ha felnövünk?

BAKAI BOGLÁRKA

Mi lesz belőlünk, kire fogunk hasonlítani,

G

ONDOLATOK

E

LENA

F

ERRANTE

A

FELNŐTTEK HAZUG ÉLETE CÍMŰ REGÉNYÉRŐL Elena Ferrante, a hatalmas népszerűségnek örvendő Nápolyi regények szerzője öt év után ismét új regénnyel jelentkezik a magyar olvasóközönség előtt. A felnőttek hazug élete a ko-rábbi nagysikerű művekhez hasonlóan a Park Kiadó gondo-zásában jelent meg Király Kinga Júlia fordításában. Ferrante ezúttal az első három regényének vonalát követi a mű kö-zéppontjában egy fiatal női karakterrel. A váratlan életese-mény teremtette új helyzetből kivezető út dilemmákkal és súlyos döntésekkel teli, az igazságra való ráismerés pedig vá-laszutak elé állítja a lányt. Miközben végigkísérjük őt az úton, magunknak is fel kell tennünk azokat a kérdéseket, amelyek-re a választ keamelyek-resi, hogy a történet végén egy hazugságokra épített felnőtt világban vele együtt önazonos és érett szemé-lyiségként meg tudjuk hozni a döntésünket az elszakadásról vagy a maradásról.

A korábbi regényekhez hasonlóan a helyszín ezúttal is Nápoly. Ferrante a Frantumaglia című műhelynaplóban vall a város légkörét átjáró különleges erőről. Ahogyan írja, Ná-poly nem egyszerűen egy város, hanem a test meghosszabbí-tása, a párhuzamos tapasztalatok helyszíne, merthogy maga is ellentmondásoktól terhes, ellentétes pólusok között meg-osztott. Az új regény oldalain ez a Nápoly-kép köszön vissza.

A város fizikai leképeződése a kamaszlány által megélt ketté-szakadtság-élménynek: Giovanna ingázása Nápoly előkelő és nyomornegyede között egyfajta köztes térbe helyezi őt, amelyben egyszerre tart az egyik és a másik pólus irányába, amelyek nyomban lökik is a másik véglet felé. Ebben az ingá-zásban egészen a regény végkifejletéig csak az úton levést tudja megtapasztalni, a megérkezést sosem. Ugyanígy, a po-larizálódott család egymásnak feszülő, érzelmek generálta el-Park Könyvkiadó

Budapest, 2020 341 oldal, 3990 Ft

2021. szeptember 157 „

lenpólusai között vergődve egyszer csak azok metszésében találja magát: ugyanabban a köz-tes térben. Nápoly mindig is a népek és kultúrák olvasztótégelye volt a maga sokszínű és el-lentmondásos jellegével. A modernitás és a múlt túlélése egyaránt jelen van benne, a város megértése e két véglet megtapasztalásán keresztül vezet. Giovanna a családi titkok megfejté-sének vágyától hajtva indul útnak. És ahogyan új titkokat, s velük együtt új családtagokat is-mer meg, úgy fedezi fel a város rejtett vonásait.

A regény főszereplője és egyben narrátora, Giovanna tehát ennek a kétarcú Nápolynak a gyermeke. Középosztálybeli polgári családban nőtt fel, mondhatni, idilli környezetben. A szü-lők tanáremberek, így különös gondot fordítanak a lányuk taníttatására. Taszítja őket a csa-lád egyes tagjainak alulműveltsége, iskolázatlansága, megvetésük pedig örökös rettegést szül bennük, hogy ha lányuk rosszul teljesít az iskolában, ő is olyanná válhat, mint a lenézett ro-konok. A felemelkedés, az életben való érvényesülés lehetőségeként értelmezett iskolázott-ság nem újkeletű motívum Ferrante írói világában. Gondoljunk csak a Nápolyi regények két főszereplőjének ellentétes sorsára, amelynek origójában és a kibontakozásában – mintegy visszatérő elemként – folyton szembetaláljuk magunkat a tanulás, az iskolázottság kérdésé-vel: míg Elena folytatja tanulmányait, karrierjének kibontakozása párhuzamosan halad a Ná-polytól való egyre radikalizálódó fizikai eltávolodásával, ami egyben a mind modernebb, glo-balizált világba való belépésének a garanciája is. Ezzel szemben Lila sorsa az, hogy iskola he-lyett férjhez menjen, ami egyben röghöz köti őt: a városban ragad. Hasonlóképpen a családi modelltől való elszakadásnak, egyben Nápoly hátrahagyásának zálogaként jelenik meg a ta-nulás a Tékozló szeretet című regényben is, és a sort folytathatnánk. Érdemes tehát ész-revennünk, hogy Ferrante műveiben középponti szerepet kap a női alakok taníttatása, és így van ez A felnőttek hazug élete regényben is.

