Hangváltozások – és nyelvjárási különbségek

Köztudott, hogy a hangváltozások sok esetben tehetők felelőssé jelenségek szabályosságának

„elrontásáért”; kézenfekvő tehát a feltételezés, hogy az EH nehezen interpretálható sajátosságainak hátterében hangváltozások állnak. Az EH „szabálytalanságainak” diakrón hátterével kapcsolatban talán legtöbbet említett tényező a feltételezett veláris i palatalizációja (pl. Hayes és mtársai 2009: 837), amelynek eredményeképpen megszűnt a harmónia a B tőmagánhangzó és az eredetileg szabályos B toldalékolás között. Az alapnyelvi veláris i létét azonban nemcsak az uralisztikai/finnugrisztikai és a magyar nyelvtörténeti kutatások korábbi szakaszában kérdőjelezték meg; az utóbbi években is jelentek meg olyan írások, amelyek szerzői nem tartják meggyőzőnek a veláris i létét alátámasztó érveket (l. pl. Sima 2005: 53, igen részletesen foglalkozik a kérdéssel Kiss 2005); így egyelőre az antiharmónia diakrón magyarázatát nem tekinthetjük egyértelműnek.

164 Az e többi semleges magánhangzóétól eltérő transzparenciájának háttereként Kontra és Ringen (1986: 4) szintén egy fonémaoppozíció megszűnését, az ë > e¹⁹² hangváltozást említi.

A zárt ë bizonyos nyelvjárásokban, köztük a sztenderdben nyíltabbá vált, így összeolvadt a nyílt e-vel. Az azonban, hogy ez a változás hogyan és miért eredményezi az e gyenge transzparenciáját a jelenlegi sztenderdben, szintén nem teljesen egyértelmű.

Régóta ismert zárt ë és e eltérő viselkedése, tehát ë-ző és e-ző nyelvjárások eltérése az EH szempontjából. Csapodi (1887: 37–8) fogalmazta meg az általa követendő szabállyá emelni kívánt összefüggést: „a nyílt e, ha az utolsó szótagban áll, magashangú ragot kiván, a zárt ë és é nem változtat a szó mélyhangúságán”. Erre a szabályra vezeti vissza a purgër, októbër B és a József,¹⁹³ kupecz, korhely, kortes, november F toldalékolásának különbségét.

Csapodi szerint a mágnës az előbbi csoportba tartozik, így a mágnëses, mágnëssel alakokat helytelennek ítéli (1893: 257).

Szily (1893a: 342) szerint azonban „Csapodi szabályinak helyességét a régi irodalom is nem csak hogy nem támogatja, hanem annak egyenesen ellent mond”. Szily nemcsak a zárt ë-t ë-tarë-talmazó ádvënë-t, amën, cinóbër, frájcimmër, fráë-tër, kupëc (Csapodi szerint e-vel!), kuplër, kurrëns, obëstër, pantofëly, pudër, de a Csapodi által kötelezően B toldalékolásúnak vélt purgër, októbër F toldalékos alakjaira is hoz példákat kódexekből, illetve régebbi irodalmi művekből.

A vitához következőnek hozzászóló Szarvas (1893) megerősíti zárt ë és B toldalékolás, valamint nyílt e és F toldalékolás összefüggését, azonban azt is, hogy nem kizárólag ezek a tényezők játszanak szerepet a toldalékolásban. A zárt ë-t ismerő és nem ismerő nyelvjárások mellett ilyen tényezőnek tartja a 6.2. részben tárgyalt népnyelvi–művelt különbséget. Szerinte művelt, idegen nyelveket ismerő beszélők hajlamosak a vegyes hangrendű szavak utolsó szótagjában (szótagjaiban) e-t ejteni, míg a népnyelv ugyanezeket a szavakat zárt ë-s változatban használja.

Zárt ë és nyílt e eltérő harmonikus viselkedését Szabó (1912), Juhász (1939), Balassa (1930), Deme (1961), valamint Sima (2005) is megerősíti. Az is teljesen egyértelmű azonban, hogy inkább tendenciáról, semmint szabályról van szó: Szarvas megemlíti, hogy ë-ző létére

192 Mivel a hazai történeti és dialektológiai szakirodalomban az IPA-jelek általában nem használatosak, ebben a fejezetben /e/ és /E/ helyett az elterjedt ë és e jelöléseket alkalmazom.

193 Nyilvánvalóan téves Vago (1976: 19) feltételezése: szerinte a József eredetileg B toldalékolású volt, és az F toldalékolás ma is csak bizonyos nyelvjárásokban jellemző. (Vago rendszerében az e semleges magánhangzó, így ő az e végűek B toldalékolással való kapcsolatának fontosságát hangsúlyozza.)

