Utolsó visszaemlékezések
Június dereka. Tikkasztó, forró nap; lehetetlen a városban megmaradni: por, mész, átépítések, áttüzesedett kövek, kigőzölgésekkel mérgezett levegő... De lám, micsoda öröm! - valahol mennydörgés dördült; lassan-lassan beborult az ég; szél támadt, gomolyogva hajtotta maga előtt a város porát. Súlyosan koppant a földön néhány nagy csepp, majd mintha meghasadt volna az ég, hirtelen egész áradat zúdult le a városra. Amikor félóra múlva ismét felragyogott a nap, kinyitottam szobácskám ablakát, s fáradt tüdőmet tágítva, mohón szívtam be a friss levegőt. Gyönyörűségemben már-már félretettem a tollat, minden dolgomat, még a kiadó sem érdekelt, hogy szaladjak a mieinkhez a Vasziljevszkij-szigetre. De bár nagy volt a kísértés, mégis legyőztem, s szinte dühvel vetettem magam megint a papírra: mindenképpen be kell fejeznem! A kiadó így kívánja, másképp nem ad pénzt. Ott várnak, de estére szabad leszek, teljesen szabad, akár a szél, s a mai este majd kárpótol e két napért és két éjszakáért, amely alatt három és fél ívet írtam meg.
S végre kész a munka; eldobom a tollat, és felállok; fájdalmat érzek hátamban, mellemben, a fejem kótyagos. Tudom, hogy idegeim ilyenkor a végsőkig megviseltek, s szinte hallom öreg doktorom utolsó szavait: „Nem, nincs olyan szervezet, amely az ilyen erőfeszítéseket kibírja, mert ez lehetetlen.” Egyelőre azonban lehetséges! Szédülök, alig állok a lábamon, de öröm, határtalan öröm tölti el szívemet. Regényem teljesen elkészült, s bár sokkal tartozom a kiadónak, ha majd kezében látja a zsákmányt, mégiscsak ad valamit - legalább ötven rubelt, amennyit én már rég nem láttam egyben. Szabadság és pénz!... Elragadtatva kapom fel kalapomat, a kéziratot a hónom alá csapom, és hanyatt-homlok rohanok, hogy otthon találjam drága Alekszandr Petrovicsunkat.
Találkozom vele, de már indulóban van. Ő is épp az imént fejezett be egy nem irodalmi, de azért igen előnyös spekulációt, s miután kikísérte a kis fekete zsidót, akivel két óra hosszat ült dolgozószobájában, nyájasan kezet nyújt, s kedves, lágy basszusán egészségem felől érdek-lődik. Jó ember ez, s én tréfán kívül nagyon le vagyok kötelezve neki. Mit tehet róla, hogy az irodalom terén ő egész életében csak kiadó? Felfedezte, hogy az irodalomban szükség van kiadóra, s idején fedezte fel, tisztesség és dicsőség neki ezért, kiadói dicsőség természetesen.
Kellemes mosollyal veszi tudomásul, hogy a regényt befejeztem, ily módon tehát a folyóirat következő számának fő része biztosítva van; csodálkozik, hogyan tudtam egyáltalán valamit befejezni, s ezzel kapcsolatban barátságosan élcelődik. Azután odalép vasládikájához, hogy kiadja az ígért ötven rubelt, s közben odanyújt nekem egy másik, ellenszenves, vastag folyóiratot, a kritikai rovatban rámutat néhány sorra, ahol legutóbbi regényemről írnak pár szót.
Nézem: egy „levelező” cikke. Nem szidnak, de nem is dicsérnek, s én roppant elégedett vagyok. A „levelező” azonban többek közt azt mondja: műveim általában „verítékszagúak”, vagyis annyit fáradok, izzadok rajtuk, annyira kidolgozom, kicifrázom őket, hogy émelygőssé válnak.
Nagyot kacagunk a kiadóval. Elmondom neki, hogy legutóbbi kisregényemet két éjszaka írtam, most pedig két nap és két éjjel írtam meg három és fél ívet - ha tudná ezt a „levelező”, aki felesleges pepecselést és nehézkes piszmogást vet a szememre.
- De azért maga a hibás, Ivan Petrovics. Miért késlekedik annyit, hogy aztán éjszaka kell dolgoznia?