A Giovannát körülvevő békés családi idillt látszólag semmi nem zavarhatja meg, különö-sen nem a rokonok, akik gondosan rejtve maradnak az eszmélkedő kamaszlány előtt. Ez a felsőbbrendű gőg különösen jellemző az apára, aki társadalmi és intellektuális szempontból egyaránt alacsonyabb rendűnek tartja a Nápoly szegénynegyedében élő családtagokat. A csa-ládot baráti kapcsolatokkal helyettesíti, a barátok pedig hozzá hasonló középosztálybeli pol-gárokból állnak. Ebben a közegben nő fel Giovanna: a város modern, tiszta, tökéletes környe-zetében. Egy napon azonban megjelenik az életében Vittoria nagynéni, aki megmutatja neki a koszos és egyszerű Nápolyt, amelyben töretlenül uralkodnak a múltból örökölt hagyomá-nyok, és vele együtt megismerteti a lánnyal a család többi tagját is. Nápoly nyomortelepe nemcsak térben távolítja el Giovannát az addigi élete színhelyeitől, hanem időben is, és ezzel Nápoly nyomornegyede és a múlt alkotta kronotoposz tökéletes szingularitást képvisel.

Ferrante regényeinek főszereplői hétköznapi hősök: nők, akiknek az életében jelen van egy olyan másik nő, aki meghatározó szerepet játszik a személyiségük formálódásában. A kö-zöttük lévő kapcsolat rendszerint olyan összekötő erő, amelyet egyszerre jellemez a szeretet és a megvetés, következésképpen ambivalens és nehezen definiálható. Lehet szó anya és lá-nya, két barátnő, vagy akár nagynéni és unokahúg közötti kapcsolatról, a két nő egymáshoz való viszonya titkokkal és titokzatossággal átszőtt. Így igaz ez Giovanna és Vittoria esetében is. A nagynéni durva, olykor visszataszító és mégis szeretetreméltó, szépséges és védelmező személyisége magával ragadja Giovannát, aki szinte a nagynéni inkarnációjának érzi magát.

A köztük lévő hasonlóság, amelyre az apa egyik véletlen elszólása hívja fel a figyelmét, arra indítja, hogy jobban megismerje a titokzatos rokont. A két nő egymásra találása a puszta

158 tiszatáj

„

letlen műve, ám Giovanna számára a megismerkedésük pillanatától kezdve meghatározó ta-pasztalattá válik.

Miközben a nagynéni és a személye köré fonódó titok után nyomoz, a lány a kíváncsiság és a felismeréstől való rettegés érzelmei között vergődik: fél, hogy valóban olyanná válhat, mint a ki- és megvetett rokon, ugyanakkor hajtja előre a kutatás, a régi fényképek utáni ke-resgélés láza. A regényből azonban hamarosan rájövünk, hogy valójában nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy ki Vittoria, hanem hogy ki is Giovanna, miközben napról napra egyre több részlet kerül felszínre a család szövevényes múltjából, és a köré fonódó hazugságháló-ból. Az ideális család illúziója darabjaira hullik. Sok-sok félreértés után kiderül, hogy a gon-doskodó családapa évek óta szeretőt tart, így erkölcsi értelemben megbukott, a nagynénivel szembeni megvetése pedig álszentnek bizonyul. Leesnek az álarcok, minden értelmetlenné válik, a dolgok megmutatják a maguk valódi, közönséges és értelmetlen voltát. A rutinos ol-vasó jól ismeri ezt a pillanatot, hiszen Ferrante regényeinek jellegzetes eleme a szétesettség, a kontúrok elmosódásának megtapasztalása, amit rendszerint valamely katartikus élmény idéz elő, és amire egyfajta felismerés következik, amikor a dolgok megmutatják a valódi ar-cukat. A kontúrvesztés megtapasztalása minden esetben új irányt szab a történéseknek, tud-niillik az igazság feltárulkozása újrarendezi az egyén viszonyrendszerét. Giovanna életében a szülők helyét elfoglalja a nagynéni, és ő válik követendő példaképpé.

