1
Régen leszállt már az alkony, beesteledett, csak akkor ocsúdtam fel a nyomasztó lidérc-nyomásból, és eszméltem rá a jelenre.
- Nelli - szóltam -, lám, beteg vagy, feldúlt, s nekem itt kell hagynom téged izgatottan, könnyezve. Bocsáss meg, kedvesem, és tudd meg, van itt még egy kedves lény, aki szeren-csétlen, megszomorított és elhagyott, s neki sem bocsátottak meg. Ő vár rám. De most, elbe-szélésed után, magam is annyira kívánkozom hozzá, hogy talán el sem viselem, ha nem láthatom meg nyomban...
Nem tudom, megértett-e Nelli mindent, amit elmondtam neki. Elbeszélése és a nemrég lezajlott betegség felizgatott, de rohantam Natasához. Késő volt már, kilenc óra, amikor odaértem.
Már az utcán, Natasa házának kapujánál észrevettem egy hintót, s úgy rémlett, hogy ez a herceg hintaja. Natasa lakása az udvar felől nyílott. Amint megindultam a lépcsőn, hallottam, hogy egy fordulóval feljebb egy ember halad felfelé, óvatosan tapogatózva - nyilván nem ismerte a helyet. Azt képzeltem, hogy ez a herceg, de hamarosan bizonytalanná váltam. Az ismeretlen morogva kapaszkodott felfelé, s minél feljebb ért, annál hangosabban és erélye-sebben átkozta a lépcsőt. Persze keskeny volt, piszkos és meredek, sosem világították ki; de azt a káromkodást, ami a második emeleten kezdődött, sehogy sem tulajdoníthattam a hercegnek: a felfelé haladó úr úgy káromkodott, mint egy kocsis. A második emeleten azonban már világosabb volt; Natasa ajtajánál égett egy kis lámpa. Közvetlenül az ajtó előtt értem utol az ismeretlent, s mekkora volt a meglepetésem, amikor megismertem a herceget.
Úgy láttam, szerfelett kellemetlenül érinti ez a váratlan találkozás. Az első percben nem ismert meg; de aztán hirtelen egész arca megváltozott. Első dühös és gyűlölködő pillantása nyájas, vidám mosolyba olvadt, s nem mindennapi örömmel felém nyújtotta mindkét kezét.
- Á, ön az! Már le akartam térdelni, hogy Istenhez fohászkodjam: mentsen meg. Hallotta, hogy káromkodtam?
S derűsen felnevetett. De arca egyszer csak komoly és gondterhes kifejezést öltött.
- Hogy tudja Aljosa ilyen lakásba elhelyezni Natalja Nyikolajevnát! - szólt fejcsóválva. - Lám, az ilyen úgynevezett apróságok, ezek jellemzik az embert. Féltem a fiút. Jó és nemes szívű, de látja, itt a példa: esztelenül szerelmes, és ilyen odúba helyezi el azt, akit szeret. Sőt úgy hallottam, hogy néha kenyerük sem volt tette hozzá súgva, és közben a csengőt keresgélte. -Majd széthasad a fejem, amikor a jövőjére gondolok, s ami a fő, Anna Nyikolajevna jövőjére, amikor már a felesége lesz...
Eltévesztette a nevét, de nem vette észre, szemlátomást mérgelődött, hogy nem találja a csengőt. De hát csengő nem is volt. Megrángattam a kilincset, s Mavra nagy sebbel-lobbal tüstént kinyitotta az ajtót. A konyhában, amelyet egy deszka választott el a csöpp előszobától, a nyitott ajtón át holmi előkészületek látszottak: szinte ünnepien megtisztogattak, letörölgettek mindent, a tűzhelyet begyújtották, az asztalon új edény. Látszott, hogy várnak bennünket.
Mavra lesegítette a kabátunkat.
- Aljosa itt van? - kérdeztem tőle.
- Nem is volt - súgta oda valahogy titokzatosan.
Bementünk Natasához. Az ő szobáján nyoma sem látszott semmiféle különleges előkészü-letnek, minden a régi volt. Egyébként az ő szobája olyan tiszta és kedves volt mindig, hogy igazán nem kellett rendezkednie. Natasa az ajtóban fogadott bennünket. Megdöbbentett beteges soványsága és halvány színe, bár egy percre kigyúlt holtsápadt arca. Szeme lázasan fénylett. Szótlanul, sietősen kezet nyújtott a hercegnek; láthatóan zavarban volt. Rám nem is nézett. Ott álltam, és némán vártam.
