vessünk egy pillantást az „örökre szeret” verszáráshoz kap-csolódó két határozóra: „akkor is, ott is”. Az „ott” nyilván a „síri vi-lág”-ra vonatkozik, a halálon túli tartamra, időbeliséget jelez tehát, bár helyhatározó. Az „akkor” azonban – szótári jelentésétől ugyan-csak eltérően – nem, hiszen a kettőegyütt pleonazmus lenne. Ér-telme az – vagy legalábbis megenged egy ilyen érÉr-telmezést –, hogy

„akkor is, ha megteszed”. Nem bosszút liheg a vers, hanem megbo-csátást sugároz. Ezért tökéleteselégia a Szeptember végén– már per-sze a romantika műfaji normákat feszegetőmódján –: a szenvedély és a szenvedés (a görög páthosz tudvalevőleg mindkettőt jelenti) paroxizmusáig vezeti a verset és az olvasót, de ebben az átlagköltő számára kilátástalan versbeszéd-helyzetben is megtalálja a feloldás, a megbékélés igéit.

Nemcsak a költeményt, hanem engem is félreértene, aki ebből azt a következtetést szűrné le, hogy Petőfimegengedteezen elégi-kus feloldással Júliának „neve elhagyását”. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a halál utáni öröklétté transzcendált szerelem nem ismerheti az önzést, a féltékenységet, a bosszúvágyat, az evilági lét megannyi kísértését. Ha most a Jövendölésre gondolunk, azt is mondhatjuk, hogy ez az átszellemítése, öröklétbe vetítése a szerelemnek megtör-tént és történik folyamatosan a „hitvesi szerelem” e korai szakaszá-ban. A korábbi versben a költőversei által nyert örök életet; a koltói költeményben a szerelem ugyancsak a versek által lesz örökkévaló-vá. Csekélyke lélektani adalék: több, mint ötven évvel Júlia halála után került előkéziratgyűjteménye, melyekről Gyulai Pál – a haldok-lónak tett ígéretének megfelelően – azt mondta, hogy Júlia koporsó-jába tették, és vele temették. Addig ismeretlen levelek és Pető fi-verskéziratok gyűjteménye volt ez; az özvegy ereklyéi. Júlia, bár

„névváltoztatásával” lemondott a költőözvegyének szerepéről, egy-kori szerelmüket „magánérzeményként” haláláig őrizte.