165 bizonyos szavakat ő is elölképzetten toldalékol. Balassa (1930:118) szerint szinte ugyanazok a tövek, amelyeket Szily -ër végűekként említ (október, november, púder, fráter, obester),

„rendesen magashangúak”, mivel e-vel ejtik őket. Juhász (1939: 184) kiemeli, hogy a zárt ë-t megkülönböztető kódexekben (ilyen pl. a Bécsi-kódex) is előfordulnak ë végű, de F toldalékos alakok – ugyanezekre az adatokra hivatkozik Sima (2005: 53) is.

A történeti–etimológiai szótár adatai ebben a tekintetben is megerősítik a korabeli megfigyeléseket: számos, a sztenderdben jelenleg e vagy é végű tő korábban több változatban volt használatos. A következő adatok mutatják a tövek korábbi többalakúságát: ánkettet–

ankétet, bajonettel–banónétyát, bankettek–bánkétot, barhent–Barchétbűl, cabinetjából–

kabinét, flánerrel–flanérral, fotelbe–fotélban, góterben–katérban, karrier–karriérra, kataszter–katasztéros, klarinétos–klarinett, kotéc–kotyeszben, kupeczkedünk–

kuppétzkedéseikbenn, kupiekkel–kopékok, legkokettebb–kokétkodván, ossétok–osszethek, parketen–parkétot, szlovén–szloveneknek, volontér–volonetrok.¹⁹⁴ Az írásmód alapján (főleg a korábbi adatoknál) nem ítélhető meg minden esetben kétséget kizáróan a magánhangzó minősége, az é jelölhetett ë-t és é-t is, míg az e is állhatott ë helyett. Az é-vel írt alakok e-s ejtése azonban valószínűtlen; így nem fér kétség ahhoz, hogy az eltérő írott alakok mögött eltérő ejtésváltozatok álltak.

A tövek régebbi – ë–e kettősségen alapuló – kétalakúsága tehát általános lehetett. A Szépe által közölt adatok közül ilyen pl. az amuletet–amulétot alakpár (p. 115). Juhász (1939:

181) az Athén ingadozását a régebbi NN végű Athéne, Athéné, Athené alakokkal magyarázza;

említi a hóhér régebbi hóher alakját is. Grétsy és Kovalovszky (1985: 80) az ankéton kívül két másik é végű francia szó – bohém, affér – F toldalékolását is azzal magyarázza, hogy azok utolsó magánhangzója az átadó nyelvben hosszú [E:], az átvételkor tehát e-vel ejthették ezeket.

A tőbeli ingadozást mutató tövek TESz-beli előfordulásaira is igaz az a jelenben is érvényes tendencia, hogy az e-s tövek inkább F, míg az é-sek inkább B magánhangzós toldalékokat kapnak: ugyanazon tövek e végű alakjai 20 vs. 5 arányban F, míg az é végűek 13 vs. 6 arányban B toldalékos alakban fordulnak elő. Azok a tövek, amelyek mindkét

194 Az é végű ingadozókként gyakran idézett ankét és klarinét toldalékolása – esetleg az e-s változat kihalásával összefüggően – szabályosabbá vált: az MNSz az ankét 2 F toldalékos alakját tartalmazza (N=295), míg a klarinét összes alakja B toldalékos (N=96). Az internetes adatok sem jeleznek marginálisnál erősebb ingadozást: ankétra:

82.100, ankétre: 873, ankétot: 170.000, ankétet: 1560, klarinétos: 130.000, klarinétes: 161, klarinéton: 86.900, klarinéten 1630.

166 toldalékváltozattal előfordulnak, többnyire kétalakúak, és ezeknél a toldalék-magánhangzó minősége többnyire a tőmagánhangzó minőségével függ össze.

Az é végűek F toldalékos alakjai (ánkétet, ankétet, Bajonéttye, Kuppétzkedéseinkben, Osszétek, oszétek) azt is megerősítik azonban, hogy a tendencia sohasem volt szabály – az e+F és é+B összefüggés erős ugyan, de a kivételek száma is jelentős (ha ugyan ezeket kivételeknek tekintjük).

Nem teljesen egyértelmű tehát, hogy az e végű tövek dominánsan F toldalékolását milyen mértékig magyarázza az a változás, amely a zárt ë kihalásához vezetett a sztenderdben. Annyi mindenképpen bizonyosnak látszik – és mindenképpen magyarázandó –, hogy zárt ë és B toldalékolás, valamint nyílt e és F toldalékolás összefüggnek. Szintén bizonyos – és szintén magyarázandó – azonban, hogy ez az összefüggés nem következetes: az ingadozás korábban sem csak a nyelvváltozatok közötti különbségeket jelentette, hanem a beszélők kétféle alak közti választási lehetőségét is. Végül pedig arra a kérdésre is választ kell találnunk, hogy az ingadozás miért nem jelentkezik az ugyancsak idegen eredetű, szintén új típusokat meghonosító vegyes magánhangzós BF és FB típusok toldalékolásában.