- Hát itt vagyok! - szólt vidáman és barátságosan a herceg. - Csak néhány órája tértem vissza.
Egész idő alatt önre gondoltam - gyengéden kezet csókolt -, s mi meg nem fordult a fejemben!
Annyi minden eszembe jutott, amit el akarok mondani... No de majd kibeszélgetjük magunkat! Először is az én széltolóm, aki, úgy látom, még nincs itt...
- Bocsásson meg, herceg - vágott közbe Natasa zavartan és pirulva -, szólnom kell egy-két szót Ivan Petroviccsal. Gyere, Ványa... csak két szó...
Megfogta a kezem, és a spanyolfal mögé vezetett.
- Ványa - suttogta, a legsötétebb sarokba vonva -, megbocsátasz nekem vagy sem?
- Ugyan, Natasa, elég!
- Nem, nem, Ványa, te már nagyon sokszor és nagyon sokat megbocsátottál nekem, de hát egyszer minden türelemnek vége szakad. Te mindig szeretni fogsz, tudom, de majd hálátlannak tartasz, s tegnap és tegnapelőtt valóban hálátlanul, önző módon, kegyetlenül viselkedtem veled...
Hirtelen sírva fakadt, és arcát a vállamhoz szorította.
- Elég, Natasa - siettem jobb belátásra bírni. - Hisz nagyon beteg voltam egész éjszaka, még most is alig állok a lábamon, azért nem jöttem tegnap este és ma, te meg, lám, azt hiszed, megharagudtam... Hát úgy gondolod, édesem, nem tudom, mi játszódik le most a lelkedben?
- Akkor jó... tehát megbocsátottál szokás szerint - mondta könnyein keresztül elmosolyodva, és szinte fájón megszorította a kezem. - A többit majd később. Sok mindent kell mondanom, Ványa. De most menjünk hozzá...
- Siessünk, Natasa; olyan kurtán-furcsán faképnél hagytuk...
- Majd meglátod, meglátod, mi lesz - súgta oda gyorsan. - Most már mindent tudok; mindent kitaláltam. Mindenben ő a hibás. Ez az este sok mindent eldönt. Gyerünk!
Nem értettem, de nem volt idő kérdezősködni. Natasa derűs arccal ment ki a herceghez. Még most is ott állt, kalapját a kezében tartotta. Natasa vidáman mentegetőzött, elvette a kalapját, maga tolt oda egy széket, is hárman letelepedtünk a kis asztal köré.
- A széltolómmal kezdtem - folytatta a herceg -, csak egy percre láttam, akkor is az utcán, épp hintóba ült, hogy Zinaida Fjodorovna grófnőhöz hajtasson. Szörnyen sietett, és képzeljék, ki sem akart szállni, hogy négynapi távollét után bejöjjön velem a lakásba. Azt hiszem, én vagyok a hibás abban, Natalja Nyikolajevna, hogy ő most nincs itt önnél, és mi előtte érkez-tünk; felhasználtam az alkalmat, s mivel én ma nem mehetek a grófnőhöz, adtam neki egy megbízást. De tüstént itt lesz.
- Bizonyosra ígérte, hogy idejön ma? - kérdezte Natasa, és legnyíltabb pillantásával tekintett a hercegre.
- Ó, istenem, hát hogyne jönne, hogy is kérdezhet ilyet! - kiáltott a férfi csodálkozva, és figyelmesen nézte Natasát. - Különben értem: ön haragszik rá. Valóban, nem szép tőle, hogy utoljára érkezik. De ismétlem, ennek én vagyok az oka. Ne haragudjék rá. Könnyelmű, szélkelep; nem védelmezem, de bizonyos különleges körülmények most azt követelik, hogy ne szakítsa meg kapcsolatát a grófnő házával és másokkal, sőt minél gyakrabban megjelenjék ott. S minthogy valószínűleg nem tágít ön mellől, és mindenről a világon megfeledkezett, ne haragudjék, kérem, ha olykor egy-két órára igénybe veszem őt holmi megbízások teljesítésére.
Meggyőződésem szerint az óta az este óta még egyszer sem volt K. hercegnőnél, s roppantul bosszant, hogy nem tudtam kikérdezni!...
Natasára néztem. Gunyoros mosollyal hallgatta a herceget. De Valkovszkij olyan egyenesen, olyan természetesen beszélt. Lehetetlenségnek látszott bármivel is gyanúsítani.
