1
Egy perc múltán valamennyien nevettünk, mint az eszelősök.
- De hát engedjétek már, engedjétek, hogy elmondjam - szárnyalta túl a lármát Aljosa csengő hangja. - Azt hiszik, most is úgy van, mint eddig... hogy szamárságokkal jövök... Mondom nektek, igen érdekes híreim vannak. Hallgassatok már el egyszer!
Mindenáron beszélni akart, látszott rajta, hogy fontos újságokat hozott. De erőltetett fontos-kodása és naiv büszkesége, hogy ilyen hírei vannak, nyomban mosolyra fakasztotta Natasát.
Én önkéntelenül vele nevettem. S minél jobban haragudott ránk Aljosa, mi annál inkább kacagtunk. Bosszankodása, majd gyermekes kétségbeesése végül odáig vitt bennünket, amikor elég felmutatni a kisujjat, mint Gogol fedélzetmesterének, s az ember máris gurul a nevetéstől. Mavra előbújt a konyhából, megállt az ajtóban, komolyan és méltatlankodva nézett minket; mérgelődött, amiért Natasa nem mosta meg jól a fiatalember fejét, ahogy ő élvezettel várta ez alatt az öt nap alatt, hanem ehelyett mindenki ilyen vidám.
Végül látva, hogy Aljosa megsértődik, Natasa abbahagyta a nevetést.
- Hát mit akarsz elmondani? - kérdezte.
- No, behozzam a szamovárt? - szólt közbe Mavra tiszteletlenül elébe vágva Alekszejnek.
- Eredj, Mavra, eredj - felelte a fiú, és legyintett, hogy mielőbb kizavarja. - Elmondok min-dent, ami volt, minmin-dent, ami van, és minmin-dent, ami lesz, mert mindent tudok. Látom, kedve-seim, tudni szeretnétek, hol voltam ebben az öt napban; pontosan ezt akarom elmondani, de nem hagytok. Hát először is téged egész idő alatt becsaptalak, Natasa, már rég becsaplak, és ez a legfontosabb.
- Becsaptál?
- Igen, becsaplak már egy álló hónapja; még apám érkezése előtt kezdtem; most eljött a teljes őszinteség ideje. Egy hónapja, mikor apám még külföldön volt, egyszer csak kaptam tőle egy igen-igen hosszú levelet, s ezt mindkettőtök előtt eltitkoltam. A levélben kereken és egy-szerűen, de jegyezzétek meg, olyan komoly hangon, hogy valósággal megijedtem, kijelentette: a házasságom ügye elintéződött, s menyasszonyom maga a tökéletesség, én természetesen nem érdemlem meg, de azért feltétlenül el kell vennem feleségül. Készüljek hát, és verjem ki a fejemből az ostobaságaimat, és így tovább, és így tovább... azt tudjátok, milyen ostobaságokra célzott. Hát ezt a levelet titkoltam el előttetek...
- Egyáltalán nem titkoltad el! - vágott közbe Natasa. - Nézzenek oda, mivel kérkedik! Pedig azon nyomban az egészet elmondtad nekünk. Emlékszem, váratlanul olyan engedelmes, olyan gyengéd lettél, és nem tágítottál mellőlem, mintha valami bűnbánat nyomna, s az egész levelet részletesen elmesélted.
- Lehetetlen, a lényeget bizonyára nem mondtam el. Talán ti megsejtettetek valamit, ez már a ti dolgotok, de én nem mondtam. Titkoltam, és borzasztóan szenvedtem.
- Emlékszem, Aljosa, maga akkor folyton tanácskozott velem, és mindent aprólékosan elmesélt, persze feltételezések formájában - tettem hozzá, és Natasára néztem.
- Elmondtad az egészet! Ne is dicsekedj, kérlek! - kapott szavaimon a lány. - Mit tudsz te eltitkolni? Te csapnál be valakit? Még Mavra is tudott mindenről. Tudtál, Mavra?
- Hát hogyne tudtam volna! - felelte, bedugva a fejét. - Elmondtál mindent az első három napon. Nem tudsz te ravaszkodni!
- Eh, csak méreg veletek beszélgetni! Haragodban csinálod ezt, Natasa! Te meg, Mavra, szintén tévedsz. Emlékszem, olyan voltam akkor, mint az őrült; emlékszel, Mavra?
- Hogyne emlékezném! Most is olyan vagy te, mint az őrült.