Mindamellett fény derül Vittoria bűnére is, ami miatt Giovanna apja egykor megszakítot-ta vele a kapcsolatot. Elfogadhamegszakítot-tatlannak megszakítot-tartja, hogy a nő a legjobb barátjának, a háromgye-rekes Enzónak a szeretője volt, akinek a halálát követően ráadásul azzal, hogy anyagilag tá-mogatja a gyerekeket és az özvegyet, a családfő szerepét tölti be a férfi családjában. Giovanna betekintést nyer ezekbe a furcsa családi viszonyokba, ahol a szokatlan helyzetet még különö-sebbé teszi az a ragaszkodás és a tisztelet, amelyet az özvegy feleség és a gyerekek Vittoria irányába tanúsítanak. Az özvegy és az egykori szerető között megbonthatatlan kapcsot jelent a megboldogult férfi iránt érzett szerelem/szenvedély, amely egyfajta cinkos sorsközösségbe fűzi a két nőt.

Giovanna a felnőttek életét behálózó hazugságokat visszataszítónak, ugyanakkor szüksé-ges és megkerülhetetlen rossznak tartja. Ahogyan ő maga is nő, a hazugságok egyre inkább természetes részét képezik az életének, formálójává válik a hazugsághálónak, amely szük-ségszerű, és szervesen hozzátartozik az élethez. Csapdájába belekényszerülnek a gyermekek is, nincs belőle kiút. Az egyetlen kérdés, hogy ki mire használja a hazugságokat. Giovanna ar-ra, hogy formálja a körülötte lévő világot. A különbség a szülei és közte az, hogy míg az előb-biek erre építik sorsuk alakulását, ő legalább őszinte magához, a háló szálait úgy mozgatja, hogy az önazonossága megmaradjon, és lehetősége legyen hátat fordítani neki.

A regény központi kérdése, ahogyan a fülszövegben is olvashatjuk: Mi lesz belőlünk, kire fogunk hasonlítani, ha felnövünk? A két minta, a két világ közé rekedt Giovannának választa-nia kell: a szülők által közvetített tökéletes családi élet látszata, vagy a Vittoria néni által kép-viselt mezítelen valóság. Giovanna nem akar hitet tenni egyik mellett sem. Sem a szülők, sem Vittoria néni példáját nem akarja követni. Érzelmileg elszakad a szüleitől, de megválik a nagynéni becsben tartott karkötőjétől is. Ez utóbbi szépen beleillik a Ferrante-regények jól ismert, sajátos jelentéssel felruházott tárgyainak sorába. Egy könyv, egy játékbaba, egy ruha-darab, egy fülbevaló vagy épp az említett karkötő, mind-mind olyan ruha-darab, amely két nő ben-sőséges kapcsolatát szimbolizálja. Jelképei a magánynak, a féltékenységnek, a barátságnak

2021. szeptember 159 „

vagy a szeretetnek. Ennek megfelelően a nagynéni karkötője is központi szerepet kap a tör-ténetünkben: valaha a nagymama kezét ékesítette, majd kézről kézre járt a különböző csa-ládtagok és az apa szeretője között. Miközben járta a kálváriáját, ahelyett, hogy a család ösz-szetartozásának és a hagyományok tiszteletben tartásának a jelképévé vált volna, semmissé tette ezeket az értékeket. Az ékszer birtokában Giovanna csupán a szerető helyét foglalhatta el a jegyespár életében. Ezt a szerepet utasítja el azzal, hogy szándékosan elhagyja a karkötőt, és így végérvényesen maga mögött hagyja a Vittoria által kijelölt utat.