- Igazán nem tudta, hogy egyszer sem járt nálam ezekben a napokban? - kérdezte Natasa csendes, nyugodt hangon, mintha a leghétköznapibb eseményről beszélne.
- Hogyan! Egyszer sem? De kérem, mit mond! - szólt a herceg, szemlátomást rendkívül meglepetten.
- Ön kedden volt nálam, késő este; másnap délelőtt Aljosa benézett hozzám egy félórára, azóta egyszer sem láttam.
- Hát ez teljesen valószínűtlen! (Egyre jobban elámult.) Én meg azt gondoltam, hogy nem tágít ön mellől. Bocsásson meg, ez olyan furcsa... egyszerűen hihetetlen.
- De igaz, és milyen kár: úgy vártam önt, azt hittem, öntől fogom megtudni, hol van.
- Ó, istenem! De hisz rögtön itt lesz! Hanem amit mondott, az annyira megdöbbentett, hogy én... bevallom, mindent vártam tőle, de ezt... ezt!
- Hogy csodálkozik! Én meg azt gondoltam, nemcsak nem csodálkozik majd, hanem előre tudta, hogy így lesz.
- Tudtam? Én? Biztosítom önt, Natalja Nyikolajevna, hogy csak egy percre láttam ma, és senkitől sem kérdezősködtem felőle; különös, ön mintha nem hinne nekem - folytatta, és fürkészve nézegetett mind a kettőnket.
- Isten őrizz - sietett a válasszal Natasa -, tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy igazat mondott.
S újra elmosolyodott, egyenesen a herceg szemébe, úgyhogy Valkovszkij szinte megrezzent.
- Magyarázza meg, kérem - szólt zavartan.
- Nincs ezen magyaráznivaló. Nagyon egyszerűen beszélek. Hiszen tudja, Aljosa milyen csélcsap, milyen feledékeny. Nos, most, hogy teljes szabadságot kapott, elragadtatja magát.
- De ennyire nem ragadtathatja el magát, itt van még valami, s amint megérkezik, magya-rázatra kényszerítem. A legjobban azonban az lep meg, hogy ön mintha engem is hibáztatna, holott én itt sem voltam. Egyébként látom, Natalja Nyikolajevna, hogy nagyon haragszik rá, s ez érthető! Minden joga megvan rá, és... és... természetesen én vagyok a főbűnös, már csak azért is, mert elsőnek kerültem a szeme elé; nem igaz? - fordult hozzám bosszús mosollyal.
Natasának kigyúlt az arca.
- Megengedjen, Natalja Nyikolajevna - folytatta a herceg méltóságosan -, egyetértek azzal, hogy hibás vagyok, de csak azért, mert ismeretségünk másnapján elutaztam, úgyhogy ön, aki gyanakvó természet - ezt észrevettem -, közben már megváltoztatta rólam alkotott véleményét,
annál inkább, mivel a körülmények is közrejátszottak ebben. Ha nem utazom el, jobban megismer, s a felügyeletem alatt Aljosa sem szeleskedik. Ma meghallja majd, hogy a lelkére beszélek.
- Vagyis úgy cselekszik, hogy kezdjek a terhére lenni. Ön sem gondolhatja komolyan, hogy az ilyen eljárás segít rajtam.
- Csak nem arra céloz: szándékosan rendezem úgy a dolgot, hogy a terhére legyen? Ön megsért engem, Natalja Nyikolajevna.
- Lehetőleg kerülöm a célzásokat, bárkivel beszélek is - felelte Natasa -, sőt mindig igyekszem minél egyenesebb lenni, ma még talán meggyőződhetik erről. Megsérteni nem akarom, már csak azért sem, mert az én szavaim úgysem sértik önt, akármit mondok. Ebben teljesen bizonyos vagyok, mert tökéletesen értem kapcsolatunkat: amelyet ön nem vehet komolyan, nem igaz? De ha valóban megsértettem, kész vagyok bocsánatot kérni, hogy teljesítsem önnel szemben a... vendégszeretet minden kötelezettségét.
Natasa könnyedén, sőt tréfásan beszélt, ajka mosolygott, ennek ellenére azonban még sosem láttam ilyen ingerültnek. Csak most értettem meg, mit szenvedett e három nap alatt. Rejtelmes szavai, hogy már mindent tud, mindent kitalált, megijesztettek; félreérthetetlenül a hercegre vonatkoztak. Megváltoztatta róla a véleményét, és ellenségének tekintette - ez látható volt.