- Nem, nem, én nem arról beszélek. Emlékezned kell! Akkor még nem volt pénzünk, és te szaladgáltál, hogy zálogba tedd az ezüst szivardobozomat; különben hadd jegyezzem meg, Mavra: nagyon megfeledkezel magadról előttem. Erre Natasa szoktatott rá. No, tegyük fel, valóban elmondtam akkor nektek mindent, részletekkel együtt (most már emlékszem). De a hangot, a levél hangját nem ismeritek, pedig a hangja volt a legfontosabb. Hát erről beszélek.
- Ugyan milyen volt a hangja? - kérdezte Natasa.
- Nézd, Natasa, te olyan tréfásan kérdezed ezt. Ne tréfálj. Biztosítlak, nagyon komoly dolog.
Olyan volt a hangja, hogy még a kezem is lehanyatlott. Apám sohasem beszélt így velem.
Hamarabb romba dől Lisszabon, mint hogy valami ne az ő kívánsága szerint történjék: ilyen volt az a hang!
- No, hát beszélj: miért kellett ezt eltitkolnod előttem?
- Ó, istenem, hogy meg ne ijesszelek! Abban reménykedtem, hogy mindent eligazítok magam. Nos tehát, e levél után, ahogy apám megérkezett, folytatódtak a gyötrelmeim. Arra készültem, hogy szilárdan, világosan, komolyan fogok neki válaszolni, de valamiképp nem adódott alkalom. Nem is kérdezett tőlem semmit; ravasz ember! Ellenkezőleg, úgy tett, mintha már végképp eldőlt volna minden, s közöttünk nem lehetne semmiféle vita vagy nézeteltérés. Hallod, nem is lehetne; micsoda elbizakodottság! Hozzám pedig nagyon kedves és nyájas lett. Valósággal csodálkoztam. Micsoda okos ember, ha tudná, Ivan Petrovics!
Mindent olvasott, mindent tud; csak egyszer tekintsen rá, s már úgy ismeri a gondolatait, akár a sajátját. Bizonyára ezért gúnyolják jezsuitának. Natasa nem szereti, ha dicsérem. Ne haragudj, Natasa. Nos hát... de most jut eszembe! Eleinte nem adott pénzt, de most, tegnap adott. Natasa! Angyalom! Vége a szegénységünknek! Nézd! Az egészet, amit büntetésből levont tőlem az elmúlt fél évben, tegnap mind ideadta; nézzétek, mennyi: még nem is számoltam meg. Nézd, Mavra, mennyi pénz! Most már nem fogunk kanalakat meg kézelőgombokat hordani a zálogba!
Elég vastag bankóköteget vett elő a zsebéből, lehetett, másfél ezer ezüstben, és az asztalra tette. Mavra elégedetten nézte a pénzt, és megdicsérte Aljosát. Natasa sürgette, folytassa inkább elbeszélését.
- Hát egyszóval... mitévő legyek, töprengtem, hogyan szálljak szembe vele? Azaz, esküszöm mindkettőtöknek, ha komisz velem, ha nem olyan jóságos, nem is gondolkodtam volna.
Kereken megmondom neki, hogy már magam is felnőttem, ember vagyok, és kész. S higgyé-tek el, ki is tartottam volna. Hanem így... mit mondok neki? De ne hibáztassatok. Úgy látom, mintha elégedetlen volnál, Natasa. Mit nézegettek össze? Nyilván azt gondoljátok: „Lám, már befonták, s egy csepp szilárdság sem maradt benne.” Van bennem szilárdság, van, több, mint képzelitek! A bizonyíték az, hogy helyzetemet nem tekintve, tüstént kijelentettem magamban:
kötelességem mindent elmondani apámnak, s beszélni kezdtem, ki is mondtam mindent, ő pedig meghallgatott.
- De hát mi az a minden, amit kimondtál? - kérdezte nyugtalanul Natasa.