Alekszandr Petrovics persze a legderekabb ember, jóllehet van egy gyengéje - szeret dicsekedni irodalmi ítélőképességével, épp azok előtt, akikről gyanítja, hogy teljesen átlátnak rajta. Nekem azonban most nincs kedvem az irodalomról vitatkozni vele, megkapom a pénzt, és veszem a kalapomat. Alekszandr Petrovics a nyaralójába megy a Szigetekre, s hallva, hogy én a Vasziljevszkijre tartok, nagylelkűen felajánlja: elvisz a kocsiján.
- Új kocsim van; nem látta? Nagyon csinos.
Lemegyünk a kapuhoz. A kocsi valóban csinos, s birtoklásának első idejében Alekszandr Petrovics szerfelett elégedett, sőt bizonyos lelki szükségét érzi, hogy megkocsikáztassa ismerőseit.
A kocsiban Alekszandr Petrovics megint csak többször is fejtegetni kezdi véleményét a mai irodalomról. Előttem nem zavartatja magát, nyugodtan ismételget idegen gondolatokat -ezeket a minap szedte fel valamelyik irodalmártól, akinek hisz, s akinek a véleményét tiszteli.
Néha különös dolgokat kell tisztelnie. Alkalomadtán ki is forgatja más véleményét, nem oda állítja, ahová kell, úgyhogy valami zagyvaság az eredmény. Szótlanul ülök, hallgatom, s csodálkozom az emberi szenvedélyek változatosságán és bonyolultságán. „Itt ez az ember -gondolom magamban -, csak gyűjtötte, gyűjtötte a pénzt, de ez nem elég; még dicsőséget is akar, irodalmi dicsőséget, a jó kritikus és kiadó dicsőségét!”
Jelenleg azon erőlködik, hogy kifejtsen nekem egy irodalmi eszmét, amelyet vagy három napja tőlem magamtól hallott, s három napja még élesen vitatott, most pedig a sajátjaként adja elő. Alekszandr Petrovicsnál gyakori az ilyen feledékenység, s ismerősei körében híres erről az ártatlan gyengéjéről. Hogy örvendezik most, miközben saját kocsijában szónokol, milyen elégedett a sorssal, milyen barátságos! Tudományos irodalmi beszélgetést folytat, még illedelmes, lágy basszusa is tudományosan zeng. Lassanként aztán alább adta, s azt az ártat-lanul szkeptikus nézetét fejezte ki, hogy irodalmunkban, de általában sehol és semmikor sem létezik becsület és szerénység, pusztán „kölcsönös pofozkodás” - különösen az előfizetések gyűjtésekor. Magamban úgy vélekedem, hogy a becsületes és őszinte irodalmárt becsületes-ségéért és őszintebecsületes-ségéért Alekszandr Petrovics ha nem is szamárnak, de mindenesetre mam-lasznak tartja. Természetesen ez az ítélet Alekszandr Petrovics rendkívüli ártatlanságának egyenes következménye.
De már nem is hallgatom. A Vasziljevszkij-szigeten végre kienged kocsijából, s én szaladok a mieinkhez. Itt van már a Tizenharmadik sor, itt van a házikójuk, Anna Andrejevna, amint megpillant, megfenyeget, hadonászik és pisszeg, hogy ne lármázzak.
- Nelli épp az imént aludt el, szegényke! - súgja sietve. - Az istenért, ne verje fel! Nagyon gyenge a kis lelkem. Aggódunk érte. A doktor azt mondja, hogy egyelőre nincs veszély. De hát nem sok jó néz ki abból a maga doktorából! S nem szégyelli magát, Ivan Petrovics?
Vártuk magát, ebédre vártuk... két napja nem járt nálunk!...
- De hiszen tegnapelőtt bejelentettem, hogy két napig nem jövök - suttogom. - Be kellett fejeznem a munkámat...
- Márpedig megígérte, hogy ma eljön ebédre! Miért nem jött? Nelli mindenáron felkelt az ágyból, a kis angyal, beültettük a kényelmes karosszékbe, és kihoztuk az ebédhez. „Magukkal együtt akarom várni Ványát”, mondta, s a mi Ványánk sehol! Hisz mindjárt hat óra. Hol csavargott? Bűnösök maguk mind! A kislányt is úgy felkavarta, hogy azt sem tudtam, hogy nyugtassam meg... végre elszunnyadt a lelkem. Ráadásul Nyikolaj Szergejics bement a városba (teához visszajön!), magamban vesződöm... Állást ígértek neki, Ivan Petrovics, de ha rágondolok, hogy Permben, hát megdermed a szívem...