Bizonyára az ő hatásának tulajdonította Aljosánál szenvedett kudarcát, s talán adatai is voltak erre vonatkozóan. Holmi jelenettől tartottam. Tréfás tónusa túlságosan átlátszó volt, nem takart semmit. Utolsó szavai arról, hogy a herceg nem veheti komolyan kapcsolatukat, az a mondata a vendégszeretet kötelezettségéről, fenyegetésnek hangzó ígérete, hogy még ezen az estén meggyőződhetik őszinteségéről - mindez leplezetlenül epés volt, s a hercegnek fel-tétlenül meg kellett értenie. Láttam, elváltozik az arca, de tudott uralkodni magán. Mindjárt úgy tett, mint aki nem vette észre ezeket a szavakat, nem fogta fel valódi értelmüket, s természetesen tréfálva ütötte el.
- Isten őrizz attól, hogy bocsánatkérést kívánjak! - mondta nevetve. - Egyáltalán nem akartam ezt, nem is szokásom nőktől bocsánatkérést követelni. Már első találkozásunkkor figyelmeztettem a természetemre, bizonyosan nem haragszik hát meg rám, ha egy megjegyzést teszek, annál inkább, mert általában a nőkre vonatkozik; valószínűleg ön is egyetért majd velem - fordult felém nyájasan.
- Megfigyeltem, a női jellemben van egy olyan vonás, hogy ha például a nő valamiben hibás, inkább elsimítja később ezernyi kedvességgel, mintsemhogy ott helyben beismerje, és bocsánatot kérjen. Tehát ha feltesszük, hogy megsértett, én most szándékosan nem kívánok bocsánatkérést; kellemesebb lesz nekem, ha később, amikor elismeri hibáját, ezernyi kedvességgel akarja elsimítani. Ön olyan jó, olyan tiszta, olyan üde és nyílt, hogy az ön megbánásának perce, érzem előre, elbűvölő lesz. De bocsánatkérés helyett inkább mondja most meg, mivel bizonyíthatnám be ma, hogy sokkal őszintébb, sokkal egyenesebb vagyok önnel, mintsem gondolja.
Natasa elpirult. Nekem is úgy tetszett, hogy a herceg válasza túlságosan könnyed, szinte hanyag, s valami önhitt tréfálkozás csendül meg benne.
- Be akarja bizonyítani, hogy egyenes és nyíltszívű? - kérdezte Natasa, és kihívóan tekintett rá.
- Igen.
- Ha így van, teljesítse a kérésemet.
- Előre megígérem.
- Nos hát: egy szóval, egy célzással se említsen engem Aljosának se ma, se holnap. Egyetlen szemrehányást se tegyen, amiért elfeledkezett rólam; kerülje az intelmeket. Én úgy akarom fogadni őt, mintha mi sem történt volna köztünk, hogy észre se vegyen semmit. Erre szük-ségem van. Szavát adja erre?
- A legnagyobb örömmel - felelte Valkovszkij -, s engedje meg szívből hozzáfűznöm, hogy ritkán találkoztam eszesebb és tisztább szemlélettel az ilyen ügyekben... De azt hiszem, megjött Aljosa.
Valóban, zaj hallatszott az előszobából. Natasa megremegett, és mintha felkészült volna valamire. A herceg komoly arccal várakozott; merőn figyelte Natasát. De kinyílt az ajtó, és berepült Aljosa.
2
Valósággal berepült, az arca sugárzott, boldog volt és vidám. Látszott, hogy vígan és boldogan töltötte ezt a négy napot. Szinte rá volt írva, hogy közölni akar velünk valamit.
- Hát itt vagyok én is! - kiáltotta nagy hangon. - Az, akinek legkorábban kellett volna érkeznie. De mindjárt megtudtok mindent, mindent! Az előbb egy szót se tudtunk váltani, papa, pedig sok mondanivalóm van a számodra. Csak jó perceiben engedi meg, hogy tegezzem - fordult hozzám hirtelen -, máskor megtiltja, szavamra! És hogy tud taktikázni: olyankor ő is magáz engem. De mától kezdve azt akarom, hogy mindig jó percei legyenek, és úgy cselek-szem! Általában teljesen megváltoztam e négy nap alatt, teljesen, tökéletesen megváltoztam, és mindent elmondok nektek. De majd később. Most a fő dolog, hogy itt van ő! Itt van ő!