- Hát az, hogy nem akarok semmiféle más menyasszonyt, megvan nekem a magamé: te. Azaz nyíltan ezt még nem mondtam ki eddig, de előkészítettem rá, és holnap megmondom; ezt már elhatároztam. Először arról beszéltem, hogy pénzért nősülni szégyenletes és nemtelen dolog, s holmi arisztokratának számítani magunkat egyszerűen butaság (teljesen őszintén beszéltem
vele, mint testvér a testvérrel). Majd rögtön megmagyaráztam neki, hogy én a tiers-état-hoz tartozom, s a tiers-état c’est l’essentiel,3 büszke vagyok rá, hogy hasonlítok a többi emberhez, és semmiben sem akarok különbözni tőlük... Hevesen, vonzón beszéltem. Csodálkoztam önmagamon. Bebizonyítottam neki végül az ő szempontjából is... nyíltan megmondtam:
miféle hercegek vagyunk mi? Csak születés szerint, de lényegében mi bennünk a hercegi?
Először is különösebb vagyonunk nincs, márpedig a vagyon a fő. Manapság Rothschild a legnagyobb herceg. Másodszor az igazi nagyvilági társaságban már rég nem is hallottak felőlünk. Nagybátyám, Szemjon Valkovszkij volt az utolsó, de őt is csak Moszkvában ismerték, jobbára arról, hogy elverte még megmaradt háromszáz lelkes vagyonát, s ha apám maga nem szerzett volna pénzt, az unokái tán a földet túrnák, vannak ilyen hercegek. Semmi okunk hát, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Egyszóval mindent kitálaltam, ami bennem forrt...
mindent, hevesen és őszintén, még meg is toldottam eggyel-mással. Nem is tett ellenvetést, csak a szememre hányta, hogy otthagytam Nainszkij gróf házát, majd kijelentette: be kell jutnom keresztanyám, K. hercegnő kegyeibe, s ha K. hercegnő jól fogad, akkor mindenütt fogadnak, s biztosítva van a karrierem... és így tovább a végtelenségig! Ezzel mind arra célzott, hogy amikor veled, Natasa, összekötöttem a sorsomat, hátat fordítottam mindenkinek, s ez bizonyára a te befolyásod. De nyíltan eddig még nem beszélt rólad, sőt szemlátomást kerüli. Mind a ketten ravaszkodunk, várakozunk, igyekszünk elkapni egymást, s légy nyugodt, lesz még ünnep a mi utcánkban is.
- Jó, jó, de hát mivel végződött a dolog, mit határozott? Hiszen ez a fő. Milyen fecsegő vagy, Aljosa...
- Az isten tudja, hogy határozott, nem lehet eligazodni rajta. Én pedig egyáltalán nem vagyok fecsegő, a lényegről beszélek: nem is határozott, csak mosolygott a fejtegetéseimre, de úgy mosolygott, mintha sajnálna. Tudom, hogy ez megalázó, de nem szégyellem. Tökéletesen egyetértek veled, azt mondja, de most gyerünk el Nainszkij grófhoz, s vigyázz, ott ilyesmiről ne beszélj. Én megértelek téged, de ők nem értenek meg. Úgy tetszik, őt magát sem értik meg teljesen; valamiért haragszanak. Miért, miért nem, általában a társaság nem nagyon szereti mostanában apámat! A gróf eleinte rendkívül méltóságosan, egészen fölényesen kezelt, szinte teljesen elfeledte, hogy a házában nőttem fel, alig emlékezett rá, istenemre! Egyszerűen haragszik rám hálátlanságom miatt, pedig igazán nem volt itt semmiféle hálátlanság a részemről; borzasztóan unalmas a háza: hát nem jártam el hozzá. Apámat is roppant lenézően fogadta, olyan lenézően, olyan lenézően, hogy nem is értem, miért jár oda. Ez felháborított.
Szegény apámnak jóformán hétrét kell görnyednie előtte; tudom, mindezt értem teszi, de hát nekem semmire sincs szükségem. Később szerettem volna közölni apámmal ezeket az érzéseimet, de erőt vettem magamon. Minek is! A meggyőződésén nem változtathatok, csak felbosszantom; pedig anélkül is elég nehéz az élete. No, gondolom, ravaszsághoz folyamo-dom, túljárok mindenkinek az eszén, a grófot tiszteletre kényszerítem; s mi történt? Tüstént elértem mindent, egy nap leforgása alatt az egész megváltozott! Nainszkij gróf most azt se tudja, hová ültessen. S mindezt én csináltam, én egyedül, tulajdon ravaszságommal, úgyhogy apám csak széttárta a karját!..
- Ide figyelj, Aljosa, inkább a lényegről beszélnél! - kiáltotta türelmetlenül Natasa. - Azt gondoltam, mirólunk lesz szó, de te csak azt akarod elmesélni, milyen dicsőséget szereztél Nainszkij grófnál. Mi közöm nekem a te grófodhoz!