Ferrante korábbi regényeihez hasonlóan ismét bravúrosan ragad meg egy-egy szélsősé-ges élethelyzetet. Az olvasó szinte azonosul a nehézségeket átélő női figurával, hiszen az átélt veszteségek kiváltotta traumák közös tapasztalások: az édesanya elvesztése, a válás, a csa-ládanya szerepéből való kilépés, egy barátság különös alakulása vagy egy kamaszlány esz-mélkedése sokunkban idézhet fel analóg érzéseket. A szerző érzékeny, hihetetlenül őszinte és egyszerre nyers stílusa magával ragadja az olvasót. Egy-egy krízishelyzetet olyan őszinte részletességgel ír le, hogy szinte fojtogatóvá válik az olvasó számára, ő maga is átérzi a főhős fájdalmait, örömeit és csalódásait. Talán ez az a varázs, amelynek köszönhetően milliók ra-jonganak a könyveiért. Ferrante történetei arra biztatnak, hogy egy nő bármilyen nehéz és szenvedésekkel teli helyzetbe kerül, felül tud kerekedni rajta, képes fejlődni, és bár komoly áldozatok árán, de képes önálló, új életet kialakítani.

Ferrante műveinek eredeti nyelvezete nem egyszerű, a szövegekben gyakran visszakö-szön a nápolyi dialektus, főként olyan helyzetekben, amikor a szereplők felfokozott lelkiálla-potban vannak. Az erőszak és az agresszivitás természetes részét képezik az írói világának és a szövegek nyelvi megformálásának. Mindazonáltal, bár a történetmesélés során az író nem veti meg az alsóbb nyelvi regiszterekhez tartozó lexikai elemeket, kevésbé tolakodó módon történik mindez az olasz nyelvű szövegben. A durvább szavak, kifejezések természetes mó-don simulnak bele az elbeszélésbe, nem válnak domináns jeggyé a szövegben. A magyar for-dítás talán egy picivel alámegy az eredeti nyelvi regiszternek, a fordító által választott trágár kifejezések összességében karakterisztikusabb jeggyé válnak a magyar nyelvű szövegben, így hatásuk is erőteljesebb lehet az eredeti szöveghez képest.

A regény befejezése amellett, hogy meglepő fordulatokban gazdag, minden bizonnyal sok kérdést hagy maga után. A történet végén Giovanna és barátnője Ida Nápolyból Velencébe utaznak, ezzel jelezvén, hogy végérvényesen maguk mögött hagyták a felnőttek világát. Gio-vanna sorsa bemutatja, hogyan váltja fel a boldog gyermekkort a kamaszkor csalódásokkal, rádöbbenésekkel, kijózanodással, bosszúval, csakazértisekkel, szerelmi érzésekkel teli idő-szaka. Menekülés a régiből az újba, a családi viszályokból az önálló élet felé, a kétarcú város-ból egy másikba, ami talán megadja a választ a felnőtté válás kérdéseire hazugságok nélkül.

A regény nyitott befejezése azt az érzést kelti az olvasóban, hogy a történet nem ért véget…

160 tiszatáj

„

VÍGH ÉVA

„A pokol vihara, amely sosem nyugszik” (V, 31)

P

ARAFRÁZIS ÉS ÉRTELMEZÉS

D

ANTE HALÁLÁNAK

700.

ÉVFORDULÓJÁRA

–

D

ANTE

A

LIGHIERI

: K

OMÉDIA

I. P

OKOL

. K

OMMENTÁR Ahogy a pokol vihara sosem nyugszik, Dante Színjátékának értelmezése is folyamatosan, közel hét évszázad óta foglal-koztatja az írókat, költőket, exegétákat, sőt olykor viharos, politikai vitákat is gerjesztve, ahogy ez Olaszországban tör-tént az 1921-es megemlékezések idején, amikor a különféle politikai erők – liberálisok, fasiszták, nacionalisták – a maguk ideológiai nézetei szerint értelmezték a költőt és hazafiságát.

Dante persze – éppen politikai érzékenysége és műve sokré-tegű olvasatának, s mint minden remekmű esetében, aktuali-zálhatóságának köszönhetően – maga is tálcán kínálja e lehe-tőséget. Szerencsére azonban az 2021-es megemlékezések itthon és külföldön is főleg a Színjáték analitikus vizsgálatára, számvetésre és a recepció kivételesen gazdag történetére, formáira fókuszálnak.