Ismét! Natasa, kis galambom, angyalom! - mondta, leült melléje, és sóváran csókolgatta a kezét. - Hogy vágytam hozzád ezekben a napokban! De hiába, nem jöhettem! Sehogy sem tudtam elrendezni. Drágám! Mintha lefogytál volna egy kicsit, és milyen sápadtka lettél...
Elragadtatásában csókokkal borította a kezét, és mohón nézegette gyönyörű szemével, mintha nem tudna betelni vele. Natasára pillantottam, és az arcáról leolvastam, hogy ugyanarra gondolunk: a fiú teljesen ártatlan. De hát mikor és hogyan lehet bűnös ez az ártatlan? Élénk pír öntötte el Natasa halvány arcát, mintha a szívéből minden vér hirtelen az arcába tódult volna. Szeme felszikrázott, és büszkén tekintett a hercegre.
- De... hol voltál... ilyen soká? - szólalt meg tartózkodó, de elcsukló hangon. Szaporán, nehezen lélegzett. Istenem, mennyire szerette őt!
- Csakugyan hibásnak látszhatom előtted; de mit: látszhatom! - természetesen hibás is vagyok, tudom, úgy is jöttem ide, hogy tudom. Kátya tegnap és ma is mondta, hogy egy nő nem bocsáthat meg ilyen nemtörődömséget (hiszen ő mindent tud, ami kedden itt történt; másnap elmeséltem neki). Én vitatkoztam vele, bizonykodtam, azt állítottam, van ilyen nő, Natasának hívják, s az egész világon talán csak egy fogható hozzá: ez Kátya; s úgy jöttem ide, hogy tudtam: megnyertem a vitát. Lehetetlen, hogy egy ilyen angyal, mint te, meg ne bocsásson!
„Nem jött, tehát bizonyosan valami megakadályozta, nem a szeretet hiánya”, így gondolkodik az én Natasám! De hát hogy is ne szeretne téged az ember? Erről szó sem lehet! Úgy fájt utánad a szívem. De azért mégiscsak hibás vagyok! Hanem ha mindent megtudsz, elsőnek mentesz fel! Tüstént elmondok mindent, ki kell öntenem előttetek a szívemet; ezzel a szándékkal jöttem. Szerettem volna ma iderepülni hozzád (volt egy-két szabad percem), hogy megcsókoljalak, de ez sem sikerült: Kátya sürgősen magához kéretett fontos ügyekben. Ez
még azelőtt történt, papa, hogy a kocsiban ültem, és te láttál; akkor másik alkalommal, egy másik cédula nyomán mentem Kátyához. Hisz mostanában naphosszat küldöncök futkosnak ide-oda köztünk cédulákkal. Ivan Petrovics, a maga céduláját csak tegnap éjjel tudtam elolvasni, s magának tökéletesen igaza van mindenben, amit ott ír. De mit tegyek, fizikai lehetetlenség! Úgy gondoltam, másnap este majd tisztázom magam; aznap este ugyanis már képtelen voltam eljönni hozzád, Natasa.
- Miféle céduláról van szó? - kérdezte Natasa.
- Ott járt nálam, persze nem talált, mire hagyott egy levelet, amelyben jól leszidott, amiért nem jövök hozzád. S tökéletesen igaza van. Ez tegnap történt.
Natasa rám pillantott.
- De ha volt időd reggeltől estig Katyerina Fjodorovnánál ülni... - kezdte a herceg.
- Tudom, tudom, mit akarsz mondani - vágott közbe Aljosa -: „Ha tudtál Kátyánál időzni, kétszeresen okod lett volna itt lenni.” Teljesen egyetértek veled, s magamtól hozzáteszem:
nem kétszeresen, hanem milliószorosan lett volna okom! De hát először is előfordulnak az életben különös, váratlan események, amelyek mindent megzavarnak és felforgatnak. Nálam is ilyen események adódtak elő. Hisz mondom, ezekben a napokban tökéletesen megváltoz-tam, egészen a körmöm hegyéig; tehát komoly körülmények vezettek ide.
- Ó, istenem, hát mi történt veled? Ne gyötörj, kérlek! - kiáltott fel Natasa, s mosolygott a fiú hevességén.
Valóban, kissé nevetséges volt: siettében szinte hadart, szavai szaporán, összefüggéstelenül torlódtak egymásra. Ömlött belőle a szó, mielőbb ki akarta tálalni mondanivalóját. De beszéd közben sem engedte el Natasa kezét, és minduntalan ajkához emelte, mintha nem tudna betelni csókolgatásával.