- Mi közöd! Hallja, Ivan Petrovics, mi köze? De hiszen itt van a lényeg. Magad is meglátod, a végén mindent megértesz. Csak hagyjatok, hadd beszéljek... Végül pedig (miért ne mondjam ki nyíltan), látod, Natasa, és maga, Ivan Petrovics, talán néha valóban nagyon-nagyon meggondolatlan vagyok, sőt tegyük fel (hisz olykor ez is előfordult), egyszerűen buta. Most
3 A harmadik rend... a harmadik rend, az a fő.
azonban biztosítlak benneteket, sok ravaszságról tettem tanúságot és... és hát észről is; azt gondoltam tehát, örülni fogtok, hogy nem vagyok mindig... ostoba.
- Ugyan, Aljosa, elég! Galambocskám!...
Natasa nem bírta elviselni, ha Aljosát ostobának tartották. Hányszor duzzogott némán, amikor én nem sokat teketóriázva bebizonyítottam Aljosának, hogy valami butaságot csinált; ez érzékeny pontja volt. Nem állhatta, ha megalázzák Aljosát, bizonyára épp azért, mert titkon tudatában volt korlátoltságának. Véleményét azonban megtartotta magának, félt attól, hogy megsérti hiúságát. A fiatalember pedig ilyen esetekben különösen fogékony volt, s mindig megsejtette a lány titkos érzéseit. Natasa látta ezt, nagyon elszomorodott, s mindjárt becézgetni kezdte, hízelgett neki. Ezért hát Aljosa szavai most is fájdalmasan érintették...
- Elég, Aljosa, te egyáltalán nem vagy olyan, csak könnyelmű - tette hozzá -, miért alázod meg magad?
- No jó; hát akkor hadd fejezzem be. A gróf fogadása után apám valósággal megharagudott rám. Gondolom magamban, várj csak! A hercegnőhöz hajtattunk; már rég hallottam, hogy öregségében már jóformán féleszű lett, ráadásul süket, és borzasztóan szereti a kiskutyákat.
Egész falkája van, és imádja őket. Ennek ellenére óriási befolyása van a társaságban, úgyhogy még Nainszkij gróf, le superbe4 is igyekszik a kedvében járni. Útközben tehát terveket szőttem a további cselekvésre, s mit gondoltok, mire alapoztam őket? Arra, hogy engem minden kutya szeret, szavamra! Ezt észrevettem. Vagy azért, mert valami magnetizmus van bennem, vagy azért, mert magam is nagyon szeretem az állatokat általában, nem tudom, de tény, hogy szeretnek a kutyák. A magnetizmusról jut eszembe, még nem is meséltem neked, Natasa, a napokban szellemeket idéztünk, voltam egy médiumnál: valami szörnyen érdekes dolog, Ivan Petrovics, valósággal megdöbbentett. Julius Caesart idéztem meg.
Ó, istenem! Minek neked Julius Caesar? kiáltott fel Natasa, és hangosan elkacagta magát. -Éppen ez hiányzott!
- De hát miért... mi vagyok én... Nincs jogom megidézni Julius Caesart? Mi baja lesz tőle?
Lám, hogy nevet!
- Persze hogy nem lesz semmi baja... ó, kedvesem! És mit mondott neked Julius Caesar?
- Semmit se mondott. Én csak fogtam a ceruzát, s a ceruza magától ment a papíron, és írt.
Ilyenkor maga Julius Caesar ír, azt mondják. Én ezt nem hiszem.
- Ugyan mit írt?
- Hát valami zavaros dolgot, akárcsak Gogolnál a földesúr nénikéje... de elég a nevetésből!
- Mesélj hát a hercegnőről!
- Lám, mindig közbeszóltok. Megérkeztünk a hercegnőhöz, s én azzal kezdtem, hogy odaálltam kacérkodni Mimivel. Ez a Mimi a legutálatosabb, ronda, öreg kutya, ráadásul makacs és harapós. A hercegnő imádja, nem tud meglenni nélküle; azt hiszem, egykorúak.