A XIX. századi magyar művelődés- és irodalomtörténet-ben a Színjáték (és később más Dante-mű) első fordításpró-bálkozásaitól kezdve a költő életművét folyamatos érdeklő-dés kísérte többek között Császár Ferenc, Arany János, Pé-terfy Jenő részéről. És még ha PéPé-terfy az Isteni színjáték mo-dern nyelvre történő fordítását lehetetlennek tartotta is, Szász Károly első teljes fordítása rímes tercinákban (1885), a maga alapvető jegyzeteivel a korabeli magyar olvasó szá-mára mégis elérhetővé tette a művet annak ellenére, hogy Dante Lakomájából idézve Szász maga is ezzel kezdi elősza-vát: „Tudja meg mindenki, hogy a múzsák kötelékével össze-fűzött egyetlen művet sem lehet a maga nyelvéből másra le-fordítani a nélkül, hogy édességét s hangzatosságát el ne ve-szítse." S persze ha elolvassuk az egyébként míves és tudós, XIX. század végi magyar nyelven írott előszót, rádöbbenünk:

némi túlzással, de akár e magyar bevezetőt is újra lehetne fordítani a mai olvasó számára. Nem véletlen az a sokakban Szerkesztette: Kelemen János

ELTE Eötvös Kiadó Budapest, 2019 550 oldal

2021. szeptember 161 „

tudományos igényességgel és példázatokkal megfogalmazott vélemény, miszerint a klasszi-kus művek mindegyikét százévente újra lehetne/kell fordítani. S a felvetés, nevezetesen, hogy verset, rímekbe szedett költői művet lehet-e – fogalmilag, stilárisan és egy sor további fordításelméleti és -technikai kérdést érintve – egyáltalán bármely modern nyelvre fordítani, csak további vitákat gerjesztene. E sorok írója a verses művek fordíthatóságával kapcsolat-ban a nemleges választ adók sorát bővíti, elismerve ugyanakkor, hogy Dante és a világiroda-lom többi jeles költőjének magyarra fordított versei nélkül szegényebb lenne a magyar olva-só és – a hatásmechanizmusok miatt – a magyar irodalom is. És hogy Dantét olvasni jegyze-tek nélkül – sem idegen nyelvi fordítások esetében, sem olasz eredeti olvasatban – lehetetlen, szintén Szász Károly megállapítása. Az utóbbi időkig Babits Mihály Isteni színjáték-fordítása volt a szélesebb olvasóközönség számára a leginkább elérhető, amely a maga értékes – bár szűkszavú – jegyzeteivel arra azért felhívta a figyelmet, mennyi további történelmi, mitológi-ai, irodalmi, filozófiai és általában művelődéstörténeti ismeret komplex összefüggéseivel le-het csak Dante művét a maga teljességében és mélységében megérteni. És főleg egy lírai köl-teményt csak költő fordíthat le hitelesen. A Babits-fordítás mondhatni kanonizált egyed-uralmát az utóbbi években újabb változatok törték meg: Baranyi Ferenc 2012-ben a Pokol, Simon Gyula 2014-ben a Paradicsom új fordításával jelentkezett, míg a Purgatórium kettőjük közös vállalkozásában 2017-ben jelent meg. Nádasdy Ádám pedig – rímtelen drámai jambu-sokban, tiszta, közérthető stílusban, a költőiség megtartásával – 2016-ben tette közzé az az-óta nagy olvasói és szakmai sikereket elkönyvelő fordítását. A nyelvész és költő Nádasdy az érthetőségre törekedett, jegyzetanyaga is ezt a célt szolgálja, ugyanakkor a rímek hiánya el-lenére mégis költői szöveget tarthat kezében az olvasó.

Talán nem volt szükségtelen a fenti előzmények nagyon rövid (és a többi, mintegy tucatnyi teljes vagy legalább egy teljes canticát tartalmazó XIX–XX. századi fordításkísérletre, illetve fordítástechnikai elemzésekre már nem kitérő) felvezetés. A fentiek ismeretében tudjuk ugyanis értékelni a 2004-ben életre hívott Magyar Dantisztikai Társaság vezetője, Kelemen János kezdeményezését, amely nemcsak a Dante-életmű egészére kiterjedő kutatómunka összehangolására irányult, hanem a Színjáték új szempontú kiadását is célul tűzte ki. Ennek eredménye a Pokol új, 2019-ben megjelent bilingvis kiadása, de még idén kézbe vehetjük a Purgatóriumot, és a tervek szerint jövőre a Paradicsom kommentált verzióját is. A Kelemen János szerkesztésében, Nagy József közreműködésével megjelentetett kötet címlapján már eleve olyan információkat találunk, amelyek mindenképpen említést érdemelnek. Kezdjük mindjárt a mű címével, hiszen Dante főműve az olvasókban eddig jobbára Isteni színjáték (Divina Commedia) elnevezéssel rögzült, bár maga a költő Commediaként (azaz nyomorúsá-gos kezdetek után következő boldog végkifejlettel záró mű értelemben) említette. A Boccac-cio által használt „isteni” jelző, amely a XVI. század közepétől megjelent kiadások címében lent meg és állandósult a mű különféle olasz verzióiban és az idegennyelvű fordításokban, je-len kiadásban nem szerepel: a Pokol-kommentár az eredetileg Dante által jelzett címhez tér vissza, hasonlóan az utóbbi években jellemző olaszországi megjelentetésekhez. (Példaként említem Antonio Lanza – egyes dantisták szemében a Petrocchi-féle változat elleni felségsér-tésnek tekintett – legrégebbi firenzei és toszkán kéziratokon alapuló, mintegy ötezer módosí-tást hozó Commedìa kiadását, amely már a cím átírásában is eltér a kanonizált olasz ki-adás[ok]tól.)