- Natasa hol van?
- A kiskertben, galambom, a kiskertben! Menjen ki hozzá... Ő is valahogy olyan furcsa...
Nem is értem... Ó, Ivan Petrovics, nehéz az én lelkem! Bizonygatja, hogy vidám és elégedett, de én nem hiszek neki... Menj ki hozzá, Ványa, aztán titkon mondd el nekem, mi bántja...
Hallod?
Én azonban már nem figyelek Anna Andrejevnára, sietek a kertbe. Ez a kiskert a házhoz tartozik; huszonöt lépés hosszú, ugyanolyan széles és csupa zöld. Három terebélyes, magas, vén fa áll benne, néhány fiatal kis nyír, egypár orgona- és loncbokor, egyik sarokban málna, két eperágyás és két keskeny, kanyargós ösvény keresztben és hosszában. Az öreg el van ragadtatva tőle, és azt hajtogatja, hogy nemsokára gombája is lesz. A fő pedig az, hogy Nelli nagyon megszerette ezt a kiskertet, karosszékben gyakran kihozzák az ösvényre, s Nelli most a ház bálványa. De itt van már Natasa: örömmel fogad, és kezet nyújt. Milyen sovány és sápadt! Ő is alig épült fel betegségéből.
- Teljesen befejezted, Ványa? - kérdi.
- Teljesen, teljesen! Most az egész estém tökéletesen szabad.
- No, hál’ istennek! Nem csaptad össze? Nem rontottad el?
- Mit csináljak! Egyébként nincs semmi baj. Az ilyen megfeszített munka közepette valami különös fogékonyság támad bennem; világosabban gondolkodom, élénkebben és mélyebben érzek, még a nyelv is könnyebben engedelmeskedik, úgyhogy a megfeszített munka eredményesebb. Minden rendben van...
- Eh, Ványa, Ványa!
Feltűnő, hogy az utóbbi időben Natasa szörnyen féltékeny irodalmi sikereimre, hírnevemre.
Elolvas mindent, ami ebben az évben megjelent tőlem, folyton további terveimről faggat, érdeklődik a rólam írott kritikák iránt, némelyikre haragszik, s mégis legfőbb vágya, hogy sokra vigyem az irodalomban. Ez a kívánsága olyan erős és állhatatos, hogy valósággal csodálkozom mostani hangulatán.
- Csak kiírod magad, Ványa - mondta -, erőszakot teszel magadon, és kiírod magad: ráadásul az egészséged is tönkremegy. Ott van Sz., az két év alatt ír meg egy regényt, meg N., aki tíz év alatt csak egyet írt. De az milyen csiszolt, milyen kidolgozott! Ott nem talál az ember semmi pongyolaságot.
- Igen, ők gondtalanul élnek, és nem határidőre írnak: én meg igavonó barom vagyok! De hát mindez szamárság. Hagyjuk ezt, kedvesem. Nincs valami újság?
- Sok. Először is levél jött tőle.
- Megint?
- Megint. - S átnyújtotta nekem Aljosa levelét. Ez már a harmadik volt válásuk óta. Az elsőt még Moszkvából küldte, s mintha valami eszelős állapotban írta volna. Közlése szerint az események úgy alakultak, hogy semmiképp sem térhet vissza Moszkvából Pétervárra, mint elválásukkor tervezték. Második levelében sietve adta hírül, hogy a napokban megérkezik hozzánk, mert mielőbb meg akar esküdni Natasával, ez már el van döntve, semmilyen erő sem akadályozhatja meg. Közben a levél hangja világosan mutatta: a fiú szörnyen kétségbeesett, a külső hatások már teljesen ránehezedtek, s már maga sem hisz magának.
Megemlítette többek között, hogy Kátya az ő gondviselése - egyedül ő vigasztalja, és tartja benne a lelket. Mohón nyitottam ki ezt a mostani, harmadik levelet.