- Épp arról van szó, hogy mi történt velem - folytatta. - Ó, barátaim! Mit láttam, mit tettem, milyen embereket ismertem meg! Először is: Kátya! Maga a tökéletesség! Egyáltalán, egyáltalán nem ismertem eddig! Akkor kedden, amikor neked, Natasa, beszéltem róla - s emlékszel, milyen elragadtatva beszéltem -, még akkor is jóformán alig ismertem. Mostanáig rejtegette előlem a lelkét. Most azonban tökéletesen megismertük egymást. Már tegeződünk is.
De az elején kezdem: először is, Natasa, ha hallhattad volna, hogyan beszélt rólad, amikor másnap, szerdán, elmeséltem, ami itt közöttünk történt... Igaz, erről jut eszembe, milyen osto-bán viselkedtem, amikor szerda délelőtt meglátogattalak! Te elragadtatva fogadtál, teljesen áthatott új helyzetünk tudata, meg akartad beszélni velem az egészet: szomorú voltál, s ugyan-akkor tréfás és játékos, én pedig megjátszottam a komoly embert! Ó, én szamár! Szamár!
Szavamra, kedvem támadt szenvelgőn kérkedni, hogy nemsokára komoly ember, férj leszek, s jó helyen kérkedtem: nálad! Ó, hogy kinevethettél akkor, és mennyire meg is érdemeltem!
A herceg szótlanul ült helyén, s valami diadalmas, ironikus mosollyal nézte Aljosát. Mintha csak örülne, hogy fia ilyen könnyelműnek, sőt nevetségesnek mutatkozik. Egész este kitartóan figyeltem, és tökéletesen meggyőződtem róla: egyáltalán nem szereti fiát, noha sokat beszéltek túlságosan is forró apai szeretetéről.
- Utánad aztán elmentem Kátyához - hadarta tovább Aljosa. - Említettem már, hogy csak ezen a délelőttön ismertük meg egymást igazán, s ez valami különös módon ment végbe... alig is emlékszem rá... Néhány meleg szó, néhány nyíltan kimondott érzés és gondolat, s örökre közel kerültünk egymáshoz. Meg kell ismerned, okvetlenül meg kell ismerned őt, Natasa!
Hogyan beszélt rólad! Hogyan magyarázta, milyen kincs vagy te a számomra! Lassanként feltárta előttem minden eszméjét, egész életszemléletét; olyan komoly, olyan lelkes lány!
Beszélt a kötelességünkről, a rendeltetésünkről, arról, hogy valamennyiünknek az emberiséget kell szolgálnunk, s öt-hat órás beszélgetésünknek az lett a vége, hogy örök barátságot esküdtünk, és megfogadtuk: egész életünkben együtt fogunk tevékenykedni!
- Miben tevékenykedni? - kérdezte csodálkozva a herceg.
- Annyira megváltoztam, apa, hogy mindez persze meglep téged; már előre érzem az ellenvetéseidet - felelte ünnepélyesen Aljosa. - Ti mind gyakorlati emberek vagytok, szigorú és komoly életszabályokat dolgoztatok ki magatoknak, s bizalmatlanul, ellenségesen, gúnyo-san szemléltek mindent, ami új, ami fiatal és friss. De én most már nem az az ember vagyok, akinek néhány nappal ezelőtt ismertél. Más lettem! Bátran nézek szembe mindennel és mindenkivel. Ha tudom, hogy meggyőződésem igazságos, kitartok mellette a végsőkig; és ha nem térek le az utamról, akkor becsületes ember vagyok. De elég rólam. Mondjátok meg, mit akartok, én biztos vagyok magamban.
- Annyira megváltoztam, apa, hogy mindez persze meglep téged; már előre érzem az ellenvetéseidet - felelte ünnepélyesen Aljosa. - Ti mind gyakorlati emberek vagytok, szigorú és komoly életszabályokat dolgoztatok ki magatoknak, s bizalmatlanul, ellenségesen, gúnyo-san szemléltek mindent, ami új, ami fiatal és friss. De én most már nem az az ember vagyok, akinek néhány nappal ezelőtt ismertél. Más lettem! Bátran nézek szembe mindennel és mindenkivel. Ha tudom, hogy meggyőződésem igazságos, kitartok mellette a végsőkig; és ha nem térek le az utamról, akkor becsületes ember vagyok. De elég rólam. Mondjátok meg, mit akartok, én biztos vagyok magamban.