162 tiszatáj

„

Másik fontos körülmény továbbra is a kötet címében olvasható: a műfajt jelző, öndefiniá-ló „Kommentár” ugyanis a közzététel alapkoncepcióját érinti, amikor a hangsúly a dantei mű értelmezésén, magyarázatán van. Tehát nem az utóbbi években megjelent magyar fordítá-sokkal kíván versenyre kelni a cantica parafrazeált magyar szövegváltozata, hanem a mű ér-telmezésére teszi a hangsúlyt, amely feltétlenül újdonságnak számít. Itt jelzem, hogy az utób-bi évtizedekben Olaszországban megjelentetett (Isteni) színjáték‐kiadások igyekeztek valami újdonsággal előrukkolni. Ilyen például az Enrico Malato gondozásában 2018-ban egy ezerol-dalas Dizionario della Divina Commedia (Az Isteni színjáték szótára) kötettel kiegészítve köz-zétett La Divina Commedia (Az isteni színjáték), amely esetében a Commedia lábjegyzeteiben egy nyíllal jelzik a Dizionarióban olvasható részletes történelmi, filozófia, teológiai stb. kifej-tést.

Mint minden olyan műnek a kiadása vagy fordítása esetén, amelynek nem maradt az utó-korra autográf kézirata, alapvető a többféle szövegváltozat és -kiadás közül egy szakmai szempontból bevett és általánosan elfogadott változat figyelembevétele. Jelen esetben Gior-gio Petrocchi olasz kritikai kiadása az alap, amely 1966-67-es első megjelenése óta mérv-adónak számít. A Komédia I. Pokol. Kommentár kötet szerkezeti felépítése valamennyi ének esetében hűen követi a szerkesztés alapvető formai szempontjait. Ennek megfelelően min-den ének – a középkori kódexekből eredő hagyományhoz kapcsolódva – egy rövid, tartalmi összefoglalással, a Bevezetéssel kezdődik, kiegészítve a szerkezeti Felosztást jelző sorokkal:

mindez a szóbanforgó énekre vonatkozóan tartalmilag-formailag tájékoztatja az olvasót. Ezt követi a tercinák jelölésével az olasz szöveg, mellette a Parafrázis, amely ugyan etimológiáját tekintve „hozzámondást” jelent, ebben az esetben azonban sorról sorra történő, versszerűen tördelt, prózai fordításról beszélhetünk, hiszen szöveghű, pontos, magyar nyelvű „újrafogal-mazást” kap az olvasó, mai, köznapi – nagyon kevés esetben esetleg nem mindenki ízlésének megfelelő – kifejezésekkel (pl. „Mi pedig ott hagytuk őket, hadd bénázzanak”, XXII, 151).

E szemantikai művelethez kapcsolódik – a szerkesztői elvek szerinti – kommentár, ma-gyarázat, értelmezés, amely egy bőséges jegyzetapparátus a verssoroknak megfelelő index-számmal, lábjegyzetek formájában. Egyfajta olvasói igényt már ezek a jegyzetek is kielégíte-nek, amelyek az adott ének eszmei-költői tartalmának, jellegének (és persze az éneket elem-ző kommentátor érdeklődésének, felkészültségének) függvényében segítik az olvasó tájéko-zódását az exegézis „sötét erdejében”. Kisebb lectura Dantis alapozásnak felelnek meg ezek a

In document Előfizetőknek: 500 Ft (Pldal 157-166)