Tintával és könnycseppekkel összemázolt, szaggatottan, rendetlenül, szinte olvashatatlanul teleírt két lapból állt. Azzal kezdődött, hogy Aljosa lemondott Natasáról, és kérte: feledje őt el. Erőlködve bizonygatta, hogy frigyük lehetetlen, az ellenséges külső hatások mindennél erősebbek, s végül ez így is van jól: együtt mindketten boldogtalanok lennének, mert nem
illenek össze. De nem bírta így sokáig, egyszer csak félrehajította elmélkedéseit és bizo-nyítékait, s még csak szét sem tépve, el sem dobva a levél első felét, itt rögtön bevallotta, hogy nagyot vétett Natasa ellen, tönkrement ember, nincs ereje szembeszegülni apjával, aki utánuk utazott falura. Azt írta, el sem tudja mondani fájdalmát; mellékesen megvallotta, úgy érzi, teljesen boldoggá tudná tenni Natasát, és hirtelen bizonygatni kezdte, hogy nagyon is összeillők; makacsul, dühösen cáfolta apja érveit; kétségbeesetten ábrándozott, milyen boldogság várna rájuk az életben - rá és Natasára, ha összeházasodnának -, átkozta kishitűségét, és - örökre búcsúzott! Nagy kínlódás közepette íródott ez a levél; látszott, hogy Aljosa magánkívül volt; könnyek szöktek a szemembe... Natasa ideadott egy másik levelet, amely Kátyától jött. Aljosáéval egy borítékban érkezett, de külön is lepecsételték. Kátya néhány sorban, elég röviden közölte, hogy Aljosa valóban roppantul bánkódik, sokat sír, kétségbeesett, sőt szinte beteg is, ő azonban mellette van, s a fiú boldog lesz. Többek közt azt magyarázta Natasának: ne gondolja, hogy Aljosa hamar meg tud vigasztalódni, s bánata felszínes. „Sohasem fogja önt elfeledni - tette hozzá Kátya -, nem is feledheti, nem olyan a szíve; határtalanul szereti önt, mindig szeretni fogja, s ha valamikor megszűnnék szerelme, az ön emléke már nem keltene bánatot benne, akkor ezért rögtön elröppenne az én szerelmem is iránta...”
Visszaadtam Natasának a két levelet; összenéztünk, és nem szóltunk egy szót sem. Így történt ez a két első levél esetében is, általában kerültük a múlt említését, mintha összebeszéltünk volna. Natasa elviselhetetlenül szenvedett, ezt láttam, de még magam előtt sem akartam kimondani. Miután visszatért a szülei házába, három hétig idegláz gyötörte, s állapota csak lassan javult. Még a közeli változásról sem igen beszéltünk, bár tudta, hogy az öreg állást kap, s nemsokára el kell válnunk. Ettől eltekintve olyan gyengéd és figyelmes volt hozzám, annyira foglalkozott minden ügyemmel, olyan komolyan, elmélyülten hallgatott meg mindent, amit magamról elmondtam neki, hogy ez eleinte valósággal nehezemre esett: úgy éreztem, ezzel akar kárpótolni a múltért. Ez a nyomasztó érzés azonban gyorsan eltűnt:
megértettem, hogy egészen más a kívánsága, egyszerűen szeret, határtalanul szeret, nem tud nélkülem élni, nem tud nem törődni mindazzal, ami rám vonatkozik, s azt hiszem, soha testvér még nem szerette annyira bátyját, ahogyan Natasa szeretett engem. Tudtam nagyon jól, hogy az előttünk álló válás szorongatja a szívét, és kínlódik; ő szintén tudta, hogy én nem bírok nélküle élni; de erről nem beszéltünk, bár részletesen megtárgyaltuk az előttünk álló eseményeket...
Nyikolaj Szergejics felől érdeklődtem.
- Azt hiszem, hamarosan megjön - felelte -, azt ígérte, a teához megérkezik.
- Mindig az állásügyben járkál?
- Igen; különben az állás most már biztos; úgy rémlik, nem is kellett ma elmennie - tette hozzá tűnődve -, ráért volna holnap.
- Hát akkor miért ment el?
- Azért, mert levelet kaptam... Annyira a betegem - fűzte hozzá egy kis hallgatás után -, hogy ezt már szinte nehéz elviselnem, Ványa. Alkalmasint még álmában is csak engem lát. Úgy hiszem, azonkívül, hogy s mint vagyok, hogy élek, mire gondolok, más nem is jár az eszében.