Cukorkával tömtem Mimit, és egy negyedóra alatt megtanítottam pacsit adni, amire egész életében nem tudták megtanítani. A hercegnő valósággal elragadtatásba esett, szinte sírt örömében: „Mimi, Mimi! Mimi pacsit ad!” Jött egy vendég: „Mimi pacsit ad! A keresztfiam megtanította!” Jött Nainszkij gróf: „Mimi pacsit ad!” Majdnemhogy meghatottan, könnyezve néz rám. Nagyon jólelkű öregasszony, valósággal sajnálja az ember. Ügyes fickó vagyok, megint találtam alkalmat, hogy hízelegjek neki: dohányosszelencéjén a tulajdon arcképe van még abból az időből, amikor fiatalasszony volt, vagy hatvan évvel ezelőtt. Elejtette a szelencét, én felemelem, és azt mondom, mintha nem tudnám: „Quelle charmante peinture!5 Ideális szépség!” Nos, erre már egészen elolvadt; beszélgetett velem erről-arról, hol tanultam,
4 A büszke.
kinél fordulok meg, hogy milyen gyönyörű hajam van, és így tovább. Én meg megnevettettem, elmeséltem neki egy botrányos históriát. Szereti az ilyesmit; csak megfenyegetett az ujjával, de jót nevetett. Amikor elengedett, megcsókolt, keresztet vetett rám, s kijelentette, hogy mindennap menjek el szórakoztatni. A gróf megszorítja a kezemet, a szeme egészen olajosan fénylett; apám pedig, ámbár a legjobb, legbecsületesebb, legnemesebb ember, hiszitek, nem hiszitek, szinte sírt örömében, amikor kettesben hazahajtattunk; megölelt, és egész nyíltan emlegetett előttem mindenféle titokzatos dolgokat, a karriert, összeköttetéseket, pénzt, házasságokat illetően, úgyhogy sok mindent nem is értettem. Akkor adta a pénzt is. Ez tegnap történt. Holnap ismét felkeresem a hercegnőt, de apám mégiscsak a legnemesebb ember... ne gondoljatok róla rosszat, s ha el is akar minket választani, Natasa, ez csak azért van, mert elvakult, mert neki Kátya milliói kellenek, amivel te nem rendelkezel; s egyedül csak az én érdekemben akarja, s csak azért igazságtalan hozzád, mert nem ismer. És melyik apa nem kíván boldogságot a fiának? Ő nem hibás, amiért megszokta, hogy milliókban számolja a boldogságot. Ilyenek már valamennyien. Ebből a szemszögből kell őt nézni, nem másképp, s akkor mindjárt igaza van. Siettem hozzád, Natasa, hogy meggyőzzelek erről, mert tudom, te előítélettel viseltetsz iránta, amiben persze nem vagy hibás. Én nem hibáztatlak...
- Tehát csak annyi történt veled, hogy a hercegnőnél megcsináltad a karrieredet? Ebben áll az egész ravaszság? - kérdezte Natasa.
- Micsoda? Ugyan már! Ez csak a kezdet... azért beszéltem a hercegnőről, hogy megértsd, az ő segítségével akarom kézbe venni apámat, a történetem lényege még el sem kezdődött.
- Akkor hát meséld!
- Ma újabb nagyon furcsa eset történt velem, még most is meg vagyok döbbenve - folytatta Aljosa. - Meg kell jegyeznem, hogy bár apám és a grófnő eldöntötték házasságomat, hivatalosan még nem került nyilvánosságra, akár most szétválhatunk, és nincs semmiféle botrány; csak Nainszkij gróf tud róla, de hát ő rokon és a pártfogóm. Mi több, noha e két hét során nagyon is közel kerültünk egymáshoz Kátyával, egészen a mai estig egy szó sem esett köztünk sem a jövőről, vagyis a házasságról, sem a... nos, sem szerelemről. Azonkívül úgy határoztak, hogy ki fogják kérni K. hercegnő beleegyezését, pártfogását, aranyesőt várnak tőle ugyanis. Amit ő mond, azt mondja a társaság is, olyan összeköttetései vannak... Márpedig engem okvetlenül be akarnak vezetni a nagyvilágba, a társaságba. Különösen a grófnő, Kátya mostohaanyja ragaszkodik ezekhez az intézkedésekhez. A helyzet az, hogy külföldi viselt dolgai miatt a hercegnő nem is fogadja, ha pedig a hercegnő nem fogadja, mások sem fogadják; így hát a házasságunk Kátyával jó alkalom. Ezért aztán a grófnő, aki kezdetben ellenezte a házasságot, ma szörnyen megörült, hogy ilyen sikert arattam a hercegnőnél, hanem ezt hagyjuk, s most jön a fő: Katyerina Fjodorovnát tavaly óta ismerem, de akkor még gyerek voltam, nem értettem semmit, s ezért semmi különöset sem láttam benne...