A bánatom rögtön visszhangra talál benne. Hisz látom én, milyen ügyetlenül igyekszik néha erőt venni magán, úgy tenni, mintha nem búsulna miattam, vidámságot erőltet, nevetni próbál és minket is felvidítani. Mamát is nagyon bántja az ilyesmi, ő sem hisz ennek a nevetésnek, és sóhajtozik... Olyan félszeg... Őszinte lélek! - mondta mosolyogva. - Alighogy megkaptam ma a levelet, apának rögtön el kellett rohannia, hogy ne nézzen rám... Jobban szeretem őt, mint magamat, mint bárkit a világon, Ványa - tette hozzá fejét lehajtva, és megszorította a kezemet. - Még nálad is jobban...
Kétszer végigsétáltunk a kerten, mielőtt újra beszélni kezdett.
- Ma itt volt nálunk Maszlobojev, és tegnap is itt járt - szólalt meg.
- Igen, az utóbbi időben sűrűn látogat benneteket.
- Nem tudod, mit akar itt? Mama úgy hisz benne, mint nem is tudom, miben. Azt gondolja, annyira járatos mindenben (a törvényekben és más effélékben), hogy mindent el tud intézni.
Mit gondolsz, a mama mit forgat most a fejében? Magában nagyon fájlalja és sajnálja, hogy nem lett belőlem hercegnő. Ez a gondolat nem hagyja nyugton, s azt hiszem, feltárta Maszlobojevnak. Apával nem mer erről beszélni, hát azt gondolja: nem segíthet-e valamiképp Maszlobojev, nem lehetne-e törvény útján elintézni valahogy? Maszlobojev nyilván nem tesz ellenvetést, ő pedig borral vendégeli - tette hozzá Natasa gúnyosan.
- Ettől a haszontalan fickótól minden kitelik. De te honnét tudod?
- Mama elszólta magát... célzásokkal...
- És Nelli? Hogy van? - kérdeztem.
- Igazán csodálkozom rajtad, Ványa: mostanáig nem is kérdezted! - mondta szemrehányóan Natasa.
Nelli az egész ház bálványa volt. Natasa borzasztóan megszerette, s a kislány is végre szívből ragaszkodott hozzá. Szegény gyerek! Nem is várta, hogy valamikor ilyen emberekre bukkan, ennyi szeretetet tapasztal, s én örömmel láttam: szívében már nincs keserűség, lelke kitárult előttünk. Valami beteges hévvel viszonozta az őt körülvevő általános szeretetet, amely szöges ellentétben állt bizalmatlanságot, haragot, makacsságot keltő, régi életével. Egyébként Nelli itt is sokáig nyakaskodott, sokáig titkolta előttünk a megbékélés könnyeit, míg végre megnyílt a szíve. Nagyon megszerette Natasát, azután az öreget. Én pedig olyan nélkülözhetetlenné váltam a számára, hogy betegsége súlyosbodott, amikor hosszabb ideig nem mentem hozzájuk. Utolsó alkalommal, amikor két napra búcsúztam, hogy végre befejezzem elhanyagolt munkámat, hosszan a lelkére kellett beszélnem... persze kertelve. Nelli még most is szégyellte fenntartás nélkül, nyíltan kimutatni érzéseit...
Valamennyien aggódtunk érte. Sok szószaporítás nélkül, némán elhatározták, hogy örökre Nyikolaj Szergejics házában marad, de közben közeledett az elutazás ideje, s állapota mind rosszabbra fordult. Azóta betegeskedett, amióta Natasával való kibékélésük napján eljöttünk vele az öregekhez. De mit is beszélek? Hisz mindig beteg volt. Betegsége lassan súlyosbodott ezelőtt is, most azonban igen gyorsan fokozódott. Nem tudom pontosan meghatározni a betegségét. A rohamok, igaz, most valamivel gyakrabban ismétlődtek: de főképpen valami kimerültség, erőinek hanyatlása, szüntelen lázas és feszült állapot tükröződött rajta, s ez vitte odáig, hogy az utóbbi napokban már fel sem kelt az ágyból. S különös: minél jobban elhatalmasodott rajta a betegség, annál gyengédebb, annál kedvesebb és nyíltabb lett hozzánk.
Három nappal ezelőtt megfogta a kezem, amikor elmentem az ágyacskája mellett, és magához vont. Senki sem volt a szobában. Arca tüzelt (rettenetesen lesoványodott), szeme fénylett.
Görcsösen, szenvedélyesen húzott magához, s amikor fölébe hajoltam, sovány, barna karocs-kájával szorosan átölelte a nyakamat, és erősen megcsókolt, majd nyomban Natasát követelte;
odahívtam; Nelli azt akarta, hogy Natasa üljön az ágya szélére, és nézze őt...
- Én is nézegetni akarom magát - mondta. - Tegnap álmomban láttam, és ma éjszaka is látni fogom... sokszor álmodom magával... minden éjjel...
Szemlátomást szeretett volna kimondani valamit, az érzések fojtogatták; de maga sem értette őket, így hát kifejezni sem tudta...
Nyikolaj Szergejicset rajtam kívül talán mindenkinél jobban szerette. Meg kell mondanom, hogy az öreg is majdnem úgy szerette, mint Natasát. Csodálatosan fel tudta vidítani, el tudta
szórakoztatni. Ahogy odalépett hozzá, mindjárt megkezdődött a nevetés, sőt csintalankodás.
A beteg kislány úgy mulatott, mint egy gyerek, kacérkodott az öreggel, kicsúfolta, elmesélte neki az álmait, és mindig kitalált valamit, rávette, ő is meséljen, s Ihmenyev olyan boldog és elégedett volt „kicsi Nellijét” nézve, hogy napról napra nagyobb elragadtatásba esett.
- Isten küldte őt nekünk, hogy megjutalmazzon szenvedéseinkért - mondta egyszer, miután szokás szerint éjszakára keresztet vetett a kislányra, és eljött az ágyától.
Esténként valamennyien összegyűltünk (Maszlobojev is majd mindennap beállított), néha eljött az öreg doktor is, aki szívből ragaszkodott Ihmenyevékhez; ilyenkor kihoztuk Nellit, és karosszékét odaállítottuk a kerek asztalhoz. Az erkélyajtót kinyitottuk. A lemenő nap fényében elénk tárult a zöld kertecske. Felszállt hozzánk a zöld növényzet és az éppen nyíló orgona friss illata. Nelli a karosszékében ült, nyájasan nézegetett ránk, és hallgatta beszél-getésünket. Olykor maga is megélénkült, s észrevétlenül beleelegyedett a beszélgetésbe... Ám ilyen percekben mindnyájan nyugtalanul hallgattuk, mert emlékei között akadtak olyan témák, amelyeket nem lehetett érinteni. Én, Natasa, Ihmenyevék - mind éreztük és tudatában voltunk, hogy vétettünk ellene azon a napon, amikor elgyötörten, reszketve el kellett mondania nekünk történetét. A doktor különösen ellenezte az ilyen visszaemlékezéseket, s rendszerint igyekeztünk másra terelni a szót. Nelli úgy tett ilyen esetekben, mintha nem venné észre igyekezetünket, s nevetgélni kezdett a doktorral vagy Nyikolaj Szergejiccsel...
Mégis mind rosszabbul és rosszabbul lett. Érzékenysége fokozódott. Szíve rendetlenül működött. A doktor közölte velem, hogy igen hamar bekövetkezhet a halála.
Ihmenyevéknek nem szóltam erről, nem akartam nyugtalanítani őket. Nyikolaj Szergejics szilárdan hitte, hogy az utazás idejére meggyógyul.
- Megjött apa - szólt Natasa, meghallva a hangját. - Gyerünk, Ványa.
Nyikolaj Szergejics még át sem lépte a küszöböt, szokása szerint máris hangosan beszélni kezdett. Anna Andrejevna integetett neki. Az öreg tüstént elcsendesedett, s ahogy meglátott minket Natasával, suttogó hangon mesélni kezdte szaladgálásának eredményét: az állás, amely után járt, az övé, s nagyon örül.
- Két hét múlva utazhatunk - mondta kezét dörzsölve, s gondterhelten Natasára sandított.
Lánya azonban rámosolygott, és megölelte, úgyhogy kétségei nyomban szétfoszlottak.
- Utazunk, kedveseim, utazunk bizony - mondta örvendezve. - Csak te, Ványa, tőled nehéz elválnunk... (Megjegyzem, egyszer sem hívott, utazzam el velük együtt, amit jelleménél
- Utazunk, kedveseim, utazunk bizony - mondta örvendezve. - Csak te, Ványa, tőled nehéz elválnunk... (Megjegyzem, egyszer sem hívott, utazzam el velük együtt, amit jelleménél