- Egyszerűen akkor még jobban szerettél - vágott közbe Natasa -, azért nem láttál benne semmit, most pedig...
- Egy szót se, Natasa - kiáltott fel hevesen a fiú -, tökéletesen tévedsz, és megsértesz!... Nem is tiltakozom; hallgasd tovább, és meglátsz mindent... Ó, ha ismernéd Kátyát! Ha tudnád, milyen gyengéd, tiszta, galambszelíd lélek! De megtudod, csak hallgass végig! Két héttel ezelőtt, amikor megérkezésük után apám elvitt Kátyához, jól szemügyre vettem. Észrevettem, hogy ő is figyel. Ez felkeltette érdeklődésemet; arról már nem is beszélek, hogy szándékom volt közelebbről megismerni, ezt elhatároztam még apám megdöbbentő levele után. Nem szólok semmit, nem dicsérem, csak egyet mondok: ragyogó kivétel ő a köreinkben. Olyan sajátságos természet, olyan erős és igaz lélek, erős éppen tisztasága és igazsága által, hogy én valóságos kölyök, az öccse vagyok mellette, noha alig tizenhét éves. Még egyet
5 Milyen bájos kép!
megfigyeltem: sok szomorúság van benne, mintha valami titkot hordozna; kevés beszédű;
otthon majdnem mindig hallgat, mintha ráijesztettek volna... Mintha mindig töprengene valamin. Apámtól szemlátomást fél. Mostohaanyját nem szereti, én kitaláltam; azt csak a grófnő terjeszti valami céllal, hogy mostohalánya szörnyen szereti őt... ez nem igaz; Kátya csupán szó nélkül engedelmeskedik neki, mintha megállapodtak volna; négy nappal ezelőtt, megfigyeléseim után, elhatároztam, hogy véghezviszem szándékomat, s ma este véghez is vittem. Ez pedig az volt, hogy mindent elmondok Kátyának, bevallok neki mindent, a magunk pártjára állítom, s akkor egy csapásra vége az egész dolognak...
- Hogyan? Mit mondasz el, mit vallasz be? - kérdezte nyugtalanul Natasa.
- Mindent, kivétel nélkül mindent - felelte Aljosa -, és hálát adok Istennek, aki ezt a gondolatot sugallta nekem; de hallgassátok, hallgassátok! Négy nappal ezelőtt azt határoztam, hogy távol maradok tőletek, és magam intézem el a dolgot. Ha veletek vagyok, folyton haboztam volna, hallgattam volna rátok, és nem szánom el magam soha. Magánosan, ilyen helyzetbe hozva magamat, amikor minden percben azt erősítgettem magamnak, hogy végezni kell, és nekem kell végeznem, összeszedtem az erőmet, és végeztem! Döntéssel akartam visszatérni hozzátok, és döntéssel tértem vissza!
- Mi az, mi az? Hogyan történt? Mondd hamar!
- Nagyon egyszerűen! Egyenesen elébe álltam, becsületesen és bátran... De előbb el kell mesélnem egy esetet, ami borzasztóan megdöbbentett. Mielőtt elindultunk, apám kapott valami levelet. Éppen bementem a dolgozószobájába, és megálltam az ajtónál. Ő nem látott engem. A levél annyira kihozta a sodrából, hogy magában beszélt, kiáltozott valamit, dühösen járkált a szobájában, végül hirtelen felkacagott, s a kezében ott szorongatja a levelet. Nem mertem bemenni, vártam egy kicsit, csak aztán léptem be. Apám nagyon örült valaminek;
furcsán beszélt velem, aztán egyszer csak abbahagyta, és rám parancsolt, hogy tüstént készüljek, noha még korán volt. Ma nem volt náluk senki, csak mi, rosszul gondoltad, Natasa, hogy estélyt adnak. Nem jól mondták neked...
- Jaj, ne kanyarodj el, Aljosa, kérlek; beszélj, hogyan mondtál el mindent Kátyának!
- Jaj, ne kanyarodj el, Aljosa, kérlek; beszélj, hogyan mondtál el mindent Kátyának!